Artemis

ARTEMIS

Artemis Apollón ikertestvére, az erdők istennője. Hamvas szűziessége rokon erdő-mező érintetlenségével. Aphrodité lakása : pompázó kert, Artemisé az érintetlen mező, ahol pásztor nem legeltet soha, ahová nem hatolt eke vasa, ahol csak a méh keresi fel a tavasz friss virágait. Ott Aidós a szemérem öntözi forrás harmatával a virágokat és csak az szakíthat belőlük, akinek természettől fogva osztályrésze a sóphrosyné, a józan mértéktartás, a szellem tisztasága az ösztönökkel szemben. Mert Apollón és Artemis lényegük szerint rokonistenek, és ezt fejezi ki a mítosz azzal, hogy ikertestvéreknek mondja őket.

Artemis leggyakrabban előforduló mellékneve : iokheaira, "nyilakat ontó" és keladeiné, "zajongó", az ujjongó vadászlármáról, mely betölti a hegyet, mikor a vadászó istennő végigvonul rajta kíséretével. A vadászat Artemis állandó gyönyörűsége, és a híres földi vadászok is tőle tanulták mesterségüket. Ott jár az erdővel borított hegyek ormain, a magas Taygetoson vagy az Erymanthoson és a Mainalonon, vaddisznókban meg a gyors szarvasokban gyönyörködve. Vele vannak a nymphák, Zeus erdőn-mezőn lakó leányai, és örül Létó, mert az ő leánya fejjel magasabb a többinél. Kísérőitől, a nympháktól is szüzességet követel. Akit megillet a szerelem tüze közülük, annak el kell hagynia Artemis karát. Így járt Kallistó is, Lykaón király leánya, Artemis arkadiai vadászpajtása. Az apát Zeus büntetésből farkassá változtatta, mert oltárát emberáldozattal szennyezte be, de a leányt szerelmére méltatta. Mikor Kallistó már e szerelem gyümölcsét hordozta a szíve alatt, Artemis elüldözte maga mellől, s mikor megszülte gyermekét, a féltékeny Héra medvévé változtatta. Teltek az évek, Kallistó fia, Arkas - Arkadia névadó hőse - daliás ifjúvá serdült és egyszer az erdőben találkozott a medvével, akiben nem ismerhette fel anyját. Már célba vette, hogy leterítse, de Zeus megelőzte az akaratlan anyagyilkosságot és. egykori kedvesét a csillagok közé emelte. Így került az égre az Északi Sarkcsillag, a régiek szerint az egyetlen égitest, amely nem változtatja helyét, hanem csak saját tengelye körül forog. Már Homéros Arktosnak, azaz Medvének nevezi és elmondja róla, hogy ez az egyetlen csillag, amely nem fürödhetik meg soha Ókeanos habjaiban. A hagyomány ebben is, Héra bosszújának a következményét látta: Ókeanos felesége, Téthys egykor Héra dajkája, tiltotta meg neki, hogy a többi csillagokhoz hasonlóan a tenger habjaiban keressen felüdülést.
Az árnyékos hegyeken és a széljárta csúcsokon feszíti ki csupaarany íját Artemis, úgy küldi el suhogó nyilait. Megrázkódnak a hegyek ormai, félelmetesen zúg a mélyárnyékú erdő a csörtető vadak lármájára, az istennő erős szívvel fordul erre-arra és férfias kedvteléssel pusztítja a vadak fajtáit. Mikor megelégelte a vadászat gyönyörűségét, meglazítja széphajlású íját, és édes testvére, Phoibos Apollón nagy házába megy, Delphoi gazdag népe közé, hogy a Múzsák és a Kharisok szép kartáncában
vegyen részt. Rugalmas íját és a nyilakat szegre akasztja, kedves és egyszerű díszt öltve magára ő áll a táncolók élére és vezeti a kartáncot. Es a Múzsák énekbe kezdenek halhatatlan hangon, himnuszt énekelnek a szépbokájú Létóra, mert az ő két gyermeke mindenki másnál derekabb. Az erdők istennője nemcsak biztosan célba találó vadász : leányos gyöngédséggel gondozza is a vadakat. A vadak kölykeit szelíden veszi karjára, és megesik a szíve a kis nyúlon, mikor a kegyetlen sas elragadja. Szent ligetében, hová ember nem teheti be lábát, az állatok megszelídülnek, farkas és szarvas békésen élnek együtt, szelíden nyújtják nyakukat a simogató kéz alá, és a vadászok közt törvény volt, hogy azt a vadat, mely odamenekült, nem szabad üldözni tovább. Az aranyíjas istennő az emberek felé is engesztelhetetlen kegyetlenség és leányos szelídség kettősségével fordul. Ő az az istenség, kinek tiszteletében a legszívósabban tartotta magát az emberáldozat. Ennek emlékét őrizte még a történeti időkben is egy spartai szertartás: Artemis Orthia tiszteletére ifjakat korbácsoltak, és vérükkel hintették meg az istennő oltárát. A szertartás közben egy papnő tartotta Artemis szobrát, és az volt a hit, hogy ha az ifjak közül egyet megkímélnek s csak színleg korbácsolják, a kis szobor egyszerre olyan nehézzé válik, hogy a papnő nem bírja tartani tovább. ; Mikor az erkölcsök megszelídülése az emberáldozat borzalmas szertartásának véget vetett, ez a fordulat is mítoszokban tükröződött. Így, mikor a fejlettebb Jahve- kultusz felvette a harcot a kanaáni gyermekáldozattal, kialakult Izsák feláldozásának bibliai mondája. Isten próbára teszi Ábrahámot avval, hogy felszólítja, áldozza fel neki az oltáron fiát. De mikor Ábrahám kész teljesíteni a parancsot, maga utasítja vissza az áldozatot: Jahve "követe", az angyal a bozótban egy kosra mutat, mint a gyermeket helyettesítő áldozati állatra. A görögöknél hasonló igény jutott kifejezésre Iphigeneia, más tekintetben a bibliai Jefta leányára is emlékeztető mítoszaiban. Agamemnón az esztendő legszebb termésének feláldozását fogadja meg az istennőnek, mikor még nem tudja, hogy ebben az évben leánya fog születni. Iphigeneia volt annak az esztendőnek legszebb termése, de Agamemnón vonakodott gyermekét feláldozni. S mikor évekkel később az aulisi kikötőben egybegyűlt az ő vezérlete alatt a Trója alá készülő görög hajóhad, hiába várnak kedvező szelet. Kalkhas, a jós kijelenti, hogy Artemis istennő követeli a régi fogadalom betartását. Agamemnón a sereg követelésére feláldozza a már szép hajadonná serdült Iphigeneiát, de az istennő elragadja a halálra szánt leányt az oltárról és a hegyről egy szarvast küld helyette. A fogadalom beváltását megkövetelte, de az emberáldozatot visszautasítja, és a jós szavain keresztül kihirdeti, hogy a szarvas kedvesebb áldozat az ő szemében, és nem engedi, hogy a nemes leány vérével szennyezzék be oltárát. Aulisból a taurosok barbár népe közé viszi Artemis Iphigeneiát, hogy ott az ő papnője legyen. Itt ismét az emberáldozat kegyetlen törvénye törik meg: az áldozatra szánt idegenben testvérére ismer a papnő, megmenti a haláltól, és avval, hogy az istennő égből hullott, ősi faszobrát - xoanonját a vérszomjas barbárok közül elhozza Attikába, magának Artemis Tauropolosnak a tiszteletét is megszelídíti. Azokat a halandókat, akik megközelíthetetlen szentségét bármi módon megsértették, engesztelhetetlen gyűlölettel üldözi halálra, de másfelől jóságos gondoskodással veszi körül tisztelőit. Az ő nyilait érzik a gyermeküket váró anyák is, és ezért Eileithyia mellett hozzá imádkoznak, sőt, mint az anyák szűzi pártfogóját, őt magát is nevezik Artemis Eileithyidnak. A fájdalom nélküli, szelíd halált, mikor a halandó hirtelen hunyja le örök álomra a szemét, szintén Létó gyermekeinek tulajdonították. Apollón küldi a férfiakra, Artemis a nőkre a hirtelen halált, és az ő halált hozó nyilaik jóságos nyilak : ha már meg kell halni, ilyen halálért imádkoztak a görögök. Ha Apollón, a ragyogó világosság istene, Hélios vonásait olvaszthatta magába, nővérének, Artemisnek szűzies tisztaságát viszont Hélios nővérének, a Holdnak hidegebb fényével érezték rokonnak, sőt azonosnak. De, mint ahogy eredetileg Hélios sem azonos Apollónnal, éppen úgy Selénének is megvannak Artemistől független mítoszai. A Seléné-mítoszok a holdvilág álmatagabb hangulatát fejezik ki. Seléné olvatag, szerelmet ígérő istennő. Az ő szerelmese Endymión, a szépséges ifjú, kinek halhatatlanság és örökké tartó álom az osztályrésze. Álmában látogatja meg Seléné, az odaadó, szelíd, ezüstös fényű istennő.

További információk a témáról és minden egyébről:

Vissza