Virginia Woolf |
|
Ha pillantást vetünk azoknak a családi fényképeknek
valamelyikére, amelyek Virginia Adeline Stephen családjáról készültek 1890
körül, előttünk állnak a To the Lighthouse című Woolf-regény szereplői. A kép
szélén, a gyerekek és rokonok csoportjától messze elkülönülve, hatalmas,
monolitikus termetű, az északi sagák hőseire emlékeztető aggastyán ül: Sir
Leslie Stephen. Szemét a földre szegezi, zord és az emberektől elidegenült
tekintettel, magába roskadva, s ugyanakkor csorbítatlan fizikai és szellemi erőt
sugározva. A törökülésben sorakozó kisebb gyerekek vonala mögött, az idősebb
gyerekek Júlia Princep Jacksont fogják körül, akit a fénykép még öregedő
vonásaiban is rendkívüli szépségű asszonynak mutat. Alig észrevehetően a
legfiatalabbak fölé hajol, s közben révedező tekintete a messziségbe mered.
Évtizedekkel később Virginia Woolf majd azt írja naplójában, hogy ez a két ember
álmaiban mindaddig visszatért, míg a To the Lighthouse főszereplőiben, a
Ramsay-házaspárban meg nem örökítette őket.
A Stephenek a puritánok utódai, a XVI. század óta mindnyájan Cambridge-ben
tanulnak, s ügyvédek vagy papok lesznek. Sir James Fitzjames Stephen, Virginia
Woolf nagybátyja, a Viktória-kor egyik legnagyobb jogásza, az utilitarista John
Stuart Mill ellenfele. Öccsét, Virginia Woolf apját, már Meredith is megörökíti
Az önző egyik szereplőjében, Vernon Whitfordban, és „böjtölő baráttá lett
Phoebus Apollónak" nevezi, arra célozva, hogy egyetemi tanulmányainak befejezése
után ősei nyomdokába lép, és az egyház szolgálatába áll. Ám Leslie Stephen
hamarosan otthagyja a papi pályát, agnosztikus lesz, és gyerekeit is annak
neveli. Kora egyik legjelentősebb kritikusa. Útikönyveit és kritikai esszéit
mindmáig olvassák. Mikor lánya, Virginia Woolf naplójában visszaemlékezik az
1890. körüli évekre, sorra idézi fel apja közeli barátainak:
Henry James-nek,
Stevensonnak, Ruskinnak, Meredithnek, Edmund Gosse-nak, Hardynak, a brahminista
amerikai költőknek: O. W. Holmesnak és J. R. Lowellnek az alakját.
Leslie Stephen első felesége halála után veszi feleségül az ugyancsak özvegy
Mrs. Duckworthöt, s e kettős házasság révén közeli rokonság fűzi őket a
Thackeray, Darwin, Maitland, Symonds
és Strachey családokhoz. Virginia Woolf kései gyerek a testvérek és féltestvérek
hosszú sorában. Alig tölti be tizennegyedik évét, mikor elveszíti édesanyját. A
csapás megrázza a gyerek gyenge idegzetét: ekkor éri először az a neurotikus
roham, mely életében többször, legutoljára a halála előtt tér vissza.
Apjuk halála után a Stephen gyerekek az angol fővárosnak a British Museum
környékén fekvő kerületébe, Bloomsburybe költöznek. A két Stephen fiú a
cambridge-i egyetemen szabad szellemű csoportosuláshoz csatlakozik, amely az
„Apostolok" nevet viseli, és G. E. Moore-t, az úgynevezett analitikus filozófia
egyik megteremtőjét vallja vezetőjének. Az egyetemi szünidőben a társaság minden
csütörtökön a Stephen család vendége, ahol hajnalig tartó parázs vitákban a
szellemi élet aktuális kérdéseit beszélik meg. így alakul ki fokozatosan a
később híressé vált Bloomsbury-csoport, mely az irodalomban az
ellenviktorianizmust, a politikában a birodalom és a háború elutasítását
hirdeti, a művészetben pedig az új francia festészet híve.
Virginia Stephen - 1912-től Virginia Woolf- eleinte csak hallgatag szemlélő
ezeken a zajos estéken, és később sem azonosítja magát a csoport többi tagjának
nézeteivel. Annyi azonban bizonyos, hogy - apja hatalmas könyvtára után - a
csütörtök esti viták is hozzásegítik az írói kibontakozáshoz.
Virginia Woolf írói munkássága 1905-ben kezdődik. Ettől az évtől kezdve a Times
Literary Supplement névtelen könyvismertetési rovatának állandó munkatársa.
Ebben a munkában alakul ki értekező stílusa, mely később a század legjobb
esszéistái közé emeli. Az esszéírás Virginia Woolfot egész élete során
végigkíséri. Természetes szükséglet számára, hogy a regénnyel párhuzamosan
értekező prózát írjon. Ezáltal pihenteti a regényírásban kifáradt energiáját, és
olyan képességeit foglalkoztatja, melyeket a szépíró nem vesz igénybe. Első
érett regénye és első esszékötete egyszere, 1925-ben jelenik meg.
Esszéiben az angol irodalom nagy periódusainak: a reneszánsznak, a XVIII.
századnak vagy a Viktória-kornak az atmoszféráját eleveníti fel, rendkívüli kor-
és stílusérzékkel. Jelentős részük egy tervezett, de soha meg nem valósított
kötet számára készült, melynek „Az elfeledettek élete" lett volna a címe.
Homályba veszett, sokszor kéziratban lappangó írókra hívja fel az olvasó
figyelmét. A regényíró képzeletével kikerekít történeteket, teljes képet jelenít
meg ott, ahol a fennmaradt adatok alapján csak hiányosat lehetne rajzolni. Pár
sor feljegyzésből, levél- vagy naplótöredékből életsorsokat olvas ki.
Életrajzi esszéitől élesen elkülönülnek kritikai tanulmányai. Jelentős részük
műhelykritika, s azokkal foglalkozik, akiket prózaíró-elődeinek tekint:
Browne-nal, Sterne-nel, De Quincey-vel. De éppolyan intenzitással ír olyanokról
is, akiknek törekvése távol áll az övétől. Felfogása pluralisztikus, központi
kategóriája a regényírói perspektíva, az író látomása a világról, az életről; és
ez szerinte esetenként változik. Legnagyobb szabású regényelméleti tanulmánya, a
Phases of Fic-tion (1929 - A regény fázisai) a regényíró néhány alaptípusát
állítja fel: a művészt jellemezheti a tények feltétlen tisztelete és aprólékos
leírása (Defoe, Trollope,
Maupassant), vagy - éppen ellenkezőleg -
a merész, széles vonalvezetés romantikája (Scott,
Stevenson); éppúgy lelheti örömét mulatságos alakok teremtésében (Jane
Austen, Dickens), mint a
lélektanban (Dosztojevszkij,
Henry James); egyaránt lehet szatirikus (Sterne, Peacock) és költő (E.
Bronté, Melville, Proust). Véleménye
szerint ezek a különböző látásmódok kölcsönösen kizárják, s ezáltal kiegészítik
egymást - tehát egyenrangúak. Virginia Woolf értékelései, bíráló megjegyzései
általában korral és művészi felfogással szemben egyformán elfogulatlanok.
Értekező stílusa már a tízes évekre kialakul, s ettől kezdve alig változik.
Szépprózája sokkal lassabban fejlődik, s még végleges kialakulása után is
szüntelenül formálódik. Mi az, ami első két regényét olyan élesen elkülöníti a
későbbiektől ? Semmi esetre sem érzéseinek intenzitása vagy gondolatainak
minősége - a kifejezés csiszolódott, a művészi közlés vált tökéletesebbé.
Viszonya a világhoz, az emberekhez kezdetben is körülbelül ugyanaz, mint később,
a jövőben csak tágul, gazdagodik, megvilágosodik, ami itt kifejtetlenül marad,
formát lel ahhoz, ami első két regényében még kifejezhetetlenként szerepel.
Rachel Vinrace-nak, a The Voyage Out (1915 - A kihajózás) hősnőjének jelképes
értelmű utazása tulajdonképpen az írónő saját lelkének belső kihajózását jelenti
az élet vizeire. Az első regény szubjektív és tragikussá váló hangnemével éles
ellentétben áll a Night and Day (1919 - Éjszaka és nappal) komikuma, mely az
egymásra csak üggyel-bajjal rátaláló szerelmesek, Katherine Hilbery és Ralp
Denham sorsán keresztül az emberi kapcsolatok végtelen bonyolultságán
csúfolódik. Mindkét mű középpontjában a későbbi Woolf-regények témái: a halál,
illetve a férfi és nő egymást kizáró és kiegészítő vonásai állanak, s az Ambrose
és Hilbery házaspárban nem nehéz Mr. és Mrs. Ramsay alakjainak első vázlataira
ismerni. Ám az ilyen előremutató vonások mellett e két regényben még sok a
korábbi írók műveire emlékeztető motívum. A hajóút szimbolikus értelmezése
Conradot idézi, Rachel korai, hirtelen halála és Mary Datchet Ralph iránti
önfeláldozó szerelme Henry Jamest juttatja eszünkbe.
1917-ben használt kézi szedőgépet vásárol és férjével megalapítja a mindmáig
fennáló Hogarth Press kiadót, mely lehetővé teszi, hogy a jelentős, de még
Angliában nem ismert külföldi írók és az elfogadott irodalmi normáktól
elrugaszkodó, újító fiatalok művei megjelenhessenek. Évekig saját maga szedi és
köti a könyveket, így jelennek meg - részben Virginia Woolf saját fordításában -
a nagy orosz prózaírók művei és a mélylélektani iskolák kézikönyvei,
T. S. Eliot költeményei - közöttük a
korszakalkotó jelentőségű A puszta ország -, Katherine Mansfield elbeszélései,
Robert Graves és Herbert Read versei.
Közben Virginia Woolf saját alkotótevékenysége is fordulópontra jut. Feltolul a
kérdés: honnan merít ösztönzést korábban kiforratlan eredetisége
felszabadításához? Nem Proust segíti hozzá,
hiszen csak a húszas években olvassa, mikor saját stílusa már kialakult.
Egyik legjelentősebb regényelméleti esszéjében keskeny pallónak nevezi a
művészetet. Aki túlrakodva lép rá, terhével együtt a vízbe fordul. Maga is
levonja a konzekvenciát, hiszen korai regényeiben túlságosan sokat markolt, sok
szereplőt foglalkoztatott, s túlzottan gyakran élt szimbólummal. Ettől kezdve
kevesebb eszközzel él, s ezáltal művei intenzitása sokszorosan megnő.
Először a kisprózában munkálja ki eredeti technikáját és hangját, amely később
minden érett alkotását annyira sajátossá teszi. A Mark ön the Wall (1917 - Folt
a falon) hőse árnyékot pillant meg szobája mennyezetén. Újabb és újabb
kísérletet tesz rá, hogy meghatározza a folt mibenlétét, ám némi gondolkodás
után mindegyik feltételezését el kell vetnie. Gondolatai koncentrikus köröket
futnak be, s ő időről időre kénytelen visszatérni annak a megállapításához, hogy
semmivel sem tud többet, mint korábban, azaz egyedül abban biztos, hogy szeme
sötét foltot érzékel a falon. A húszas évek három regényét - melyekben Virginia
Woolf pályája töretlenül ível felfelé - a Mark on the Wall című elbeszélésben
kikísérletezett tudatfolyam-technika jellemzi. Innen e regények álomszerű
hangulata, lebegése. Míg a hősnők két mozdulat között eltűnődnek: Betty
Flanders, Jacob édesanyja, egy pillanatra félbeszakítja a levélírást (Jacob's
Room),Clarissa Dalloway kezében megáll a tű és a cérna (Mrs Dalloway), vagy Mrs.
Ramsay felegyenesedik, hogy megnézze, mennyi hiányzik a félkész harisnya
hosszából (To the Lighthouse), agyukban a legkülönbözőbb gondolatok cikáznak át,
s távoli, átélt vagy elképzelt pillanatok sejlenek fel.
A. Jacob's Room (l922-Jacob szobája) képek sorát jeleníti meg a háborúban
fiatalon elesett Jacob Flanders életéből. Az újonnan megtalált egyéni technika
rendkívül frissé és elevenné teszi ezeket a rövid jeleneteket, de a részletek
csak önmagukban élnek, mert a mű egészéből hiányzik az összetartó erő;
egyenetlen, széteső. A jelenetszerű fejezetek az elbeszélő esszészerű
magyarázataival keverednek; az író nem talált rá arra az egységes hangnemre,
látásmódra és perspektívára, melynek fontosságát tanulmányaiban annyira
hangsúlyozta. A mű megírása után Virginia Woolf felismeri, hogy aprólékosan
részletező, nüanszírozó írásmódja a formállan-ság veszélyét rejti magában, s
ettől kezdve regényeit - az Éveket leszámítva - egyre zártabban szerkeszti.
A Mrs. Dalloway (1925) - melyet a magyar olvasó Clarissa
címmel ismer - megszakítatlan folyamatossággal, fejezetszerű tagolás nélkül
ábrázolja, miként tükröződik egy júliusi hétköznap a londoni West End lakóinak
tudatában. Ez a huszonnégy óra a múltat, a szereplők egész életét magába
foglalja, de mindebből csak annyit látunk, amennyi a hősök tudatába kerül. Mikor
Clarissa Dalloway estélyén egy ismeretlen fiatalember haláláról értesül, önmaga
másik énjét véli felfedezni benne. Septimus Warren Smith ezen a napon annak a
rögeszmének az áldozatává lesz, hogy a társadalom halálba kényszeríti, mert
kimondja azt az igazságot, amit mindenki retteg hallani. Az önmagát halálba
hajszoló őrült tudatának meggyőző ábrázolása magában véve is jelentős művészi
teljesítmény, ám Virginia Woolf számára nem cél, hanem eszköz ahhoz, hogy
Clarissa és Septimus, a józan és az őrült tudatának párhuzamos és sok
érintkezést kimutató leírásával a zenei szerkesztésben ismert, ellenpontszerű
vonalvezetést érjen el.
De a Mrs. Dalloway többrétegű mű, nemcsak a tudat, hanem a külső tér regénye is;
a West Endé, melyet nagy festői erővel, sokszor filmszerű fogásokkal jelenít
meg. Emellett szimbolikus képet ad az első világháború utáni angol
társadalomról. A kitaszítottaknak, a háborúban életképtelenné vált Septimusnak
és a vallásosságba menekülő, szegény és magárahagyott nevelőnőnek, Dorothy
Kilmannek a sorsát tragikus iróniával rajzolja meg, míg Lady Bruton, Hugh
Whitbread és Richárd Dalloway középszerű, provinciális és idejétmúlt
konzervativizmusát enyhe gúnnyal, a brit imperializmus hatalom- és birtokvágyát
pedig - Sir William Bradshaw alakján keresztül - maró szatírával utasítja el.
A To the Lighthouse (1927 - A világítótorony) sokkal inkább egysíkú; hiányzanak
belőle a társadalmi-szatirikus mellékjelentések. Rendkívüli intenzitású,
katarzisszerűen felemelő lírává oldott tragédia. A Ramsay család kirándulásra
készül a világítótoronyhoz, de az idő esős, így a kirándulást el kell
halasztani. Hosszú évek telnek el, s előbb Mrs. Ramsay, majd kettő kivételével a
gyerekek is sorra meghalnak. A nyári nyaraló elhagyottan áll, egyre inkább az
enyészet martaléka lesz. Már-már összeomlás fenyegeti, de az utolsó pillanatban
Mr. Ramsay utasítására rendbe hozzák. Maga a családfő is megérkezik életben
maradt gyerekeivel, s még ketten a hajdani vendégek közül. És ekkor megvalósul
az egykor tervezett kirándulás.
A regény hármas tagolású, dialektikus szerkezetű. A The Window (Az ablak)
kiegyensúlyozott, eszményi világot tár elénk, a Time Passes (Az idő elmúlik)
szenvedést hoz és meghiúsítja a korábbi reményeket, míg a The Lighthouse
emelkedett megnyugvást áraszt az olvasóban. Az első rész felépítésében a Mrs.
Dallowayra emlékeztet: Virginia Woolf egymás után, egyenként mutatja be hősei
tudatát, s e rövidebb részek nagyszabású vacsorajelenetbe torkollnak, ahol az
író szüntelenül egyik tudatból a másikba cikázik. A szereplők nélküli középső
rész a pusztulás személyes hangú lírai leírása. A befejezés ismét egyetlen
felívelő fokozás: a fejezetek egyre rövidülnek, s felváltva hol a parton festő
Lily Briscoe szemével láttatják a távolodó csónakot, hol a csónakban ülők
szemével az egyre messzebb kerülő szárazföldet. Az utolsó sorokban az író
egyszerre jeleníti meg a fárosz oldalához ütődő csónakot és azt a végső
ecsetvonást, mely a regény első részében elkezdett és félbehagyott képnek
értelmet ad. A mű középpontjában álló ellentét, mely az önző Mr. Ramsay és
környezete, azaz végső soron a Mr. Ramsay által megtestesített racionális ész és
a feleségére jellemző intuitív megérzés között feszül, ezekben az utolsó
sorokban feloldódik.
A Tó the Lighthouse után alig egy évvel, 1928-ban jelenik meg Virginia Woolf
Magyarországon legismertebb müve, az Orlando. Ez a könyv, amely nem regény,
hanem - mint alcíme is mondja - „életrajz", egy fantasztikus személy életrajza,
semmiképpen nem adhat fogalmat szerzője legjelentősebb művészi teljesítményéről,
amellyel a regény korábbi formáját felbontotta, s a műfaj új formáját teremtette
meg. Virginia Woolf azért írta az Orlandót- mint naplójában olvashatjuk -, mert
szükségét érezte, hogy egy pillanatra elrugaszkodjék a Jacob's Room című
regényében kikísérletezett s a Mrs. Dalloway és a To the Lighthouse című
müvekben zárt formába szorított technikájától, s valami
Defoe-ra emlékeztető, egyszerű vonalú
mesélő prózát teremtsen. Az Orlando tehát afféle ünnepnapon keletkezett, mikor a
regényíró - aki előbb félretette a korábbi regény szabályait, majd kezét új
bilincsbe verte - szabadságra ment. A mű az angol irodalom történetének
paródiája, az egész szöveg korstílusok briliáns utánzatainak egymásutánja, s
mögötte az az elgondolás rejlik, hogy az angol irodalom - akár Orlando -
bármennyit is váltogatta öltözékét, lényegében mindig ugyanaz maradt. A könyv
olvasóját elsősorban a stílus, az írásmód spontaneitása ejti meg; különösen a
Nagy Fagy Hackluyt útleírásainak nyelvét utánzó, vagy a XIX. század eleji
esőzések De Quincey modorában készült megelevenítésében.
Az Orlando kitérője után írja Virginia Woolf legmerészebb, legjellegzetesebb,
legjelentősebb regényét, a The Wavest (1931 - A hullámok). A To the Lighthouse
már magában rejtette a lírai-metaforikus formanyelv lehetőségét, s ez a
lehetőség ebben a műben teljesedik ki. A regény a XX. században több ízben
közeledett a költészethez, s a The Waves e közeledésnek alighanem mindmáig
legszélsőségesebb példája. Az egyes részeket sűrítetten metaforikus nyelven írt
leírások vezetik be, melyek az élet kezdetét, kibontakozását, tetőzését,
elcsitulását, végül kihunyását ábrázolják a természetben, a hajnaltól
alkonyatig, tavasztól télig szüntelenül változó tengerpart képén keresztül.
Maguk a fejezetek ugyanezt a magasba emelkedő, majd visszazuhanó hullámot
jelenítik meg az emberi életben, három nő- és három férfialak, Jinny, Susan és
Rhoda, Neville, Bemard és Louis egymást váltó belső monológjai tükrében. A
hangok váltakozása sajátosan zenei, polifonikus hatást tesz az olvasóra. A
szereplők hat egymással teljesen ellentétes lelkialkat megszemélyesítői, így a
belső monológok mindegyike egy-egy jellegzetes hangszínt képvisel. A végső
fejezetekben a hangok egymás után elhallgatnak, míg egyedül Bernardé marad, aki
- miközben halni készül - az olvasóhoz intézi szavait, hogy megértesse vele:
cserébe azért, hogy a megsemmisülés gondolatát átfogjuk, s emlékezünk hajnalra,
délre, alkonyatra, az egész életre, a változó igét, az ezerszínű jelbeszédet
kapjuk, melynek édességéhez mérve keserű az ambrózia és savanyú a nektár.
A The Wavesben — akár Joyce Ulyssesének
zárófejezetében ,vagy Faulkner The
Sound and the Fury című művében - teljességgel hiányzik a szereplők tudatán
kívüli elbeszélő, a magyarázó regényíró hangja. Csakhogy míg Joyce és Faulkner
hősei egytől egyig sajátos, egyedül őket jellemző nyelven gondolkodnak, s
ezáltal e két író azt az illúziót kelti olvasójában, hogy a szereplők tudatát
művészi beavatkozás, közvetítés nélkül ismeri meg, addig a The Waves hőseinek a
gondolatai ugyanazon a nyelven jutnak kifejezésre, tehát Virginia Woolf egyazon
„mesterséges", a művész által előre megteremtett nyelvre fordítja le alakjainak
tudatát. A gyerek és a felnőtt Jinny, avagy Jinny és Bemard legfeljebb
érzékleteiben és gondolataiban különbözik egymástól, nyelvük ugyanaz a költészet
szintjére felemelt, sokoldalúan tömörített kifejezésmód. A regény ezzel a
tudatfolyam személytelen voltát, mindnyájunkra érvényes hullámmozgását
hangsúlyozza.
Mivel a harmincas évek publicisztikai tevékenysége Virginia Woolf sok idejét
elveszi, soron következő regénye, a magyarra is lefordított Évek (The Years,
1937) lassan készül, írójának ez a leghosszabb regénye, a Pargiter család
történetét beszéli el 1880-tól a harmincas évek közepéig, és Anglia társadalmi
változásait hivatott ábrázolni, a Viktória-kortól a második világháború előtti
időkig. Noha a fejezetek mindegyike kitűnően van megírva, a könyvnek ugyanaz a
hibája, mint a Jacob's Roomnak. Az epizódok egytől egyig kigyúlnak az olvasó
emlékezetében, de a regény nem kelti szerves egész élményét. A The Waves elvont
líraisága után az író ismét a Night and Day konkrét, tényszerű világába próbált
visszatérni, s ezáltal olyan típusú regényt írni, mely egyéniségétől távol állt.
Utolsó éveiben Virginia Woolf Between the Acts (1941 -Felvonások között) című
regényén dolgozott. 1941 február 26-án fejezte be művét. De arra már nem volt
ideje, hogy a maga igényes módján csiszoljon rajta. Március 28-án - miután pár
sort írt nővére és férje számára - sétálni ment az Ouse folyó partjára. Sohasem
tért vissza. Kalapját és sétabotját a partmenti nádasban találták meg.
Öngyilkosságát többféleképpen lehet magyarázni - noha egyik magyarázat sem
egészen kielégítő. Londoni lakásukat - az évtizedek során összegyűjtött
könyvekkel és képekkel - bomba roncsolta szét. Virginia Woolf úgy érezte, hogy a
második háború nyomorékká teheti Európát. Ugyanakkor az a feszült munka, mellyel
legjelentősebb regényein dolgozott, kimerítette gyenge idegzetét. Magánéletének
tényezői is szerepet játszhattak öngyilkosságában - ám ilyenekről naplójának és
levelezésének hozzáférhető részében legfeljebb homályos célzásokat lehet
fellelni.
Kétségtelen, hogy egyrészt az a lidérces feszültség, amely utolsó regényéből
árad, másrészt az a szűkszavú, koncentrált szerkesztettség, melybe azt
beletörte, feltételezhetővé teszi, hogy energiájának minden korábbinál nagyobb
összpontosítására volt szükség ahhoz, hogy a mű megszülethessek. A Between the
Acts Woolf legrövidebb, és egyszersmind egyik legjelentősebb regénye. Virginia
Woolf felfogása szerint az író teljesen szabadon választhatja meg regényének
formáját. A The Wavest lírai formanyelven írta; a Between the Acts stílusában
egymást váltja vers, drámai dialógus és próza.
Vidéki angol majorságban jótékony célú színielődást rendeznek. A színmű írója,
Miss La Trobe feladatát a várakozáson messze túlmenően teljesíti: műve, mely
eredetileg a falubeli templom világítási költségeinek a fedezésére készül,
jelképes értelemben a közösség megvilágítását szolgálja. Színdarabja sok
jelentésű, nézői a „felvonások között" mindnyájan másképpen magyarázzak. Ebben
az értelemben a regény a művész és a közönsége közötti kapcsolatnak, a művészet
hatásának allegóriája.
Maga a színmű az angol történelem egészét viszi színre, az államalapítástól a
második világháborúig. Középkor, Erzsébet-kor, XVIII. század, Viktória-kor és a
jelen: az egyes felvonások a korabeli irodalom paródiái. A nézők döbbenten
szemlélik a történelem egymást követő jeleneteit: a szereplőket torznak,
embertelennek, őszintétlennek találják. Az utolsó felvonásban Miss La Trobe
színészei tükröket fordítanak a közönségre. A nézők zavarba jönnek, s saját
magukat megpillantva döbbennek rá, hogy ők maguk is éppoly embertelen pózokban
tetszelegnek, mint a letűnt korok szereplői.
A Between the Acts a történelmi tudat regénye. Időbeosztása - akár a The Wavesé
- kettős. A cselekmény egyetlen iuszonnégy órájában az egész történelem
sűrűsödik. A regény éjszakától éjszakáig tart. Ebből az éjszakából emelkedik ki
a föld, az őslények, majd az egész emberi múlt egésze, a visszaút pedig
ugyanezeken az állomásokon keresztül vezet a nemlétbe. A regény szimbolikusan a
színesbőrűeket éppúgy bevonja a fehér ember évezredes küzdelmébe, mint Melville
a Moby Dickben.
A történeti színjáték „felvonásai között" az ember örök, változatlan, sajátosan
emberi, az állattól megkülönböztető tulajdonsága lép előtérbe: a tudat öntükröző
képessége, „a fénylő holdudvar, félig áttetsző burok, mely körülvesz bennünket
tudatra ébredésünktől szellemünk kihunyásáig". Ezzel a Between the Acts Virginia
Woolf egész életművének, regényírói felfogásának összegezése lesz.
De Virginia Woolf nemcsak előre- és visszatekint, hanem önmagában álló élmény az
olvasó számára. Művészete az egész angol irodalmi hagyományból merít: Chaucerból
éppúgy, mint a reneszánszból, a XVIII. századból vagy a romantikából. Ugyanakkor
hiányzik belőle mindenféle pedantéria. Varázsa a bő áradású, színes, metaforikus
nyelvben van, mellyel a tudat olyan álomszerű magáraeszméléseit fejezi ki,
melyek mindennapjainkban kifejezetlenül rejtőznek.
Szegedy-Maszák Mihály
Virginia Woolf könyvei és azok filmváltozatai online megvásárolhatók!
copyright © László Zoltán 2010 -
2012
e-mail: Literatura.hu