A hajdani Német-Római Szent Birodalom keleti határtartománya, az Ostmark csak 1808-ban — amikor Napóleon hatalmi szóval megszüntette a valójában már rég nem létező birodalmat — szakadt el a német világtól és önállósult Österreich-hé, azaz Keleti Birodalommá. Az elkülönülés azonban a szellemben és a tudatban már jóval előbb bekövetkezett. Már azzal a történelmi ténnyel, hogy az úgynevezett osztrák örökös tartományok uralkodó hercegei a szomszédos Magyarország királyai lettek (1527-ben), majd a harmincéves háborúban bekebelezték a legyőzött Cseh Királyságot, a Habsburgok hatalmi köre keletebbre csúszott. És ha még viselték is a német császár örökölt címét, fővárosuk, Bécs már egy Németországtól elkülönült hatalmi rend központja lett. Német nyelvű lakói — feudális urai, jobbágyai és főleg gazdagodó-felemelkedő polgárai a maguk számára kialakítottak egy új nemzettudatot, az osztrákságot. Mária Terézia fényes udvarának a németség élére emelkedő Poroszország elleni háborúi — az osztrák örökösödési háború, majd a hétéves háború — pedig az osztrák-tudatot önállósították, megerősítették a szükségszerűen kialakuló osztrák öntudatot. Ehhez párosult a francia kultúra hatása folytán Bécsig érkező felvilágosodás, amely azután Bécsben érleli a magyar felvilágosodást is. A felvilágosodás pedig erősítette a polgári gondolkodást. Az osztrák felvilágosodás ösztönző indítója, Josef Sonnenfels, Mária Terézia udvari könyvtárának főnöke volt. (Majd az ő helyettese lett az a testőrségtől a könyvtárba lépő Bessenyei György, aki a magyar felvilágosodás elindítója és szervezője.) Néhány évtizeddel utóbb a nagy hírű humorista, Moritz Saphir a német irodalomtól már egészen elkülönülő osztrák irodalom jellegzetes alakja. Amikor 1808-ban politikailag is különválik az Osztrák Császárság, már van gyorsan fejlődő osztrák irodalom, amelynek hamarosan Grillparzer személyében világirodalmi klasszikussá felnövő nemzetközi tekintélyű és hatású alkotóművésze is akad. — Ezt tudomásul kell venni, hogy megérthessük, a XIX. század osztrák írói, költői, habár a legszebb német nyelven írtak, szellemükben merőben különböztek a német irodalom költőitől, íróitól. Ha a népi-paraszti tájszólás mesterei voltak, mint a stájer Peter Rosegger, ha alakjaik a bécsi polgár nyelvén társalogtak, ugyanúgy nem tartoztak a német irodalmi fejlődés hordozói közé, mint az ugyancsak német nyelven író kitűnő svájci irodalmi nagyságok.
Stefan Zweig, aki világszerte az egyik legnépszerűbb osztrák író volt, semmiképpen se sorolható a német irodalom alkotóművészeinek sorába. Annyira osztrák, hogy polgári demokrata létére lelkesen szereti a Habsburgokat, és igazi uralkodóeszménye Mária Terézia. Igazán tiszteli Goethé-t és Schiller-t, de az ő nemzeti klasszikusa Grillparzer. Ifjan, mint oly sok kitűnő prózaíró, ő is költőként kezdi. De amikor a századfordulón és a XX. század kezdetén a német költészetet éppen elragadja az újromantika is, az expresszionizmus is, ő klasszicizáló, akárcsak osztrák kortársa, Hofmannsthal. Szonettekkel és egyéb hagyományos formákban versel, igen jó formaérzékkel. Még mielőtt elérkeznék saját műfajaihoz, a lélektani novellákhoz és kisregényekhez, a történelmi életrajzokhoz, végül a nagy távlatú emlékezésekhez, nagyobb lélegzetű művei verses drámák. Ezek műfajilag is, stílusukban is rokonok Hofmannsthal drámai költeményeivel. Olykor később, már ismert prózai elbeszélőként is vissza-visszatér a verses színjátékhoz, ezek közül a legjelentékenyebb az indulatosan pacifista bibliai tárgyú játék, a „Jeremiás”.
Jómódú polgári otthonból indulva lehetősége volt egyetemeken filozófiát, irodalomtörténetet, történelmet tudományos fokon tanulni, utazni a Föld különböző tájain, elmélyedni a nagy szenzációként felfedezett pszichoanalízisben. Otthon, Bécsben ismerte meg személyes Freudot, akit mindvégig mesterének vallott, és akinek lélektani módszere nagymértékben hatott emberábrázolására. Franciaországban pedig megismerték egymást Romain Rolland-nal. Humanista lélekalkatuk, harcos részvétük minden üldözött és elnyomott iránt, műveltségük jellege annyira közel állt egymáshoz, hogy mindhalálig barátok, harcostársak, egymás gondos elemzői és magyarázói maradtak. Zweig egyik legszebb tanulmánya a Romain Roland-ról szóló, kötet terjedelmű élet- és jellemrajz, műveinek árnyalt elemzése. Romain Rolland kitűnő tanulmányai közt az egyik legérdekesebb a Stefan Zweiget jellemző és elemző, hasonlóképpen kötetnyi írói arckép.
Hangoztatott antimilitarizmusa a háborúra készülő osztrák hazában nemcsak gyanússá tette, az imperialista körök kritikusai és publicistái veszélyes elemnek, a társadalmi rend elleni felforgatónak hirdették. Veszélyben is érezhette magát. Az első világháború kitörése utazás közben, Svájcban találta. Tüntetően nem ment haza katonának, senki ellen nem volt hajlandó harcolni. És nemsokára oda emigrált Franciaországból Rolland is. Svájcban pedig németül is, franciául is lehetett békéért harcoló publicisztikát teremteni. Kettejük számára ezt a kettős lehetőséget leegyszerűsítette, hogy Zweig gyermekkorától anyanyelvi szinten tudott franciául, Rolland ugyanilyen tökéletesen tudott németül. Kitűnően ismerték egymás történelmét és kultúrtörténetét is. Rolland életművében szinte állandóan jelen vannak a német zene és a német zenetörténet témái. Zweig népszerű történelmi életrajzaiban ugyanilyen fontos a francia múlt. A „Fouché élete” és a Marie Antoinette változatos életéről és tragikus haláláról szóló regényes életrajza egy időben a világszerte népszerű művek közé tartozott. De nem kevésbé változatos és nem kevésbé tragikus a skót Stuart Máriáról szóló életrajzregény. Van novelláskötete is a világtörténelem fontos mozzanatairól.
Legfontosabb műfaja a novella. Amikor a háború befejeztével hazatér, az Osztrák—Magyar Monarchia szétesett. Akárcsak Magyarország, megcsonkítva, összezsugorítva, elszegényedve kénytelen új életet kezdeni: Ausztria is szomorú ország. Ide tér haza az író, akiről jól tudják, hogy a kezdetek kezdete előtt már tiltakozott a háború ellen. Most már nyilvánvaló, hogy neki volt igaza. És amikor egymás után jelennek meg hamarosan világsikerű novelláskötetei, otthon népszerű, a nemzetközi olvasók körében nagyra tartott, ünnepelt szerzővé emelkedik. — Három novelláskötete az osztrák polgári világ körképe, bravúros, lélektani mélységeket elemző emberábrázolással. A legkorábbi közülük az „Első élmény”. Kamaszkorú ifjak lelki válságairól szól. Ebben olvasható „Az égő titok” című, talán legszebb elbeszélése. A következő az „Ámok” című novellasorozat a szenvedélyek lélektorzító hatásáról. Végül a harmadik: az „Érzések zűrzavara”. Ez szélsőséges helyzetek adta lelkiállapotok mesteri rajza. Ebben olvasható egyéb érdekes helyzetképek közt a „Fantasztikus éjszaka” — a világháború kitörése előtti nap bécsi hangulatképe. A novelláskötetek és a történelmi életrajzok sokféle fordításban a leghíresebb írók közé sorolták a szerzőt. Kiegyensúlyozott stílusát, választékos nyelvezetét a kritikák egybehangzóan vallották példaszerűnek. Közben regényt is írt, de igazából nem ez volt az ő műfaja.
Amíg a hitlerizmus világveszedelemmé nem nőtt, szinte észre sem vette, hogy zsidó. Pedig szerette vallását, élt benne az ezerévektől örökölt hit, bár nem volt templomba járó ember. Számára és általában az osztrák zsidók számára, akárcsak a magyar zsidók tudatában a zsidó hit vallás volt. Hazáját komolyan, érzelmesen szerető osztrák volt. Köztudomású, hogy a nácizmust bűnnek, az emberiség közveszélyének tudta. Amikor kétségtelen volt, hogy a németek hamarosan elárasztják Ausztriát, nem is tehetett mást, menekülnie kellett. Feleségével együtt Franciaországba költözött, onnét egy rövid időre Amerikába, majd Dél-Amerikában, Brazíliában talált otthonra. Ott írta „Brazília” című könyvét az új otthon múltjáról, jelenéről , szépségeiről és értékeiről. És ami ennél is fontosabb, már az Európában folyó második világháború idején készítette a hátborzongató „Sakknovellá”-t a fasizmus lélekölő hatásáról. Sokan ezt tartják legkitűnőbb, kétségtelenül halhatatlan művének. Ezután kezdett bele utolsó könyvébe, önéletrajzába. „A tegnap világa” a címe (magyar fordításban „Búcsú a tegnaptól” címen jelent meg). Saját életútjára visszatekintve a régi Bécs hangulatát, légkörét egyszerre líraian és történetírói szemléletességgel mutatja be terjedelmes művében. Sokan éppen ezt tartják életműve csúcsának. Be is fejezte, de megjelenését már nem érte meg. A honvágy, a rátörő reménytelenség, Ausztria eltiprása, a világ féltése búskomorságba sodorta. Bármennyire is biztonságban volt ő maga, már a biztonságot és az életet sem igényelte. 61 éves korában öngyilkos lett.
Azóta sok idő telt el, változnak a szokások, változnak az ízlések. Stefan Zweig népszerűsége nem olyan világdivat, mint a harmincas-negyvenes években. Értéke és múlhatatlansága azonban mostanra már kijelölte helyét a szépirodalom halhatatlanjai közt.

Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 2009 - 2010
e-mail: Literatura.hu