Aeneas 2. Aeneas anyja Venus (Cabanel festménye)

- Innét aztán a ti vidéketekre vetett az isten - fejezte be útja elbeszélését Aeneas. Dido királynőt akkor már nem hagyta nyugodni a szerelem. Reggelre kelve nővérének, Annának panaszolta : - Mióta meghalt szegény férjem s mióta elvesztettük hazánkat, isten vendégünk az első, aki lelkem békéjét megzavarta. Ám nyeljen el előbb a föld, mintsem hűtlen lennék első szerelmemhez - tette hozzá, de akkor már kitörtek könnyei. Hanem a hű nővér megnyugtatta háborgó lelkiismeretét : - Az istenek kezét, Juno közreműködését látom abban, hogy éppen ide sodorta a vihar a trójai hajókat. Mennyire hozzájárulna városunk nagyságához egy ilyen nász ! Irigy szomszédok nézik az épülő falakat s testvérünk gyűlölete is háborúval fenyeget. Hogy fog emelkedni a pún dicsőség, ha a trójai fegyverek védik ! Felkeresték a templomokat, áldozatokat mutattak be az isteneknek, de a jósok nem tudták ezúttal kiolvasni a jövőt az áldozati állatok beleiből. Meglátta Juno a magasból Dido szenvedéseit, látta azt is, hogy a város építése sem halad azóta. - No hiszen - támadt Venusra haragosan -, ugyan szép diadalt arattál fiaddal együtt. Nagy dicsőség, hogy két isten csellel egyetlen asszonyt legyőzött. Elérted, amit akartál, ég már a szerelem tüzében Dido; még utóbb mi ketten is szövetségre lépünk, hogy a közös nép felett közösen uralkodjunk! - Ki volna olyan esztelen, hogy visszautasítsa békejobbodat? - hagyta rá Venus. - Csak kérdés, Juppiter akarja-e, hogy a tyrusiak és trójaiak egy néppé egyesüljenek? - Ezt bízd csak rám. - És megbeszélték, hogy mikor Aeneas és Dido vadászni mennek az erdőre, hirtelen zivatar érje utol őket s majd úgy intézik lépéseiket az istennők, hogy, míg a kíséret szétszéled, Aeneas és Dido ugyanabban a barlangban húzza meg magát a zivatar elől; ott ülnek majd titkos nászt és jelen lesz Juno, a házasság istennője, hogy a titkos nász érvényét biztosítsa. Ugy is lett, ahogy a két istennő megbeszélte. Csakhogy Fama, a hír szárnyon járó istennője, kinek ahány toll csak borítja a testét, annyi éber szeme, annyi folyton figyelő füle, és ugyanannyi szája és nyelve van, egyszeribe telebeszélte Libya minden városát és újsággal: hogy megjött a trójai vérből származó Aeneas s a szép Dido az egész telet vele tölti. Hiarbashoz, a gaetulusok királyához is eljutott az események híre. Ez éktelen haragra gyulladt, hiszen mikor Dido Afrikába érkezett, tőle vásárolt földet, ő pedig a menekült tyrusi királynő kezét is megkérte. De őt, Juppiter Ammon fiát, visszautasította, hogy most a partjára vetődő idegennel élje világát. Méltatlankodva emelte fel szavát Juppiterhez, kinek vagy száz templomot épített, száz oltárt állított fel birodalmában. - Mindenható Juppiter, látod-e mindezt, vagy hiába félünk villámokat forgató jobbodtól és csak úgy vaktában cikáznak a tüzek a felhőkben, s nincs jelentősége a mennydörgésnek sem, amelyet keltenek? Meghallgatta a gaetulusok királyának panaszát Juppiter, Karthago felé fordította tekintetét, majd Mercuriust küldte le : - Menj, fiam, és vidd le parancsomat a küldetéséről megfeledkező Aeneasnak : neki Italiát kell kormányoznia és az egész világ számára kell törvényeket szabnia. Azt üzenem neki, hogy szálljon hajóra rögtön. Szót fogadott Mercurius s lábára csatolva szárnyas aranysaruját, Karthagóba sietett. Aeneas akkor már tyrusi bíborban pompázva Dido városának az építését vezette; a királynő ajándékozta neki a válláról leomló palástot és a jáspissal kivert kardot is. Egyenesen Aeneas felé tartott az istenek követe. - Egy asszony kényére-kedvére Karthago városát építed s a magad kötelességéről megfeledkezel. Juppiter küldött hozzád a fényes Olymposról, ő izeni neked: mi keresnivalód a libyai mezőkön? Ha már nem törődöl a magad dicsőségével, tekintsd Ascaniust : őt illeti Italia birtoka, őt a római föld ! Így szólt és eltűnt a halandó szemek elől Mercurius. Aeneasnak minden haja szála égnek állt, a hang elakadt a torkán, úgy megrendítette az isteni jelenés. De kész volt engedni az istenek parancsának, s már égett is a vágytól, hogy távozzék a földről, amelyen olyan édes órákat töltött. Csak nem tudta, hogvan közölje Didóval elhatározását. Ezért titkon adta ki az utasítást hű társainak, hogy készítsék elő a hajókat az indulásra. Azok boldogan engedelmeskedtek. Csakhogy a királynő szerelmes szívét nem lehetett elaltatni. Észrevette a készülődést és szenvedélyes szavakkal tett szemrehányást Aeneasnak: - Mit várhatok még az élettől, ha te elhagysz? Gonosz testvérem, Pygmalion fogja lerombolni városomat, vagy Hiarbas hurcol fogságba, a gaetulusok királya, kit éppen avval haragítottam magamra, hogy neked adtam kezemet. Még ha gyermekem született volna tőled, s egy kis Aeneas játszana királyi udvaromban, kinek arcocskáján a te vonásaidra ismerhetnék mindig, nem érezném magamat ilyen elhagyatottnak. Aeneasnak is fájtak e szavak, de küldetésének felébredt öntudata nem engedte tovább tétovázni. Még nővérét küldi utoljára a hajókhoz a királynő: - Mondd meg a kegyetlen Aeneasnak, hogy várjon legalább kedvezőbb szeleket: nem kívánom többé, hogy mondjon le a kedvemért Latiumról, csak annyi időt kérek tőle, amennyi elég lesz, hogy megtanuljak sorsomba beletörődni. De Aeneas hajthatatlan maradt. A szegény Dido a halált kívánta magának. Éjszakai látomások is megerősítették ebben: Sychaeus hívó hangját vélte hallani. De hogy Anna figyelmét elterelje erről, derűs arckifejezést erőltetett magára. - Tudom már a módját - újságolta tettetett reménykedéssel -, hogy hogyan szerezzem vissza, vagy legalább hogyan felejtsem el örökre a szeretett férfit. Egy massyl papnő, a hesperisek templomának őre, ígéri, hogy varázslattal segít rajtam, csak te rakd máglyába mindazt, ami Aeneastól itt maradt : a hálószobában elhagyott fegyvereit, levetett ruháit, s közös hitvesi ágyunkat. Anna gyanútlanul engedelmeskedett és a megrakott máglya mellett a papnő az alvilág isteneit: Erebust, Chaost és a háromarcú Hecatét szólította. Éjszaka volt és minden élőlény szelíd álom ölén nyugodott. Csak Didót nem hagyta pihenni a harag és a szerelem. Aeneast viszont, ki az útrakész hajón nyugodtan aludt már, Mercurius isten ébresztette fel álmából, hogy ne hagyja a kedvező szelet kihasználatlanul. Fellármázta erre társait Aeneas és kiadta a parancsot az indulásra; kardjával vágta el a hajókat tartó köteleket. Teljes erejükkel estek az evezőknek mindnyájan. Mire kivilágosodott, Dido már hiába kereste szemével palotája ablakából a kikötőben a hajókat, csak a távolban látta őket tovasiklani. - Hát elmégy? - kiáltott, kétségbeesetten verve a mellét. - És nincs senki a városban, aki üldözőbe vegye a hitszegőt? Hallgassatok meg istenek, s ha már el kell érnie a Végzettől rendelt partokat Aeneasnak, legalább ott fogadják egy vakmerő nép súlyos harcai, legyen elválasztva Iulustól, lássa övéi csúfos halálát s ha - méltatlan feltételek mellett - végre békét szerezhet, ne tudja élvezni sokáig. S az ő népét és az én népemet örök gyűlölet válassza el, amíg támadni fog a pún utódok között valaki, aki bosszút áll értem az unokáin. Azután fellépett a tegnap rakott máglyára, és megtalálva benne Aeneas kardját, felkészült a halálra. - Éltem s azt az utat, melyet a sors kiszabott nekem, végigjártam. Szép várost alapítottam és senki sem lett volna nálamnál boldogabb, ha a trójai hajók nem kötöttek volna ki partjainkon. Most bosszulatlanul halok meg, hadd haljak meg mégis - s e szavakkal Aeneas kardjába dőlt. Kísérete már vérében találta. Végigfutott a városon a gyászhír; keserves jajszóval sietett haldokló testvéréhez Anna. - Hát ezért kellett, hogy saját kezemmel segítsek neked a máglyát összehordani? Miért nem vittél legalább engemet is magaddal a halálba? Háromszor emelkedett fel a szerencsétlen Dido és háromszor hanyatlott vissza. Nehezen halt meg, mert idő előtt akart meghalni. Végül is megszánta Juno a magasban és elküldte Irist. Ez, a szivárvány ezer színében csillogó szárnyakkal, megállott a haldokló fejénél, hajának egy fürtjét levágva Disnek, az alvilág urának szentelte áldozatul és magát Didót : a lelket, eloldotta testétől. A trójai hajók ekkor már messze jártak s csak a távolból látta Aeneas, amint a szerencsétlen Dido máglyájának a fénye visszaverődött a falakon. Már csak a tengert és az eget látták mindenütt, amikor elsötétedett az ég. Palinurus, a kormányos vette észre legelőször a közeledő vihart s ő adta Aeneasnak a bölcs tanácsot, hogy engedjenek a szél megváltozott irányának s fordítsák hajóikat Szicília felé. Így kerültek vissza Acesteshez, ki egyszer már vendégül látta őket Szicíliában s ki most sem tagadta meg bőkezű vendégszeretetét tőlük. Éppen egy esztendő telt el azóta, hogy eltemették Szicília földjén Anchisest; mintha csak az istenek intézték volna úgy, hogy Aeneas atyja hamvainál ünnepelhesse kegyelettel a szomorú évfordulót. A megérkezést követő reggelen összehívta népét, Acestes is csatlakozott az ünneplőkhöz. Anyja szent fájának, a myrtusnak a lombjával fedte be halántékait Aeneas, a többiek is követték, két serleg színbort hintett a földre, két serleget friss tejjel, kettőt az áldozati állat szentelt vérével, majd bíborszínű virágokat szórt a sírra és így fohászkodott : - Üdvöz légy, szentséges atyám, legyetek üdvözölve, ismét felkeresett hamvak, atyám szelleme, síri árnyak ! Hát nem adta meg a sors, hogy veled keressem fel Italia határait, a végzet által nekünk rendelt mezőket s Ausoiiia még ismeretlen folyóját, a Tiberist. Alighogy kimondta, hétszeresen tekergőző kígyó csúszott elő a szentélyből, az oltárok között, szelíden kóstolgatva az áldozati ételeket, majd eltűnt a sírhalom mögött. Aeneas nem tudta, hogy a hely geniusát vagy atyja szellemét tisztelje-e a kígyóban, de mindenesetre az atyja tiszteletére rendezett áldozati szertartást annál nagyobb fénnyel igyekezett megtartani. A kilencedik napon aztán megkezdődtek azok a nagyszabású ünnepi versenyjátékok, melyeket Aeneas a trójaiak és a szicíliaiak között Anchises emlékezetére hirdetett. Az evezős versenyt, melyen Cloanthus Portunusnak, a kikötők istenének a segítségével győzött, a versenyfutás, majd az ökölvívás és a célbalövés követte. Végül az ifjú Ascanius mutatta be társaival a római ifjúság által később is "Trójának" nevezett lovas harcjátékot. Még tartottak a játékok, amikor Juno leküldte az égből a hajókhoz Irist. Itt az asszonyok külön siratták Anchisest, mikor megjelent közöttük Iris és az egyik trójai öregasszony, Beroe képében rábeszélte őket, hogy a hajók elégetésével vessenek véget a céltalan bolyongásnak. A sok hajózásban kimerült asszonyok hallgattak a szóra és Neptunus oltárairól vett tűzcsóvákat dobtak a hajókra. Messziről meglátták a füstöt a férfiak : félbeszakadt az ünnepi játék és mindenki a hajókhoz sietett. Aeneas imájára Juppiter esőt bocsátott alá és a tűz elállt. Négy hajó addigra már elpusztult, de a többi megmenekült. A bölcs öreg Nautes akkor azt a tanácsot adta Aeneasnak, hogy válassza el a minden veszedelmet elviselni kész bátor férfiakat a kishitűektől; csak a bátrakat vigyék tovább, a kishitűeket az asszonyokkal együtt hagyják hátra Acestesnél. Éjszakai álmában Anchises is megjelent Aeneas előtt, atyja szelleme is arra intette, hogy fogadja meg Nautes tanácsát. - Csak a legbátrabb szívű, válogatott ifjakat vidd magaddal Italiába, mert kemény népet kell ott legyőznöd - hangoztatta Anchises s egyszersmind azt is meghagyta fiának, hogy keresse fel majd a Sibylla segítségével az alvilágban. Úgy is tett Aeneas : Acestes még örült is a népnek, melynek így királya lehetett s a hátramaradt trójaiak számára alapított városnak, mely róla az Acesia nevet kapta. Ezalatt Venus Neptunus segítségét kérte fia számára. A tenger istene meg is ígérte a tengerből született istennőnek, hogy most már Aeneas háborítatlanul fogja elérni Italia partjait: csupán egyetlen áldozatra vár a tenger, valamennyiök megváltása gyanánt. Ez az egyetlen áldozat Palinurus volt, a máskor óvatos kormányos, kit ezen az úton elnyomott éjszaka az álom a kormány mellett: álmában beleesett a tengerbe. Aeneas megkönnyezte és maga vette át a vezetést. Így siklott Aeneas hajója Cumae partvidéke felé.

További információk a témáról és minden egyébről:

 

 

Vissza        Tovább

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu