Örkény István

A Tóték modellje igen sokrétű, több értelmű: az egymással szemben álló, vagy egymást kiegészítő jelentések állandó vibrálása adja a különleges drámai feszültséget. A dráma kétpólusú: az egyiken a Tót család, a másikon az őrnagy helyezkedik el. Közöttük mintegy összekötő kapocsként van jelen láthatatlanul a fronton harcoló Tót-fiú, akinek azonban igen fontos szerepe van a drámaszerkezetben: az ő személyén keresztül válik a Tót család kiszolgáltatottá az őrnaggyal szemben, funkciója, szerepe tehát a túszéhoz hasonló. Az őrnagy a hatalom képviselője ebben a struktúrában, hiszen a Tót-fiú, mint alárendeltje, ki van szolgáltatva jó- vagy rosszindulatának. Ez a hatalom azonban nem terjedne ki a család többi tagjára: ők önként, sőt boldogan vállalják az alávetettséget, fiuk esetleges jobb helyzete érdekében. A dráma az önfeladás folyamatát kíséri végig, feleletet keresve arra, hogy meddig lehet, meddig szabad elmenni ebben a szituációban; hol a határ, amelyet átlépve már az emberi szuverenitás, az emberi méltóság elvesztése a tét? Tót fokozatos leépülése, melynek külső jegyei: a szemébe húzott sisak, a berogyasztott térd, a szájban tartott csipogó, szokásainak feladása, az őrnagy szeszélyeinek kiszolgálása – inkább groteszk, mint tragikus, inkább nevetséges, mint megdöbbentő. Az erőszak-mechanizmus, mely Tótot személyisége feladására készteti, rejtetten, közvetetten érvényesül: a Tót-fiú, majd a család nőtagjain keresztül, akik szelíd erőszakkal lökik egyre tovább az önfeladás útján. Sosem maga az őrnagy kényszeríti őt arra, hogy szeszélyeit kielégítse, rögeszméit kiszolgálja. Nem kegyetlen, nem durva személyiség ez az őrnagy; ám idegei felbomlóban, s kisebbrendűségi komplexusban szenved. Ő maga is kiszolgáltatott: kiszolgáltatott a háborúval, az életveszedelemmel, partizánokkal szemben. A történet színhelye, a csendes, békés mátravidéki falucska azonban semmiféle veszélyt sem rejt, így félelmei, rettegése a sötéttől és a partizánveszélytől kóros, beteges tünetként jelenik meg, mely a groteszk humor másik forrása. Tót maga a földhözragadt józanság, az őrnagy beteges képzelgések rabja. A két szélső pólus között, mintegy mediátorokként szerepelnek a nők, akik arra törekednek, hogy az őrnagy eszelős, a józan ésszel ellenkező ötleteit racionálisnak, köznapinak, magától értetődőnek tüntessék fel az olykor berzenkedő, ellenállni akaró családfő előtt. Működésük nyomán Tót végül már maga sem tudja, hogy amit kívánnak tőle, az reális-e vagy irreális. Például amikor Tót vonakodik – az ominózus ásítást megelőzendő – a szájába venni a zseblámpát, szinte reménykedve várja feleségétől a segítséget: "Tót: Hogy én ezt a holmit a számba vegyem? – Ágika: Hát hová máshová? – Tót: Csend! ... De hiszen ez egy zseblámpa! – Mariska: Hát persze hogy zseblámpa, édes jó Lajosom!"

A két nő szerepe másfelől az is, hogy Tót viselkedését – aki a kimerültségén, álmatlanságán már képtelen uralkodni, s így olykor viselkedése inadekvátnak tűnik, például leesik az asztal alá, s megharapja az őrnagy lábát – megmagyarázza az őrnagynak, elfogadtassa vele, hogy racionálisnak tüntesse fel tehát azt, ami csak látszólag irracionális – a helyzetből fakadóan nagyon is indokolt, tehát abnormitásában is normális. De nemcsak a család, a közvetlen környezet, hanem a tágabb környezet, a falu is készségesen idomul az őrnagy eltorzult agyának fantazmagóriáihoz. Az ideggyógyász és a plébános is természetesnek fogadják el a természetelleneset, a torzat, s a falu népe nem habozik átugrálni az őrnagy tévedése nyomán árnyéknak vélt árnyékot. Az irracionális válik tehát általánossá, törvényszerűvé, s a józan ész, a racionális gondolkodás, melynek Tót mindvégig megőrzi egy szikráját – bujdosni kényszerül. Hogy Tót épp a budit választja visszavonulása színhelyéül, ez már a groteszk hatást erősíti fel.

A helyzet, mely az őrnagy érkeztével a faluban kialakul, a józan értelem hadállásaiból nézve abszurdnak tűnik: holott a történelem nemegyszer produkált – s produkál – hasonló szituációkat. (Örkény egyik első, még a háború előtt született novellája is az őrület térhódítását, a józan ész trónfosztását villantja fel kísértetiesen, látnoki erővel.) Az író nem egyes embereket marasztal el, nem ítélkezik az egyes ember felett: a bűnös az ő megfogalmazásában maga a szituáció, mely lehetővé teszi a kiszolgáltatottságot, és a hatalommal való visszaélést; az a szituáció, amelyben az egészséges elmék beteg agyakhoz idomulnak. Tót magatartása akkor válik autentikussá, önmagával azonossá, amikor az óriási margóvágóval feldarabolja az őrnagyot: ez az egyetlen módja ugyanis a helyzet megszüntetésének. Ez lesz egyúttal a dráma megoldása is: a két pólus közül az egyik kioltja a másikat. Ez a dráma csúcspontja: a feszültség, mely jelenetről jelenetre nő, itt már az elviselhetetlenségig fokozódott. A második résztől kezdve a néző számára a tragikus színárnyalat válik erősebbé – hiszen az első rész végén a félbolond postástól megtudható, hogy Tóték fia elesett a harctéren. Mindaz az áldozat, melynek addig tehát még értelmet adhatott a fiú életkörülményeinek reménybeli javulása, egy csapásra értelmetlenné, fölöslegessé válik. A család már a testi-lelki összeroppanás határán van, amikor az őrnagy – végre – útnak indul; a család megkönnyebbül, az élet végre visszatérhet a rendes kerékvágásba. "Mostantól kezdve reggel fogunk reggelizni, este fogunk vacsorázni, éjjel aludni fogunk, és mindent úgy csinálunk, mint azelőtt" – mondja Tót. Ebbe a szituációba érkezik vissza az őrnagy – aki további három nappal akarja meghosszabbítani a szabadságát. Ezt már Tót sem lenne képes elviselni – megöli az őrnagyot.

A Tótékkal Örkény egy merőben új látásmódot, egy addig magyar színpadon szinte ismeretlen színházi univerzumot honosított meg. Egy olyan drámai nyelvet, amelyet a francia és angol drámaírók már folyékonyan beszéltek. Mint minden modern nyugati irányzat, az abszurd színház is csak késve jutott el Magyarországra – az ötvenes évek elzártsága után, a minden irányba egyre nyitottabbá váló hatvanas évek közepén. Az abszurd színház (számtalan, egyéb elnevezése közül említsük meg az "antidráma", és a "gunyoros színház" elnevezéseket) gyökeresen szakított a realista és naturalista hagyományokkal, s olyan elődök nyomdokait követve, mint Pirandello, Brecht, Alfred Jarry, próbálták megfogalmazni a háború után, az ötvenes években kialakuló új életérzést, új világképet. A világ és benne az ember helyzete az ő látásmódjuk szerint tragikus, reménytelen; ám megjelenési formája komikus, nevetséges. A legtöbb abszurd szerzőnél (elsősorban Ionesco, Beckett, Adamov darabjait véve figyelembe) tragikum és komikum – még hozzá annak az erősebb, durvább formája – nem külön-külön, hanem elválaszthatatlan szimbiózisban jelenik meg.