Passuth László
|
Az írói, irodalomtörténeti és főleg a kritikai körökben
amolyan mértéktartó sértegetési forma, ha egy irodalmi művet, főleg regényt
lektűrnek, belletrisztikának vagyis olvasmányos olvasmánynak mondanak. Miközben
az olvasók legnagyobb hányada azért olvas, hogy figyelmét lekösse, tehát érdekes
legyen a könyv. Az irodalom művelője is
Homérosz óta azt
igényli, hogy a hallgató, az olvasó odafigyeljen a szavára, vagyis érdekesen
énekeljen, érdekesen írjon — az egész szakma pedig gyanússá teszi azokat, akik
tudják és gyakorolják az irodalmi érdekesség titkát. Ezt a titkot a mi századunk
magyar regényírói közt alighanem Passuth László tudta a legjobban, s ezt
példátlan népszerűséggel hálálta meg az olvasók legszélesebb köre tudományos
magas értelmiségiektől villamoson olvasó gépírókisasszonyig és szabad idejét
elütni kívánó segédmunkásig. Évtizedeken át ő volt a legtöbb kiadásban,
legnagyobb példányszámban megjelenő magyar író. Ezt tulajdonképpen életében sem,
halála óta sem bocsátották meg neki az irodalom bennfentesei. És nagyon
körmönfontan kellett, s kell máig rosszat mondani egy olyan írástudóról, akinek
közben nem lehet elhallgatni példázatos jó tulajdonságait. Hiszen jogi
doktorátussal, jogtörténeti és jogfilozófiai alapos műveltséggel rendelkező
banktisztviselőként egy negyedszázadon át a pénzügynek tudományos színvonalú
szakembere lett, miközben elképesztő nyelvérzékkel és a tanulásban
gyönyörűségekre találva nemcsak műfordítói, hanem gyakorló tolmácsi szinten lett
otthonos a gimnáziumban már jól megtanult latin után az angol, francia, német,
olasz, görög, spanyol és portugál nyelvekben. Élete folyamán mindezekből
fordított is, és egy jó évtizeden át az Országos Fordító Iroda nélkülözhetetlen
szakembere volt. Közben a hazai irodalom egyik legfőbb, lelkiismeretes
összekötője a külföldi irodalmi körökkel: 1945-től 1958-ig, mint a PEN Club
főtitkára, attól kezdve mindhaláláig alelnöke. Az elnökök változhattak, az
irodalmi diplomáciát ő irányította. Tehát mellőzöttnek még akkor sem érezhette
magát, amikor a „szoc.-reál” jelzővel és jelszóval díszített, ma már saját
emlékeinkben is elképzelhetetlenül korlátolt kultúrpolitika az ő már rég
népszerű, és eleve népszerűnek ígérkező következő regényeit néhány évre szinte
kirekesztette a könyvkiadásból és könyvárusításból. Ennek be nem vallottan sokan
örültek is: túl súlyos versenytárs volt a viszonylag népszerűek számára is
minden, megjelenés után hamar szétkapkodott Passuth-könyv. Nem tiltakozott ő
maga sem: bölcs mosollyal várta ki, hogy hamarosan, a „lágyabb” diktatúra
következtében megint igényelhessék a Passuth-regényeket és ő megszokott
szorgalmával, évről évre új művekkel gazdagítsa azt az élő irodalmat, amelyet
valóban tömegek olvasnak. — De a lektűrnél, belletrisztikánál, olvasmányosságnál
súlyosabban sértőt mégsem lehetett mondani az egyszerre érdekes és gazdag
anyagukkal történelmi, kultúrtörténeti, olykor művészettörténeti vagy
zenetörténeti ismereteket gazdagító könyveket. Egy ideig ugyan mondogathatták,
hogy ez a múltidézés politikamentes, sőt elfordítja az emberek — s köztük az
ifjúság — figyelmét a napi problémákról. Erről azonban mégis hamar le kellett
szokni, hiszen mégsem tagadhatták a történelmi ismeretterjesztés hasznos voltát
a tudat fejlesztésében. Téves adatokat pedig nem találhattak az óriásira táguló
életműben: Passuth tudós szinten volt otthonos a történelemben, régészetben,
művészetekben. És ehhez az óriási nyelvi-kulturális ismeretanyaghoz illően a
magánéletében ugyanolyan választékos stílusú volt, mint mondatai szövegezésében,
cselekményeinek szerkesztésében. Személyes megjelenésében is a mértéktartó
elegancia és a modorbeli kedvesség, szívélyesség volt az azonnal észrevehető.
Igazán nem lehetett mással ócsárolni, csak azzal, hogy érdekesen ír, hogy
népszerű, hogy kellemes olvasni... vagyis, hogy igen jó író. Legföljebb még azt
lehetett állítani, hogy „felületes”, meg azt, hogy társadalom- és
lélekábrázolásában „nem elég mély”. Ezek a jelzők valójában kideríthetetlen
tartalmúak. De minthogy az irodalom bennfenteseinek eleve gyanús minden olvasó
ízlése, általában, aki túl sok olvasónak tetszik, azt felületesnek mondják, amit
pedig a legtöbb olvasó ún, azt nevezik mélynek. Homérosznak elnézik, hogy mindig
érdekes, mozgalmas, hogy olyan, amilyennek a közönség elvárja. Azóta ez egyre
gyanúsabb, a mi századunkban már külön jelzője is van, sőt egész sora a
jelzőinek: bestseller, belletrisztika, lektűr... vagyis érdekes, vagyis valódi
irodalom. Ennek a torz értékelésnek a már klasszikussá emelkedett ünnepeltje és
vádlottja Passuth László és gazdag életműve.
Regényei, tanulmányai,
útirajzai, önéletrajzi kötetei hosszú sorokat töltenek ki a könyvespolcokon.
Azok a folyóiratok és újságok, amelyeknek kritikai rovatai következetesen
rásütötték az érdekesség valamely magyar vagy idegen nyelvű szakkifejezésének
bélyegét, lelkesen fogadták, sőt kérték kultúrtörténeti ismeretterjesztő vagy
elmélkedő cikkeit, tanulmányait, útirajzait. Kezdetben a Nyugat, a Szép Szó, a
Válasz ugyanolyan otthona volt, mint idővel az Irodalmi Újság, majd az Élet és
Irodalom.
Végigélve évszázadunknak több mint háromnegyedét, a kezdetek idején
neki is keresnie kellett a kifejeznivalók műfaját és stílusát. A harmincas
évekre már birtokában volt az óriási és sokoldalú műveltség java részének, de
első tanulmányaiban, és főleg „Eurázia” című első regényében még eljátszik az
avantgárd stíluslehetőségekkel. Ez az első regénye, amely 1937-ben jelent meg,
az első világháború utáni évekbeli Budapesten észlelhető világzűrzavar
expresszionista
megragadású körképe. De az 1939-re megvalósított „Esőisten siratja Mexikót”
felépítésében is, stílusában is megtalálta saját műfaját, szemléletességét, jól
szerkesztett mozgalmasságát. Ezzel a művel a hazai népszerűségen túl a
világsikerig emelkedett. Azóta is — immár jó fél évszázad óta- közkedvelt
olvasmány a föld legkülönbözőbb nyelvterületén. Történelmi regény Cortez
felfedező és hódító útjáról. Korkép, kultúrtörténet, árnyalatos jellemrajz, nagy
távlatú pillanatkép a spanyol és a mexikói indián kultúra találkozásáról. Vérbő
és vérengző, színpompás és oktató-népművelő erejű epikus mű ez. Írt idővel
hasonló, talán még gazdagabb és szebb regényt is, de ez maradt — példányszámban
is — a legsikeresebb. Mire évtizedekkel később személyesen is eljutott Mexikóba,
ott úgy fogadták, mint akiről köztudomású, hogy az ország múltjának és az azték
ősidőknek legnagyobb európai ismerője. Egy kicsit úgy tekintettek rá, mint a
Mexikót sirató esőisten új evilági helytartójára. — Igaz, később is írt
korunkhoz közelebbi vagy éppen kortársi témájú regényeket, írt néhány kötetnyi
életrajzot is, de legigazibb műfaja a régebbi kultúrákat, hajdani történelmi
alakokat, köztük nagy művészeket idéző történelmi regény maradt. A XIV. század
előreneszánszát kalandos mozzanatokban bemutató „Nápolyi Johanna”, a bizánci
középkorba vezető mű, „A bíborban született”, a spanyol barokk fényeit és
sötétségeit korképpé festő „Fekete bársonyban” az európai múlt különböző
korszakait hozza közel az olvasóhoz, mintegy bevezetve a múltak rejtelmeibe.
Külön műfajárnyalat ebben a múltidézésben a nagy művészeket, főleg muzsikusokat
saját korukba állító korrajz és jellemrajz. Talán a legkitűnőbb ezek közt a
Monteverdiről szóló „A mantuai herceg muzsikusa” . De lélektani regénynek nem
kevésbé kitűnő a Gesualdo életét nyomon követő „Madrigál”. — E világtörténelmi
körképekbe illeszkedik a magyar múltat történelmi arculatok sorával érzékeltető
néhány regénye, amilyen a Zrínyi Ilona alakját és sorsát rajzoló „Sasnak körme
között”, a Báthoryakról szóló „Négy szél Erdélyben” és talán legérdekesebb
magyar történelmi tárgyú regénye, a „Hétszer vágott mező”, amely II. Endrében —
a történészek régi közvéleményével szemben — egy társadalmi reformokról
ábrándozó jelentékeny államférfit mutat be. Nem kevésbé egyéni, új szempont
utolsó nagy regényében, a „Tört királytükör”-ben Zsigmond királycsászár
alakjának belehelyezése a reneszánsz korai évtizedeibe.
Amikor az óriási
életművet hátrahagyva meghalt, méltatói méltatták ugyan, de mégiscsak a nagyon
sikeres szórakoztatót búcsúztatták, és azóta sem merte a legutóbbi
irodalomtörténeti mű sem kimondani, hogy századunk egyik jelentékeny, maradandó
értékű, most már nyugodtan klasszikusnak mondható regényírója.
Hegedűs Géza
copyright ©
László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu