Demeter

Démétér

Gaia, vagy Gé, a Föld, a világ anyai őseleme, mely létrehozza és táplálja az élőlényeket, kurotrophos: ő az, "aki felneveli az ifjakat". A földműves munkájának az évszakok szabályos váltakozásához kell alkalmazkodnia : a föld rendje megváltoztathatatlan törvényszerűséget képvisel. Gaia, a Föld és Themis, a "törvény" rendje ezért is összefüggnek, de azért is, mert a föld magántulajdonának a kialakulásával a földbirtokviszonyok rendezése követelte meg elsősorban a törvényeket. Ezt úgy fejezi ki a mítosz, hogy Themis Gaia leánya. A képzőművészeti ábrázolásokon Gaiának legtöbbször csak fejét, vagy legfeljebb felső testét látjuk a föld színe fölé emelkedni : Gaia kötve van eleméhez, benne van a földben, azonos vele.

A Földanya kettős vonatkozását: anyai mivoltát és a földből sarjadó élet biztosítékát a törvényesség kötelező rendjével együtt mutatja, de már az olymposi ragyogás dicsfényével körülvéve, Démétér istennő is. A "Földanya" ő is, de már nem a mozdulatlan és alaktalan föld maga, hanem a föld istennője, teljes személyiség, a föld áldásait és, rejtélyes erőit olymposi tökéletességben mutató plasztikus alak. Homéros vallásában még nincs ugyan helye az Olymposon. A kenyéráldást és a föld embert gazdagító erejét ő is Démétérnek tulajdonította, de a két eposz (Ilias és Odysseia) cselekményét mozgató nagy istenek sorában nem szerepelteti. A kenyeret ő is "Démétér kenyerének" mondja, s a közös kenyéren élő emberek között már nála is bizonyos törvényes viszonyt létesít a kenyeret adó istennő. De Démétér ajándéka éppen a földhözkötöttség jele: a halandót az különbözteti meg az Olympos boldog lakóitól, hogy Démétér kenyerét eszi. "Széphajú" istennő, de "földi" (khthonikus) istennő. Egész mivolta a kenyéráldással függ össze, haja szőke, mint az érett kalász; később előforduló mellékneve likmaia, a gabonaszóró, de már Homérosnál ő választja szét a magot a pelyvától, mikor az emberek a szél ellen szórják lapáttal a gabonát. Egy mítoszát is említi Homéros; a halandó Iasiónnal ölelkezett boldog szerelemben a háromszor felszántott föld barázdái között, de Zeus megtudta, és az istennő halandó szerelmesét villámmal sújtotta halálra. Hésiodostól tudjuk, hogy Démétér és Iasión gyermeke Plutos. Ő a "gazdagság" istene, aki a bőségszarut tartja kezében és akit Eiréné, a "Béke" nevel. Mert a gazdagság a termékeny föld ajándéka, csak háború ne akadályozza és ne pusztítsa el a földműves munkáját.
De ha Homéros két eposzában csak a halandó emberek eledele, a kenyér volt Démétér ajándéka, már egészen olymposi vonásokkal lép elénk az istennő a sokkal későbbi ún. "homérosi Démétér-himnusz"-ban. Az istennő az olymposi gyülekezetbe tartozik, csak haragjában hagyja el az Olympost, de Zeus mindent megtesz, hogy vissza hívja az istenek közé. S itt már Démétér hatalmában áll halhatatlanná és örökifjúvá tenni a halandót. Démétér kultuszának főhelye Athén közelében, Eleusisben volt. Itt titkos szertartások között ünnepelték az istennőt, leányával, Persephonéval együtt, kit egyszerűen Korénak, a "leány -istennek is neveztek. E szertartásokon a beavatottak számára a halál titkait mutatta meg a hierophantés, a "szent dolgokat megmutató" pap. Hogy mi volt az közelebbről, amit láttak a boldog szemek, nem tudjuk megmondani. Beavatatlanok előtt titok volt, akik be voltak avatva az eleusisi misztériumokba, híven őrizték a titkot. Csak annyi bizonyos, hogy a szent cselekmény középpontjában Persephoné elrablása állt. Démétér leányát elrabolta a halál ura; az életet sarjasztó termékeny föld leányát az alvilág királya kényszeríti esküvőre, de ha magánál tartja is a terméketlen és kopár télen át, kénytelen visszaengedni anyjához az év egy részére legalább. A föld magába fogadja a magot, mint ahogyan magába fogadja a halottakat is, mert tavaszra új élet sarjad, a mag rothadása a televényben egyszersmind az új élet erjedése is, ezért Démétér jelenléte a földben a halál utáni életre is ígéretet jelentett. - Magát a beavatást, a legszentebb hittitkok megismerését, hosszú előkészület előzte meg. Akit ősszel beavattak, az már tavasszal részt vett egy előkészítő, beszentelő szertartáson, azaz keresztülment a beavatásnak egy alacsonyabb fokozatán. Eleinte csak attikai polgárok lehettek mystések, "beavatottak", később, mikor a görögség nemzeti egységének az öntudata kialakult, minden görög kérhette fölvételét, bebocsáttatását a szent "karámba", de a barbárok ki voltak zárva belőle. A beavattatás a halálon keresztül vitte új életre a lelkeket, a szertartáson az új mystés mellett a halotti fáklyát is meggyújtották és fejét betakarták, hogy láthatatlanná legyen, mint maga Hadés és mint az alvilág többi lakója. Hogy a halálnak ehhez az átéléséhez milyen szertartások segítettek, azt éppen oly kevéssé tudjuk, mint ahogyan nem ismerjük azt a vigasztaló tanítást sem, mely a beavatottak számára a halál gondolatát megnyugtatóvá tette. Csak azt tudjuk, hogy Eleusisben a beavatottaknak a halál után a beavatatlanokétól eltérő sorsot ígértek; ki keresztülment a misztikus halálon, az ismerte a halál értelmét és nyugodt lélekkel nézett elébe, tudva, hogy a halálban új élet kezdődik számára. "Boldog, aki ezeket látva megy a föld alá, az tudja az élet végét és tudja az istenadta kezdetet" - mondja Pindaros, Sophoklés szerint pedig "háromszor boldogok azok a halandók, akik ezeket a szent szertartásokat látva térnek Hadés világába, mert csak ezek számára van megadva, hogy ott is éljenek, mindenki másra ott szenvedések várnak". A beavatottak Démétér anyai ölére tértek meg haláluk után, a beavatatlanok a halálnak ezt a szelídebb oldalát nem ismerik, csak az örök meghiúsulás kegyetlen világát, a sötét Hadés birodalmát, az alvilágot.

További információk a témában és egyebekben:

Vissza