Virginia Woolf
(1882 - 1941)

Ha pillantást vetünk azoknak a családi fényképeknek valamelyikére, amelyek Virginia Adeline Stephen családjáról készültek 1890 körül, előttünk állnak a To the Lighthouse című Woolf-regény szereplői. A kép szélén, a gyerekek és rokonok csoportjától messze elkülönülve, hatalmas, monolitikus termetű, az északi sagák hőseire emlékeztető aggastyán ül: Sir Leslie Stephen. Szemét a földre szegezi, zord és az emberektől elidegenült tekintettel, magába roskadva, s ugyanakkor csorbítatlan fizikai és szellemi erőt sugározva. A törökülésben sorakozó kisebb gyerekek vonala mögött, az idősebb gyerekek Júlia Princep Jacksont fogják körül, akit a fénykép még öregedő vonásaiban is rendkívüli szépségű asszonynak mutat. Alig észrevehetően a legfiatalabbak fölé hajol, s közben révedező tekintete a messziségbe mered. Évtizedekkel később Virginia Woolf majd azt írja naplójában, hogy ez a két ember álmaiban mindaddig visszatért, míg a To the Lighthouse főszereplőiben, a Ramsay-házaspárban meg nem örökítette őket.
A Stephenek a puritánok utódai, a XVI. század óta mindnyájan Cambridge-ben tanulnak, s ügyvédek vagy papok lesznek. Sir James Fitzjames Stephen, Virginia Woolf nagybátyja, a Viktória-kor egyik legnagyobb jogásza, az utilitarista John Stuart Mill ellenfele. Öccsét, Virginia Woolf apját, már Meredith is megörökíti Az önző egyik szereplőjében, Vernon Whitfordban, és „böjtölő baráttá lett Phoebus Apollónak" nevezi, arra célozva, hogy egyetemi tanulmányainak befejezése után ősei nyomdokába lép, és az egyház szolgálatába áll. Ám Leslie Stephen hamarosan otthagyja a papi pályát, agnosztikus lesz, és gyerekeit is annak neveli. Kora egyik legjelentősebb kritikusa. Útikönyveit és kritikai esszéit mindmáig olvassák. Mikor lánya, Virginia Woolf naplójában visszaemlékezik az 1890. körüli évekre, sorra idézi fel apja közeli barátainak: Henry James-nek, Stevensonnak, Ruskinnak, Meredithnek, Edmund Gosse-nak, Hardynak, a brahminista amerikai költőknek: O. W. Holmesnak és J. R. Lowellnek az alakját.
Leslie Stephen első felesége halála után veszi feleségül az ugyancsak özvegy Mrs. Duckworthöt, s e kettős házasság révén közeli rokonság fűzi őket a Thackeray, Darwin, Maitland, Symonds és Strachey családokhoz. Virginia Woolf kései gyerek a testvérek és féltestvérek hosszú sorában. Alig tölti be tizennegyedik évét, mikor elveszíti édesanyját. A csapás megrázza a gyerek gyenge idegzetét: ekkor éri először az a neurotikus roham, mely életében többször, legutoljára a halála előtt tér vissza.
Apjuk halála után a Stephen gyerekek az angol fővárosnak a British Museum környékén fekvő kerületébe, Bloomsburybe költöznek. A két Stephen fiú a cambridge-i egyetemen szabad szellemű csoportosuláshoz csatlakozik, amely az „Apostolok" nevet viseli, és G. E. Moore-t, az úgynevezett analitikus filozófia egyik megteremtőjét vallja vezetőjének. Az egyetemi szünidőben a társaság minden csütörtökön a Stephen család vendége, ahol hajnalig tartó parázs vitákban a szellemi élet aktuális kérdéseit beszélik meg. így alakul ki fokozatosan a később híressé vált Bloomsbury-csoport, mely az irodalomban az ellenviktorianizmust, a politikában a birodalom és a háború elutasítását hirdeti, a művészetben pedig az új francia festészet híve.
Virginia Stephen - 1912-től Virginia Woolf- eleinte csak hallgatag szemlélő ezeken a zajos estéken, és később sem azonosítja magát a csoport többi tagjának nézeteivel. Annyi azonban bizonyos, hogy - apja hatalmas könyvtára után - a csütörtök esti viták is hozzásegítik az írói kibontakozáshoz.
Virginia Woolf írói munkássága 1905-ben kezdődik. Ettől az évtől kezdve a Times Literary Supplement névtelen könyvismertetési rovatának állandó munkatársa. Ebben a munkában alakul ki értekező stílusa, mely később a század legjobb esszéistái közé emeli. Az esszéírás Virginia Woolfot egész élete során végigkíséri. Természetes szükséglet számára, hogy a regénnyel párhuzamosan értekező prózát írjon. Ezáltal pihenteti a regényírásban kifáradt energiáját, és olyan képességeit foglalkoztatja, melyeket a szépíró nem vesz igénybe. Első érett regénye és első esszékötete egyszere, 1925-ben jelenik meg.
Esszéiben az angol irodalom nagy periódusainak: a reneszánsznak, a XVIII. századnak vagy a Viktória-kornak az atmoszféráját eleveníti fel, rendkívüli kor- és stílusérzékkel. Jelentős részük egy tervezett, de soha meg nem valósított kötet számára készült, melynek „Az elfeledettek élete" lett volna a címe. Homályba veszett, sokszor kéziratban lappangó írókra hívja fel az olvasó figyelmét. A regényíró képzeletével kikerekít történeteket, teljes képet jelenít meg ott, ahol a fennmaradt adatok alapján csak hiányosat lehetne rajzolni. Pár sor feljegyzésből, levél- vagy naplótöredékből életsorsokat olvas ki.
Életrajzi esszéitől élesen elkülönülnek kritikai tanulmányai. Jelentős részük műhelykritika, s azokkal foglalkozik, akiket prózaíró-elődeinek tekint: Browne-nal, Sterne-nel, De Quincey-vel. De éppolyan intenzitással ír olyanokról is, akiknek törekvése távol áll az övétől. Felfogása pluralisztikus, központi kategóriája a regényírói perspektíva, az író látomása a világról, az életről; és ez szerinte esetenként változik. Legnagyobb szabású regényelméleti tanulmánya, a Phases of Fic-tion (1929 - A regény fázisai) a regényíró néhány alaptípusát állítja fel: a művészt jellemezheti a tények feltétlen tisztelete és aprólékos leírása (Defoe, Trollope, Maupassant), vagy - éppen ellenkezőleg - a merész, széles vonalvezetés romantikája (Scott, Stevenson); éppúgy lelheti örömét mulatságos alakok teremtésében (Jane Austen, Dickens), mint a lélektanban (Dosztojevszkij, Henry James); egyaránt lehet szatirikus (Sterne, Peacock) és költő (E. Bronté, Melville, Proust). Véleménye szerint ezek a különböző látásmódok kölcsönösen kizárják, s ezáltal kiegészítik egymást - tehát egyenrangúak. Virginia Woolf értékelései, bíráló megjegyzései általában korral és művészi felfogással szemben egyformán elfogulatlanok.
Értekező stílusa már a tízes évekre kialakul, s ettől kezdve alig változik. Szépprózája sokkal lassabban fejlődik, s még végleges kialakulása után is szüntelenül formálódik. Mi az, ami első két regényét olyan élesen elkülöníti a későbbiektől ? Semmi esetre sem érzéseinek intenzitása vagy gondolatainak minősége - a kifejezés csiszolódott, a művészi közlés vált tökéletesebbé. Viszonya a világhoz, az emberekhez kezdetben is körülbelül ugyanaz, mint később, a jövőben csak tágul, gazdagodik, megvilágosodik, ami itt kifejtetlenül marad, formát lel ahhoz, ami első két regényében még kifejezhetetlenként szerepel.
Rachel Vinrace-nak, a The Voyage Out (1915 - A kihajózás) hősnőjének jelképes értelmű utazása tulajdonképpen az írónő saját lelkének belső kihajózását jelenti az élet vizeire. Az első regény szubjektív és tragikussá váló hangnemével éles ellentétben áll a Night and Day (1919 - Éjszaka és nappal) komikuma, mely az egymásra csak üggyel-bajjal rátaláló szerelmesek, Katherine Hilbery és Ralp Denham sorsán keresztül az emberi kapcsolatok végtelen bonyolultságán csúfolódik. Mindkét mű középpontjában a későbbi Woolf-regények témái: a halál, illetve a férfi és nő egymást kizáró és kiegészítő vonásai állanak, s az Ambrose és Hilbery házaspárban nem nehéz Mr. és Mrs. Ramsay alakjainak első vázlataira ismerni. Ám az ilyen előremutató vonások mellett e két regényben még sok a korábbi írók műveire emlékeztető motívum. A hajóút szimbolikus értelmezése Conradot idézi, Rachel korai, hirtelen halála és Mary Datchet Ralph iránti önfeláldozó szerelme Henry Jamest juttatja eszünkbe.
1917-ben használt kézi szedőgépet vásárol és férjével megalapítja a mindmáig fennáló Hogarth Press kiadót, mely lehetővé teszi, hogy a jelentős, de még Angliában nem ismert külföldi írók és az elfogadott irodalmi normáktól elrugaszkodó, újító fiatalok művei megjelenhessenek. Évekig saját maga szedi és köti a könyveket, így jelennek meg - részben Virginia Woolf saját fordításában - a nagy orosz prózaírók művei és a mélylélektani iskolák kézikönyvei, T. S. Eliot költeményei - közöttük a korszakalkotó jelentőségű A puszta ország -, Katherine Mansfield elbeszélései, Robert Graves és Herbert Read versei.
Közben Virginia Woolf saját alkotótevékenysége is fordulópontra jut. Feltolul a kérdés: honnan merít ösztönzést korábban kiforratlan eredetisége felszabadításához? Nem Proust segíti hozzá, hiszen csak a húszas években olvassa, mikor saját stílusa már kialakult.
Egyik legjelentősebb regényelméleti esszéjében keskeny pallónak nevezi a művészetet. Aki túlrakodva lép rá, terhével együtt a vízbe fordul. Maga is levonja a konzekvenciát, hiszen korai regényeiben túlságosan sokat markolt, sok szereplőt foglalkoztatott, s túlzottan gyakran élt szimbólummal. Ettől kezdve kevesebb eszközzel él, s ezáltal művei intenzitása sokszorosan megnő.
Először a kisprózában munkálja ki eredeti technikáját és hangját, amely később minden érett alkotását annyira sajátossá teszi. A Mark ön the Wall (1917 - Folt a falon) hőse árnyékot pillant meg szobája mennyezetén. Újabb és újabb kísérletet tesz rá, hogy meghatározza a folt mibenlétét, ám némi gondolkodás után mindegyik feltételezését el kell vetnie. Gondolatai koncentrikus köröket futnak be, s ő időről időre kénytelen visszatérni annak a megállapításához, hogy semmivel sem tud többet, mint korábban, azaz egyedül abban biztos, hogy szeme sötét foltot érzékel a falon. A húszas évek három regényét - melyekben Virginia Woolf pályája töretlenül ível felfelé - a Mark on the Wall című elbeszélésben kikísérletezett tudatfolyam-technika jellemzi. Innen e regények álomszerű hangulata, lebegése. Míg a hősnők két mozdulat között eltűnődnek: Betty Flanders, Jacob édesanyja, egy pillanatra félbeszakítja a levélírást (Jacob's Room),Clarissa Dalloway kezében megáll a tű és a cérna (Mrs Dalloway), vagy Mrs. Ramsay felegyenesedik, hogy megnézze, mennyi hiányzik a félkész harisnya hosszából (To the Lighthouse), agyukban a legkülönbözőbb gondolatok cikáznak át, s távoli, átélt vagy elképzelt pillanatok sejlenek fel.
A. Jacob's Room (l922-Jacob szobája) képek sorát jeleníti meg a háborúban fiatalon elesett Jacob Flanders életéből. Az újonnan megtalált egyéni technika rendkívül frissé és elevenné teszi ezeket a rövid jeleneteket, de a részletek csak önmagukban élnek, mert a mű egészéből hiányzik az összetartó erő; egyenetlen, széteső. A jelenetszerű fejezetek az elbeszélő esszészerű magyarázataival keverednek; az író nem talált rá arra az egységes hangnemre, látásmódra és perspektívára, melynek fontosságát tanulmányaiban annyira hangsúlyozta. A mű megírása után Virginia Woolf felismeri, hogy aprólékosan részletező, nüanszírozó írásmódja a formállan-ság veszélyét rejti magában, s ettől kezdve regényeit - az Éveket leszámítva - egyre zártabban szerkeszti.

A DVD online megvásárolható! A DVD online megvásárolható! A DVD online megvásárolható!

A Mrs. Dalloway (1925) - melyet a magyar olvasó Clarissa címmel ismer - megszakítatlan folyamatossággal, fejezetszerű tagolás nélkül ábrázolja, miként tükröződik egy júliusi hétköznap a londoni West End lakóinak tudatában. Ez a huszonnégy óra a múltat, a szereplők egész életét magába foglalja, de mindebből csak annyit látunk, amennyi a hősök tudatába kerül. Mikor Clarissa Dalloway estélyén egy ismeretlen fiatalember haláláról értesül, önmaga másik énjét véli felfedezni benne. Septimus Warren Smith ezen a napon annak a rögeszmének az áldozatává lesz, hogy a társadalom halálba kényszeríti, mert kimondja azt az igazságot, amit mindenki retteg hallani. Az önmagát halálba hajszoló őrült tudatának meggyőző ábrázolása magában véve is jelentős művészi teljesítmény, ám Virginia Woolf számára nem cél, hanem eszköz ahhoz, hogy Clarissa és Septimus, a józan és az őrült tudatának párhuzamos és sok érintkezést kimutató leírásával a zenei szerkesztésben ismert, ellenpontszerű vonalvezetést érjen el.
De a Mrs. Dalloway többrétegű mű, nemcsak a tudat, hanem a külső tér regénye is; a West Endé, melyet nagy festői erővel, sokszor filmszerű fogásokkal jelenít meg. Emellett szimbolikus képet ad az első világháború utáni angol társadalomról. A kitaszítottaknak, a háborúban életképtelenné vált Septimusnak és a vallásosságba menekülő, szegény és magárahagyott nevelőnőnek, Dorothy Kilmannek a sorsát tragikus iróniával rajzolja meg, míg Lady Bruton, Hugh Whitbread és Richárd Dalloway középszerű, provinciális és idejétmúlt konzervativizmusát enyhe gúnnyal, a brit imperializmus hatalom- és birtokvágyát pedig - Sir William Bradshaw alakján keresztül - maró szatírával utasítja el.
A To the Lighthouse (1927 - A világítótorony) sokkal inkább egysíkú; hiányzanak belőle a társadalmi-szatirikus mellékjelentések. Rendkívüli intenzitású, katarzisszerűen felemelő lírává oldott tragédia. A Ramsay család kirándulásra készül a világítótoronyhoz, de az idő esős, így a kirándulást el kell halasztani. Hosszú évek telnek el, s előbb Mrs. Ramsay, majd kettő kivételével a gyerekek is sorra meghalnak. A nyári nyaraló elhagyottan áll, egyre inkább az enyészet martaléka lesz. Már-már összeomlás fenyegeti, de az utolsó pillanatban Mr. Ramsay utasítására rendbe hozzák. Maga a családfő is megérkezik életben maradt gyerekeivel, s még ketten a hajdani vendégek közül. És ekkor megvalósul az egykor tervezett kirándulás.
A regény hármas tagolású, dialektikus szerkezetű. A The Window (Az ablak) kiegyensúlyozott, eszményi világot tár elénk, a Time Passes (Az idő elmúlik) szenvedést hoz és meghiúsítja a korábbi reményeket, míg a The Lighthouse emelkedett megnyugvást áraszt az olvasóban. Az első rész felépítésében a Mrs. Dallowayra emlékeztet: Virginia Woolf egymás után, egyenként mutatja be hősei tudatát, s e rövidebb részek nagyszabású vacsorajelenetbe torkollnak, ahol az író szüntelenül egyik tudatból a másikba cikázik. A szereplők nélküli középső rész a pusztulás személyes hangú lírai leírása. A befejezés ismét egyetlen felívelő fokozás: a fejezetek egyre rövidülnek, s felváltva hol a parton festő Lily Briscoe szemével láttatják a távolodó csónakot, hol a csónakban ülők szemével az egyre messzebb kerülő szárazföldet. Az utolsó sorokban az író egyszerre jeleníti meg a fárosz oldalához ütődő csónakot és azt a végső ecsetvonást, mely a regény első részében elkezdett és félbehagyott képnek értelmet ad. A mű középpontjában álló ellentét, mely az önző Mr. Ramsay és környezete, azaz végső soron a Mr. Ramsay által megtestesített racionális ész és a feleségére jellemző intuitív megérzés között feszül, ezekben az utolsó sorokban feloldódik.
A Tó the Lighthouse után alig egy évvel, 1928-ban jelenik meg Virginia Woolf Magyarországon legismertebb müve, az Orlando. Ez a könyv, amely nem regény, hanem - mint alcíme is mondja - „életrajz", egy fantasztikus személy életrajza, semmiképpen nem adhat fogalmat szerzője legjelentősebb művészi teljesítményéről, amellyel a regény korábbi formáját felbontotta, s a műfaj új formáját teremtette meg. Virginia Woolf azért írta az Orlandót- mint naplójában olvashatjuk -, mert szükségét érezte, hogy egy pillanatra elrugaszkodjék a Jacob's Room című regényében kikísérletezett s a Mrs. Dalloway és a To the Lighthouse című müvekben zárt formába szorított technikájától, s valami Defoe-ra emlékeztető, egyszerű vonalú mesélő prózát teremtsen. Az Orlando tehát afféle ünnepnapon keletkezett, mikor a regényíró - aki előbb félretette a korábbi regény szabályait, majd kezét új bilincsbe verte - szabadságra ment. A mű az angol irodalom történetének paródiája, az egész szöveg korstílusok briliáns utánzatainak egymásutánja, s mögötte az az elgondolás rejlik, hogy az angol irodalom - akár Orlando - bármennyit is váltogatta öltözékét, lényegében mindig ugyanaz maradt. A könyv olvasóját elsősorban a stílus, az írásmód spontaneitása ejti meg; különösen a Nagy Fagy Hackluyt útleírásainak nyelvét utánzó, vagy a XIX. század eleji esőzések De Quincey modorában készült megelevenítésében.
Az Orlando kitérője után írja Virginia Woolf legmerészebb, legjellegzetesebb, legjelentősebb regényét, a The Wavest (1931 - A hullámok). A To the Lighthouse már magában rejtette a lírai-metaforikus formanyelv lehetőségét, s ez a lehetőség ebben a műben teljesedik ki. A regény a XX. században több ízben közeledett a költészethez, s a The Waves e közeledésnek alighanem mindmáig legszélsőségesebb példája. Az egyes részeket sűrítetten metaforikus nyelven írt leírások vezetik be, melyek az élet kezdetét, kibontakozását, tetőzését, elcsitulását, végül kihunyását ábrázolják a természetben, a hajnaltól alkonyatig, tavasztól télig szüntelenül változó tengerpart képén keresztül. Maguk a fejezetek ugyanezt a magasba emelkedő, majd visszazuhanó hullámot jelenítik meg az emberi életben, három nő- és három férfialak, Jinny, Susan és Rhoda, Neville, Bemard és Louis egymást váltó belső monológjai tükrében. A hangok váltakozása sajátosan zenei, polifonikus hatást tesz az olvasóra. A szereplők hat egymással teljesen ellentétes lelkialkat megszemélyesítői, így a belső monológok mindegyike egy-egy jellegzetes hangszínt képvisel. A végső fejezetekben a hangok egymás után elhallgatnak, míg egyedül Bernardé marad, aki - miközben halni készül - az olvasóhoz intézi szavait, hogy megértesse vele: cserébe azért, hogy a megsemmisülés gondolatát átfogjuk, s emlékezünk hajnalra, délre, alkonyatra, az egész életre, a változó igét, az ezerszínű jelbeszédet kapjuk, melynek édességéhez mérve keserű az ambrózia és savanyú a nektár.
A The Wavesben — akár Joyce Ulyssesének zárófejezetében ,vagy Faulkner The Sound and the Fury című művében - teljességgel hiányzik a szereplők tudatán kívüli elbeszélő, a magyarázó regényíró hangja. Csakhogy míg Joyce és Faulkner hősei egytől egyig sajátos, egyedül őket jellemző nyelven gondolkodnak, s ezáltal e két író azt az illúziót kelti olvasójában, hogy a szereplők tudatát művészi beavatkozás, közvetítés nélkül ismeri meg, addig a The Waves hőseinek a gondolatai ugyanazon a nyelven jutnak kifejezésre, tehát Virginia Woolf egyazon „mesterséges", a művész által előre megteremtett nyelvre fordítja le alakjainak tudatát. A gyerek és a felnőtt Jinny, avagy Jinny és Bemard legfeljebb érzékleteiben és gondolataiban különbözik egymástól, nyelvük ugyanaz a költészet szintjére felemelt, sokoldalúan tömörített kifejezésmód. A regény ezzel a tudatfolyam személytelen voltát, mindnyájunkra érvényes hullámmozgását hangsúlyozza.
Mivel a harmincas évek publicisztikai tevékenysége Virginia Woolf sok idejét elveszi, soron következő regénye, a magyarra is lefordított Évek (The Years, 1937) lassan készül, írójának ez a leghosszabb regénye, a Pargiter család történetét beszéli el 1880-tól a harmincas évek közepéig, és Anglia társadalmi változásait hivatott ábrázolni, a Viktória-kortól a második világháború előtti időkig. Noha a fejezetek mindegyike kitűnően van megírva, a könyvnek ugyanaz a hibája, mint a Jacob's Roomnak. Az epizódok egytől egyig kigyúlnak az olvasó emlékezetében, de a regény nem kelti szerves egész élményét. A The Waves elvont líraisága után az író ismét a Night and Day konkrét, tényszerű világába próbált visszatérni, s ezáltal olyan típusú regényt írni, mely egyéniségétől távol állt.
Utolsó éveiben Virginia Woolf Between the Acts (1941 -Felvonások között) című regényén dolgozott. 1941 február 26-án fejezte be művét. De arra már nem volt ideje, hogy a maga igényes módján csiszoljon rajta. Március 28-án - miután pár sort írt nővére és férje számára - sétálni ment az Ouse folyó partjára. Sohasem tért vissza. Kalapját és sétabotját a partmenti nádasban találták meg.
Öngyilkosságát többféleképpen lehet magyarázni - noha egyik magyarázat sem egészen kielégítő. Londoni lakásukat - az évtizedek során összegyűjtött könyvekkel és képekkel - bomba roncsolta szét. Virginia Woolf úgy érezte, hogy a második háború nyomorékká teheti Európát. Ugyanakkor az a feszült munka, mellyel legjelentősebb regényein dolgozott, kimerítette gyenge idegzetét. Magánéletének tényezői is szerepet játszhattak öngyilkosságában - ám ilyenekről naplójának és levelezésének hozzáférhető részében legfeljebb homályos célzásokat lehet fellelni.
Kétségtelen, hogy egyrészt az a lidérces feszültség, amely utolsó regényéből árad, másrészt az a szűkszavú, koncentrált szerkesztettség, melybe azt beletörte, feltételezhetővé teszi, hogy energiájának minden korábbinál nagyobb összpontosítására volt szükség ahhoz, hogy a mű megszülethessek. A Between the Acts Woolf legrövidebb, és egyszersmind egyik legjelentősebb regénye. Virginia Woolf felfogása szerint az író teljesen szabadon választhatja meg regényének formáját. A The Wavest lírai formanyelven írta; a Between the Acts stílusában egymást váltja vers, drámai dialógus és próza.
Vidéki angol majorságban jótékony célú színielődást rendeznek. A színmű írója, Miss La Trobe feladatát a várakozáson messze túlmenően teljesíti: műve, mely eredetileg a falubeli templom világítási költségeinek a fedezésére készül, jelképes értelemben a közösség megvilágítását szolgálja. Színdarabja sok jelentésű, nézői a „felvonások között" mindnyájan másképpen magyarázzak. Ebben az értelemben a regény a művész és a közönsége közötti kapcsolatnak, a művészet hatásának allegóriája.
Maga a színmű az angol történelem egészét viszi színre, az államalapítástól a második világháborúig. Középkor, Erzsébet-kor, XVIII. század, Viktória-kor és a jelen: az egyes felvonások a korabeli irodalom paródiái. A nézők döbbenten szemlélik a történelem egymást követő jeleneteit: a szereplőket torznak, embertelennek, őszintétlennek találják. Az utolsó felvonásban Miss La Trobe színészei tükröket fordítanak a közönségre. A nézők zavarba jönnek, s saját magukat megpillantva döbbennek rá, hogy ők maguk is éppoly embertelen pózokban tetszelegnek, mint a letűnt korok szereplői.
A Between the Acts a történelmi tudat regénye. Időbeosztása - akár a The Wavesé - kettős. A cselekmény egyetlen iuszonnégy órájában az egész történelem sűrűsödik. A regény éjszakától éjszakáig tart. Ebből az éjszakából emelkedik ki a föld, az őslények, majd az egész emberi múlt egésze, a visszaút pedig ugyanezeken az állomásokon keresztül vezet a nemlétbe. A regény szimbolikusan a színesbőrűeket éppúgy bevonja a fehér ember évezredes küzdelmébe, mint Melville a Moby Dickben.
A történeti színjáték „felvonásai között" az ember örök, változatlan, sajátosan emberi, az állattól megkülönböztető tulajdonsága lép előtérbe: a tudat öntükröző képessége, „a fénylő holdudvar, félig áttetsző burok, mely körülvesz bennünket tudatra ébredésünktől szellemünk kihunyásáig". Ezzel a Between the Acts Virginia Woolf egész életművének, regényírói felfogásának összegezése lesz.
De Virginia Woolf nemcsak előre- és visszatekint, hanem önmagában álló élmény az olvasó számára. Művészete az egész angol irodalmi hagyományból merít: Chaucerból éppúgy, mint a reneszánszból, a XVIII. századból vagy a romantikából. Ugyanakkor hiányzik belőle mindenféle pedantéria. Varázsa a bő áradású, színes, metaforikus nyelvben van, mellyel a tudat olyan álomszerű magáraeszméléseit fejezi ki, melyek mindennapjainkban kifejezetlenül rejtőznek.

Szegedy-Maszák Mihály

Virginia Woolf könyvei és azok filmváltozatai online megvásárolhatók!

Vissza

copyright © László Zoltán 2010 - 2012
e-mail: Literatura.hu