Marcel Proust

(1871 - 1922)

Marcel Proust életében tulajdonképpen semmi érdekes nem történt. Azaz valójában odakint a világban izgalmasabbnál izgalmasabb, történelemformáló események követték egymást, hiszen a párizsi kommün évében született, átélte a polgári köztársaság nagyhatalmi törekvéseinek és belső válságainak évtizedeit, kortársa volt az első világháborúnak, megérte a francia imperializmus gyozelmét a német imperializmus fölött — de mindebből mintha semmit sem vett volna észre. Elkényeztetett, gazdag fiúként nott fel, az anyagi gondokat sohasem ismerte, felnotten is anyja kényeztetett fia, nok kényeztetett barátja, szerelmek álmodozója és visszaálmodozója maradt. Lelkét betöltötte a magánélet sokféle aprósága, saját túlérzékeny idegrendszere, a társasági forgolódás, amelyben — gazdag polgár lévén — fontos mozzanat volt az arisztokraták nagyvilága iránti vágyakozás. Élete végső évtizedében már olyan túlérzékenyen beteg volt, hogy zavarta minden kívülrol jövo zaj és fény, ezért otthonában bezárkózott egy parafával bélelt, minden hangot elzáró szobába, ahol rejtett világítótestek óvták látóidegét. Csak éjszakánként sétált ki a csillagos ég alá egy kis friss levegore. És ebben a néma félhomályban emlékezett vissza érdektelen életére. amelyet tizenhat köteten keresztül idézett fel olyan érdekesen és olyan merőben újszerűen, hogy műve egyszerre megragadó olvasmány és nagy hatású irodalmi tett, amely új útra vitte az egész szépprózát.

Proust ifjúkora óta irodalmi körökben élt, irodalmi életet élt. Hódolattal bámulta Anatole France fölényes műveltségét és elegáns stílusát, észre sem véve, hogy a tisztelt mester hogyan érkezik el a szépség kultuszától a társadalmi elkötelezettséghez, a mosolygó kételkedéstol a harcos szocializmushoz. Az ő számára France megmaradt a mindenkinél okosabb és szellemesebb társasági csevegőnek, a rég múlt korok játékos felidézőjének, a francia mondat bűvészének. Hiszen valóban ilyen volt Anatole France, csakhogy ő látta a körülötte kavargó világot, és példás erkölcsi erővel társasági csevegőből a társadalom tanítómesterévé, a haladó eszmék szószólójává emelkedett. Az alázatos tanítványnak ilyesmi még csak az eszébe sem jutott. Őt a társaság érdekelte, és nem a társadalom. Élvezni akarta mindazt, amit érzékeivel birtokba vehetett, gyönyörködött az irodalomban, a tárgyak szépségében, a nő szépségében. Ha nem lett volna lángelme, aki új módszert és új szempontot ad a világ látványainak megragadására, a céljavesztett, dekadens polgár ugyancsak ellenszenves példájának tekinthetnők.

Ez a lángelme nem derült ki egyhamar. Korai elmélkedései, ifjúkori regénykísérlete — a Jean Santeuille — és túl irodalmi levelei egy afféle úri dilettánsra vallanak, ámbár éppen a biztos érzéku Anatole France megsejtette s hangoztatta is, hogy a szertartásosan jó modorú fiatalemberben igazi írói lehetőségek lappanganak. Ennek kibontakozásához azonban, úgy látszik, szükség volt idegbajának súlyosbodására, amely arra késztette, hogy visszavonuljon az olyannyira szeretett nagyvilági társaságoktól, és emlékeiben keresse a szépséget.

A regény önmagáról szól; hősét Marcelnak hívják, és énformában mondja el életét. Életét? Nem életének eseményeit mondja el, nem is belső fejlődését, nem is a körülötte lejátszódó történelmet, mint az emlékiratok - mindezt együtt és mégis egyiket sem, hanem valami olyasmit, amit eddig egy önéletrajz sem mondott el: azt, hogy mit hagytak benne hátra az évek, mint belső valóságot. Nem a világot tárja fel, amelyen keresztülment, kifelé nézve, hanem emlékezetét, befelé nézve, amint a világ keresztülszűrődött rajta. Az emlékezet műve és az emlékezetről szól.
Nem szőrszálhasogatás ez a megkülönböztetés? Proust úgy tudta, egészen más módszerrel dolgozik, mint a realista regényírók, akiket meglehetősen megvetett. A realisták, mondja, valóságnak veszik és valóság gyanánt írják meg a dolgokat, amelyeket látnak és hallanak. Holott nem ez az igazi valóság; a dolgok bennünk, emlékezetünkben válnak realitássá - ha ugyan realitássá válnak -sokszor évekkel megtörténtük után. Az igazi élet nem az, amit itt és most élünk: napjainkon, mint az árnyékon keresztülmegyünk, mondta már Salamon király. Az igazi élet bent játszódik le, az emlékezetben ; csak az emlékezet tölti el az élményt élettel és értelemmel, igazi realitással. A külső élet és az emlékezés úgy aránylik egymáshoz, mint Bergson időelméletében az órákkal mérhető mechanikus idő a durée réelle-hez, a valóságos tartamhoz.

Emlékezet is kétféle van, a kétféle időnek megfelelően: van mechanikus emlékezet, amelynek segítségével felidézhetjük magunkban az eltűnt idő egyes vonásait - és van egy másik titokzatos emlékezés, amely megkérdezésünk nélkül, hirtelen tört ránk, és elénk állítja az eltűnt időt olyan gazdagon, olyan fájdalmas szépségben és olyan értelemmel teljesen, amelyről mit sem tudtunk akkor, amikor ez az idő nem múlt volt, hanem jelen. Marcel megkóstol egy teába mártott süteményt, amilyent gyermekkorában evett, és a jelennél százszor valóságosabban áll előtte egész mélységes gyermekkora. Nagyanyja temetésén nem sír, de évek múlva eszébe jut nagyanyja, és akkor sírja el könnyeit.
Az emlékezésen alapul Proust boldogság-elmélete is: nincs más boldogság, mint az a csodálatos érzés, amely olyankor fog el bennünket, amikor az emlék hirtelen hatalmába veszi lelkünket. A szépség is emlékezés: a tárgyak, a nők, a zene azért szépek, mert titokzatosan emlékeztetnek valamire. És az írói alkotásnak sem lehet magasztosabb feladata, mint hogy megkeresse az elveszített időt, feltárja az önkéntelen emlékezések egész tartalmát.
A múlt századi extrovertált realizmussal szemben az ő realizmusa a századvégi nagy introverzió végső diadala. Minden belül van, az egész külső világ is: csak annyiban valóság, amennyiben átszűrődik az emlékezésen, belülre kerül a leiekbe. Az emlékezetnek ilyen középponti helyet szánt Szent Ágoston, az első önéletrajzi ember is.
Az eltűnt idő emlékezetbeli helyreállításánál eszközül használja fel páratlan, száz évben egyszeri érzékenységét. Olyan dologban, amelyben más halandó csak egy vonást lát vagy jegyez meg, ő száz apró és mégis lényeges árnyalatot vesz észre. Proustot olvasva megdöbbenten jövünk rá, mennyire nem látunk mi semmit, menynyire félálomszerűen megyünk át egész életünkön. Benne egy név csengése megszámlálhatatlan eszmetársítást ébreszt fel, egy köszönésben felismeri a köszönő egész lelki alkatát és társadalmi hovatartozását. Módszere a hagyományos francia elemzés, Stendhal módszere: valami történik, és azután az író szételemez a legfinomabb atomokig. Minden emlék-adat három irányba vezet: leírja végtelen pontossággal magát az adatot, továbbá annak érzelmi hatását lelkében és azonkívül a történelmi stb. eszmetársításokat, amelyeket maga után von. A tudatosítás csodálatos mestere. Rögzíteni tudja azokat az apróságokat, amelyek más ember lelkében nyom nélkül alásüllyednek a tudatküszöb alá. Mai napság, sajnos, nem hiszünk már a fejlődésben, korántsem vagyunk olyan ön-hittek, hogy azt képzeljük, a mai írók jobbak, mint a száz vagy ötszáz év előttiek, de egy dologban mégis van fejlődés, minél öregebb egy civilizáció, annál erősebb benne egy valami: a tudatosság. Ahhoz az áttudatosításhoz képest, amelyet Proust regényében találunk, kezdetleges, ügyetlen, darabos minden régebbi lélekrajz. Még Stendhal is naiv.
Minden különössége dacára Proust vérbeli francia regényíró, még introverzióján keresztül is elsősorban a társadalom érdekli. A társadalmat is sokkal tudatosabban nézi, mint elődei, akik kiragadtak egy-egy alakot, és rajta keresztül jellemeztek egy-egy társadalmi réteget. Proust is bámulatos pontossággal adja vissza különböző rétegekhez tartozó emberek gondolkozás- és beszédmódját, de főképp magára a társadalomra mint viszonylatok ösz-szességére kíváncsi, arra, hogyan viselkednek egymással szemben a társadalmi rétegek, mit érez az úr a szolga iránt stb., hogyan él és tudatosodik belül a lélekben az, hogy az ember a társadalomnak, a társadalom bizonyos rétegének tagja.
Minthogy az Eltűnt idő egy ember regénye, azt a kort és réteget ragadja meg, amelyben az az egy ember beletartozik: a századforduló korának francia előkelő világát.
Szerb Antal

Idegbaja — vagy ha tetszik: allergiája — súlyos testi következményekkel járt: a legkisebb megrázkódtatás asztmatikus rohamokat idézett elő. Korábban anyja, késobb felesége arra áldozta életét, hogy óvja-védje a fuldoklást okozó külvilágtól. Rákényszerült a befelé fordulásra. És amikor harmincnégy éves korában elvesztette az anyját, emlékei egyszeriben áradni kezdtek a tudat mélyéről. Visszatért az anyjával töltött gyermekkor, a közös nyaralások elfelejtett sokféle képe, a különböző alakok, akik körülvették a serdülő fiú mindennapjait. Proust keresni kezdte az eltunt idot.

Talán az sem érdektelen, hogy Marcel Proust unokafivére volt Henri Bergson, a filozófus, aki azt tanította, hogy az ido valóságos múlásának semmi köze ahhoz a belső időhöz, a tartamhoz, ahogy az ember átéli az időt: ugyanaz a félóra, ami az egyik embernek nagyon rövid, a másiknak turhetetlenül hosszú lehet. Nos, Proust éppen ezt a belső időt ragadta meg. Kétségtelen, hogy sok köze van egymáshoz Bergson bölcseletének és Proust művészi módszerének. Azon azután vitatkozhatnak az irodalom és a filozófia történészei, hogy melyikük is hathatott ösztönzően a másikra. Ámbár az is lehetséges, hogy mind a két jelenség, az irodalmi is, a filozófiai is egyaránt a polgárság félelmét fejezte ki az ellenük dolgozó időtől, amely elől a tényleges időt kétségbe vonó tartamba menekültek. De hát unokatestvérek voltak, elképzelhető, hogy beszélgettek egymással gondolataikról, és talán kölcsönösen segítették egymást abban, hogy az egyik a polgári hanyatlás legegyénibb és leghatásosabb filozófusa, a másik a hanyatló polgár életkörülményeinek legárnyaltabb ábrázolója legyen.

Proust regényfolyama, Az eltunt ido nyomában nem úgy regényciklus, ahogy azt Balzac óta az irodalom nyilvántartja. Balzacnál, Zolá-nál, majd később Romain Rolland-nál, Galsworthy-nél, Martin du Gard-nál meg a többieknél a cselekménysor akár egy széles társadalmi körről szólt, akár egy családról, akár egyetlen ember életútjáról, az egyes részek zárt, egész regényt alkottak, az egymás után történt események a cselekményben is egymás után következtek. Proustnál minderrol szó sincs. Ez a tizenhat kötet egyetlen emlékezéssor abban a sorrendben, ahogy az emlékezőnek eszébe jut. A cselekmények nem a külső időben, hanem a belső tartamban játszódnak; olykor egy félóra hosszabb, mint máskor egy esztendo. Egy látvány vagy egy íz vagy egy illat elegendő, hogy az emlékezőnek felidéződjék valami, ami sok évvel azelőtt történt, és a felmerült emlék újabb, esetleg egészen máskor és másutt játszódó emléket idéz. A módszer tehát a szabad gondolattársítás, az asszociáció, ahogy a képek szeszélyesen, irányítatlanul kapcsolódnak egymáshoz. Híressé vált kép a prousti műben, hogy az emlékező egy ízben szárazsüteményt márt teába, úgy veszi a szájába, és erről az ízről hirtelen eszébe jut egy ifjúkori pillanata, amikor ugyanilyen süteményt mártott teába. Ebből az emlékképből indul más emlékek felé.

Az eltűnt idő nyomában nem önéletrajz, nem bizalmas vallomások sorozata, mint Augustinus vagy Rousseau műve, hanem regény, amelyben igen sok az önéletrajzi elem. Hőse egy egyes szám első személyben beszélő férfi, aki keresi a saját múltját, azaz pontosabban azt kutatja önmagában, hogy a szinte észrevétlenül elröppent időnek mi is volt a tartalma. És a szeszélyes gondolattársítások nyomán lassan kitöltodik az eltunt idő. De nemcsak saját élményekkel, hanem újra felidézett alakokkal, akiknek életéről sok mindent megtudott az emlékező.

És ahogy a különbözo alakok, a különböző társaságok felrémlenek, egyre jobban vesszük tudomásul, hogy az eseménytelen életű író milyen nagyszerű megfigyelő, milyen jó emberábrázoló, milyen sokat tud a lelki jelenségek addig észre sem vett rezdüléseiről. És még az is kiderül, hogy a társadalmi kérdések iránt oly érzéketlen Proust önkéntelenül is kitekintvén a mások élete felé, milyen árnyaltan tudja érzékeltetni a nagypolgári és arisztokrata világ rétegeinek egymáshoz való viszonyát. A történetíróktól megtanulhatjuk, hogyan is éltek a hercegek, milyen volt a múlt század végén a gazdag polgárok életformája, a nagy realista íróktól még a látomását is megkapjuk ennek a hajdani életnek. Hanem azt, hogy mit érzett egy sznob polgár egy herceg szalonjában, milyen gondjai voltak egy gondtalan kisfiúnak egy fényűző tengerparti nyaralóhelyen, milyen mély nyomokat hagytak a nyomtalanul eltűnő szerelmek, milyen boldogtalan lehet az irigyelt boldog élete, de közben mennyi örömöt adhatnak az élet jelentéktelen apróságai — ezt senki nem tudta és nem tudatta jobban, mint Proust.

Nem az élet mélységeibe mutat, de a felszín fényeit és árnyait gazdagabban még senki sem ábrázolta. És ez az impresszionisták rokonává teszi. Az érzékszervek benyomásának nagy költoje. S habár a világa a hajdan fent élok földi mennyországa, s még csak fel sem teszi a kérdést, hogy miből, kiknek a rovására oly gondtalan ez a magángondokkal teljes élet — mégis példát adott egy merőben új ábrázolási módra. Az időrend felkavarása, az emlékezet és a gondolattársítás útjai, a magamagával beszélgető belső monológ új lehetőséget nyitott az egész szépprózának.

Nagy művét nem sokkal halála elott fejezte be, a végso kötetek csak a halála után jelentek meg. Az első részeknél alig-alig vette észre valaki, azután egyre jobban figyeltek rá. S amikor készen állt az egész nagy mu, az irodalom úgy vette tudomásul, hogy ettől kezdve valami új indult meg a regény történetében. Ifjúkorától várt az irodalmi dicsőségre. Alig valamivel a halála után meg is érkezett.

Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu