B

BÁBJÁTÉK: a színházművészet egyik ága, melyben a bábjátékosok által mozgatott és "beszéltetett" bábuk adják elő a történetet. A legrégibb a kelet-ázsiai, pálcával mozgatott bábu. A reneszánsz idején terjedt el a felülről zsinórral mozgatott marionett; a legfiatalabb a kesztyűs bábú, a zsákbábú ( burattino ). Esztétikai jellemzője a közvetettség, a gesztikus kifejezés, s az ebből fakadó antinaturalizmus és bájos groteszkség, melyhez a szereplők hangja és a kísérőzene is igazodik.

BÁJOSSÁG: esztétikai minőség, a szépség egyik vállfaja. Jellemvonásai rokonak a kecsességével, de életszerűbb annál, s egyes formáit többé-kevésbé diszharmonikus vaskos vonások is színezhetik.

BALASSI VERSSZAK: a magyaros verselés strófaformája, 9 ( kivételesen 6 vagy 12 soros ) 6-6-7 szótagú háromsoros periódusokból épül fel, rímképlete: aabccbddb. Nevét Balassi Bálintról kapta aki először használta ezt a strófaformát.

Balassi Bálint: Kiben az kesergő Celiáról ír

Mely keservesen kiált,/6/ fülemile fiát/6/ hogyha elszedi pásztor,/7/
Röpes idestova,/6/ kesereg csattogva/6/ bánattal szegény akkor,/7/
Oly keservesképpen/6/ Celia s oly szépen/6/ sírt öccse halálakor./7/

Mint tavasz harmatja/a/ reggel ha áztatja/a/ szépen jól nem nyílt rózsát,/b/
Mert gyenge harmattul/c/ tisztul s ugyan újul,/c/ kiterjeszti pirosát,/b/
Celia szintén oly,/d/ hogyha szeméből foly/d/ könnye mossa orcáját./b/

Mint szép liliomszál, ha félben metszve áll, fejét földhez bocsátja,
Úgy Celia feje vagyon lefigesztve, mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könnye hull mint gyöngy görögve, vagy mint tavasz harmatja.

BALLADA: népballada és műballada - fő jellemvonása a sűrített cselekmény, amely szaggatott, izgatóan homályos jelleget ad neki; alapvetően epikus szerkezetű, drámai párbeszédek és lírai monológok épülnek bele - uralkodó esztétikai minősége a tragikum.

Arany János: Az örök zsidó

Pihenni már. - Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélű bárd...

Tovább ! tovább !

Az út, hová talpam nyomul,
Sűlyed, ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...

Tovább ! tovább !

Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő:
Új léptem új kígyón tapod;
Gyűlölöm a mát s holnapot...

Tovább ! tovább !

Éhes vagyok: ennem iszony;
Láng az ital, midőn iszom;
Álmaim szilaj fölrettenés,
Kárpit megől szívembe kés...

Tovább ! tovább !

S melyet hazud a sivatag,
Mind délibáb: tó és patak;
Gyümölcs unszol, friss balzsamú;
Kívül arany, belül hamu...

Tovább ! tovább !

Rohannom kell - s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek...

Tovább ! tovább !

Oh, mily tömeg! s én egyedül,
Utam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott...

Tovább ! tovább !

Az üstökös meg’ visszatér,
Kiröppent nyíl oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én céltalan, és szüntelen

Tovább ! tovább !

Pusztán folyam mért nem vagyok,
Hogy inna fel aszú homok!
Mért nem futó, veszett vihar,
Mely ormokon egyszer kihal...

Tovább ! tovább !

Irigylem az ágról szakadt
Levélkét: hisz majd fennakad;
Irigylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért...

Tovább ! tovább !

Szegény zsidó... Szegény szívem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:

Tovább ! tovább !

A ballada divatja a XVIII. század végén virágzott, pedig a legősibbnek látszó kifejezésmódok egyike. Goethe szerint a ballada az az „őstojás, melyből a költészet madara kikelt”. Állítását arra alapozza, hogy a balladában a költészet három alapeleme: a lírai, a drámai és az elbeszélő még nem vált szét, ez lenne tehát az a természetforma, mely eredeti valójában mutatja fel a poézis irányainak egységét. A költészet újkori világirodalmának születésekor a ballada lett az első nagy közös műfaj: felfedezése érzékeltette először, hogy az európai irodalom bizonyos közös népi kultúrával, tematikai és formai örökség-elemekkel rendelkezik. Az olasz ballata, a kelta gwaelawd, a spanyol romances, az orosz bilina, az ukrán duma elszigetelt népközösségek zárt forrásvidékeiről származtak. A népballadákat a történelemtől megkímélt helyek őrizték meg: Skócia, Dánia, Izland, Bretagne, Erdély - érintetlen szigetek voltak, ősi, primitív létformák maradványai. S mégis: számos egyezés, vándormotívum, gyakran azonos formai sajátosságok egy eltűnt egység, egy közös népkultúra emlékét sejtetik, ha nem is a tudomány de a költői fantázia számára.

A ballada gyűjtőfogalom, két faja létezik. Az egyik a mediterrán népeké: a másik az északiaké. Az előbbihez az olasz, francia és spanyol balladák tartoznak: eredetileg tánccal kísért dallamot és szöveget jelöltek. Erre utal maga a szó is mely táncot jelent. A másik forma inkább az epikus népdalokkal tart rokonságot; a kelta bárd, a skót skop és az angol minstrel tartozik ide. Ez utóbbi balladatípus refrén nélküli, recitatív jellegű és láthatóan megőrizte krónikás - elbeszélő jellegét. A másik típus a XVIII. század óta ismeretes Provencban, Spanyolországban és határesetet képvisel a nép- és műköltészet között, mivel feljegyzői, rögzítői a trubadúrok. Formája pedig gyakorta a szonett és a madrigál. Spanyolországban az ilyen epikus dalt románcnak nevezték. Sokban hasonlítanak, az angolszász balladákra de kevésbé mitikusak, sejtelmesek és homályosak, mint skót vagy kelta testvéreik. Kedvelt hőse a románcoknak a Corneillei drámából ismert Cid, vagyis a XI. század mórok ellen csatázó spanyol vitéze, Rodrigo Diaz de Bivar - ezeket a dalokat már a XV. században összegyűjtötték s a kötetet nevezték romancerónak.

A románc bizonyos formai elemekben különbözik a balladától: az utóbbi főleg strófás szerkezetű, a románc viszont könnyen ömlő, strófátlan, nem tagolódik szakaszokra. A ballada legkorábbi példái nem ismerték a rímet, csupán az alliterációt; később azonban a jambus lett a léptékük, hat-nyolc szótag váltakozott a sorokban, melyek gyakran rendeződtek strófákba is. A spanyol ballada leggyakoribb formája viszont a redondilla volt. Ez ma már ismeretlen forma, trocheikus lejtésű nyolcszótagos sorokból állott, s a páros sorokból felcsendülő asszonáncok fűzték egybe.

A francia ballada személyes, lírai jellegű, mint Villon balladái:

Ellentétek

( Ballade des contre Vérités )

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is a fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

AJÁNLÁS 

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön ? Várom pályabéremet
Mert befogad és kitaszít a világ.

  ( Szabó Lorinc fordítása ) 

Villon balladája nemcsak egyéni forma volt, a kor is kedvelte és művelte. Tudunk egy balladaversenyről is, melyet az orleans-i herceg rendezett Blois-ban. A herceg maga is költő volt, Charles d’Orleans néven; hányatott élete vetekedett Villonéval. A párizsi költőt gyilkosságért körözték, a herceg huszonöt esztendeig raboskodott angol fogságban. Csavargó és királyi vér balladaversenyben mérte össze erejét, s a verspárbaj Villon győzelmével végződött. Ere az alkalomra írta fenti balladáját.

Az angol zordabb, misztikusabb, drámaibb. Kihagyásokkal, tömörítéssel él, csak bizonyos vonásokat emel ki, szándékosan törekszik a homályra. De éppen ez a drámai vonás biztosítja lírai jellegét is. A válogatás, kiemelés, mintázás jellegzetesen lírai momentum, az érzelmi hangsúlyt növeli.
Az egyik legszebb angol népballada a:

Deli George Campbell 

Lent mélyen a völgyben
a halmok magasán,
deli George Campbell
nyargalt lován.
Kantára s nyerge,
hogy nézni öröm: -
jött jó kova vissza,
de ő sose jön.

Jő ősz, öreg anyja,
és sírva kiált,
s jő édes arája,
hogy tépi haját !

Bő csizma a térdén,
úgy szállt odafönn: -
jött jó lova vissza,
de ő sose jön.

„Gazdátlan a rétem,
búzám beszedetlen
csűröm borítatlan,
s fiam születetlen.”

Nyargalt, kengyelben a lába,
tágan, lebegőn: -
megjött a nyereg, de
ő már sose jön.

( Somlyó György fordítása )

 A balladák feszültségét, művészi töltését ez a zsúfolt, drámai sűrítés adja. A sűrítést azért vesszük észre mindig, mert a tárgy, a feldolgozásra kerülő anyag epikai, tehát hajlamos részletekre, epizódokra bomlani. A ballada feszültségét az epikus és lírai előadásmód ellentétes töltése kölcsönzi.

A ballada a modern kornak is kedvelt műfaja. Ironikus, franciás változatát Bertolt Brecht költészete használta fel újra, az abszurd kegyetlenség ábrázolására. E területen követői is akadtak, elsősorban német nyelvterületen.

Johannes R. Becher: Ballada a háromról 

A tiszt szólt: „A zsidót a sírba le !”
Ám az orosz dacolva mondta: „Ne !”

És akkor őt dugták a sírba le.
Ám a zsidó dacolva nézte: „Ne !”

A tiszt szólt: „Mindkettőt a sírba le !”
Egy német állt elő, és mondta: „Ne !”

A tiszt szólt: „Ezt a kettő közibe !
Együtt temetni be ! Rongy némete !”

S a németet is német ásta be...

( Pákozdy Ferenc fordítása )

BANALITÁS: negatív művészeti minőség; tartalmukban elcsépelt, közhelyszerű, formájukban a modorosság vagy a felszínes művészeti divat hibáival terhes művek jellemzője.

BÁRD: ókelta eredetű szó, jelentése: dalnok. Kelta népi énekes, költő és előadóművész. Énekeiket lantszerű hangszer vagy kelta hárfa kíséretével adták elő. Már az ókori írók is említik őket. Galliából még a rómaiak idején eltűntek, de Walesben majd egy évezreden át nagy jelentőségűek, akárcsak az ír és skót kultúrában. Kódexekben maradtak fenn legrégebbi VI. sz.-i szövegeik.

BAROKK: a reneszánszot követő korstílus kb. 1530 és 1750 között, jellemzői az ellentétek szembeállításából, lendületességéből és ünnepélyes pompából állnak - a barokk irodalmi művekre jellemző az antik és a keresztény mitológia látomásos megjelenítése, a nyelvi pátosz és cikornyás, zsúfolt stílus. Neve az olasz barocco szóból származik, mely a szillogisztika egyik, bonyolultságot, nyakatekertséget kifejező alakzatának elnevezése. Az irodalmi barokk értelmezése mindmáig vitatott kérdés, mivel a fogalom használata nemzetenként változó: az angol irodalomtörténészek Shakespeare-t a reneszánsz csúcsának tartják, a németek ugyanőt a barokkhoz sorolják. Egy biztos: a barokk irodalom egyik legfőbb törekvése az idő, a mozgás, a változás, az elfutó látszat megragadása. Fő jellemvonása, a nyelv retorikus kezelése, a stílus képszerű elemeinek túlburjánzása. ( A spanyol barokk dráma )

A barokk irodalom szereti a végtelen és mértéktelen hullámzást, a fokozást és a túlfokozást, a kuszáltságot, a titkos értelmek szimbolikus, képszerű ábrázolását. E mulandó világban minden jelent valami örökkévalót: az elhulló virág az élet értéktelenségét, a megrendíthetetlen szikla az egyház állandóságát. A látszat és a lényeg között óriási az ellentét. Az egész világ egy nagy színpad, amelyben tragédiák és komédiák játszódnak le. A létet természetesen nem csak tragikusan lehet élni, hanem vidáman, gyönyörűségben is. A barokk irodalom fő témái közé tartozik a testiség, az élvezet, a pompa, a játék megjelenítése. A mártírkultusz, az elragadtatott halálvágy, a világtól elvonuló keresztény vagy sztoikus magatartás, a magányba menekülés, a memento mori ( emlékezz a halálra ) és a vanitatum vanitas ( hiúságok hiúsága ) mellett a carpe diem ( éld a napot ), az elröppenő pillanatot megszépíteni igyekvő érzékiség szintúgy barokk sajátosság, sőt a kor lényegét éppen a két pólus között fennálló feszültség adja meg. A barokk irodalom éppúgy egy csillogó, felszínes életet élő arisztokratikus társadalom önkifejeződése, mint a barokk képzőművészet.

Zrínyi Miklós: Az idő és hírnév

Az idő szárnyon jár,
Soha semmit nem vár,
És foly, mint erős folyás;

Vissza soha sem tér,
Mindent a földre vér,
Mindeneken hatalmas;

Ő gazdagot, szegént
Öszveront egy szerint,
Nincs néki ellenállás.

Csak egy van, időtül
S az ő erejétül
Aki békével marad;
Nem fél kaszájától,
Üdő rajta elolvad:

Az tündöklő hírnév,
Mely dicsőségre rév,
Az mindenkor megmarad.

  *

Nem írom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
ellenség vérivel,
Az én örök híremet.

  *

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló:
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.

BAUHAUS: 20. századi iparművészeti és építészeti iskola, 1919-ben alapította Gropius. Célja a historizmussal szakító modern építészeti és iparművészeti szemlélet kialakítása volt; a képzőművészetekben az absztrakt művészet törekvéseit képviselte.

BEAT IRODALOM: az amerikai csavargótársadalom ( a kitaszítottak ) és a lázadó ifjúság életérzéseit és világképét kifejező irodalmi irányzat, az ötvenes években lépett fel, prózája asszociációkat halmozó, gáttalan szerkezetű, a zártabb formát nem tűrő szózuhatag:

„Körséták, hosszú barangolások végén mindig itt kötöttem ki, mintha az élet színpada lenne, s itt tartanák majd az igazi nagy előadást, itt forgatnák majdan a filmet. És nem tudtam, én vagyok-e maga a másodosztályú főhős, vagy csupán egy statiszta, mint ahogy nem tudtam azt sem, forgatták-e már egyáltalán a filmet.

Mikor megérkeztem, úgy tűnt, már lefutott a képsor, aztán egyszeriben ott találtam magam a jelenet kellős közepében ugyanúgy, ahogy először történt. Úgy mondom először, mintha nem ismétlődött volna minden, valahányszor eljöttem. Újra és újra és mindig ugyanaz. Egyazon kávéház, a Tértől ugrásnyira, egyazon tompa fény belül, és a teraszon is ugyanazok ülnek kikandikálva a Térre a mellékutcából. Megfestettem már e jelenet minden apró részletét, átlapoztam már e fényképalbumot, s megemésztettem lapról lapra. Megfestettem már mindenki festményét ugyanerről a tárgyról, és kitéptem minden képet az albumból, és a képeket szétszórtam a Tér macskakövein, és ott feküdtek mint megannyi zilált lélek és még mindig engem néztek, és az alakok a kávézó teraszán falnak támasztott portrék voltak, amelyeket ugyanarról a témáról már énelőttem megfestettek és újrafestettek mások, csak most a festék újra folyós lett és csepegni kezdett, és az arcok széthulltak mint olvadó tükörben, míg végül csupán a vászon csupasz csontjai maradtak és a házak csupasz csontjai, úgyhogy restaurálni kellene mindent. És mindez egyszer már megesett, mintha valamely rég felejtett távoli lét képei lennének, mely már csak csupasz vázként él emlékeimben.”

( Lawrence Ferlinghetti: Egyes szám negyedik személy; fordította: Bart István )

- a beat költészete az élőbeszéd ritmusát követő „projektív vers”, melynél a sorok hosszúságát a lélegzetvétel szabja meg:

Allen Ginsberg: Üzenet 

Mióta megváltoztunk
melóztunk tekeregtünk
sírtunk s vizeltünk együtt
reggel úgy ébredek fel
hogy szememben az álom
de te New Yorkba mentél
bár nem feledsz el engem
szeretlek és szeretlek
és bolond bátyáidnak részegségét se bánom
Túl régóta vagyok már egyedül
túl régóta fekszem le úgy az ágyba
hogy senkinek a térdéhez sem érhetek, nő
vagy férfi már azt se bánom, én
szeretni akarok arra születtem légy velem
óceánjárók füstölnek a tengeren
félbemaradt felhokarcolók finom acélvázai
a kormányozható dörgés elhal Lakehurst fölött
hat meztelen táncosnő egy vörös színpadon
Párizsban most minden fa lombja csupa zöld
két hónap és otthon vagyok és a szemed közé
nézek

( Somlyó György fordítása )

- a beat születése percétől szoros rokonságot tartott a szürrealizmussal. A projektív vers esztétikája tisztán rímel az ösztönösség felszabadítását hirdető, befelé figyelő, az érzelmeket közvetlenül, kontroll nélkül kifejező francia avantgarde hagyománnyal, az automatikus írásmóddal. A kábítószeres bódulatok szakadatlan jelene, a lélegzetvétellel mért verssorok, a sorozatos felolvasások, jam session-ök egzaltált légkörében tovább alakuló versek, a beatnikek romantikus nonkonformizmusa, eszméik eklekticizmusa világosan utal a szürrealizmusra. De a beatben mindez elsősorban nem mint tudatos esztétika jelentkezik, hanem mint egy életérzés komor kifejezése, a szürrealizmus játékossága nélkül. A beat költészet legfőbb képviselői: Allen Ginsberg, Gregory Corso, Norman Mailer, Jack Olson, Jack Kerouac és Lawrence Ferlinghetti. ( Beat irodalom )

BEFOGADÁS: recepció: az a folyamat, melynek során a befogadó személy megismerkedik valamely művel. Ennek során megérti, értelmezi és értékeli a művet, s ennek során hozzáadja sajátos élettapasztalatát és vonatkozó ismereteit. Bizonyos irodalmi művek csak korlátozottan fogadhatók be előzetes ( poétikai, esztétikai ) ismeretek nélkül.

BEFOGADÁSTIPOLÓGIA: a hatáslélektan egyik ága, amelyik a befogadók személyiségtípusainak kérdéseivel foglalkozik, olyan módon, hogy a befogadókat fizikai-pszichikai alkatuk szerint néhány fő típusba sorolja, s magatartásmódjukat alkati sajátosságaikból próbálja levezetni.

BELEÉRZÉSELMÉLET: esztétikai és művészetpszichológiai irányzat, melynek előfutára F. Th. Vischer, megalapítója pedig ennek fia R. Vischer volt. Érdeme a kísérleti lélektani esztétika és a naturalizmus koncepcióján való túllépés, reális magva az esztétikai tárggyal való azonosulás, az átélés fontosságának felismerése. Korlátja a művészet hedonisztikus felfogása és az az álláspont mely szerint a szépség nem más mint a tárgyba áthelyezett önélvezet.

BELLETRISZTIKA: több értelemben használt, közkeletű fogalom. Legtágabban a szépirodalmat jelenti, szűkebben a prózai műveket, legszűkebben pedig a csupán szórakoztató irodalmat.

BELSŐ ÉRZÉKELÉS: az emberi tudatnak az a képessége, hogy jelen nem lévő tárgyakat, folyamatokat, jelenségeket a fantázia segítségével fel tud idézni, tehát az érzékszervek által aktuálisan nem érzékelt jelenségeket is maga elé tud képzelni. A belső érzékelésnek valamennyi művészeti ágban fontos szerepe van, amennyiben befogadáskor képzeteivel kiegészíti a műben közvetlenül adott élményt. Legfontosabb szerepe azonban az irodalomban van, ahol az olvasott vagy hallgatott szavakat a belső érzékelés eleveníti meg, teszi élményszerűvé.

BELSO RÍM: olyan rím, amely a verssor belsejében és nem a sor végén van.

BESTIARIUM: Középkori didaktikus műfaj. Valóságos állatok vagy elképzelt, mitikus-mesés állatalakok leírását tartalmazza vallásos-erkölcsi, többnyire allegorikus értelmezéssel. II. sz. -i görög műre vezetik vissza a műfajt, de leginkább a XII-XIV. sz. -ban virágzott. Az állatvilágból merítő motívumokat, allegóriákat és szimbólumokat későbbi írók és művészek is felhasználták az irodalomban és a képzőművészetben.

BESTSELLER: tágabb értelemben mindenféle nagy példányszámban eladható irodalmi mű, szűkebb értelemben a csak időleges kereskedelmi sikert ígérő irodalmi művek gyűjtőfogalma.

BELSO MONOLÓG: monologue interieur - a modern epika fontos stíluseszköze, a belső beszéd ábrázolásának technikája, a szereplők ki nem mondott gondolatait, vágyait adja vissza első személyben.

BESZÉLY: az elbeszélés régebbi neve.

BIBLIOGRÁFIA: a XVIII. sz. -ig a könyvírási és másolási tevékenységet jelölő fogalom. Mai értelmezés szerint a nyomtatott, sokszorosított formában megjelent művek egységes szempontú, rendszerező számbavétele.

BIEDERMEIER: a XIX. század első felének stílusirányzata - a romantika és a klasszicizmus kispolgári változata, legjellemzőbb vonása az érzelmes intimitás. A fogalom elnevezése a két, német vicclapokban szerepelt figura nevének összevonásából keletkezett. A napóleoni háborúk után kibontakozott képző és iparművészeti stílus, irodalmi szemléletmód. Főként Közép-Európában terjedt el.

BILINA: az orosz népköltészet epikai műfaja; rövidebb terjedelmű, ciklusokba csak lazábban illeszthető hősi ének.

BLANK VERS: drámai jambus - hangsúlyos, jambikus lejtésű, 10 vagy 11 szótagos verssor, általában rímtelen, a verses dráma uralkodó sorfaja ( Marlowe, Shakespeare ).

BLASON: reneszánsz kori verses francia műfaj, gúnyos leírás vagy dicsőítés, témája túlnyomórészt a női test.

BLUES: jelentései: kék, szomorú, melankolikus. Az észak-amerikai fekete dalköltészet típusa. Fekete-afrikai formákból alakult ki a XVIII. sz. -beli népköltészetben, a XX. századig csak népköltészeti forma volt. A másik fő formával a spirituáléval ellentétben témája nem vallásos, formája viszont kötöttebb. Minden versszaknak azonos a kezdősora, a leggyakrabban négysorosak és félrímesek a szakaszok. Az énekes előadás hagyománya a modern fekete költőknél megszűnik.

BOHÓZAT: inkább helyzet mint jellemkomikumra épülő, harsány eszközöket alkalmazó vígjáték.

BOKORRÍM: 4-es rímcsoport, melyben a rímhívóra közvetlenül egymás után három felelő rím válaszol. Képlete: a a a a.

BONVIVÁN: az elegáns világfi, gavallér szerepköre, többnyire operettek és zenés játékok férfi főszerepe.

BONYODALOM: a klasszikus dramaturgiában az expozíciót követő szerkezeti elem, az egymással szembesülő nézetek, ellentétes érdekek és törekvések szövevénye, a konfliktus alapja.

BORDAL: lírai műfaj, ivásközbeni éneklésre való, illetve a bort, mámort magasztaló dal:

Carl Michael Bellman: Nota bene

( nota bene= jól jegyezd meg )

Hogyha jól dagad a buksza,
Nota bene: bort elém,
S hozzá még egy szoke fruska,
Nota bene: ki enyém,
Akkor minden boldogít,
Nota bene: holnapig.

Csudajó idoket élünk,
Nota bene: úgy-ahogy,
Ellenség venné vérünk,
S szenvedünk mi jámborok.
Hinnéd, boldog és szabad,
Nota bene: balga vagy.

Forogjon a föld, a rest ég
Nota benék közt tovább,
Csak babámból az öregség
ne csináljon rút banyát!
Bor s a szépség felvidít,
Nota bene: holtomig.

( Baka István fordítása )

BOSSZÚDRÁMA: Romantikus drámai műfaj, a XIX. század elején, különösen német színpadokon volt rendkívül népszerű. Bonyolult fordulatos cselekménye középpontjában egy bosszú története áll.

BRETTLI: a vásári, olcsó eszközökkel dolgozó, ripacskodó ( többnyire énekes-táncos ) színjátszás, illetve színház pejoratív elnevezése.

BREVIÁRIUM: Kisméretű gyűjteményes kötet, amely egy híres ember műveiből vett részleteket tartalmaz. A katolikus egyház összeállította a maga hivatalos gyűjteményét, a Breviarium Romanumot, amely bibliai történeteket, zsoltárokat, imádságokat, legendarészleteket tartalmaz.

BUFFO: Buffójáték, bohóctréfa. Vaskos, primitív komikumot ábrázoló jelenet, illetve az azt előadó színész. Kész cselekményvázlatok alapján rögtönözték az énekes-komikus előadók.

BUJDOSÓÉNEK: Lírai műfaj, az alkalmi költészet része. A hazájából, otthonából távozni kényszerülő ember mondja el benne panaszait. A kuruc kori magyar köz és népköltészet jellegzetes műfaja.

Mikor Rákóczi Lengyelországba ment

Isten hozzád Magyarország!
Menedékem Lengyelország,
El kell nékem innen mennem,
Más országot kell keresnem.

Hisz én azzal mit vétettem,
Hogy a magyart úgy szerettem?
De ő engem úgy megrontott,
Hogy rabláncokra szorított.

Megmondtam én a magyarnak,
Ne higgy a német császárnak,
Még ez őtet úgy megrontja,
Hogy koldusbotra szorítja.

Meglátod még jövendőre,
Noha akkor már későre,
Rákóczit megemlegeted,
Sírva mindenütt keresed!

BURLESZK: a komikum nyersebb, durvább fajtája - a komoly, fennkölt műfajokat kigúnyoló irodalmi művek esztétikai minősége - az antik bohózatszerű jellemkép ( mimosz ) és a középkori bohózat ( farce ) hagyományait felhasználó, harsány eszközöket alkalmazó bohózatfajta - a kabaré és a film kedvelt műfaja.

Vissza

copyright © László Zoltán 1998 - 2011
e-mail: Literatura.hu