Nathalie Sarraute
(1902 - 1999)

Nathalie Sarraute

Nathalie Sarraute orosz származású, 1902. július 18-án Ivanovóban született, körülbelül 300 kilométere Moszkvától, jómódú polgári családban. Szülei elváltak, Nathalie két- és nyolcéves kora közt felváltva apjával és anyjával él: hol Oroszországban, hol Svájcban, hol Franciaországban. Nyolcéves korában végérvényesen Párizsba költözik apjával, akinek azért kellett elhagyni Oroszországot, mert kapcsolatot tartott fenn a forradalmi mozgalomban tevékenykedő öccsével.
Nathalie Sarraute angol irodalmi, történelmi szociológiai, majd jogi tanulmányokat folytatott Párizsban, Oxfordban és Berlinben. A párizsi Jogi Karon ismerkedett meg férjével, Raymond Sarraute-tal. Tizenkét évig bíróságon dolgozott férjével együtt. 1932-ben kezdett el írni, ekkor írta - részben bírósági élményei hatására - első „tropizmusait", amelyek rövid jelenetekben, minidrámákban, az emberi léleknek, mondhatni, vegetatív, a tudatossági szintje alatti reakcióit ábrázolják.
Minthogy azonban az irodalmi élettel semmi kapcsolata nincs, első kötete csak 1939-ben jelenik meg Tropismes (Tropizmusok) címmel. A német megszállás éveiben bujkálni kényszerül, ekkor ismerkedik meg Sartre-ral és Simone de Beauvoirral. A felszabadulás után Sartre körében látjuk viszont; regényrészletet, tanulmányokat közöl Sartre folyóiratában, a Les Temps Modernes-ben. Első regénye, a Portrait d'un inconnu (Egy ismeretlen arcképe) Sartre előszavával jelenik meg 1948-ban. Lassan jegyezni kezdik nevét az irodalmi életben. 1953-ban megjelenik kővetkező regénye, a Martereau, 1956-ban irodalmi tanulmányainak gyűjteménye, a L'ére du soupcon (A gyanakvás kora), 1957-ben újra kiadják első két művét. Ekkor már az új regény iskolájával együtt emlegetik Alain Robbe-Grillet, Michel Butor, Claude Simon és mások társaságában. 1959-ben jelenik meg első, közönségsikert is arató regénye, a Planetárium. 1963-ban a Fruits d'or (Aranygyümölcsök) megszerzi Sarraute-nak az első hivatalos elismerést: nemzetközi irodalmi díjat kap érte. Ezt követően megjelent regényei az Entre la vie et la mort (Élet és halál között, 1970),  a Vous les entendez? (Halljátok őket?, 1972), Enfance (Gyermekkor, 1983), Ici (Itt, 1995). Három hangjátékát is bemutatták, ezek kötetben is megjelentek.
Nathalie Sarraute tudatos regényíró. Henry James-hez, André Gide-hez és Virginia Woolf-hoz hasonlóan elméleti cikkekben is kutatja a regény megújításainak lehetőségeit. Akárcsak az „új regény" többi képviselője, ő is abból indul ki, hogy elavult a hagyományos, XIX. századi polgári realista és naturalista regénykoncepció. Műveiben nincsenek változatlan, körülhatárolható jellemek, nincs elmesélhető cselekmény, világos, egyenes vonalú regényszerkezet. A mindent felülről látó, mindentudó regényíró és olvasó helyébe a szereplő pillanatnyi lelkiállapotával azonosuló, a regény bonyolításában részt vevő szerzőt és olvasót kívánja állítani. Regényeinek „tartalmát" nem lehet elmondani, szándékosan többrétegűek, több jelentést hordoznak. Az „új regény" többi képviselőjéhez hasonlóan ő is a kereső, a kutató irodalmat helyezi előtérbe a fogyasztói kultúra regénydömpingjével szemben. A  társadalom ellen elsősorban az esztétikum szintjén lázad, az erkölcsi, társadalmi, politikai elkötelezettség idegen tőle. Ezért távolodott el fokozatosan Sartre-tól, s a Camus-féle elvont humanista irodalomeszménytől is.
De Nathalie Sarraute kezdettől fogva külön színfoltot jelent az „új regény" gárdájában. Nemcsak azzal, hogy idősebb, mint társai, s már akkor „új regényt" írt, amikor a nouveau román más képviselői még klasszikus regényeket olvastak, hanem kutatása irányával is. Nathalie Sarraute az emberi lélek rezdüléseit, dinamikáját tanulmányozza, a lélek mélyrétegeit vizsgálja ott, ahol Proust abbahagyta, ellentétben Robbe-Grillet-vel, aki tagad minden „mélységet", s az emberi tekintet által belátható térfelületet írja le, a mozdulatlan tárgyakat. Ez az ellentét 1968 körül - politikai nézeteltéréseik megerősödésekor -tovább fokozódott, s nyílt ellentétté vált az emberi, történelmi rugókat, morális indítékokat nem tagadó Sarraute, Butor és Pinget, valamint a mindent a szöveg „termelésére" redukáló, a „szövegelőttit" és a „kifejezést" tagadó Robbe-Grillet, a strukturalista filozófiát regényesítő Tel Quel csoport és az új nouveau roman (Faye, Ricardou stb.) között. Sarraute elismeri az új regény jelentőségét (a regény sajátos nyelvét keresi), de kételkedik maradandóságában: „A tapasztalat majd megmutatja, sikerült-e az írás céltalan játékával eleven formákat teremteni. A magam részéről nem hiszem" - hangoztatta 1970-ben a loches-i kollokviumon.
Nathalie Sarraute módszere az évek során nemigen változott. Azt kutatja, milyen minidrámák rejlenek a közhelyes, társaságivá csiszolt beszélgetések mögött. A szavak mögött rejlő, pszichikai valóságot, az indulatokat, az érzelmeket, a megfogalmazatlan gondolatokat, szándékokat a belső párbeszéd (a sous-conversation) fejezi ki, gyakran képekben, metaforákban. „Bár a szavak jelentéktelennek és banálisnak tűnnek - számtalan kis bűn mindennapi, alattomos és hatékony fegyverei lehetnek, s gyakran azok is. De senki semmit nem vethet a beszélő szemére, s maga az áldozat sem érti világosan" - írja tanulmánykötetében. E belső párbeszédek, monológok képei legtöbbször az agresszivitás, az erőszak, a hatalombirtoklás vagy tetszés vágy kifejezései. Valóságos dzsungel rejtőzik az udvariassá csiszolt társasági közhelyek mögött, amit csak egy-egy tekintet, az arc egy-egy rezdülése, egy-egy szó vagy hanglejtés sejtet, amit a beszélgetőtárs vagy megért, vagy fékemagyaráz, vagy taktikázva felhasznál.
A művészet feladata - véli Sarraute -, hogy a láthatatlant kifejezze. A láthatatlan „ismeretlen, szétszórt, zavaros elemekből, lehetőségekből, futó, meghatározhatatlan érzékletekből áll, amelyeket elfed a látható, a már ismert, a már kifejezett konvencionális páncélja. Az alkotó folyamatban a művész áttöri ezt a páncélt, érintetlen, új elemeket tár fel, csoportosítja őket, kapcsolatot teremt köztük, modellt épít belőlük - s ez a műalkotás" - mondta 1962-ben a Tel Quel-nek adott nyilatkozatában. A fenti idézet is azt bizonyítja, hogy Nathalie Sarraute az újítást, mint a személyesen megismert új emberi jelenség kifejezését pártfogolja, elutasítva egyrészt a formalizmust, amely az új nyelvi kifejezést nem köti össze új tartalommal, másrészt a konvencionalizmust, amely az új tartalmat régi regényformában kívánja kifejezni.

A Hallgatás
A hallgatás (színdarab, 1964)
Egy igenért vagy egy nemért
Egy igenért vagy egy nemért (színdarab, 1982)
Ő itt van
Ő itt van (színdarab, 1978)

Az igazi művész tehát - Sarraute szerint is - autonóm egyéniség, akinek egyéni világképe van, de regényeiben az embert, akinek kifejezésére vállalkozik, olyan szinten ragadja meg, ahol még nem egyéniség, még nem összefüggő jellem, csak indulat, lelkiállapot, változó hangulat, tropizmus. Nem azt keresi, ami az egyes embereket megkülönbözteti, hanem azt, ami minden emberben közös. Általános, mindenkire jellemző pszichikai anyaghoz akar eljutni. Emiatt nem is mond ítéletet hősei felett: olyanok, mint mindenki. A belső monológok Dosztojevszkij-nél, Joyce-nál, Proust-nál a szereplő egyéniségét hangsúlyozzák, Sarraute-nál az ellenkező - személytelenítő - irányba hatnak.
Gilbert Gadoffre úgy véli, hogy Nathalie Sarraute regényeiben először kap polgárjogot a XX. század tömegembere. „Az eddigi regényhős minden szálával a múlt század liberális polgárságához, értékhierarchiájához, személyiségstátusához kapcsolódott. Sartre és Simone de Beauvoir sem kivételek. Nathalie Sarraute műveiben jelentkezik az irodalomban a XX. század tömegembere, aki ingadozik indulatai és konfekcionált gondolatai között."
Nathalie Sarraute regényeinek sajátos költőiségét éppen az magyarázza, hogy mindkét szintet - a közhelyes, „konfekcionált" párbeszédeket, s a mögöttük meghúzódó indulatokat kifejező „belső párbeszédeket" - hihetetlen pontossággal, tömörséggel érzékelteti. A párbeszédek élethűségére a mindig emberközelben, „beszélgetésközeiben" dolgozó írónő munkamódszere a biztosíték. Planetárium című regényében a belső párbeszédeket metaforikus nyelven adja vissza. Sarraute a szereplők érzelmeinek, gondolatainak szakadatlan, nehezen leírható változását az állandóan mozgó amőbák, a lassan ömlő láva képeivel fejezi ki. A cím e szünet nélküli, folyton változó képleteket létrehozó belső mozgást a sajátos törvények szerint haladó, hol távolodó, hol közeledő, majd gyengülő, majd fokozódó fény- . erősségű égitestek planetáriumi képéhez hasonlítja. Az írónő e sajátos látásmódnak megfelelő nyelvet teremtett: az indulati motívumokat a Prousttól és Woolftól tanult zenei-lírai szerkesztéssel összenőtt, a prousti mondatszövevényt darabokra szabdaló, a kötőanyagot önmagából kivető hiányos mondatsorokba önti. Az egész mű szerkezete rendkívül ökonomikus, szinte klasszikusan tömör.
Ez a sajátos írói világ - számos kritikusa véleményétől eltérően - nem megfejthetetlen, abszurd, embertelen vagy társadalomalatti világ, nem is az „általános emberi gyarlóság" rajza. Proust nagy regényciklusához hasonlóan (mellesleg igen sok reminiszcencia, prousti motívum utal az eltűnt időre) a Planetárium egyszerre társadalmi és alkotásregény. Tükröződik benne az előbb említett elszemélytelenedés folyamata, de - szerencsére - Sarraute nem jut el a minden emberre egyaránt jellemző „magmához", s alakjai - bár szándékosan lefokozottak, s távolról sem olyan egyénítettek, mint a stendhali vagy tolsztoji vagy akár a prousti hősök - nem teljesen személytelenek, nem felcserélhetők, sőt többé-kevésbé társadalmilag is determináltak. A Planetárium társadalmilag homogén környezetet ír le: a párizsi úri negyed nagypolgári világát. A szereplők csak annyira egyénítettek, hogy társadalmi magatartásuk, beszédmódjuk és belső párbeszédeik révén könnyen megkülönböztethetjük Alaint, Giséle anyját vagy Berthe nénit. Közös bennük, hogy mohó birtoklás- és hatalomvágy hajtja őket, ambíciójuk sokszor szinte állativá torzul a látszólag udvarias, sőt kedves közhelyek mögött. A „kicsit mindannyian ilyenek vagyunk" motívuma, amely a regény elején és végén egyaránt elhangzik, figyelmeztet, hogy Nathalie Sarraute mélyebbre kíván ásni, mint a szereplők társadalmi pletykaszinten történő jellemzése és elítélése, mélyebbre annál a szintén közhelyszerű megállapításnál is, hogy ilyen (ostoba, gonosz, hiú stb.) az emberi A regény egyik központi témája a minden emberben közösen meglevő, de más-más szinten jelentkező alkotásvágy, kultúrateremtő igény kifejezése; Alain nagynénjének rigolyáiban is a tökéletesre, a harmonikusra való törekvés mutatkozik meg; csak éppen elsekélyesedett, eltorzult módon. Nathalie Sarraute erről azt írja: „A Planetárium egyik témája az alkotás születése pillanatában, az alkotó erőfeszítés, amely szüntelenül alakul, tapogatózik, keresi tárgyát, lesüllyed, degradálódik, például banális pletykának, vagy egy mániákus vénasszony rögeszméinek tűnik. De talán egyszer az egyik szereplőnél ez az erőfeszítés sok gyengeségen és eltévelyedésen keresztül eredményre vezet."
Fodor István

 

Vissza

copyright © László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu