Aeneas

Aeneas 3.

Kikötöttek és Aeneas felkereste Apollo templomát, melyet Daedalus épített, amikor Minos fogságából megmenekült. A sziklaoldalban hatalmas barlang, ennek száz nyílásán keresztül adott Apollo papnője, a Sibylla jóslatot, amikor az istenség megszállotta. - Add, hogy a trójai balsors ne kísérjen tovább - imádkozott Apollóhoz Aeneas, majd a Sibyllához fordult: - Csak ne bízd a falevelekre a jóséneket, nehogy a rohanó szelek játékszere gyanánt szétrepüljenek : mondd el te magad a jóslatot, kérlek. És a Sibylla, akin csak apránként vett erőt a keblét elöntő istenség, habzó szájjal ilyen feleletet adott : - Te, aki a tenger annyi nagy veszélyén láboltál keresztül - de a szárazföldön még nagyobbak várnak - el fognak jutni Laviniumba a trójaiak -- ezért nincs mit aggódnod -, de még azt fogják kívánni, hogy bár ne jutottak volna el. Háborúkat, irtózatos háborúkat látok s a Tiberist látom vértől megáradni. Latiumban már megszületett az új Achilles, az is istennő gyermeke, s Juno sem szűnik meg a trójaiakat üldözni, míg te, szorult helyzetedben, ki tudja, hány nemzet, hány város segítségét nem fogod kérni Italiában. A bajt ismét idegen asszony fogja hozni a trójaiakra. Csak te ne hátrálj meg, ha baj ér: a szabadulás útja, amit a legkevésbé hinnél, görög város felől nyílik meg számodra. Így szólt a Sibylla, de Aeneast nem rémítették el a homályos szavak: mindenre el volt készülve. Csak egyet kért még a Sibyllától : mutassa meg az alvilágba vezető utat, hogy eleget tegyen apja meghagyásának. A Sibylla ellátta tanácsokkal. Valahol az erdő mélyén egy aranyág rejtőzködik, ezt kell megtalálni mindenekelőtt, mert az alvilág királynéja, Proserpina ezt várja ajándékba az érkezőtől. S ha leszakítják a fáról, nő helyére másik, ugyancsak aranyból, de leszakítani nem tudja más, csak akit a Végzet szólít. Még egy kegyeletes tartozására is figyelmeztette a Sibylla Aeneast: egyik bajtársa fekszik temetetlenül a parton, annak adja meg a végtisztességet, mielőtt az alvilági útra vállalkozni mer. Szomorú gondokkal töltötték el e szavak Aeneast; hű kísérőjével, Achatesszel együtt töprengtek azon, hogy kire célozhatott a Sibylla. Akkor aztán megtalálták a parton Misenus holttestét. Misenus Hector kürtöse volt, majd Hector halála után Aeneashoz csatlakozott. Akkor is a tenger partján kagylókürtjét próbálgatta, az isteneket szólítva versenyre büszkeségében, s a féltékeny Triton, a tenger kürtöse merítette alá a sziklák között a habokban. Mindnyájan megsiratták, majd elszéledtek az erdőn, hogy fát gyűjtsenek a halotti máglyához. Aeneas is velük ment s közben a szemével az aranyágat kereste a fák között. Egyszer csak két galamb - anyjának, Venusnak kedves madarai - jelent meg a feje fölött, azok vezették el az aranyághoz. Aeneas boldogan szakította le a fáról, amelyre a két galamb reászállt. Ezalatt a többiek megtették az előkészületeket Misenus temetésére. A szertartás végeztével maga Aeneas gondoskodott arról, hogy méltó síremlék álljon hamvai felett a hegyfokon, melyet az utókor róla nevezett el Misenumnak. Akkor aztán a barlang előtt, a fekete tónál, ahol a sötét üreg mérges kigőzölgései még az arra tévedt madarakat is megölték, Aeneas a Sibylla által előírt áldozatokhoz látott. Az áldozatokat éjszaka mutatták be az alvilág isteneinek, majd hajnal hasadtával Aeneas, csupán a Sibylla által kísérve, bátran belépett az alvilág avernusi kapuján. Sűrű sötétségben, félelmetes árnyak között haladtak tovább, és eljutottak az alvilági folyókhoz, az Acheronhoz, Cocytushoz, Styxhez. Itt találták Charont. Az alvilág révésze válogatott a csónak felé tolongó lelkekben: csak azokat vette fel, akiknek testét eltemették már, a temetetleneknek száz évig kell előbb bolyonganiok. Szomorú csoportjukban felismerte Aeneas Orontest, majd Palinurust. Charon Aeneast is fel akarta tartóztatni, de a Sibylla felmutatta az aranyágat, melyet ruhája alá rejtve hozott magával. Szemben már ugatott rájuk a Cerberus, de mikor a Sibylla az alvilágot őrző eb nyakán ágaskodni látta a kígyókat, bódítószerrel átitatott mézes pogácsát vetett oda neki. Ez mind a három száját egyszerre tátotta a falat után, majd hatalmas testével elterült a barlangban. Így semmi sem tartóztatta fel többé Aeneas útját. Hallották is mindjárt a csecsemőkorban meghalt lelkek nyöszörgését, majd az igazságtalanul halálra ítéltek és az öngyilkosok következtek. Minos, az alvilág bírája jelölte ki helyüket. A gyászoló mezőkön laknak azok, akiket szerencsétlen szerelmük emésztett el: itt bolyongott az erdőben friss sebével Dido királynő. - Te szegény Dido - szólította meg Aeneas könnyezve -, hát igazat mondott a hír, és én voltam akaratlan oka szomorú halálodnak. De Dido hátat fordított és Aeneas elől az árnyékos berekbe sietett, ahol első férje, Sychaeus várta szerelemmel. Aeneas megrendülten kísérte tekintetével eltűnő alakját. Dis palotája felé vezette Aeneast a Sibylla; a küszöbön elhelyezte az aranyágat, friss vizet hintett magára, úgy jutott a kapun túlra, ahol viruló szép tájak, a boldog ligetek tárultak szeme elé. Itt tanyáztak azok, akik a hazáért haltak, akik tiszta lelkű papok voltak, amíg éltek, akik jámbor költők voltak és Phoebushoz méltó volt minden szavuk, vagy akik a művészetek feltalálásával tették az életet nemesebbé, egyszóval mindazok, akik kiérdemelték, hogy emlékezzenek rájuk az emberek : mindezek halántékát hófehér szalag övezi. Musaeus, az őskor énekese, kit nagy tömeg vett körül s ki vállal magaslott ki mindenki közül, igazította útba az Anchisest kereső jövevényeket. Anchises atya viruló völgy mélyén éppen a napvilágra felmenni készülő lelkek : unokáinak hosszú sora felett tartott szemlét. Amint meglátta Aeneast, két kezét kinyújtva, könnyes szemmel szólította meg : - Hát megjöttél mégis, kegyeleted legyőzte a kemény utat, láthatlak és hallhatom hangodat ! Háromszor tárta ki Aeneas a karját, hogy atyját megölelje, de háromszor siklott ki kezei közül az árnyék, mint a könnyű szellő, mint a szárnyas álom. Körülötte a Lethe partján nyüzsögtek a lelkek, mint ahogyan a rét megtelik zsongással, mikor derült nyáridőben a tarka virágokra ülnek a méhek és a fehér liliomok körül donganak. Ezek voltak az ezeréves alvilági szenvedéssel előbbi életük minden testiségétől megtisztult lelkek, akiknek a Lethe vizéből kellett feledést inniok, mielőtt új életet kezdenek. Már ott tolongtak Aeneas utódai is. Anchises egy magas halomról mutatta meg az eljövendő nemzedékeket. Silvius nyitja meg a sort, Aeneasnak már Italiában születendő késői gyermeke, kit száműzött anyja, Lavinia erdőben nevel királlyá s királyok ősévé. Köztük van Romulus, Róma alapítója, itt van már Iulus leszármazottja, Augustus is, ki vissza fogja hozni Latiumba az aranykort, mely Saturnus idejében virult. Így vonultak el sorjában a római történelem nagyjai, kik megvalósítják Róma hivatását: hatalommal kormányozni a népeket, törvényt szabni a békének, megkegyelmezni a meghódolóknak, de háborúval igázni le az ellenszegülőket. Az alvilágjárás után Aeneas visszatért társaihoz s a part mentén hajózva Caieta kikötőjéhez érkeztek. Itt aztán horgonyt vetettek. Ez a kikötő Aeneas hű dajkájáról, Caietáról kapta a nevét, ki éppen itt halt meg: Aeneas kegyeletes szertartással temette: el őt, mielőtt továbbhajóztak. Circe földjét érintették: messziről hallották a Nap leánya által állatokká varázsolt emberek panaszos hangjait, de Neptunus kedvező szelet adott, hogy ne kelljen kikötniök sem a veszélyes partokon. Hajnalra már megpillantották a Tiberis torkolatát. Sűrű liget árnyéka borult rá, tarka madarak éneke simogatta fölötte az eget: boldogan hajózott be az öböllé szélesedő torkolatba társaival Aeneas. Latiumban ekkor az agg Latinus, Faunus istennek és Marica nymphának fia uralkodott, immár hosszú évek óta békességben. Fia nem volt a királynak, csak hajadon leánya, Lavinia, kinek a kezéért valósággal versengtek az italiai ifjak. Kivált Tirnus, a rutulusok szép, fiatal királya kérte a kezét, s Amata királyné is azt szerette volna legjobban, ha hozzáadhatta volna a leányát. De ennek különböző jósjelek állták az útját. Állt egy szent babérfa a királyi palota közepén : maga Latinus király találta, mikor a város alapjait megvetette, Apollónak ajánlotta fel, körülvette fallal, és róla, a laurusról nevezte el népét laurenseknek. Ennek a koronáját hirtelen rajzó méhek lepték el: nem tudni, honnét jöttek nagy zúgással a levegőn keresztül. E csodálatos jelenségből azt olvasták ki a jósok, hogy messze idegenből jött férfinak lesz a felesége Lavinia. Máskor meg, amint atyja mellett állva éppen az áldozati tüzet gyújtotta meg az oltárokon, úgy látszott, mintha haja és ruhája fogott volna tüzet és egész teste füstbe és lángba borulva a háztetőre szórta volna a szikrákat. Ebből a látomásból pedig arra következtettek, hogy nagy háborút fog még hozni a népre. A királyt is nagyon nyugtalanították ezek a jóslatok, ezért felkereste atyjának, Faunus istennek a jóshelyét, az Albunea kénes forrása alatt elterülő berekben. Egész Italiából jártak ide kétségeikben feleletért az emberek. Aki áldozni ajándékokat hozott s aztán a levágott juhok kiterített gyapjára feküdt le éjszakára, álmában csodálatos jelenségeket látott és különös hangokat hallott: beszélgetést folytatott az istenekkel és az Avernus mélyén magát az Acheront szólíthatta meg. - Gyermekem, ne add leányodat latiumi emberhez feleségül - hallotta a berek mélyéről Latinus király. - Messze idegenből jön a leánykérő, kinek vére a mi nevünket a csillagokba fogja emelni, s kinek unokái az egész földkerekséget fogják a lábuk erőtt látni. Fama, a hír istennője már egész Italiában szétvitte ezt a jóslatot, mire a trójai hajók kikötöttek Latium partjain. Aeneas, Iulus és a többi vezér egy magas fa árnyékában dőltek le és egyszerű lakomát készítettek maguknak. Tönkölyből sütött lepényre helyezték a vad gyümölcsöt s mikor a gyümölcs elfogyott, a lepényt is kikezdték fogaikkal. -- Még utóbb az asztalt is megesszük éhségünkben - mondta jókedvűen Iulus. Ez juttatta eszébe Aeneasnak a jóslatot: ott ér véget bujdosásuk, ahol az éhség arra kényszeríti majd őket, hogy az asztalt is megegyék. - Üdvöz légy föld, melyet nekem szánt a Végzet, s legyetek üdvözölve Trója hű Penatesei ! Itt van az otthon, ez a hazánk ! - s halántékát lombos ággal koszorúzva az istenekhez fordult imájával; elsőnek a hely geniusát, Tellust: a földet, a vidék nympháját és a még ismeretlen folyóvizeket szólította. Másnap kitapasztalták a vidéket és Aeneas száz követet küldött ajándékokkal és a békés szándék jelével: olajágakkal a királyi palotába. Míg azok odajártak, hogy megszerezzék Latinus király jóindulatát, maga a tengerparton megkezdte a városfalak megalapozását. Latinusnak már megvitték a hírt, hogy ismeretlen öltözetű, hatalmas termetű férfiak érkeztek. Az ősz király isteni elődjének, Picusnak a palotájában fogadta a követeket. - Ha a vihar sodort ide titeket - mondta kegyesen -, ne vessétek meg a latinok vendégbarátságát: Saturnus népe ez, melynek törvényekre sincs szüksége ahhoz, hogy igazságos legyen. Aeneas követei nevében Ilioneus felelt a királynak : - Nem véletlen vihar, nem is eltévesztett csillag vezetett ide, hanem hazánkat elvesztve, utunk céljául tűztük ki ezt a várost. Az Európát és Ázsiát egymás ellen hajszoló viharból menekülve ősi isteneink számára keresünk szerény székhelyet s partot, amely nem rejt gonosz szándékot, vizet, levegőt, mely mindenki számára szabadon áll. Nem leszünk méltatlanok birodalmadhoz és nem vallod kárát, ha befogadsz minket. Más nemzetek is szerettek volna szövetségre lépni velünk, de minket a Végzet parancsa hajtott, hogy a te földedet keressük fel. Innen származott a trójaiak őse, Dardanus : Apollo parancsolta, hogy mi keressük fel újra a Tiberist és a Numicius forrás szent gázlóit. - Azzal kiteregette Aeneas ajándékait, a Trója lángjai közül kimentett kincseket: Anchises arany serlegét, Priamus királyi pálcáját, a trójai nők keze munkájával készült ruhákat. Latinusnak is eszébe jutott a jóslat. - Megadjuk, amit kérsz, trójai - mondta kitörő örömmel --, csak jöjjön el maga Aeneas is hozzám, szövetségünk jeléül hadd érintsem jobbját. Addig is vigyétek hírül neki az én izenetemet : van egy hajadon leányom, kiről jóslatok hirdették, hogy messze idegenből fog férjet kapni. Ha nem csal sejtelmem, ő az, akit a Végzet ígért. Gyalog jöttek Aeneas követei, de lovon tértek vissza : Latinus gazdagon felszerelt fényes szőrű paripát ajándékozott mindegyiknek. Aeneasnak pedig egy szekeret küldött, mely elé a Nap ménjétől származó pár volt befogva. Fájdalom hasított Juno szívébe, mikor meglátta, hogy Aeneas már várost épít. - Ha nem tudom megnyerni célomnak az égieket, az Acheront mozgatom meg- gondolta magában és lement az alvilágba Allecto fúriához. - Te mentsd meg becsületemet - mondta az Éjszaka gyűlöletes leányának. - Zavard meg a megkötött frigyet, hiszen te az egyetértő testvéreket is egymás ellen tudod fordítani. Amatát kereste fel mindenekelőtt Allecto s hajából egy kígyót dobott a királyné keblére, az eltöltötte méreggel. - Hát a jöttment trójai felesége legyen Lavinia? -- fordult panaszos haraggal férjéhez a királyné. - Nem köt az ígéret, melyet Turnusnak tettél? Ha már Faunus atyád parancsa kényszerít s idegenből vársz vőt magadnak, gondold meg, hogy idegen földnek számít mindaz a terület, mely nem tartozik a te királyi hatalmad alá, meg aztán, ha jól megnézzük, Turnus nemzetsége is Mycenaeből származik, ősei Inachus és Acrisius. Mikor pedig látta, hogy Latinus nem hajt a szóra, veszett dühvel szaladt az erdőre, vitte magával leányát is, hogy elrejtse kérője elől, s hívta maga után az asszonyokat. - Halljátok meg, latin anyák, ha jámbor lelketek nem fordult el még egészen a szerencsétlen Amatától, ha titeket is mardos a gond, hogy az anyák joga veszendőbe megy : oldjátok meg a szalagokat hajatokban s üljetek velem orgiát az erdőben Bacchus tiszteletére. Miután Latinus háza békességét feldúlta, a rutulusok székvárosába, Ardeába ment a fúria, itt az alvó Turnust lázította harcra az új vetélytárs ellen. Majd a tengerparton keltett zavart, ahol Iulus vadászgatott. Itt a kutyákat uszította egy szarvasra: a szarvast Tyrrhusnak, Latinus király pásztorának a fiai még anyja tőgyéről ragadták el egykor s aztán nővérkéjük, Silvia nevelte fel gyöngéd gondoskodással, úgy, hogy a szarvas egészen megszelídült, úrnője kezéhez és asztalához szokott, s egész napi bolyongásából éjszakára mindig megtért a pásztor meghitt hajlékába. Ezt a szarvast hajtották fel a kutyák a folyó partján, ahová friss vízre járt. Iulus sem volt rest, fegyverével célba vette és eltalálta a szép állatot. Az szegény hazavitte sebét és fájdalmában panaszos hangokkal töltötte be a házat. Silvia segítségül hívta a pásztori népet, azok - mert Allecto mérge lappangott az erdő néma csendje mélyén - egyszeribe ott termettek, ki üszkös gerendával, ki csomós fütykössel. Összecsaptak a trójaiakkal s csakhamar Tyrrhus legnagyobb fia, Almo, trójai nyíltól találva elesett. Hasonló sors érte Galaesust, Ausonia leggazdagabb emberét, kinek töméntelen nyája volt és a földjén is száz eke szántott egyszerre. Az okozta vesztét az igazságszerető öregnek, hogy békítő szándékkal állt a küzdők közé. Büszkén jelentette Junónak Allecto az eredményt. De ezt már az istennő is megelégelte és visszaküldte az alvilágba a fúriát. A többit már maga is el tudta végezni. Jöttek a városba a pásztorok, hozták magukkal az ifjú Almo és az agg Galaesus holttestét, hogy Latinus király is lássa és cselekedjék. Jött Turnus is és még növelte a zavart, azt hangoztatta, hogy a trójaiakat befogadják az országba, sőt a királyi családot is megfertőzik velük, míg őt elűzik a palota küszöbéről. Jöttek azok a férfiak is, kiktől Amata királyné hívása az erdőbe ragadta el asszonyaikat s mindnyájan a háború megindítását követelték Latinustól. Az nem akart elállni a szövetségi hűségtől, melyet csak az imént fogadott Aeneasnak, de nem tudott gátat vetni a szenvedélynek. A felelősséget Turnusra hárítva bezárkózott palotájába. Juno maga tárta ki a Janus-templomot - Latinus király erre nem volt rávehető - s evvel megadta a jelet a háborúra. Az italiai városokban erre lázas készülődés támadt: Atina, Tibur, Ardea, Crustumeri és Antemnae lakói fegyvert kovácsoltak. Harcra készen fel is vonultak már Turnus szövetségesei, elsőnek Mezentius jött, az istentelen etruszk király, jobb apát érdemlő fiával, Laususszal, majd Hercules fia, Aventinus; a két tiburi iker, Catillus és Coras; Praeneste alapítója, Caeculus, Vulcanus isten fia, Messapus, Neptunusé és a többiek, fejjel magaslott ki valamennyi közül Turnus, a rutulusok királya. A volscusok csapatát egy leány, Camilla hozta. Laurentum várából adott jelet a háborúra Turnus. Diomedes városába is küldtek követet, hogy az, mint görög alapítás, nyújtson segítséget a görögök régi ellenségei, a trójaiak ellen folytatott háborúban. Aeneas is látta a harci készülődést és nem hagyták éjszaka sem pihenni a gondok: Ekkor Tiberinus, a Tiberis folyó istene bukkant fel a nyárfák között, fején nádkoszorúval. Ő adta azt a tanácsot, hogy a közeli Pallanteum arkadiai származású királyával, Euanderrel lépjen szövetségre, aki már régóta áll ellenséges viszonyban a latinokkal. Megújította a jóslatot a folyamisten, hogy ott fog Aeneas városa emelkedni, ahol fehér emsére találnak harminc fehér malacával s figyelmeztette Aeneast, hogy engesztelje meg imával és áldozatokkal leghatalmasabb ellenfelét, Junót. Azzal eltűnt a folyó mély medrében. Aeneas nem tudott aludni tovább, a felkelő nap sugaraira tekintett s markába vizet vett a folyóból, úgy fohászkodott a laurentumi nymphákhoz és magához Tiberinus atyához : - Te, ki könyörültél a mi nagy bajunkon, mindig és mindenütt tisztelni foglak és ünnepelni ajándékaimmal, Hesperia vizeinek szarvat viselő fejedelme. Csak legyen továbbra is mellettem segítő hatalmad és váltsd be ígéretedet. Alighogy kimondta, már meg is pillantotta a Tiberis partján a fehér emsét a harminc fehér malaccal; ezt áldozta fel Juno oltárán engesztelésül. A Tiberis pedig elcsitítva habjait, jó utat biztosított Aeneasnak, aki néhány társával maga hajózott el Euandernek a későbbi Róma helyén épült városába. Euander éppen Hercules évenként visszatérő ünnepét ülte aznap népével, annak emlékére, hogy a Geryones-kalandból megtérő félisten megszabadította a környéket Cacustól, a barlanglakó óriástól. Aeneast, kiben régi vendégbarátjának a fiára ismert, szívesen látta társaival együtt az ünnepi asztalok mellett s megkötötte vele a szövetséget. Az éjszakát a szinte aranykori egyszerűségben élő Euander szerény hajlékában töltötték, majd reggel útjára bocsátotta Aeneast az agg király, egyetlen fiát, Pallast adva vele, négyszáz katonával, a szövetség biztosítéka gyanánt. Ennél nagyobb fegyveres segítség dolgában az etruszkokhoz utasította, kiknek istentelenségéért és zsarnoki kegyetlenségéért elűzött királya, Mezentius, Turnus táborában tartózkodott s ezért elszánt szövetségesekre számíthatott bennük Turnus ellenfele. Már AgyIla felé közeledett Aeneas, amerre Tarchonnak, az etruszkok vezérének megerősített tábora állt. Ekkor jelent meg a felhők között ragyogó fehérségben Venus : ajándékot hozott fiának, Aeneasnak, gyönyörű fegyverzetet, melyet férje, Vulcanus készített el az istennő kérésére. Különösen a pajzs díszítése volt pazar: ragyogó domborműveiben a jövendőt tudó isten a római történelmet ábrázolta, Ascanius-Iulus utódait, kezdve Romulus és Remus gyermekségén egészen az actiumi ütközetig, melyben Octavianus Augustus a Kleopatrával szövetkezett Antoniust, de az emberi cselekvések mögött maga az actiumi Apollo Kelet formátlan isteneit, magát a Neptunusra és Venusra és Minervára fegyvert emelő egyiptomi istent, a kutyafejű Anubist győzte le. Míg mindkét oldalon a harci készülődések folytak s Aeneas még távol járt újonnan épült városától, Juno Irist küldte el Turnushoz, hogy gyors elhatározásra: Aeneas távollétének kihasználására ösztönözze. A trójaiak, meglátva Turnus csapatának közeledését, a falak mögé zárkóztak; mint az éhes farkas a juhakol előtt, úgy kereste a rést a falakon Turnus. Mikor látta, hogy hiába, dühét másfelé fordította: tűzcsóvát ragadott és társait is arra biztatta, hogy gyújtsák fel a trójaiaknak a parton veszteglő hajóit. De Cybele, kinek Ida-hegyi erdejében vágta a szálfákat a hajók építéséhez Aeneas, már előbb megszerezte azt a kiváltságot számukra Juppitertől, hogy mihelyt a trójaiaknak nem lesz már szükségük a hajókra, változzanak tengeri nymphákká. Turnus fellépése eszébe juttatta az istenek anyjának, hogy elérkezett a megígért nap; megjelent és irtózatos hangon kiáltott a két szemben álló sereg felé : - Kár fegyverkeznetek hajóitok megvédésére, trójaiak! Előbb fogja felégetni Turnus a tengert, mint e szent fenyőfákat. Nektek pedig tenger istennői - fordult a hajókhoz -, anyátok parancsolja, hogy a parttól magatokat eloldva menjetek utatokra. Erre a hajók mind elszakították a kötelet, mely a parthoz kötötte őket, s delfinek módjára vágódtak orrukkal a hullámokba s mire felbukkantak, szépséges leánnyá vált mindegyik. - Legalább hajók nélkül maradtak s így a tengeren át sem tudnak többé elmenekülni a trójaiak - mondta Turnus s ezt is a saját győzelme biztos jelének vette. S a várost körülzáró táborban nagy lett a vigasság. A falak mögött a trójaiak nagy gondban voltak, mert nem tudták, hogyan értesítsék Aeneast szorult helyzetükről. Két jó barát, Nisus és Euryalus, kikre éppen a kapu őrizete volt bízva, vállalkozott rá, hogy életük kockáztatásával keresztülvágják magukat a rutulusok táborán és hírt visznek Aeneasnak. Az álomtól és bortól elnehezült ellenség között útjukban nagy pusztítást vittek végbe, fényes zsákmányt ejtettek, de már a táboron kívül Volscens jött velük szemben, háromszáz lovassal. Euryalus imént zsákmányolt sisakja megcsillant az éjszakában, Volscens észrevette őket, s míg Nisus az erdőbe menekült, Euryalust a nehéz zsákmány a futásban is akadályozta. De mikor messziről meglátta Nisus, hogy hűséges barátjának az életére tör Volscens, előrontott a bokrok sűrűjéből.

További információk a témáról és minden egyébről:

Vissza Tovább