APHRODITÉ Aphrodité, a szerelem istennője, a Zeus villámától megérintett tengerhabjaiban született, és kagylóhéjon hajózott Kythéra szigetéhez, ahol első temploma épült. Erről a szigetről hívják Kytbereiának, s mert a tenger habjaiból merült fel egyszerre, tündöklő szépségben, mint ahogyan a szerelem támad az emberi lélek hullámzásai közt, Anadyomené, a "felmerülő" is az ő mellékneve.

Aphrodité születésének folyton megismétlődő képe a természetben a gyöngy csodálatos keletkezése. A görög természetrajz ezt is úgy magyarázta, hogy vihar idején megnyílik a kagyló, a termékenyítő villámot fogadja magába, és a tenger meg az égi tűz találkozása hozza létre a kagyló belsejében a gyöngyszemet, mely a harmat szelíd csillogását a nap, a hold és a csillagok sugaraival átszőve mutatja. Ahol ezt a mítoszt nem ismerték, ott is Zeus és Dióné leányának, tehát Ókeanos és Téthys unokájának mondták a szerelem szépséges istennőjét. Mindent leigázó ereje a tenger habjainak is parancsol, a tenger csöndjét és a jó hajózást is tőle várták, és Séstosban, a Helléspontos partján, az a világítótorony, melyhez Héró és Leandros édesbús mondája fűződik, az ő temploma volt. Leghíresebb templomai mind a tenger közvetlen közelében, elsősorban a szigeteken állottak. Kypros szigetéről gyakran egyszerűen Kyprisnek nevezik. Itt, a sziget legnagyobb városában, Paphosban, állítólag száz oltára volt. Kypros gazdag növényzetét is méltónak érezték az istennő csodálatos szépségéhez - Aphroditét Athénben is a kertek közt imádták -, ciprus, cédrus, mandulafa, gránátalma, pálma együtt édes és fenséges tájképi jelleget adtak egyszerre Aphrodité szent szigetének. Kypros legmagasabb hegyét Olymposnak nevezték, éppen úgy, mint az istenek hegyét Eszak- Görögországban. A költők Aphrodité kyprosi kertjét is olymposi vonásokkal festik. A sziget egyik oldalát meredek hegy árnyékolja be, ember számára járhatatlan, és ezt a hegyet nem merészeli a fehér dér belepni, félve elkerülik a szélviharok, és nem merik az esőfelhők megilletni. Az esztendő keményebb fele innen száműzve van, örök tavasz hazája ez. A hegy tetején szelíd fennsík terül el, arany kerítés veszi körül és vörhenyes fényű rézkapuk védik a kertet. Aphrodité férje, Héphaistos készítette mindezt, hogy kedvében járjon szépséges feleségének. A kerítésen túl örökzöld növényzet virul, anélkül, hogy bárki más művelné, mint az egy Zephyros, a langyos nyugati szél. A buján virágzó kert mellett árnyékos liget, hová nem repülhet akármilyen madár; előbb versenyre kelnek, hogy melyikük tud legszebben énekelni. Maga Aphrodité ítél, s amelyiknek az éneke megtetszett az istennőnek, az fészket rakhat az ágak közt, de amelyik vesztes maradt a versenyben, megszégyenülten repülhet vissza. Aphrodité tiszteletében, örök szerelemben élnek itt a fák is, hű szövetségben bólogatnak egymás felé a pálmafák, a nyárfa a nyárfa ágaival kíván összefogózni, és a platánok a platánokkal, az égerfák az égerfákkal súgnak össze. Két forrás ered itt, az egyik merő édesség, a másikban keserű méreg folyik. Ebben a két forrásban mártja meg nyilait Aphrodité pajkos fia, Erós, aki hol gyújtogató fáklyával lobbantja fel a szerelem tüzét, hol pedig mint biztos kezű íjász küldi nyilait a szerelmesek szívébe. S mert a két forrásban egyszerre mártotta meg nyilait, a szerelem édes mézébe sokszor keveredik a bánat keserűsége. Erós, a szárnyas kis isten, az aranyos Aphrodité fia. Vele együtt ezer kis pajtása játszadozik, mind hozzá hasonlít, íja, tegze mindnek van, és mind vele egykorú, de ezek az erósok már nem az istennő gyermekei, hanem csak a kíséretéhez tartozó nympháké. Aphrodité fia, a világmindenséget betöltő Szerelem kormányozza a csillagok járását, és az ő nyilai küldik a szerelmet az istenek és az isteni származású királyok szívébe. Találkozunk olyan elképzeléssel is, hogy az egyszerű halandókat csak a nymphák gyermekei veszik célba. Vagy a tengerből bukkan fel az istennő, vagy az Olymposról, Zeus aranyos palotájából száll alá, vagy kyprosi kertjéből, a levegőn át érkezik, és aranyszekerébe verebek és galambok vannak fogva. Útja valóságos diadalmenet. Amerre jár, a növényzet pompás virágzásba kezd, az erdő vadjai megszelídülnek és párjukat keresik, az emberek lelkébe a boldog szerelem derűje költözik. Varázsöve mindenkit elbűvöl, megjelenése aranyos ragyogás, ő a "mosolyszerető" és "kedvesen mosolygó", "aranyos" istennő. Az ő epiphaniája, isteni "megjelenése" az emberi lélek hullámzásait éppen úgy elcsitítja, mint ahogy Aphrodité pontia, "tengeri" Aphrodité, minőségében a vihar után a tenger csöndjét idézi fel mindenen uralkodó mosolya. Akit szeret, annak panaszos imájára előjön és szelíd szóval kérdezi : "Ki bántott ?" - és mert az ő szolgálatában áll Peithó, a "Rábeszélés", mint megbízható "szövetséges" ígérheti : "Ha most kerül téged, akit szeretsz, hamarosan ő fog felkeresni, ha nem fogad el ajándékot, majd még adni is fog, ha most nem szeret, hamarosan szeretni fog, még ha nem akarná, akkor is." Kíséretéhez tartoznak az erósok, a három Kharis, Himeiror, a "Vágy" és Hymenaios, az egyik Múzsa fia, a menyegzői ének örömteli ujjongásában megnyilvánuló isten.

De a szerelem nemcsak Aphrodité ragyogásának ünnepi bevonulása gyanánt költözik az emberi lélekbe. Van úgy, hogy a szerelmesek maguk sem veszik észre, mikor fogott lángot a szívük; van úgy, hogy mint kedves hangulatot melengetik s csak később döbbennek rá, hogy mindent elsöprő szenvedéllyé erősödött bennük. Mint dédelgetést váró, "kharis"-szal teli gyermek közeledik, s csak ha szállást adott neki az ember, mutatkozik meg igazi mivoltában, erőszakos istennek. Éjnek idején kopog az ajtódon, elveri az álmot a szemedről és bekéredzkedik hozzád, mint eltévedt kis gyermek. Te megszánod, tűzhelyed mellett adsz neki helyet, s mert fázott a hideg éjszakában, tenyeredbe veszed és úgy melengeted dermedt kezeit. De mikor már megmelegedett, az ártatlannak látszó gyermek a közeledbe férkőzve, a szerelem nyilával sebzi meg szívedet. Aphrodité ajándékozza az embereknek a szépséget és a szerelmet. Öregasszony képében jött Phaónhoz, az isteni révészhez, s mikor ez átviszi jó szívvel a túlsó partra, jutalmul a legszebb férfivá teszi. Mikor Héra, Athéné és Aphrodité megjelennek az Ida hegyén pásztorkodó trójai királyfi előtt, hogy az ítélje Eris almáját a legszebbnek közülük, a szerelem istennője úgy vonja Parist a maga pártjára, hogy a világ legszebb asszonyát ígéri neki - és Menelaos feleségét, Helenét játssza a kezére. De Aphrodité ajándéka nem mindig és nem mindenki számára boldogító. A viszonzatlan szerelem gyötrődése is Aphrodité hatáskörébe tartozik, és a bűnös szerelmet az istenek súlyos büntetése követi. Sapphóról azt beszéli a legenda, hogy éppen Phaón iránti reménytelen szerelme vitte halálba: a szép ifjú nem viszonozta szerelmét, és ezért vetette magát a nagy lesbosi költőnő Leukas szigetének fehér sziklájáról a tengerbe. Paris vendéglátó gazdájának, a spártai királynak hites feleségét csábította el: a trójai királyfi bűnös szerelméért Trója pusztulása volt a büntetés. A mítosz szerint magának az istennőnek is kijutott a szerelem keserűségéből. Szerelmesét, Adónist vadászaton vadkan tépte szét, és az istennő csak annyit ért el Zeusnál, hogy az év egyik felére engedje vissza hozzá az alvilágból. Az Adónia ünnepét ehhez a mítoszhoz fűzték, és főleg az asszonyok ülték meg nagy bensőséggel, megsiratták a halottat és ujjongva fogadták a megtalált élőt : már ókori magyarázók számára kézen fekvő volt itt a természet őszi halálára és tavaszi újjászületésére gondolni. De a Szerelem halhatatlan istenségének és a szerelmes halandó emberségének az ellentéte már magában véve is tragikusan festi alá a legboldogabb szerelmet is. Aphrodité halandó szerelmesére is a közös emberi sors vár, a daliás Ankhisés megöregszik, szépség, ifjúság és erő elhagyják. A halhatatlanság örök ifjúság nélkül: az Tithónos sorsa, Aphrodité szempontjából többet ér ennél a maga idején érkező halál. Szent állata a galamb, a párjával szelíden csókolózó, szerelemben hűséges madár, a növényvilágból a pompázó rózsa és különösen az alma fejezi ki Aphrodité kívánatos szépségét. Az alma majd minden nép szerelmi varázslatában, illetőleg szerelmi jelbeszédében nagy szerepet játszik. "A leány olyan, mint az édes alma, piroslik a magas ágon, a legmagasabb ág hegyén, nem látják meg az almaszedők, vagy ha meglátják is, de nem bírják elérni" - mondja Sapphó, s a habozó szerelmes számára nem képzelhető biztatóbb ajándék, mint egy szem piros alma, melyben kedvese hagyta fogai nyomát, vagy melynek héjába a saját nevét szurkálta. A képzőművészeti ábrázolásokon gyakran van alma az istennő kezében, és a mítosz arról is tud, hogy almákkal segítette szerelmeséhez Hippomenést. Atalanté, boiótiai királyleány kimondta, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki őt versenyfutásban legyőzi, de aki részt vesz a versenyben és alulmarad, arra halál vár. Hippomenés is kiállt versenyre a leánnyal, de csak azért győzött, mert a győzelmet Aphrodité akarta.
Három almát dobott az istennő Atalanté útjába, s míg ez lehajolt utánuk, Hippomenés megelőzte. Atalanté sem bánta már, mert ő is megszerette az ifjút. Mégsem lehettek egymáséi: Aphrodité kegyetlenül szétválasztotta őket, mert boldogságukban megfeledkeztek az istennő iránti háláról és tiszteletről. - Akontios és Kydippé története bizonyítja, hogy az alma még a szűz Artemis körében is Aphrodité hatalmának az eszköze lehet. A keosi ifjú Délosban, Artemis ünnepén pillantja meg a leányt és szerelemre gyullad iránta. Egy almát gördít feléje, amelynek a héjába véste e szavakat: "Esküszöm, hogy Akontios felesége leszek. . ." Kydippé mit sem sejtve Artemis oltára közelében hangosan olvasta ki az esküt, amelynek teljesítését immár az istennő követelte meg tőle. Apja máshoz akarja nőül adni, de a leányt betegség sújtja, s csak akkor gyógyul meg, amikor Apollón tanácsát követve Akontiosnak nyújtja kezét.

További információk a témáról és minden egyébről:
 

Vissza