Romain
Rolland |
|
Egy igazán
nagy és
nagyhatású
író,
gondolkodó
és
politikus,
aki ellen
az írók, a
gondolkodók
és a
politikusok
nagyobbik
részének
kifogása
volt, és
részben
máig is
van. Aki
olvassa,
elragadtatottan
teszi le a
könyvet,
de aki
róla olvas
lexikonokban
vagy
világirodalom-történetekben,
az
állítólagos
korlátairól
értesül.
Az írás
művészei
politikai
propagandistának
tartják, a
politikusok
művészekről
író
szépléleknek,
a
gondolkodók
szórakoztató
mesélgetőnek
és
hatásvadász
színpadi
szerzőnek.
A
szórakoztató
irodalom
kedvelői
túl
nehéznek,
filozofikusnak,
legjobb
esetben
elég
érdekes
zenetörténésznek.
Ráadásul a
csökönyös
maradiak
ijesztő
kommunistának,
a
kommunisták
ijedt
kispolgárnak
vélték és
vélik.
Leghelyesebb
őt magát
olvasni,
vele
lelkesedni
és vele
izgulni
regényei
és drámái
mellett.
Akkor
elhalványulnak
a
vélemények,
és
megmarad a
nagy író
varázsa.
Régi
paraszti
eredetű
polgári
családból
származott,
őseit a
XVI.
századig
tudta
nemzedékről
nemzedékre
nyilvántartani.
Lehetett
tehát oly
gátlástalanul
bátor,
hogy
olykor
Franciaország
ellenségének
tartsák.
Lehetett
olyan
egyértelműen
pacifista
háború
idején,
hogy a
fegyver
megszállottjai
nem is
egyszer
igyekeztek
bűnösként,
olykor
egyenest
hazaárulóként
börtönbe
juttatni.
És volt
olyan
konok,
hogy akkor
se félt,
amikor
ugyancsak
lehetett
félnivalója.
Vézna,
beteges
külsejű
embernek
tűnt
ifjúkorától
mindvégig.
Akik
szerették
— és azért
mindig
sokan
szerették
—, azok
úgy
vélték,
hogy túl
gyönge
teste nem
bírja
sokáig. És
tevékenyen,
friss
elmével
bírta 78
éven át.
Az
egyetemen
történelmet
és
művészettörténetet
tanult. A
művészettörténetnek
és
esztétikának
idővel
tanára is
volt.
Közben
ezek
mellett
ifjúkorától
mindhalálig
a zene
volt a
nagy
élménye.
Több
hangszeren
is
játszott,
sokan
legszebb
műveinek a
muzsikusokról
írt
életrajzait
tartják.
Doktori
disszertációja
„Az opera
fejlődése
Lullytól
Scarlattiig”
volt.
Később
nagy
sikerű,
regényes
életrajzot
írt
Händelről.
Három
egyszerre
regényes
és hiteles
ismeretterjesztő
könyvet
Beethovenről,
több
tanulmányt
is
Wagnerről.
Közben
azonban
megírta
Michelangelo
élettörténetét,
majd
Tolsztoj
halála
után a
„Tolsztoj
életé”-t.
— Tolsztoj
az egyik
embereszménye
volt. Még
egyetemista
korában
hosszú
levelet
írt
Tolsztojhoz,
feltárta
filozófiai,
vallási,
erkölcsi
kételyeit.
A már igen
idős nagy
orosz író
bőséges
levélben
válaszolt.
Habár
személyesen
sohase
találkozhattak,
de ettől
kezdve
tanítói-tanítványi
viszonyban
maradtak,
és amikor
a
felekezeten
kívüli
vallásos
keresztény
Tolsztoj
82 éves
korában
meghalt,
Rolland
mintegy
halotti
koszorúként
megírta az
első — és
talán
mindmáig
legjobb —
Tolsztoj
életrajzot.
Rolland
mindvégig
Tolsztoj
tanítványának
érezte és
mondta
magát.
Mellette
Renannak,
a nagy
hírű,
úgyszintén
felekezeten
kívül a
kereszténység
híres
szakértőjének
is
tiszteletteljes
követője
volt. Ez a
felekezeten
kívüli
istenhit
ugyanúgy
töltötte
el lelkét,
mint a
zene és a
zenetudomány.
Idővel a
konzervatórium
(a
zeneművészeti
főiskola)
nagy
tekintélyű
zenetörténet-tanára
lett.
Sokan
akkoriban
rossz
néven
vették,
hogy olyan
nagy
véleménye
van a
német
zeneszerzőkről
— Bachról,
Händelről,
Beethovenről,
sőt a sok
botrányt
kiváltó
Wagnerről
is.
Humanista
szemléletével
és
magatartásával
képtelen
volt
ellenszenvvel
nézni a
másféle
emberekre.
Harcos
pacifizmusa
a valóban
hitt
emberi
egyenlőségből
származott.
Első nagy
regényciklusa,
vagy ahogy
ő nevezte
„regényfolyam”-a
(Roman
fleuve), a
Jean-Christoph
egy német
muzsikus
életéről,
fejlődéséről,
küzdelmeiről
szól. A
nyolc
regényt
felölelő
eseménysor
egyszerre
korrajz,
lélekrajz,
eszmetörténet,
kritika a
közelmúlt
és az
akkori
jelen
zenei
életéről.
A nagy
remekművek
közé
tartozik,
az eszmei
telítettség
és a
szórakoztató
eseménysorozat
olyan
egysége,
ahol az
ismeretterjesztés
a szépség
szolgálatában
áll.
Eközben
kultúrtörténetet
és
esztétikát
tanít.
Műve
hitvallás
is a
kölcsönös
megbecsülés
erkölcsi
parancsáról.
Szinte
természetes,
hogy az
írók és
olvasók
egy része
tudományoskodó
ismeretterjesztésnek
tartotta,
a tudomány
szakértői
szórakoztató
mesélgetésnek.
Mégis:
világsiker
volt,
helye
azóta is a
világirodalom
nagy
klasszikus
művei
között
van.
Érzelmi
életét is
nagymértékben
befolyásolta
érdeklődése.
Több
felesége,
szerelme
tanúskodik
életéről.
Első
felesége
egy nála
idősebb
szép és
okos
asszony
volt, aki
egyenesen
a
zenetörténetből
lépett
melléje:
korábban
előbb
Liszt,
majd
Wagner
szeretője
volt,
mellettük
egy ideig
Nietzschéé.
Néhány év
múlva
elváltak,
következtek
muzsikus-asszonyok,
majd
utolsó,
most már
mindvégig
kitartó
felesége
egy orosz
emigráns
arisztokrata
özvegye
volt. De
akkor már
életét
nagymértékben
befolyásolta
mindaz,
ami az
orosz
forradalomban
történik.
Akkor már
Gorkijjal
levelezett,
idővel
járt a
Szovjetunióban,
és
személyesen
is
összebarátkozott
Gorkij-jal.
Egyébként
is számos
jelentékeny
íróval
volt jó
barátságban.
A kitűnő
osztrák
íróval,
Stefan
Zweig-gel
az első
világháború
éveiben
Svájcban
kötött
szakadatlan
barátságot
és
politikai
bajtársi
viszonyt.
Mindketten
harcos
pacifisták
voltak, a
háború
alatt
emigrációban
éltek.
Rolland a
háború
első
éveiben
indulatosan
mérges
volt még
Anatole
France-ra
is, mert
az egy
ideig még
nacionalista
hevülettel
kívánta a
francia
győzelmet
a németek
ellen.
Zweig
ugyanakkor
indulatosan
haragudott
Thomas
Mann-ra,
mert az
egy egész
rövid
ideig
nacionalista
lelkesedéssel
kívánta a
német
győzelmet
a franciák
ellen. —
Ez a két
kitűnő
írásművész
egymást
erősítette,
és
egymástól
nyert
nagyobb
erőt a
következetes
humanista
pacifizmusra.
Érdemes
egymás
után
elolvasni
Rolland
könyvét
Zweigről
és Zweig
könyvét
Rollandról.
Kölcsönösen
még
életükben
életrajzot
írtak
egymásról.
Ez a két
könyv
együtt a
XX. század
morális és
politikai
humanizmusának
talán
legszebb,
egymást
kiegészítő
vallomása.
Romain
Rolland
ellátta
zenetörténeti
katedrájával
kapcsolatos
teendőit,
s
különben
teljes
visszavonultságban
a
művészetek
nagyjainak:
Beethovennek,
Michelangelonak
és
Tolstojnak
tanulmányozásába
mélyedt.
Visszavonultságában,
életére
való
higgadt
visszatekintésében
érlelődött
meg
benne
a
gondolat,
hogy
egy
nagy
művészkarakter
életét
megírja
annak
a
kornak
keretében,
melynek
küzdelmeiben
maga
részt
vett
és
amely
Franciaországban
a
nacionalizmus
győzelmével
le is
zárult.
Barátja
és
írótársa
Charles
Peguy,
ki
azóta
a
világháborúban
elesett,
dacolva
a
párizsi
üzérirodalommal,
alapított
egy
kis
vállalatot,
a
Cahiers
de la
Quinzaine-t,
mely
összeköttetés
és
reklám
nélkül
indult
útjára,
tisztán
a
művelt
olvasók
támogatására
számítva.
Itt
jelentek
meg
Romain
Rolland
életrajzai
Beethovenről,
Michelangelorol
és
Tolstojról,
s itt
jelent
meg
nagy
tízkötetes
regénye
is
füzetalakban
1904-től
1912-ig.
Ez
alatt
a
nyolc
év
alatt,
mintegy
Romain
Rolland
élete
átfolyik
teljesen
regénye
organikus
kibontakozásába.
A kor,
melynek
történetét
megírta,
mind
élesebben
vált
el a
háború
felé
vezető
új
kortól,
s
regénye
nagy
arányai
egymásután
vették
fel
magukba
nemcsak
volt
élete
élményeit,
de
egész
jelen
életét
is. Az
általa
abban
az
időben
tanulmányozott
Beethoven,
Michelangelo
és
Tolstoj
alakjai
összefolynak
Jean
Christophe
személyében,
s a
regény
utolsó
kötetében
már a
közvetlen
háború
előtti
Franciaország
áll
előttünk.
Romain
Rolland
érzi,
hogy a
háború
kikerülhetetlen,
de
hisz
abban,
hogy a
műveltség
magasabb
szféráiban
a
nemzetek
egysége
nem
bomlik
meg. A
németek
felé
nyújtja
kezét:
«Itt
van a
kezünk.
Hazugságok
és
gyűlölet
nem
fognak
elválasztani
bennünket.
Nekünk
szükségünk
van
rátok,
nektek
ránk,
szellemünk
és
fajunk
nagyságáért.
Mi
Nyugat
két
szárnya
vagyunk.
Ha
eltörik
egyiket,
a
másiknak
repülése
is
megtörik.
Hadd
jöjjön
a
háború!
El nem
szakítja
szorító
kezünket
és el
nem
vágja
testvéri
zseninknek
lendületét».
A
háború
eljött
és
Romain
Rolland
Svájcba
vonult
vissza,
az
egyetlen
helyre,
hol a
nemzetek
nagy
harcában
csupán
az
emberiséget
szolgálták.
Cikkeiben,
melyeket
az
Audessus
de la
męlée-ben
foglalt
össze,
emberségességért
kiáltozott
az
elvadulások
idején.
Helyzete
a
világháborúban
meglehetősen
nehéz
volt.
Igazságszolgáltató
akart
lenni
a
németek
felé
épp
úgy,
mint
hazája
felé.
De míg
ott
túlságosan
rezerváltnak
találta,
itt, a
folyton
növekvő
bosszú
és
gyűlölet
szenvedélye
passzív
állásfoglalását
hazafiatlanságnak
minősítette.
Be
kellett
látnia,
hogy
nagy
álmai
a
műveltség
egységes
birodalmáról,
a
létérdekek
küzdelmében
elveszítették
minden
jelentőségüket.
Az
ötéves
háború
oly
mély
szakadékot
vert a
háború
előtti
fejlődés
és a
háború
utáni
új
élet
közé,
hogy
az a
generáció,
mely
magát
akkor
joggal
hihette
a
műveltség
és a
szellem
leghivatottabb
közvetítőjének
a
jövővel
kapcsolatban,
megrendülve
és
elkábulva
áll ma
eszmék
és
értékek
borzasztó
hullahegyén
és
hasztalan
keresi
cselekvési
energiáját,
melynek
lüktetést
eszméi
adtak
egykor.
«Megírtam
egy
nemzedéknek
tragédiáját
-
mondja
utolsó
kötete
előszavában
-
amely
el fog
tűnni.
Semmit
sem
titkoltam
el
vétkeiből
és
erényeiből,
nyomasztó
szomorúságából,
kaotikus
büszkeségéből,
hősi
erőfeszítéseiből
és
levertségéből
az
emberfeletti
feladat
súlya
alatt:
egy
egész
világösszeget,
egy
morált,
esztétikát,
hitet
és egy
új
emberiséget
alkotni».
Úgy
képzelte
tehát
a maga
és
vele
együtt
érző
írótársai
hivatását,
hogy
ők
erkölcsi
predesztináltságukkal
tisztán
formailag
és
lélekben
megszülik
az
újkor
új
világnézetét,
s
benne
mintegy
átdifferenciálódott
életüket
adják
örökbe
az
eljövendőknek,
hogy
azok
most
már
kételyektől
megszabadulva
induljanak
előre
a
cselekvés
gondtalan
útján.
A
háború
előtti
közvetlen
idők,
s maga
az
egész
háborús
szellem
azonban
nem
törődött
ezzel
a
gondolatfolytonossággal.
Egy új
lélek
bukkant
fel,
melyben
Romain
Rollandék
generációja
sehogy
se
tudta
a maga
folytatását
látni.
Idő
előtt
kellett
visszavonulniuk
és meg
nem
értve,
ki nem
élve
magukat,
hogy
mekkora
kárára
a
francia
műveltségnek,
melybe
az
írás
új
művészetét,
egy
magas
morál
komoly
légkörét
akarták
bevinni
- azt
csak a
jövő
tudja
majd
megítélni.
Romain
Rolland
azonban
nem
csak
erkölcsileg
foglalt
állást
az
élettel
szemben.
Bármennyire
is
főként
erkölcsi
értéknek
látszik
írói
működése
-
Charles
Peguy
őt egy
irodalmi
sikernél
jóval
többet
jelentő
új
morál
revelációjának
érzi
elsősorban
-
azért
erkölcsisége
még
sem
több
benne
a kor
rendeltetésénél,
azaz
ettől
függőleg
alakul
ki,
vagy
veszti
el
értékét.
Ősibb
és
megtámadhatatlanabb
erő
benne
művészi
képzelete,
melynek
ösztönös
szívóssága
és
vitalitása
akkora,
hogy
még
Romain
Rolland
tisztán
erkölcsi
problémáiba
is
befurakodott,
s
megmentette
Romain
Rolland-ban
nemcsak
a
művészt,
de az
embert
és - a
moralistát
is. |
Az első
világháború
kitörésétől
kezdve
Rolland
prózája —
szépirodalomban
is,
tanulmányokban
is, olykor
röpiratokban
is — a
háborúellenesség
szolgálatában
áll. Az
egyik
legszebb
kifejezetten
pacifista
célzatú és
mégis
megtagadóan
lírai
kisregény
a „Pierre
és Luce”.
Egy nagyon
szép
szerelem,
amelyre
tragikus
pontot
tesz egy
halálos
bombatámadás.
Azt is
mondhatjuk,
hogy a
történet
azt
példázza,
hogy a
pacifizmus
nemcsak
közügy,
hanem
mindenkire
érvényes
magánügy.
— Majd már
a háború
után
következik
az újabb
regényfolyam:
„Az
elvarázsolt
lélek”. —
Két nő és
körülöttük
Európa
körképe a
XX.
században.
Ez csupán
négy
regényből
áll,
hangsúlya
szerint
nem
társadalmi,
hanem
lélektani
regények.
Manapság
alig
olvassák
őket,
talán
azért,
mert
néhány
évig a
húszas-harmincas
években
világszerte
olyan
népszerűek
voltak,
mint a
divatos
regények.
Ezeknél
azonban
nem
kevésbé
fontos,
sőt nem
kevésbé
érdekes
drámaírói
életműve.
Már
korábban
ifjan
érdekes
mozgalmas
drámákat
írt.
Alighanem
a
legfigyelemreméltóbb
a „Szent
Lajos”, a
keresztes
háborúk
korának
felidézése.
Később az
angolok
búr
háborújáról
is
mozgalmas
színjátékot
írt, „Eljő
majd az
idő”
címmel. A
legfontosabbak
azonban
azok a
drámák,
amelyek a
nagy
francia
forradalom
éveit
idézik.
Hosszú sor
ez,
évtizedekig
újabb és
újabb
darabja
születik a
sorozatnak,
alighanem
legérdekesebbek
a
forradalmi
ifjúságról
szóló „A
farkasok”,
a
leglíraibb-legszebb
„A
szerelem
és a halál
játéka”,
majd a
legjobban
épített
„Danton”
és a
legvégső
történelmi
látomás, a
„Robespierre”.
Jól
érthető,
hogy a
szerző
egyetért a
forradalom
céljaival,
de
elutasítja
a vérengző
eszközöket.
A
forradalom
kérdései
már a
háború
előtti
évtizedekben
érdekelték
Rolland-t.
Ellentétes
érzelmekkel
vette
tudomásul
a
marxizmust,
amelyet
igyekezett
alaposan
megismerni.
Társadalomszemléletével,
közgazdasági
felismeréseivel
egyetértett.
Maga is
elutasította
a
kapitalizmus
embertelenségeit.
A
materializmus
azonban
nem csak
idegen, de
ellenséges
eszmevilág
volt
tudományos
meggyőzésében.
Egy
pillanatig
se hitte,
hogy
kizárólag
az anyagi
világ
ellenőrizhető
törvényszerűségeiből
meg lehet
ismerni a
lét, a
tapasztalatnál
végtelenül
gazdagabb
valóság
egészét, a
szépség és
az erkölcs
élményének
okait. Ha
nem is
volt
felnőttkora
óta
vallásos,
deista
volt, aki
a
tapasztalaton
kívüli
erőket
megismerhetetlennek
és
jellemezhetetlennek
vallotta.
Ennek
következtében,
bár
politikailag
egyetértett
a
cárizmust
megdöntő,
majd a
következő
fordulatban
szocialista
orosz
forradalommal,
de a
bolsevik
formájú
kommunizmussal
sehogy se
tudta
azonosítani
magát.
Amikor a
Molotov-Ribbentrop
paktummal
a
bolsevizmus
és a
hitlerizmus
állama
szövegséget
kötött —
habár ez
nem
tarthatott
sokáig —
Rolland
azonnal
látványosan
kilépett a
baráti
társaságból,
anélkül,
hogy a
kapitalista-szocialista
ellentétben
egyetlen
pillanatig
a
kapitalizmus
oldalára
állt
volna.
Szocialista
töltésű
humanizmusa
mindig is
gyanússá
tette mind
kommunista,
mind
kapitalista
körökben.
Fennen
hangoztatta,
hogy sem a
bolsevizmus,
sem a
kapitalizmus
nem
alkalmas
az emberi
méltóság,
a
szabadság
és az
egyenlőség
biztosítására.
Haragudott
Anatole
France-ra,
noha
világnézetük
nagyon is
rokon
volt, de
France a
háború
kezdetén
nacionalistának,
a háború
után
kommunistának
bizonyult.
Rolland a
harmadik
utat
kutatta,
amelyet
sehogyan
se
találhatott
meg a
világ
adott
körülményei
között. —
A háború
éveiben
visszavonultan,
csaknem
rejtőzködve
élt. A két
világháború
közt
otthon is,
a
nagyvilágban
is a
legnépszerűbb
írók közé
tartozott.
A második
világháború
nemzetközi
és otthoni
rémségei
közt
szinte
láthatatlan
volt,
emlékeivel
vélekedéseinek
rendszerezéseivel
foglalkozott.
A nagy
ellentétek
között
senkinek
se
kellett. A
háború
vége felé
már nagyon
is beteg
volt. Az
indulatosan
gyűlölt
német
fasizmus
haldoklása
idején,
1944-ben
halt meg.
Alighanem
zenész
életrajzai
maradtak a
nagyon
népszerű
olvasmányok
között. Az
egész
életmű a
kiválasztott
értelmiségiek
kincse
maradt és
alighanem
marad is.
Hegedűs Géza
copyright
© László
Zoltán
2010
e-mail:
Literatura.hu