Nagy Endre
|
Szabálytalan irodalmi jelenség: egy író, akit olyan kortársak,
mint Ady Endre és
Móricz Zsigmond, a legjelentékenyebbek közt
tart számon, aki hatásában felülmúlta valamennyi politikai napilap és
elméletekkel bajlódó folyóirat egész publicisztikáját, aki többet tett nemhogy
Ady, de még Balassi és
Csokonai
népszerűsítésében is, mint kora kritikája és irodalomtörténete — életművének
legnagyobb részét sohasem írta le, élőszóval rögtönözte, és amint nemzedékekre
szóló hatással elhangzott, úgy veszett bele a semmibe, mint ahogy egyes hajdani
skolasztikus elmélkedők szerint az emberi lélek a halál után belevész Istenbe.
Nagy Endre megírt és megjelent művei egy szépen fogalmazó
újságíró-novellista-színpadi szerző-emlékiratíró-irodalmi vitatkozó-esztéta jó
színvonalára vallanak, odatartozik a Nyugat jó második vonalába, valamennyi
műfajában akad jobb nála a nagy kortársak között. De mint az élőszó művésze,
mint irodalomszervező, műfajújító, mint ösztönző erő — lángelme volt, és
ugyanúgy tartozik a Nyugat vezérkarához, mint Ady, Móricz,
Babits... vagy Osvát Ernő, aki
írónak csaknem a nullával volt egyenlő, de aki nélkül a Nyugat nem Nyugat, és
aki nélkül a magyar irodalomnak 1908-tól kezdve nem az az útja, mint ami vele és
általa volt. A legnagyobbak irodalomtörténetét nem lehet elmondani az élőszóval
hatók szerepe nélkül. És ki tudja, hogy Ady Endre maga pontosan Ady Endrévé
fejlődik-e, ha ifjúkorától fogva nem Nagy Endre a talán legeslegjobb barátja, az
a barát, akire hallgatott, és akivel sohasem különbözött össze.
A világ
végéről, az ugocsai Nagyszőllősről érkezett a fiatal Nagy Endre Nagyváradra,
zsebében egy jogi doktorátussal, amelyet sohase használt fel; nemhogy ügyvéd
vagy köztisztviselő nem lett, de még csak nem is mutatkozott be soha dr. Nagy
néven. Újságírónak állt a századelő „Körös-parti Párizsának”, ennek a nem
kevéssé felvágós, de mégis nyugatiasan nagyigényű, új irodalmat teremtő város
egyik napilapjához, és mert szűkpénzű fiatalember volt, albérletben lakott
ugyanabban a lakásban, ahol egy másik szobát két hasonlóan fiatal újságíró, Ady
Endre és Biró Lajos bérelt. A három albérlő életre szóló barátságot kötött. Nagy
Endre volt a legiskolázottabb, ő elvégezte az egyetemet. Ady abbahagyta, Biró
nem is járt egyetemre, de mégis a legműveltebb volt közöttük, és ráadásul sok
nyelven beszélt igen jól. Nagy Endre pedig azonnal felismerte, hogy Ady zseni,
Biró pedig bámulatosan jó novellista.
Idővel együtt kerültek fel Budapestre.
S miközben Ady Endre nem kis botrányok közepette irodalmi vezér, Biró Lajos
pedig hamar tekintélyes prózaíró és nagy tekintélyű szerkesztő lett, Nagy Endre
írt néhány regényt, realista igénnyel és könnyed elbeszélő stílussal a hazai
vidéki életről (A Geődhyek, Apostol a Hódságon, A birsai vándorforrás), és
megjelent egy érdekes novelláskötete is (A misogai földkirály), amelyekkel, ha a
második sorban is, de mégis jelen volt már az új irodalomban. Ez azonban csak a
kezdet kezdete volt. 1908-ban természetesen ő is egyike a megalakuló Nyugat
törzsgárdájának, de ami fontosabb, ugyanebben az évben alakítja meg első
kabaréját, a Modern Színpadot.
Ez a magyar
kabaré Nagy Endre
legsajátosabb műfaja. Kis színház, amely egyszerre ad tréfát, igazi irodalmat és
politikai publicisztikát. Főalakja a konferanszié, aki élőszóval napról napra
értelmezi harcosan szatirikus stílusban a közélet eseményeit, és úgy mellékesen
még a következő számot is bejelenti. Ez volt maga Nagy Endre. Eddig is tudták
róla, hogy felettébb bölcsen szórakoztató kávéházi csevegő. Ebből a tehetségéből
irodalmi műfajt alakított; irodalmat, amelyet élőszóval közölt, rendszerint
rögtönzött. Még eredendő beszédhibáját is — kissé dadogott — hasznosítani tudta
a hatáskeltéshez. Akadozó beszédmódja hatásosabbá tette a csattanóit. Ellenzéki
politikát és a haladó irodalom propagandáját egyesítette szavaival is,
műsorpolitikájával is. A legjobb írók lelkesen írtak kabaréja számára
egyfelvonásosokat és tréfás jeleneteket. Móricz
Zsigmond és Szép Ernő
Nagy Endre kabaréjában tanulta meg a dialóguskészítés művészetét.
Molnár Ferenc és
Heltai Jenő mellett még az olyannyira
finomkodó Szomory Dezső sem tartotta rangon alulinak, hogy Nagy Endre
kabaréjának írjon humoros jeleneteket. A költők pedig egyenest versengtek azért,
hogy a kabaré valamelyik művésze vagy művésznője, mindenekelőtt a mindenkinél
nagyobb, vonzóbb, csillogóbb Medgyaszay Vilma mondja vagy énekelje a versüket.
Nagy Endre műsorában egymás mellett, egymást váltogatva hangzottak fel a régi,
már rég nem szavalt klasszikusok,
Balassi Bálint,
Csokonai Vitéz Mihály meg a közelmúltbeliek, főleg
Reviczky és a Nyugat
modernjei. Ady és
Babits is helyet kért magának ebben
a kabaréban. Ady egyenest Nagy Endrének írta a Kató a misént meg a Zozó levelét.
Babits Merceriáját és Gáláns ünnepségét Medgyaszay Vilma művészete ihlette. Két
fontos költői műneme volt ennek a kabarénak: a franciás, enyhén érzelmes sanzon,
meg a csúfondáros, jellegzetesen pesti humorú kuplé. Nagy Endre egész költői
nemzedékben ébresztett kedvet a népszerű kabaréköltészetre. Szép Ernő, Emőd
Tamás, Heltai Jenő szinte egymással versengve írta a sanzonokat, kuplékat,
tréfás jeleneteket. Móricz Zsigmond egy egész kötetre való humoros falusi
egyfelvonásossal gazdagította a műsort. Nagy Endre ismerte fel a nagy
tehetséggel induló fiatal romanista nyelvészben, az ófrancia és provence-i
költészet bravúrosan verselő, tudósnak induló tolmácsában, Gábor Andorban a
kitűnő kabaréköltőt és vérbeli humoristát. Egy ideig a budapesti közönség
legkedveltebb, legötletesebb, legképtelenebb nyelvi és gondolati játékokkal
rakétázó humoristája volt.
Ady anekdota Azt hiszem, engem nagyon szeretett, vagy nagyon utált. A
magam polgári egészségével mindig úgy robbantam be hozzá, mint egy május
elseje. |
Közben Nagy Endre megmaradt írónak is. Vígjátékait
szívesen vették a fővárosi színházak. Sikereket is hoztak. A zseni című
tragikomédiája még elnyerte a Voinich-díjat is, pedig ezt akadémikus ízlésű
bírálóbizottság adta évről évre a legsikeresebbnek ítélt színjátékoknak. A
miniszterelnök című vígjátéka igen jó társadalmi szatíra. De azért ezek és az a
még néhány színdarabja, amely többkevesebb sikert aratott, hatásban meg sem
közelítette színpadi és kávéházi szóbeli művészetét, a vitatkozás, anekdotázás,
társadalmi-politikai kritika, irodalomnépszerűsítés sajátos ötvözetét, amellyel
irodalmi ízlést és társadalmi közvéleményt formált. Írók tolongtak kávéházi
asztalához, és államférfiak tülekedtek a kabaré pénztára előtt, hogy hallják
Nagy Endre véleményeit.
Nyilván politikai érzelmi világára is jellemző, hogy
kitűnően tudott franciául, és az Osztrák—Magyar Monarchiában egész szokatlan
módon nem tudott németül (vagy letagadta; mindenesetre közismert volt, hogy a
német szavakat a színpadról is nevettetően rossz kiejtéssel mondta ki). Párizsi
útjáról kitűnő útirajzot írt. Kiderült, hogy az emlékezés, a memoár igen
testhezálló műfaja. Nem is hagyta abba. Megírta a nagyváradi emlékeit
ifjúkoráról és azokról az évekről. Majd A kabaré regényét, amely egyszerre
önéletrajz, műfajtörténet és kulturális dokumentumanyag. Ezek az emlékező művek
nemcsak igen élvezetes írások, de forrásművek is a felidézett évekről,
alakokról.
Azután úgy ötvenéves korában valami igazi irodalmat akart alkotni.
Kitalált egy sajátos figurát, Lukits Milost, a kicsit züllött, kicsit bölcs,
művelt és ábrándok nélküli kávéházi törzsvendéget, akivel ő, az író beszélget.
Egy kötet novella (Lukits Milos kaladjai) és egy irodalmi
beszélgetés-elmélkedés, íróiarckép-sorozat (Hajnali beszélgetések Lukits
Milossal) kerekedett ki a figurából. És ezzel emelkedett az írott irodalomban is
halhatatlan barátai mellé. Itt érte utol színvonalban saját szóbeli művészetét.
De a kabaréhoz mindhalálig hű maradt. Élete végén a Teréz körúti Színpad
irodalmi vezetője volt, s adott példát minden azóta való hazai kabarénak és
minden azóta való konferansziénak. Hatvanéves korában halt meg. Az egész haladó
irodalom a maga nagy halottjának tekintette.
Hegedűs Géza
copyright ©
László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu