Somerset Maugham hosszú élete során sokat foglalkozott önmagával, írói hivatásával, módszereivel és rangjával, de minden önelemző nyilatkozatánál meghökkentőbb, ami írótársáról és barátjáról, Arnold Bennettről írt esszéjében olvasható: „Köztudomású, hogy Arnold igen erősen dadogott; keserves volt hallani, mennyire kínlódott néha egy-egy szó kimondásával. Kínszenvedést okozott neki. Kevesen vetnek számot azzal, mennyire kimerítette őt a beszéd. Ami másnak  olyan könnyen ment, mint a lélegzés, neki állandó erőfeszítésébe került. Idegeit foszlányokra tépte. Kevesen tudják, mennyire megalázta, hogy ezzel egyeseket nevetésre, másokat türelmetlenségre ingerelt, s mily félszeggé tette, hogy társaságát terhesnek érezhetik; csekélyebb mértékben az is kétségbe ejtette, hogy hiába jut eszébe egy jó, mulatságos vagy találó észrevétel, gyakran nem meri megkockáztatni, mert tönkreteheti a dadogásával. Kevesen ismerik ezt a lehangoló érzést, amely mindinkább korlátozza a másokkal való tökéletes kapcsolatot. Lehet, hogy e dadogás nélkül, amely Arnoldot befelé fordulásra kényszerítette, soha nem lett volna belőle író." Ezt a gyötrelmet pontosan ugyanígy érezhette át az említett kevesek egyike, aki ugyanígy dadogott: William Somerset Maugham.
Az írói lélek persze sokkal bonyolultabb szerkezet, semhogy egyetlen kulcs nyitná, s nem merném Maugham ítéletét egyszerűen visszájára fordítani, önmagára vonatkoztatni. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy ez a dadogás, amelyet csak a pálya derekán túl volt hajlandó írásban is elismerni, ifjúságát megkeserítette, s a társadalmi életben később is elég szófukarrá tette. Hatvan is elmúlt, míg egy eredményes kúra jóvoltából a rádió mikrofonja elé mert állni. Előbb, mint csodaváró gyerek, vakbuzgó hittel fordult a hegyeket is elmozdító Istenhez, hogy szabadítsa meg keresztjétől, s az tette hitetlenné, hogy a csoda elmaradt. Mint író, más módjait eszelte ki a szabadulásnak. Philip Carey, az Örök szolgaság (Of Human Bondage) hőse, akinek gyermek- és ifjúkora gyanúsan hasonló az íróéhoz, szintén testi nyomorúsággal kínlódik, csak nem a nyelve biceg, hanem dongalába. Néhány évvel később születik meg a következő alteregó, Ashenden, aki író létére olyanforma ügynöke a kémelhárítónak, mint Maugham az első világháború alatt. Neki semmiféle testi hibája nincs, jól megtermett, kellemes arcú férfi (az író alacsony volt és csúnya), aki szeret és tud az emberekkel beszélni. Ashenden nemcsak egy kötetre való novellát mesél el, hanem egy egész regényt, a Sör és perecet, (Cakes and Ale) s itt úgy emlékezik meg saját gyermek- és ifjúkoráról, hogy az megegyezik Maughaméval. Az alteregó végső formája pedig az a Mr. Maugham, aki a Borotvaélen (The Razor's Edge) című regényt, s az az „én", aki a novellák egész sorát beszéli el. „Ha ez az elbeszélő én - mentegetődzik Maugham - valamivel gyorsabb felfogású, jobb eszű, ravaszabb, bátrabb, leleményesebb, bölcsebb, mint amilyen az író a valóságban, az olvasó legyen elnéző vele szemben, s gondoljon arra, hogy az író itt nem hűséges önarcképet akar rajzolni, hanem a történet különleges céljaira szolgáló alakot teremtett."
Az önarckép s az életpálya fő vonásai viszont megtalálhatók az Életem című írásban (The Summing Up, 1938), amelyet nem árt egy-két lexikális adattal kiegészíteni. William Somerset Maugham Párizsban született, 1874. január 25-én. Apja, az angol nagykövetség jogtanácsosa, szintén alacsony, csúf emberke volt, aki nála húsz évvel fiatalabb, s mint utóbb kiderült, tuberkulotikus lányt vett feleségül. Négy gyermekük korán árvaságra jutott, s William egy lelkész nagybácsi gyámsága alá került, a kenti Whitstable nevű városkába. Egyházi iskolába járt Canterburyben, s eleinte papnak készült. Tizenhat éves korában mutatkoznak a fájdalmas anyai örökség, a tuberkulózis első jelei, amelyek később is sűrűn kényszerítik szanatóriumi életre. A szülőkről rámaradt csekélyke vagyon nem biztosítja megélhetését, ezért valami pénzkereső, de „úriemberhez méltó" foglalkozást kell választania. Katonának nem elég erős, papnak nem elég hivő, a Maugham-fölmenők hagyományos jogi pályájára alkalmatlanná teszi dadogása, marad az orvosi hivatás. De mielőtt belefogna orvosi tanulmányaiba, Heidelbergben néhány hónapig filozófiát hallgat - s élete végéig megőrzi azt a szellem-serkentő szokást, hogy napját filozófiai olvasmányokkal kezdje. Rövid müncheni és olaszországi tartózkodás után beiratkozik a londoni Szent Tamás kórház orvosi iskolájába. Az orvostudomány tulajdonképpen nem érdekli; jobban szeret olvasni, egész jegyzetfüzeteket ír tele novella- és drámaötletekkel, elmélkedésekkel, párbeszéd-töredékekkel. Mégis, mikor asszisztensként praktizálni kezd a kórtermekben, majd ki kell látogatnia egy-egy szülés levezetésére Lambethbe, az egyik nyomorúságos londoni lakónegyedbe, gyanús házakba, ahová a rendőr sem lép szívesen, érdekelni kezdi a munka. Itt kerül ugyanis érintkezésbe a nyers élettel, nyomorral, szenvedéssel, halállal. Ez a valóság egészen más, mint amit a divatos írók műveiből ismer. Nem igaz, hogy a szenvedés megnemesíti az embert. Ellenkezőleg: lealacsonyítja, önzővé, kicsinyessé, aljassá és gyanakvóvá, alsóbbrendű emberré teszi. „Megbékélést - írja dühösen - nem a saját szenvedésünkből, hanem a másokéból tanulunk." A szegények orvosa mezítelenül láthatja az emberi természetet, a szemlélőnek rá kell jönnie, hogy csak rendkívüli ember van, „normális" nincs. A norma, az eszmény, éppúgy mint az átlag, csak kivételesen fordul elő tiszta formában, s hamisít az az író, aki egy ilyen statisztikai fikciót akar élettel megtölteni. Az élet mindig más, mindig szabálytalan. Ebből a fölismerésből s a szegénysori élményekből születik az első regény, a Liza of Lambeth (1897). A történet maga nem túlságosan érdekes vagy újszerű: Liza, a munkáslány beleszeret a jóval idősebb Jimbe. Egymás közelében laknak, mégis számos furfangra van szükségük, hogy találkozhassanak, hiszen szerelmüket el kell titkolni az utca népe és Jim felesége elől. Mikor szerelmük látszani kezd már Liza alakján, az asszony verekedést provokál: Liza megsérül, és belepusztul a koraszülésbe. A regény atmoszférája a figyelemre méltó: a történet színhelye, mondhatnók főszereplője maga az utca, ez a primitív közösség, egy frissen fölfedezett kis világ, sajátos szokásaival, törvényeivel. A jól megfigyelt, ügyesen jellemzett alakok, a valóságízű és drámai párbeszédek ma sem vesztettek elevenségükből. A regény a maga idejében a naturalizmus egyik első képviselője volt Angliában.
A Liza of Lambeth elég szép sikert aratott, s a kiadói biztatás végleg az irodalom felé fordította Maugham pályáját. Könnyedén és természetesen merült új hivatása közegébe, „mint kacsa a vízbe". Első tiszteletdíjával a zsebében Sevillába utazott, s előbb onnét, majd Párizsból küldözgette haza további írásait. A regény különböző válfajaival kísérletezett. Előbb egy romantikus történeti regénnyel, amely a reneszánszkori Itáliában játszódik, aztán társadalmi regényekkel, amelyek a gyermekkori környezetbe visznek, ahol Blackstable és Tercanbury mögött könnyű fölismerni Whitstable-t és Canterburyt. Történelmi vagy társadalmi mezben, de mindig a szerelmi kapcsolat a legfontosabb, a középponti pillér: az össze nem illő párok tragikuma, a tiszta szerelemre vágyó férfi és ledér hajlamú nő, vagy hitetlen férfi és hivő nő, alacsony rangú férfi és arisztokrata nő konfliktusa.
Pénzszerzés céljából megpróbálkozik  a színdarabírással is. A századforduló táján az angol színházak Pinero és James művein kívül főként sikeres francia és német szerzők rutindarabjait játsszák, s nem szívesen kísérleteznek ismeretlen kezdőkkel. Maugham első drámáját egy kísérleti színpadon mutatják be, s mindössze két előadást ér meg. Egy fiatal rendező órákon át magyarázza neki, miért nem lesz, s nem lehet soha drámaíró belőle. Maugham azonban nem tágít. Számításba veszi a színpadi siker legfőbb tényezőit: vígjátékra van szükség, mert a közönség szeret nevetni; kell némi drámai töltés, amin izgulni lehet, a szerencsés végben föloldódó érzelmi megrendülés biztosítása - és mindenekelőtt egy nagy színésznőnek való vezető szerep. Aranyszív, sex appeal, erényes ledérség. Ezekből a jól átgondolt elemekből formálja meg a Lady Frederick főalakját és cselekményét. A már nem egészen fiatal, de bájos és kacér Lady Frederickbe szerelmes egész környezete, s legtöbb az esélye a nála jóval fiatalabb Merestonnak, aki azonban a házassággal politikai karrierjét kockáztatná. A nemes lelkű hölgy úgy ábrándítja ki magából a fiatalembert, hogy egyik reggel fésületlenül, kikészítetlenül fogadja, s megengedi neki, hogy tanúja lehessen annyiszor megcsodált szépsége „előállításának". Jellemző az Edward-kor színházi viszonyaira - de polgári képmutatására is -, hogy a vezető színésznők épp ezt a remek jelenetet nem voltak hajlandók eljátszani, s ezért utasították vissza a darabot. Maugham azonban nem adja föl a küzdelmet. Újabb vígjátékot ír a bölcsen kiókumlált elemekből, még kevesebb mondanivalóval - a kudarc most sem marad el. Aztán hatalmas férfi-főszerepet ír egy jónevű színész számára -ezt a darabot is visszakapja néhány udvarias szó kíséretében.
Négy év és több sikertelen próbálkozás után végül 1907-ben rámosolyog a szerencse. A Royal Court Theatre műsorán 30-40 napos lyuk támad, s tömítésül bemutatják a Lady Fredericket, amelyet aztán egy egész évig nem lehet levenni a műsorról. Villámgyorsan előkerül a fiókból a többi darab is, hasonló sikerrel. Ez a csodák esztendeje: Maugham tíz éven át körülbelül évi száz fontot keresett meg írásaival, most egyetlen hét alatt több száz font a jövedelme. Az egyik vicclap bemutatja az irigységében sárguló Shakespeare-t négy, egyszerre futó Maugham-darab színlapja alatt.
A színházi sikerek nemcsak az anyagi jólétet biztosítják, hanem a társadalmi érvényesülését is. Maugham bejut abba a nagypolgári és arisztokrata környezetbe, amelyről első vígjátékai szólnak. Az új környezet hatása érződik az első világháború alatt és után írt darabok léha, cinikus hangján, amely azonban reális jellemzője ennek a körnek. A The Unattainable (Az elérhetetlen) hősnője, Caroline számos férfival veszélytelenül udvaroltatott magának, míg férje távol van Afrikában. Ám a férj halálhíre a hölgy és udvarlói előtt egyaránt kirajzolja a házasság veszélyeit, s az eddigi léha, de nyugalmas életformát csak úgy lehet fönntartani, ha a hősnő továbbra is „elérhetetlen" marad, tehát az egyik udvarló kijelenti, hogy a férj él, ő saját szemével látta. A Home and Beauty (Otthon és szépség) Reinhardt rendezésében Victoria címen aratott sikert a kontinensen. Az ennivaló Victoria halottnak hitt férje barátjához, Frederickhez megy feleségül. A férj, William azonban hazatér a hadifogságból, s a két férfi alig győzi egymásra lőcsölni az asszonyt, míg az meg nem szánja őket, s egy harmadik férjet nem választ. Ezeknél jóval nagyobb igényű Az ismeretlen (The Unknown, 1920), amelyben egy régi regénytéma, s az író életének egyik legkínzóbb problémája van drámai formába öltöztetve. A hős, John Wharton legjobb barátját veszítette el a háborúban, egy bájos, szeretetre méltó fiút, aki maga volt a megtestesült jóság. Ez a haláleset s a lövészárok kiirtja belőle gyermekkori vallásos hitét. Ateistaként kerül szembe bigott otthonával: a kisváros lelkészével, szüleivel és menyasszonyával. A húszas évek egyik legnagyobb színpadi sikere az Eső (Rain), amely csak New Yorkban 650 előadást ért meg. A sors iróniája, hogy ezt a darabot nem Maugham írta, hanem az ő elbeszélése nyomán két amerikai színpadi szerző. Utóbb ő maga is dramatizálta egy másik egzotikus elbeszélését (A levél - The Letter), jóval kisebb sikerrel.
Az első világháború, amely oly döntő élményt hozott néhány drámahősének, Maugham életében igen változatos kalandok kora. Fél évig tolmácsként szolgál a franciaországi Vöröskeresztnél, aztán Rómába utazik barátnőjével, aki ott szüli meg gyermeküket. Maugham egy vígjátékkal tér vissza Londonba, s onnét a kémelhárító megbízásából Svájcba utazik. Asztalán egy újabb vígjáték kézirata, de közben titkos munkákat is kell végeznie. Ha a később írt Ashenden-történetek személyes élményeken alapulnak, döntő pillanatokban az író humanizmusát bizony gyakran legyőzi az angol nacionalizmus. 1916-ban Amerikába hajózik, feleségül veszi gyermeke anyját, s elvállal egy  megbízást: nevezetesen, hogy gátolja meg az orosz forradalom kitörését. A Csendes-óceánon át Vlagyivosztokba, onnan Pétervárra utazik, megismerkedik Kerenszkijjel, s hazatérve sajnálattal közli: hat hónappal korábban kellett volna őt kiküldeni, akkor talán célt ér. Ujabb megbízást kap, de ehelyett egy időre szanatóriumba vonul kikúrálni fellobbant tuberkulózisát - és megírni egy regényt.

Az utazási kedvet Maugham talán apjától örökölte, s nyilván olvasmányai fejlesztették szenvedéllyé. Idáig is sokfelé járt, de végre megvalósíthatja ifjúkori ábrándját: körülutazhatja a világot. Az oroszországi megbízatást is részben azért vállalta, mert régóta foglalkoztatta egy Gauguin-regény terve, s ehhez szüksége volt a Csendes-óceán szigetvilágának atmoszférájára. Útközben a hajó kiköt Pago-Pago szigetén, s Maugham három apró jegyzetet firkant naplójába. Néhány év múlva ezekből a jegyzetekből kerekedik ki az Eső című elbeszélés, Maugham egyik legismertebb.
Maugham korábban is kísérletezett novellaírással, de mintha világjáró útjain találna igazi hangjára. A szépséget s a romantikát keresi, s talál valamit, ami ennél is érdekesebbnek bizonyul: egy új ént, akit a színes tájaknál, nevezetes épületeknél jobban érdekel az a száz meg száz furcsa ember, akivel utazásai során megismerkedik. Hogy pontosan mikor és merre járt - néha az év felét úton töltötte -, azt utóbb már maga is csak hézagos úti naplóival, úti könyveivel tudja számon tartani. Legemlékezetesebbek távol-keleti útjai; ezeknek az élményanyagából született mintegy száz elbeszélésének színesebbik fele. Hősei jórészt angolok, akiknek különleges vonásai azonban fölismerhetőbben, világosabban bontakoznak ki az egzotikus környezetben. Otthon a civilizáció kötelékei uniformizálják az ilyenszerű figurákat; Keleten az elszigetelt, magára hagyott fehér ember kénytelen egyéniséggé válni sőt leleplezni önmagát.
Az egzotikus novellák középpontja többnyire a szerelmi háromszög valamelyik változata: férj, feleség és szerető tragédiába torkolló története (Hányódó roncsok: a férj öli meg a szeretőt; A levél: az asszony öli meg; Lábnyomok a dzsungelben: a szerető öli meg a férjet; A túlvilág visszája: a férj megbocsát hűtlen feleségének; Neil Macadam: az erényes fiatalember elpusztítja a Putifárné jellegű asszonyt stb.). A kritika némi lenézéssel fogadja e bestseller ízű szexuális és bűnügyi kalandokat. Melodrámát szimatol, noha Maugham nem aknázza ki a melodramatikus részleteket. És megbúvik az érdekes „sztorik" mögött egy másik, még maradandóbb réteg: a gyarmatosítók társadalmi viszonyainak reális rajza.

Az író első utazásán megtalálni vélte azt, amit olvasmányai alapján keresett: az édeni-idilli primitívséget, amely a civilizációtól megcsömörlött amerikai pénzembert vagy a tüdőbajos svédet örökre odaláncolja a trópusok buja szépségű tájaihoz (Edward Barnára bukása, Vörös). A gyarmati kormányzó, Walker tökéletes ismerője á helyi szokásoknak, amelyeket jórészt magáévá tesz, s atyai bölcsességgel vezeti a gyermeteg népet (Mackintosh). De már az első novellák közt fölvillan néhány reálisabb motívum: a fehérek elzárkózása a bennszülöttek elől, a klíma idegtépő, szexualitást felkorbácsoló hatása (Eső), a fehér és színes ember kapcsolatainak lehetetlensége, aminek következtében a vegyesházasság mindkét fél számára tragikusan üt ki (A tó).

Maughamot gyakran vádolják cinizmussal, s ő - egyik alakja szavaival - így felel: „Ha cinizmusnak nevezzük, hogy valaki felháborodás nélkül tud szembenézni a kellemetlen igazsággal, s elfogadja az emberi természetet olyannak, amilyen ; mosolyog képtelenségein és túlzás nélkül panaszolja föl szánnivalóságát - akkor, azt hiszem, én is cinikus vagyok. Az emberi természet többnyire képtelen és szánalmas, de akit az élet türelemre tanított, az inkább megmosolyogni valónak tekinti, mint siralmasnak." Az ember látszólag összeférhetetlen tulajdonságok szövedéke, s az írónak ezt, vagyis a szépítetlen valóságot kell bemutatnia. Nehezen összeegyeztethető írónak lenni, s mégis megmaradni gentlemannek. Maugham novellista eszményképe Maupassant. Az ő eszményképe a drámai sodrású, érdekes, fordulatos cselekményű történet, amelynek van kezdete, közepe és vége, s egyetlen ponttal lehet befejezni, nem kell hozzá három. Olyan történet, amelyet valóban el lehet beszélni fehér asztalnál vagy egy hajó fedélzetén.

Már az Örök szolgaságban szó esett egy zseniális festőről, aki szakított a társadalommal, hogy művészetének élhessen. Az eleven minta Gauguin, aki élete utolsó éveit Tahiti szigetén töltötte. A róla írt regénynek (Az ördög sarkantyúja -The Moon and Sixpence, 1919) egy Charles Strickland nevű angol tőzsdeügynök a hőse, aki élete derekán faképnél hagyja sznob feleségét és gyermekeit (ez a tárgya a később született Kenyérkereső című drámának is), hogy kizárólag a festészetnek élhessen. Előbb Párizsba megy, s nagy nyomorúságban küszködve formálja ki saját művészi egyéniségét, majd az egzotikus szigeten találja meg igazi helyét, ahol önmagával és a természeti környezettel tökéletes harmóniában megalkothatja remekműveit.
A regény rendkívül színes, vonzó olvasmány, tele érdekes gondolatokkal az ember magányáról, egymás megismerésének lehetetlenségéről, a művészetről és műalkotásról, amely nem reprodukciója, hanem megteremtője a Szépségnek -végső kicsengése mégis lehangoló. Strickland lázadása a kispolgári konvenciók ellen tökéletesen érthető és indokolható. Nehezebben menthető, hogy belegázol barátja, Dirk életébe, elveszi tőle feleségét, noha azt sem szereti igazán. Megfesti aktképét, aztán otthagyja, az asszony pedig szerelmi bánatában öngyilkosságot követ el. Itt már kezd öncélúvá, ember telenné válni a művészet, s végképp azzá válik, amikor Strickland ugyan megtalálja a tökéletes kifejezési formát a délsziget idilli-édeni környezetében, s a boldogságot egy bennszülött lány imádatában és anyai gondoskodásában, de halálos ágyán pusztulásra ítéli műveit, értelmetlenné téve egész életét. Hiszen, ha a művészet önmagáért való, ha Stricklandnek elég volt fölfedeznie a természet s a fényhatások új értelmét, de tudását senkivel sem akarja megosztani, akkor semmi sem menti másokat tönkretevő lázadását a konvencionális élet kötelékei ellen.
A következő regény, Maugham egyik legjobb írása, a Sör és perec (Cakes and Ale, 1930), hasonló problémához nyúl, egy nagy író, Edward Driffield és felesége, Rosie életének ürügyén. A történetet a beérkezett vígjátékíró, Willie Ashenden mondja el, aki gyermekkorában ismerkedett meg a Driffield házaspárral, Blackstable-ben, ahol lelkész nagybátyjánál élt (mint Philip Carey). Hasonlóan ismerős a londoni környezet, ahol legközelebb talákoznak: az irodalmi sznobok s a kékharisnya írónő gyilkosán szatirikus portréja az előző két regény szálait vezeti tovább. Ebben a körben egy új figura a legelevenebb, az önmagát ügyesen reklámozó Alroy Kear, akiben a kortársak Hugh Walpole vonásaira ismertek. A főalak, Rosie is emlékeztet egy kevéssé arra a Manon Lescaut-szerű nőtípusra, amelynek ellenszenves tulajdonságait Mildred alakjában sűrítette Maugham. Rosie azonban gazdagabb, színesebb, rokonszenvesebb egyéniség. Bohém társaságából nem Ashenden az egyetlen, akinek Rosie minden teketória nélkül odaadja magát, de ez sokkal inkább adakozó barátság, mint romlottság. Szeret örömet okozni az embereknek, szereti a szerelmet. Ha vonzódik valakihez, fontolgatás nélkül lefekszik vele, magától értetődően ajándékozza oda magát, mint ahogy a nap adja a melegét, vagy a virág az illatát. A férj, Driffield ezt hallgatólagosan tudomásul veszi, sőt, csak addig tud nagyszerű műveket írni, míg Rosie együtt él vele. Közismert nagyság ugyan csak az asszony szökése után válik belőle, az irodalmi szalonok és ápolónőből előlépett második felesége ügyködése révén, de új alkotásaiban már csak ismételni tudja önmagát. Driffield alakja mögött Thomas Hardy alakját sejtik a beavatottak, de Maugham vallomása szerint egy sokkal jelentéktelenebb író a modell.
Driffield tehetségét könnyebb volt a regényírás eszközeivel ábrázolni, mint Stricklandét. Ott egy Gauguin-kép leírásának kellett volna hitelesítenie a zsenialitást; itt Maugham - vázlatosan - megírja Driffield helyett legjobb regényének leghíresebb epizódját, s ezt csattanóul helyezi saját regénye végére. Driffield nagyságát és Rosie „odaadó" természetét egyszerre világítja meg ez a részlet, amely egyben életük egyik rettenetes epizódja. Volt ugyanis egy gyermekük, aki szörnyű szenvedés után meghalt, s Rosie ekkor és ezért szegte meg először a házastársi hűség törvényét, mintegy Istennel dacolva. A gyermek halálának leírása Driffield fiktív regényében hátborzongatóan sikerült; azt érezhette az olvasó, hogy „Istennek ítélet napján felelnie kell ezért". Ez a gondolat is régen foglalkoztatja Maugham képzeletét: a tíz éve írt dráma, Az ismeretlen is fölveti a fiktív Isten felelősségének kérdését.
A művészi tehetség ábrázolásának harmadik kísérlete a Színház (Theatre, 1937). A hősnő, Júlia Lambert költött figura, akiben számos nagy színésznő tulajdonságai ötvöződnek. Formális kapcsolatban él üzletember-színigazgató férjével, míg egy üreslelkű fiatalember föl nem kelti benne a szunnyadó szenvedélyt. A szerelmi kaland rövid ideig tartó boldogsággal tölti el, befejezése észbontó fájdalommal, amelyet nagysokára sikerül csak művészi alkotássá szublimálnia. A regény színes képet ad az angol színházi világról, s Júlia alakján át magáról a művészetről, amelyet a művész teremt meg. Nemcsak ábrázolja az igazat, hanem széppé is teszi, s épp ez az alkotás lényege. Az érzést csak akkor képes híven és esztétikusán bemutatni, amikor ő maga már túljutott rajta. Az élet nyersanyag, amelyből a művészet teremt szépséget, az alkotó személyétől szinte független szellem, amelynek jóformán csak eszköze, hangszere a művész teste.
A művészi kiválóság azonban itt is bizonyításra szorul, s ez azért nehéz, mert a színészi alkotás lényege a testi jelenvalóságból áradó szuggesztivitás. Júlia művészetének sűrített foglalata a nagy színházi jelenet: a színpadon szembekerül vetélytársnőjével, aki elhódította tőle szeretőjét, s ő művészi eszközei fölhasználásával áll rajta bosszút; mesterségbeli tudásával, mozgásával, gesztusaival bizonyítja színpadi partnere és ellenfele emberi és művészi fogyatékosságait, kényszeríti emberi és művészi hátrányainak kimutatására, ő pedig, szuggesztív egyéniségével meggyőzi a közönséget és szeretőjét a maga igazáról. Az előadásnak és Júliának óriási sikere van, a fiatal vetélytársnő megbukik - vagyis a művészet győz az élet fölött.
A regényben szereplő fiktív darab szerzője jóformán szóhoz sem jut a siker zajában a maga szerény dadogásával, hogy az ö szándéka a megjátszott jelenetnek pontosan az ellenkezője volt - s itt megszólal Maughamban az egykori színpadi szerző: hányszor váltak az ő drámái is egyszerű nyersanyaggá színészek és rendezők kezén! Szerette a színházat, nagyra becsülte a színészi alkotómunkát, de mindig fájdalmat okozott neki, ha egy-egy látványos vagy akár sikeres rendezői ötlet megmásította az ő eredeti, írói szándékát. Életének sum-mázatában keserűen emlékezik meg az írói munkába kontár-kodó, vékony ötleteikhez makacsul ragaszkodó rendezőkről, akik ,,a darabot csak alkalomnak tekintik saját-alkotásra", holott a legjobb rendező is legföljebb körvonalait tudja érzékeltetni az író elképzelésének.
Közben a második világháború újabb kalandokra kényszeríti Maughamot. El kell hagynia otthonát, a Villa Mauresque-et, amelyet kétfelől is fenyeget a német-olasz veszély, s amelyet alaposan feldúltak távollétében. 1946-ig Amerikában él, s jórészt igen közepes műveket ír megrendelésre, propagandacélokra. Aztán visszatér a Riviérára, rendbeszedi a házat, s ott él - rövid megszakításokkal - haláláig, 1965-ig.

Benedek András

Vissza

copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu