HÉRAKLÉS Héraklés, Zeusnak és a halandó Alkménének halandó gyermeke, földi élete küzdelmeivel érdemelte ki a halhatatlanságot. "Hébét, a nagy Zeus és az aranycipellős Héra leányát Héraklés, a szép bokájú Alkméné erős fia vette hitvesévé a havas Olymposon, miután bevégezte nehéz küzdelmeit. Boldog, aki nagy tettet teljesítve a halhatatlanok között lakik bánat nélkül és öregség nélkül, örökké."Héraklés az apotheósis, a földi szenvedéseket vállaló hőst jutalmazó "istenülés" mintája, a halál felett győzedelmeskedő emberi kiválóság. A héraklési eszmény első követelménye : úrrá lenni önmagunk felett.

Héraklés maga is bűnös ember, féktelen indulata már gyermekkorában gyilkosságba viszi, és Héra gyűlölete, mely egész életén végigkíséri, szintén úgy okozza mindannyiszor romlását, hogy bűnbe sodorja. De bűnéért mindannyiszor vezekel : egyszer Eurystheus szolgálatába áll, hogy a "tizenkét munkát" elvégezze, másszor önmagának még teljesebb legyőzését követelő szolgálatot vállal: a lydiai királyné, Omphalé rabságában asszonyruhát ölt és női munkával foglalatoskodik, míg Hellas hősei új meg új küzdelmekben próbálják meg erejüket. Így maradt el Héraklés egyebek között a kalydóni vadászatról. A tizenkét munka nem pusztán vezeklés. (Különben is, van olyan hagyomány, mely szerint Megarától való gyermekeit a tizenkettedik munka után ölte meg. Vö. Euripidés Őrjöngő Héraklését.) A tizenkét munka Héraklés életének igazi feladata: a föld megszeliditése, békét szerezni a világnak a pusztító szörnyektől, melyek legnagyobb részéről kiemelik forrásaink, hogy Gaiának, a Földnek a leszármazottai, vagy közvetlenül, vagy mint Ekhidna és Typhón magzatai. A tizenkét munka sorrendjét különböző forrásaink különbözőképpen adják elő, de a lényegben egyeznek: az olymposi világrend igényét érvényesíti velük Héraklés a földön is. Nemhiába ő az istenek halandó szövetségese a gigantomachiában, földi küzdelmei, a tizenkét munka közül hat egészen világosan, és a többi is az útközben végbevitt "mellékfeladatok" (parerga) által arra szolgált, hogy az olymposi világrend számára biztosítsa az uralmat. S mikor földi szenvedései Nessos bosszúja és földi asszonyának gyarlósága folytán (vö. Sophoklés, A trakhisi nők) elviselhetetlenné fokozódnak, a szörnyű kínoktól megszabadító máglyáról az Olymposra emeli Zeus. Héra is megengesztelődik : leányát, Hébét, az "Ifjúság" istennőjét, a fiatalkor erejének szépségét magát adja hozzá nőül.
Síri áldozatot minden halottnak mutattak be a görögök, egy-egy kiváló hősnek, kiben az egész város a jótevőjét tisztelhette, a közösség együttesen is áldozott, mint szent halottnak, hérósnak. Héraklés kultusza azonban több volt, mint pusztán a hérósnak kijáró tisztelet. Róla azt tartották, hogy az Olymposra emelték érdemei, s neki nemcsak síri áldozat járt, városok versengtek érte, hogy melyikük emelt először oltárt neki, mint az olymposiak közé emelkedő istennek. De az olymposi istenek között is földesebb, keményebb, parasztosabb volt a többinél; a mítoszban és a rítusban egyaránt kifejezésre jutott ez. Mikor Héraklésnak áldoztak, a szertartáshoz tartozott, hogy káromkodjanak, s a mítosz arról tud, hogy még vezeklő szándékában is
erőszakos tudott lenni. Mikor Eurytos marháit ellopta Autolykos, az meggyanúsítja Héraklést a lopással, de fia, Iphitos nem hisz neki és magához Hérakléshoz fordul, hogy keressék együtt az elveszett jószágot. Héraklés megígéri segítségét s megven- dégeli Iphitost, de hirtelen támadt őrületében ledobja vendégét Tiryns falairól. Súlyos betegség száll rá büntetésből s Delphoiba, Apollón szentélyéhez fordul tanácsért. De a Pythia nem mond jóslatot neki, mire Héraklés dühében fosztogatni kezdi a temp- lomot, a Pytbia háromlábú székét, tripusát akarja elemelni, hogy vele saját maga számára rendezzen be jóshelyet. Apollón szentélye védelmére kel, de Zeus villáma szétválasztja a küzdőket. Ekkor adja Apollón azt a jóslatot, hogy akkor szabadul meg Héraklés a betegségétől, ha három évre rabszolgának adja el magát : így került Lydiába, Omphaléhoz. Földi halálának és olymposi halhatatlanságának ellentmondása már igen régen foglalkoztatta a görögöket, s Homérosnál találkozunk azzal a megoldással, hogy Héraklés maga az Olymposra került, csak "képmása", eidólonja, jutott az alvilágba. Hérodotos két Héraklést különböztet meg : egyik az isten, kinek tiszteletét Egyiptomtól tanulta a görögség, másik a hérós, kinek hőstetteit az isten alakjával kapcsolták össze később. Ez kivált azért érdemel figyelmet, mert mutatja, hogy Hérodotos hite számára az isteni és emberi világ határa az ember számára átléphetetlen. De a Héraklés-elképzelésnek éppen az a lényege, hogy az istenek közé emelő emberi érdemet hangsúlyozza. Látni fogjuk Rómában azokat a feltételeket, melyek éppen ezért növelték meg egy időben
Héraklés tiszteletének a jelentőségét. "Üdvözlégy, király, Zeus fia, és adj erőt és boldogságot" - így fordul az "oroszlánlelkű" Hérakléshoz a homérosi himnusz. Különösen az ephébosok, a férfisorba lépő ifjak áldoztak neki. A görögség nagy nevelői - először i. e. az V. században Prodikos szofista - Héraklés példájára mutattak, ki, mikor a Gyönyörűség és az Erény útja között kellett választania, elutasította magától a Gyönyörűség csábításait és az Erény rögös útját vállalta. A filozófusok közül különösen a görög- római világ aszkétái, a kynikosok (cinikusok) szerettek Héraklésra hivatkozni. Athénben az ő szent helyén, a Kynosargesban gyűltek össze és az ő példáján tanították, hogy az erényen kívül mindent meg kell vetni; Héraklés utánzásában az vitte a legmesszebbre szerintük, aki minél kevesebbel tudja beérni. Igénytelen öltözetüket Héraklés meztelenségével igazolták. Héraklést mint tökéletes cinikust mutatja be az az Aisópos- mese, mely szerint, mikor az Olymposra került, minden egyes istent barátságosan üdvözölt, de Plutostól, a "Gazdagság" istenétől elfordult. Csodálkozva vonta Zeus felelősségre a fiát emiatt, de Héraklés így válaszolt: "Azért fordultam el tőle megvetően, mert mikor mindketten az emberek közt éltünk, őt bizony többnyire csak a gonoszok mellett láttam."

Amikor a rabszolgatársadalom hanyatlása idején a cinikusok aszkézisükkel és elhanyagolt külsejükkel is az uralkodó osztály fényűzése ellen tüntettek, valójában ugyanazt a bírálatot alkalmazták, amelyet Seneca, a sztoikus római filozófus alapján így fogalmazhatunk meg : a rabszolgák által kiszolgált szabadok, akik nem ismerhetik meg az ember alapvető tulajdonát, a munkát, ugyanúgy elvesztik emberi méltóságukat, mint az ő kényelmük kiszolgálására kényszerített rabszolgák. Minthogy a mesterségek az emberek elpuhultságára, fényűzésére vezettek, Seneca hajlandó megtagadni a mitológia ezermesterét, Daidalost is, és inkább maga is a cinikusok eszményképét és tanítóját, Diogenést választja, aki még poharát is megszégyenülten dobta el, amikor egy gyermeket látott, aki markából itta a vizet. Az az okoskodás természetesen, amely a technikai haladás jelentőségének a tagadásával általában a fejlődés tagadásához vezet, a cinikusok társadalomkritikájának minden haladó mozzanata mellett, végső soron ugyanabban az értelemben reakciós, mint más körülmények között a romantikus antikapitalizmus is az. A mitológia Héraklését mint népi hőst, úgy látszik, filozófus kortársainál jobban értette meg a nép gyermeke, a császárkori Görögország egy rendkívül érdekes alakja, akivel szemben görög és római filozófusok még értetlenebbül álltak, mint magával mitológiai eszményképével szemben. Sóstratosról van szó, akit szülőhazájában, Boiótiában, új Héraklésnak tartottak, s aki az egyszerű, természetes életmódhoz közelebb állt, mint akármelyik cinikus filozófus. Babonás hittel a Föld fiának is nevezték, de ő nevetve mondta meg :az igazat: anyja tehénpásztor volt. Ő maga szabad ég alatt hált a Parnassoson, pázsit volt az ágya a hegyen termő vad gyümölcs a tápláléka, ruházata farkasbőr, bikával és medvével kelt birokra, s még sajnálkozva emlegette, hogy oroszlánok ninesenek többé. Népmesékből ismert vonások színezik alakját : mikor korának egyik legműveltebb embere, Herodes Atticus vendégül látja, ő csak tejet kér, igaz, hogy a templom legnagyobb serlegét teletöltve, s még azt is kiköti, hogy a tej olyan legyen, amit nem asszony fejt. Megkapja, amit kér, de alighogy szájához vonta a serleget, leteszi, mint mondja: "asszonyszagot érez". Herodes nem hiszi, hogy a "boiótiai Héraklés" valóban megérezhette ezt, sietve küldi ki szolgáit a nyájhoz, tudják meg, mi az igazság, és kitűnik, hogy valóban asszony fejte meg a kecskéket. Sajnos, sem a csodalátó, sem a szkeptikus tudósításokból nem látjuk tisztán Sóstratos valódi történelmi szerepét; valamilyen népi mozgalomnak lehetett a képviselóje, s csak annyi bizonyos, hogy Héraklés eszményét nem a többnyire elmélet és gyakorlat kettősségében élő császárkori filozófusok szőrszál- hasogatásaiból ismerte meg, hanem a nép körében még eleven hagyományokból. Ebben a késői korban, az i. sz. II. századában ritkán van alkalmunk arra, hogy a klasszikus mítosszal mint eleven néphagyománnyal találkozzunk. Sóstratos példája annál jelentősebb, mert a nép gyermekénél a Héraklés-mítosz olyan mozzanatait találjuk meg, amelyek az irodalomból megismert formák helyes értelmezéséhez is hozzásegíthetnek. Mert Sóstratos nemcsak a fényűzés megtagadásában követi mitológiai eszményét, mint a cinikus filozófusok; ellenkezőleg, az ember életét szebbé tevő, rendkívüli erejéhez méltó feladatokat keres, rablókat irt ki, járatlan utakat tesz járhatóvá, szakadékokat hidal át. Más kérdés, és forrásaink nem nyújtanak kellő alapot arra, hogy megállapítsuk, mit és milyen feltételek között tudott megvalósítani terveiből. De hogy ilyen tervek megvalósításában látta Héraklés követését, az mindenesetre rávilágít arra, hogy mit jelentettek a nép számára Héraklés mítoszai. S minthogy a Héraklés-mítoszokra nézve összefüggő nagyepikai feldolgozást, amely homérosi értelemben nyújtaná magas fokú kiképzésben a népi felfogást, nem ismerünk, e kivételesen tetten ért szívós népi hagyomány segíthet feltárni az irodalmi hagyományozás útján ránk maradt töredékes adatok belső összefüggését. Ebből a szempontból nézve jut igazi jelentőségéhez az a mozzanat, amelyben a Héraklés-mítoszok a Prométheus-mítosszal találkoznak. Az égből ijesztő mennydörgés közepette, vakító fénnyel lecsapó villám, vagy ahol a föld repedésén keresztül földgáz hatolt ki a levegőre s gyulladt meg a kezdetleges műveltségű ember előtt ismeretlen okokból: ez volt az ember első találkozása a tűzzel. Ezt fejezi ki Zeusnak mint a villám urának, s Héphaistosnak mint a föld mélyén - esetleg tűzhányók kráterében - legényeivel, a kyklópsokkal vagy a törpe alakú telkhinekkel Zeus fegyvereit kovácsoló istennek a képzete. Sok időbe telt, míg az ember a pusztító tűzben felismerte azt a természeti erőt, amelyet a maga szolgálatára kényszeríthet; mikor először sikerült magának is tüzet csiholnia, még visszariadt ettől az első önálló lépéstől, úgy érezte, hogy meglopta az isteneket, és ezért bűnhődnie kell. Képzeletében úgy jelent meg Prométheus alakja, mint aki ezért a bűnért szenvedi el minden ember nevében a villám istenének, Zeusnak a büntetését; saját lelkiismeretét nyugtatta meg és saját magát bátorította újabb lépésekre a természet erőinek a meghódításában, amikor Prométheus szabadítójáról, Héraklésról szőtte tovább a mesét. A Héraklésról, Zeus fiáról szóló mítoszok ember és természet viszonyában további fejlődésről beszélnek. Mert Héraklés földi asszony fia, s bár atyja Zeus, a legfőbb isten, csak akkor juthat fel az Olymposra, ha teljesítette nagy feladatait: legyőzte sorra azokat a szörnyetegeket, amelyek az emberek békés városait és virágzó ültetvényeit pusztulással fenyegetik. Az ember még védtelenül áll a természeti csapásokkal, vadállatok támadásával és mocsarak betegséget terjesztő kigőzölgéseivel szemben, de már gyűjti az erejét ezek legyőzésére, s a mítosz, amely az ember diadalával végződik, már maga is az ember önbizalmát növeli ehhez az erőgyűjtéshez. S mivel Héraklés nem az elvont embernek, hanem a természetet leigázó dolgozó embernek az eszménye, igazi népi hős, a társadalmi lét embertelen erői ellen is küzdelemre bátorít, aminthogy ő az, aki az emberek békéjét és biztonságát megzavaró gonosz királyokat is legyőzi.

További információk a témáról és minden egyébről:

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu