Nathalie Sarraute
|
Nathalie Sarraute orosz származású, 1902. július 18-án
Ivanovóban született, körülbelül 300 kilométere Moszkvától, jómódú polgári
családban. Szülei elváltak, Nathalie két- és nyolcéves kora közt felváltva
apjával és anyjával él: hol Oroszországban, hol Svájcban, hol Franciaországban.
Nyolcéves korában végérvényesen Párizsba költözik apjával, akinek azért kellett
elhagyni Oroszországot, mert kapcsolatot tartott fenn a forradalmi mozgalomban
tevékenykedő öccsével.
Nathalie Sarraute angol irodalmi, történelmi
szociológiai, majd jogi tanulmányokat folytatott Párizsban, Oxfordban és
Berlinben. A párizsi Jogi Karon ismerkedett meg férjével, Raymond Sarraute-tal.
Tizenkét évig bíróságon dolgozott férjével együtt. 1932-ben kezdett el írni,
ekkor írta - részben bírósági élményei hatására - első „tropizmusait", amelyek
rövid jelenetekben, minidrámákban, az emberi léleknek, mondhatni, vegetatív, a
tudatossági szintje alatti reakcióit ábrázolják.
Minthogy azonban az irodalmi
élettel semmi kapcsolata nincs, első kötete csak 1939-ben jelenik meg Tropismes
(Tropizmusok) címmel. A német megszállás éveiben bujkálni kényszerül, ekkor
ismerkedik meg Sartre-ral és Simone de
Beauvoirral. A felszabadulás után Sartre körében látjuk viszont;
regényrészletet, tanulmányokat közöl Sartre folyóiratában, a Les Temps
Modernes-ben. Első regénye, a Portrait d'un inconnu (Egy ismeretlen arcképe)
Sartre előszavával jelenik meg 1948-ban. Lassan jegyezni kezdik nevét az
irodalmi életben. 1953-ban megjelenik kővetkező regénye, a Martereau, 1956-ban
irodalmi tanulmányainak gyűjteménye, a L'ére du soupcon (A gyanakvás kora),
1957-ben újra kiadják első két művét. Ekkor már az új regény iskolájával együtt
emlegetik Alain Robbe-Grillet, Michel Butor, Claude Simon és mások társaságában.
1959-ben jelenik meg első, közönségsikert is arató regénye, a Planetárium.
1963-ban a Fruits d'or (Aranygyümölcsök) megszerzi Sarraute-nak az első
hivatalos elismerést: nemzetközi irodalmi díjat kap érte. Ezt követően megjelent
regényei az Entre la vie et la mort (Élet és halál között, 1970), a Vous
les entendez? (Halljátok őket?, 1972), Enfance (Gyermekkor, 1983), Ici (Itt,
1995). Három hangjátékát is bemutatták, ezek kötetben is megjelentek.
Nathalie Sarraute tudatos regényíró.
Henry James-hez,
André Gide-hez és
Virginia Woolf-hoz hasonlóan elméleti
cikkekben is kutatja a regény megújításainak lehetőségeit. Akárcsak az „új
regény" többi képviselője, ő is abból indul ki, hogy elavult a hagyományos, XIX.
századi polgári realista és naturalista regénykoncepció. Műveiben nincsenek
változatlan, körülhatárolható jellemek, nincs elmesélhető cselekmény, világos,
egyenes vonalú regényszerkezet. A mindent felülről látó, mindentudó regényíró és
olvasó helyébe a szereplő pillanatnyi lelkiállapotával azonosuló, a regény
bonyolításában részt vevő szerzőt és olvasót kívánja állítani. Regényeinek
„tartalmát" nem lehet elmondani, szándékosan többrétegűek, több jelentést
hordoznak. Az „új regény" többi képviselőjéhez hasonlóan ő is a kereső, a kutató
irodalmat helyezi előtérbe a fogyasztói kultúra regénydömpingjével szemben. A
társadalom ellen elsősorban az esztétikum szintjén lázad, az erkölcsi,
társadalmi, politikai elkötelezettség idegen tőle. Ezért távolodott el
fokozatosan Sartre-tól, s a Camus-féle
elvont humanista irodalomeszménytől is.
De Nathalie Sarraute kezdettől fogva
külön színfoltot jelent az „új regény" gárdájában. Nemcsak azzal, hogy idősebb,
mint társai, s már akkor „új regényt" írt, amikor a nouveau román más képviselői
még klasszikus regényeket olvastak, hanem kutatása irányával is. Nathalie
Sarraute az emberi lélek rezdüléseit, dinamikáját tanulmányozza, a lélek
mélyrétegeit vizsgálja ott, ahol Proust
abbahagyta, ellentétben Robbe-Grillet-vel, aki tagad minden „mélységet", s az
emberi tekintet által belátható térfelületet írja le, a mozdulatlan tárgyakat.
