Frank Wedekind (1864 - 1918) |
|
Az expresszionista drámairodalom bizonyos értelemben Frank
Wedekind-del kezdődik, pontosabban megfogalmazva: Wedekind halála után, amikor
megszűnt a darabjait legnagyobbrészt hallgatásra ítélő cenzúra, az
expresszionista iskola
egy csapásra atyját és élő-harcosát fedezte fel s kezdte tisztelni benne.
Valójában Wedekind átmeneti jelenség a naturalizmus és az expresszionizmus
között. A naturalizmushoz kapcsolódik annyiban, amennyiben eszmevilágából száműz
mindenféle metafizikus ideát, az embert mint biológiailag meghatározott
ösztönlényt fogja fel, és az ösztönök szabadságának evangéliumát hirdeti. Az
expresszionizmus ideológiáját előlegezi gyűlölettől sistergő polgárellenessége,
lázadó szembeszegülése a polgári erkölcs- és értékrendszerrel, amelyet
darabjaiban hátborzongatóan morbid iróniával, ragyogó groteszk-karikaturisztikus
vénával leplez le. Társadalomkritikája azonban - s ez is elválasztja a
naturalizmustól - nem szociális, hanem sokkal inkább morális jellegű. A
megvetett és gyűlölt polgári világ ellenvilága nála nem a negyedik rend; a
naturalizmus nagy témája, a nagyvárosi munkásnyomor kívül esik érdeklődésén.
Hősei nem proletárok, hanem az alvilág: prostituáltak, csalók, leánykereskedők,
szélhámosok, bennük találja meg és mutatja fel a maga karikírozó módján a hazug
normákkal, képmutató erkölcsi törvényekkel körülbástyázott és szabályozott
polgári világ tökéletes ellentétét: az ösztöneiket szabadon, őszintén,
gátlástalanul és nyíltan kiélő társadalmonkívüliek rendjét. Darabjaiban cinikus
fintorral, de a cinizmus mezébe burkolt mély moralista meggyőződéssel bizonyítja
be, hogy a farizeus nyárspolgári erkölcs mögött megbújó romlottsághoz
viszonyítva még mindig a bűnözők az igazak, a tiszták és a becsületesek. (Nem
nehéz felismerni azt az egyenes vonalat, amely ettől a sajátos wedekindi
moráltól a brechti társadalomkritikához vezet.)
Wedekind Hannoverben született, egy ideig egy reklám- és sajtóiroda főnöke volt
Zürichben. 1889-től Münchenben dramaturg, folyóiratszerkesztő, színész,
kabaréénekes. Közreműködött az Ottó Július Bierbaum- és Ernst von Wolzogen-féle
„Berliner Überbrettl"-ben. Sokat utazott, de legnagyobbrészt Münchenben élt, ott
is halt meg.
Első jelentős műve, A tavasz ébredése (Frühlings Erwachen,
1891), „gyermektragédia". A szereplők az ébredő ösztönök örvényében
tanácstalanul vergődő kamaszgyerekek, akiket az „ellenségek": az eltorzult
lelkű, embertelen tanárok és papok, és a természettől melléjük rendelt barátok:
a szülők, együttesen taszítanak a tragédiába, mert a beléjük rögződött álerkölcs
nevében félrevezetik őket, és megakadályozzák a legemberibb ösztön, a szexuális
vágy természetes kibontakozását. Már ebben a darabban megmutatkozik a wedekindi
formabontó színpadi technika - előzményeivel a
Büchner-féle Woyzekben
találkozhatunk -, amely majd iránymutató lesz az expresszionista dráma számára -
az ti., hogy a dráma lazán egymás után következő, főként párbeszédekből álló
kép- és jelenetsorokból épül fel, amelyeket a felvonásos szerkezet csak
külsőlegesen tagol három egységre. Wedekind legerőteljesebb és legszuggesztívebb
színpadi műve A föld szelleme (Erdgeist, 1895) és a folytatását képező Die
Büchse der Pandora, 1904 (Pandora szelencéje) című tragédia. A két részt
egybefogó központi nőalak, a démoni Lulu, maga a Wedekind-álmodta „szilaj, szép
állat", a szenvedélyes-ösztönös nőiesség. Benne testesül lénnyé a szexus
ellenállhatatlan, elemi ősereje, amely rabjává és áldozatává tesz minden férfit.
Ő a hordozója a Wedekind-féle morálnak, amely a testi szerelem felszabadításának
hirdetésével tiltakozik a társadalmi korlátok ellen. A második részben azonban
Lulu, akit ösztönösségében sem a szellem, sem a nevelés, sem művelődési élmények
nem korlátoznak, maga is áldozatul esik azoknak az erőknek, amelyeknek
megtestesítőjeként addig mindenen és mindenkin diadalmaskodott: egy hírhedt
kéjgyilkos kése végez vele. Ezzel a kérdőjeles félmegoldással zárul a
hátborzongatóan naturalista jelenetekkel és merészen újszerű, stilizált
dialógusokkal teletűzdelt dráma. A párbeszéd nem a régi értelemben vett,
folyamatosan gördülő beszélgetés két partner között, inkább a beszélők
szélsőségesen telített érzelmeinek és gondolatainak szaggatott ritmusú,
töredékes, csomópontokba sűrített felvillantása, amelyek között sokszor hiányzik
minden összekötő szöveg. Sokban emlékeztet ez a dialógusvezetési technika a
ballada stílusára, amely -
főleg a moritát (vásári képmutogató ének) s a rémballada - egyébként is erősen
befolyásolta Wedekind írásművészetét.
A nagyszámú Wedekind-mű között akad bohózat, Schwank, vígjáték, dráma,
elbeszélés, vers és sanzon. A színművek azonban a Lulu-darabokhoz képest nem
mutatnak fejlődést, tematikájuk és technikájuk nagyjából ugyanaz. Mégis
említésre méltó közülük A hőstenor (Dér Kammersanger, 1899) című, három
jelenetből álló játék, amely - groteszkül kiélezett helyzetben - az ösztönember
típusának ellentétét: a kötelesség, az üzlet, a karrier megszállottját mutatja
be, akinek világát a polgári credónak ez a szentháromsága uralja, és nem enged
érvényesülni semmiféle természetes érzelmet, emberi ösztönt. A Marquis von Keith
1900, (Keith márki) című szélhámos-komédia viszont annyiban érdemes
figyelmünkre, mert benne illusztrálja Wedekind legcsattanó-sabban azt a
felismerést, hogy a polgári morál csak a jövedelmező üzletek leplezésére
szolgál, hogy a polgári erkölcs kódexében a jó és a rossz egyetlen mércéje a
siker, illetve a sikertelenség, s hogy ennélfogva nem a társadalmon kívül álló
kalandor, hanem a „tisztességes" polgár az igazi szélhámos, mint ahogy a testét
nyíltan áruló utcalány is végeredményben tisztességesebb, mint a jól nevelt
szűz, aki ártatlanságát pusztán üzleti megfontolásból őrizgeti, hogy birtokában
magasabb árfolyamon tudja eladni magát a házasság tőzsdéjén.
Wedekind pályafutásának első évtizedében, 1891-1901-ig alkotta életművének
igazán értékes részét. Későbbi írásaiban túlteng az elméletieskedés és
valamiféle önigazolási törekvés. Mintha az egykori lázadó szét akarná szaggatni
azt a sátáni-luciferi maszkot, amelyet ifjúkori művei nyomán a köztudat
ráaggatott, s melyben annak idején maga is szívesen tetszelgett magának, bár
felszíni nihilista cinizmusa mögött mindig egy élesen látó és jó szándékú
moralista író rejtőzött.
Halász Előd
copyright © László Zoltán 2009 - 2010
e-mail: Literatura.hu