DADAIZMUS: avantgardista mozgalom 1915 és 1922 között mely a háború okozta kiábrándultságot nihilista ( mindent tagadó ) anarchizmusban próbálta feloldani - a teljes tagadás álláspontjára helyezkedve utasítják el a polgári civilizációt, kultúrát, rációt és logikát - ennek jegyében tevékenységük fő célja a botrányokozás lett, értelem nélküli szavakból állították össze műveiket és közönségüket rendre inzultálták. A dadaizmus fő képviselői Tristan Tzara, André Breton, Louis Aragon, Hans Arp stb.

Valóságos vihart kavart az avantgard első periódusának záróakkordja, a dadaizmus. Az izmusok legféktelenebbje minden ellen tiltakozott, mindent tagadott. Provokált, rombolt, játszott, léháskodott - és szenvedett, mert a háború szabdalta világban többé nem lehetett hinni. Így művészetellenes is volt. Duchamp bajuszt ragasztott Mona Lisának, használati tárgyakat talapzatra helyezve megalapítja a “ready-made” szobrászatot. Tzara újságpapírt és ollót ajánl a versíráshoz egyetlen eszközül. Még saját nevükből, a szótárban véletlenszerűen lelt Dadából is gúnyt űznek, jelentéseit sorolva: vesszőparipa, paci, hobbi, szent tehén farka, kocka, anya. A zürichi Cabaret Voltaire 1916 februárjában hirdet először dada-estet. A dada rendezvényeken a szó, a zene, a képző- és mozgásművészet eszméi egyszerre voltak jelen, mintegy az összművészet fogalmát parodizálva. Estjeik többször fulladtak botrányba. Pedig az értelmetlenség kultuszának gyökere a pacifizmus. A dada cinizmusát, nihilizmusát a háború elleni indokolt tiltakozás motiválja. Menekül a háborút elfogadni képes ember elől: nevetésbe, ősrítusokba, brutalitásba. A dada művészete jelművészet, jelei mögött azonban nincs racionális jelentés. A nonszenszre épít, hisz világélménye a létértelmetlenség. Legfeltűnőbb jegye a szupergroteszk, mellyel az elidegenültséget élik és éltetik az alkotók. Módszerük a szabad akció, antistílusuk így az action gratuite jegyében alakul. Minden szándékuk ellenére mégis teremtettek: a konvenciókat teljesen elvető magatartást, a tagadás lehetőségének a felmutatását, a szabadság bátorságát.

DAGÁLYOSSÁG: az ünnepélyességet, díszítettséget, erőteljességet az előadott tárgyhoz, a műfajhoz, helyzethez nem illően, túlzott mértékben alkalmazó stílus.

DAKTILUS: időmértékes versláb, alapformája: - U U .

DANDYZMUS: dandy=piperkőc; a  romantika korában és a XIX. század végén divatos magatartás. Eszménye az a világfi, aki választékos, elegáns, előkelő, fölényes és távolságtartó megjelenésében és kapcsolattartásában, ugyanakkor cselekedeteiben merész. Leghíresebb képviselője George Gordon Byron.

DEHEROIZÁLÁS: hősök, hősi eszmények nimbuszának megtépázása, leértékelése vagy a realitásnak megfelelő átértékelése.

DEHUMANIZÁCIÓ: a műalkotás megfosztása az emberekre való vonatkoztatottságtól, az avantgardizmus egyik tünete.

DEKADENCIA: a művészetben jelentkező életérzés ( szubjektív vagy objektív ) mely a művészt annak kifejezésére készteti, hogy ő valaminek a végén van, egy hanyatló, soha vissza nem térő korszakot képvisel. Ilyen korszakok voltak a művészetben a hellenizmus, a késő római kultúra, a késő barokk vagy a XIX. század vége, a fin de siecle.

( Tóth Árpád fordítása )

DEKLAMÁLÁS: előadóművészeti értelemben versmondás, szavalás, szónoklás. Pejoratív értelemben retorikus, dagályos előadásmód.

DETERMINIZMUS: az események ok-okozati összefüggését és teljes meghatározottságát valló felfogás - a biológiai és társadalmi-történelmi meghatározottságot az emberre feltétlen érvényűnek tartja, s az akarat, a cselekvés a választás szabadságának lehetőségét tagadja.

DEZILLUZIONIZMUS: kiábrándultság, csalódottság; a XIX. századi irodalomban megnyilvánuló életérzés, magatartás. Alapja a polgári eszmények és a valóságos társadalmi tapasztalat közötti ellentmondásosság. Ebben az értelemben már a század elején megjelenik, főként a francia irodalomban. Legegyértelműbben Baudelaire és Flaubert művészetében mutatkozik meg e magatartás, amelynek jellemzője a csalódottság, a szkepszis, a józanság, a kritikai szellem.

DIALEKTIKA: a vitatkozás művészete az ókorban; a természet, a társadalom és a gondolkodás legáltalánosabb fejlődéstörvényeinek tudománya.

DIALÓGUS: párbeszéd - két vagy több szereplő szöveges vagy mimikus érintkezése a drámában, csattanós vállfaja a replika - irodalmi műfaj, amely dialógus formájában fejt ki filozófiai, tudományos témákat ( Platon, Giordano Bruno, Diderot stb. ).

DIALÓGUSREGÉNY: olyan regény , melynek szövege nagyrészt vagy kizárólag párbeszéd

DIKCIÓ: több értelemben használt fogalom, amely eredetileg a beszédet jelölte, majd kiterjedt a valamilyen célból szervezett beszédre is, illetve a dráma műnemére a drámai dikció kategóriájában. Ez az előadóművész által megformált szövegmondásra vonatkozik, s így a színpadi akció mellett a színjátszás legfontosabb kifejezési eszköze. Használatos a fogalom az irodalmi művek felépítésével kapcsolatban is: a különböző nyelvi szintek szervezettségét, a retorikai, a stilisztikai megformáltságot jelölő kifejezésként.

DISZTICHON: időmértékes párvers, melynek első sora egy hexameter, a második egy pentameter.
( hexa=hat, penta=öt )

DISSZONANCIA: a zenetudományból átvett poétikai fogalom, az össze nem illő, szokatlan, szabálytalan módon egymás mellé kerülő nyelvi elemek keltette hatást jelöli.

DITIRAMBUS: ókori görög lírai műfaj, eksztatikus hangulatú, pompázatos stílusú és dallamú himnusz Dionüszoszról, a romantikusok támasztották fel mint a szilaj jókedv és a mámoros keserűség szélsőségeit kifejező műfajt.

DIZŐZ: kabaréban, kávéházban, pódiumon szereplő sanzon és slágerénekesnő.

DOLCE STIL NUOVO: édes új stílus - olasz költői irányzat és iskola a XIII. század második felében, megkülönböztető jegye a spontaneitás és az olasz ( toszkánai ) nyelv használata. Fő képviselői: Guido Guinicelli, Guido Cavalcanti és Dante.

DRÁMA: a líra és az epika mellett a három alapvető irodalmi műnem egyike, dialógusokban megírt irodalmi alkotás mely színpadi előadásra készült.

DRÁMAI KÖLTEMÉNY: drámai formában írott költői mű, amelyben a drámaiság a filozófiai eszméknek van alárendelve. ( Goethe: Faust )

DRÁMAI NYELV: a színpadi előadás követelményeinek megfelelően alakított irodalmi nyelv, amelynek mondhatónak, egyszerűnek, jól hangzónak, közérthetőnek, első hallásra felfoghatónak kell lennie.

DRÁMAISÁG: a drámai művekre jellemző, különösen dinamikus, feszült, indulatokkal teli ábrázolásmód, amely legélesebben a tragédiában mutatkozik meg. Epikai és lírai műveknek is sajátja lehet, amiként a drámában is lehetnek lírai vagy epikai elemek, de ha ezek válnak meghatározóvá, nem beszélhetünk igazi drámáról. A drámaiság feltételezi a cselekvő hőst, az egész személyiséget megmozgató konfliktust, olyan központi problémát amely végső soron a világ rendjére s benne az ember helyére vonatkozik.

DRAMATIZÁLÁS: epikus vagy lírai művek drámaivá tétele, színjátékká való átdolgozása - a hős gondolatainak, érzelmeinek szerepekre bontott megszemélyesített megjelenítése.

DRAMATURGIA: drámaelmélet, a drámai fogalomkörbe tartozó műfajok rendszerezésével és elemzésével foglalkozó tudományág - az irodalomelmélet valamint a színháztudomány egyik ágazata - azoknak az eljárásoknak az összessége amelyek segítségével a drámai hatást biztosítja az író.