Ez az ellentét 1968 körül - politikai nézeteltéréseik megerősödésekor -tovább
fokozódott, s nyílt ellentétté vált az emberi, történelmi rugókat, morális
indítékokat nem tagadó Sarraute, Butor és Pinget, valamint a mindent a szöveg
„termelésére" redukáló, a „szövegelőttit" és a „kifejezést" tagadó
Robbe-Grillet, a strukturalista filozófiát regényesítő Tel Quel csoport és az új
nouveau roman (Faye, Ricardou stb.) között. Sarraute elismeri az új regény
jelentőségét (a regény sajátos nyelvét keresi), de kételkedik maradandóságában:
„A tapasztalat majd megmutatja, sikerült-e az írás céltalan játékával eleven
formákat teremteni. A magam részéről nem hiszem" - hangoztatta 1970-ben a
loches-i kollokviumon.
Nathalie Sarraute módszere az évek során nemigen
változott. Azt kutatja, milyen minidrámák rejlenek a közhelyes, társaságivá
csiszolt beszélgetések mögött. A szavak mögött rejlő, pszichikai valóságot, az
indulatokat, az érzelmeket, a megfogalmazatlan gondolatokat, szándékokat a belső
párbeszéd (a sous-conversation) fejezi ki, gyakran képekben, metaforákban. „Bár
a szavak jelentéktelennek és banálisnak tűnnek - számtalan kis bűn mindennapi,
alattomos és hatékony fegyverei lehetnek, s gyakran azok is. De senki semmit nem
vethet a beszélő szemére, s maga az áldozat sem érti világosan" - írja
tanulmánykötetében. E belső párbeszédek, monológok képei legtöbbször az
agresszivitás, az erőszak, a hatalombirtoklás vagy tetszés vágy kifejezései.
Valóságos dzsungel rejtőzik az udvariassá csiszolt társasági közhelyek mögött,
amit csak egy-egy tekintet, az arc egy-egy rezdülése, egy-egy szó vagy
hanglejtés sejtet, amit a beszélgetőtárs vagy megért, vagy fékemagyaráz, vagy
taktikázva felhasznál.
A művészet feladata - véli Sarraute -, hogy a
láthatatlant kifejezze. A láthatatlan „ismeretlen, szétszórt, zavaros elemekből,
lehetőségekből, futó, meghatározhatatlan érzékletekből áll, amelyeket elfed a
látható, a már ismert, a már kifejezett konvencionális páncélja. Az alkotó
folyamatban a művész áttöri ezt a páncélt, érintetlen, új elemeket tár fel,
csoportosítja őket, kapcsolatot teremt köztük, modellt épít belőlük - s ez a
műalkotás" - mondta 1962-ben a Tel Quel-nek adott nyilatkozatában. A fenti
idézet is azt bizonyítja, hogy Nathalie Sarraute az újítást, mint a személyesen
megismert új emberi jelenség kifejezését pártfogolja, elutasítva egyrészt a
formalizmust, amely az új nyelvi kifejezést nem köti össze új tartalommal,
másrészt a konvencionalizmust, amely az új tartalmat régi regényformában kívánja
kifejezni.
A hallgatás (színdarab, 1964) |
Egy igenért vagy egy nemért (színdarab, 1982) |
Ő itt van (színdarab, 1978) |
Az igazi művész tehát - Sarraute szerint is - autonóm egyéniség,
akinek egyéni világképe van, de regényeiben az embert, akinek kifejezésére
vállalkozik, olyan szinten ragadja meg, ahol még nem egyéniség, még nem
összefüggő jellem, csak indulat, lelkiállapot, változó hangulat, tropizmus. Nem
azt keresi, ami az egyes embereket megkülönbözteti, hanem azt, ami minden
emberben közös. Általános, mindenkire jellemző pszichikai anyaghoz akar eljutni.
Emiatt nem is mond ítéletet hősei felett: olyanok, mint mindenki. A belső
monológok Dosztojevszkij-nél,
Joyce-nál,
Proust-nál a szereplő egyéniségét
hangsúlyozzák, Sarraute-nál az ellenkező - személytelenítő - irányba hatnak.
Gilbert Gadoffre úgy véli, hogy Nathalie Sarraute regényeiben először kap
polgárjogot a XX. század tömegembere. „Az eddigi regényhős minden szálával a
múlt század liberális polgárságához, értékhierarchiájához, személyiségstátusához
kapcsolódott. Sartre és Simone de
Beauvoir sem kivételek. Nathalie Sarraute műveiben jelentkezik az irodalomban a
XX. század tömegembere, aki ingadozik indulatai és konfekcionált gondolatai
között."
Nathalie Sarraute regényeinek sajátos költőiségét éppen az
magyarázza, hogy mindkét szintet - a közhelyes, „konfekcionált" párbeszédeket, s
a mögöttük meghúzódó indulatokat kifejező „belső párbeszédeket" - hihetetlen
pontossággal, tömörséggel érzékelteti. A párbeszédek élethűségére a mindig
emberközelben, „beszélgetésközeiben" dolgozó írónő munkamódszere a biztosíték.
Planetárium című regényében a belső párbeszédeket metaforikus nyelven adja
vissza. Sarraute a szereplők érzelmeinek, gondolatainak szakadatlan, nehezen
leírható változását az állandóan mozgó amőbák, a lassan ömlő láva képeivel
fejezi ki. A cím e szünet nélküli, folyton változó képleteket létrehozó belső
mozgást a sajátos törvények szerint haladó, hol távolodó, hol közeledő, majd
gyengülő, majd fokozódó fény- . erősségű égitestek planetáriumi képéhez
hasonlítja. Az írónő e sajátos látásmódnak megfelelő nyelvet teremtett: az
indulati motívumokat a Prousttól és Woolftól tanult zenei-lírai szerkesztéssel
összenőtt, a prousti mondatszövevényt darabokra szabdaló, a kötőanyagot
önmagából kivető hiányos mondatsorokba önti. Az egész mű szerkezete rendkívül
ökonomikus, szinte klasszikusan tömör.
Ez a sajátos írói világ - számos
kritikusa véleményétől eltérően - nem megfejthetetlen,
abszurd, embertelen vagy
társadalomalatti világ, nem is az „általános emberi gyarlóság" rajza. Proust
nagy regényciklusához hasonlóan (mellesleg igen sok reminiszcencia, prousti
motívum utal az eltűnt időre) a Planetárium egyszerre társadalmi és
alkotásregény. Tükröződik benne az előbb említett elszemélytelenedés folyamata,
de - szerencsére - Sarraute nem jut el a minden emberre egyaránt jellemző
„magmához", s alakjai - bár szándékosan lefokozottak, s távolról sem olyan
egyénítettek, mint a stendhali vagy tolsztoji vagy akár a prousti hősök - nem
teljesen személytelenek, nem felcserélhetők, sőt többé-kevésbé társadalmilag is
determináltak. A Planetárium társadalmilag homogén környezetet ír le: a párizsi
úri negyed nagypolgári világát. A szereplők csak annyira egyénítettek, hogy
társadalmi magatartásuk, beszédmódjuk és belső párbeszédeik révén könnyen
megkülönböztethetjük Alaint, Giséle anyját vagy Berthe nénit. Közös bennük, hogy
mohó birtoklás- és hatalomvágy hajtja őket, ambíciójuk sokszor szinte állativá
torzul a látszólag udvarias, sőt kedves közhelyek mögött. A „kicsit mindannyian
ilyenek vagyunk" motívuma, amely a regény elején és végén egyaránt elhangzik,
figyelmeztet, hogy Nathalie Sarraute mélyebbre kíván ásni, mint a szereplők
társadalmi pletykaszinten történő jellemzése és elítélése, mélyebbre annál a
szintén közhelyszerű megállapításnál is, hogy ilyen (ostoba, gonosz, hiú stb.)
az emberi A regény egyik központi témája a minden emberben közösen meglevő, de
más-más szinten jelentkező alkotásvágy, kultúrateremtő igény kifejezése; Alain
nagynénjének rigolyáiban is a tökéletesre, a harmonikusra való törekvés
mutatkozik meg; csak éppen elsekélyesedett, eltorzult módon. Nathalie Sarraute
erről azt írja: „A Planetárium egyik témája az alkotás születése pillanatában,
az alkotó erőfeszítés, amely szüntelenül alakul, tapogatózik, keresi tárgyát,
lesüllyed, degradálódik, például banális pletykának, vagy egy mániákus
vénasszony rögeszméinek tűnik. De talán egyszer az egyik szereplőnél ez az
erőfeszítés sok gyengeségen és eltévelyedésen keresztül eredményre vezet."
Fodor István
copyright ©
László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu