Odysseus 4. Odysseus hajója

- Mondták ezt már mások is, anyóka - mondta erre Odysseus, hogy elhárítsa a gyanút. És háttal ült a tűznek, hogy meg ne lássa a lábán a dajka a régi sebhelyet. Hanem Eurykleia alighogy behozta az üstöt s hideg vizet kevert el benne meleggel, s kezébe vette, hogy megmossa az idegen lábát, meglátta a sebhelyet. Eleresztette erre a lábat, hogy az az üstbe ütődött, és a langyos víz kiborult. Könnyel teltek meg a hű cseléd szemei és felkiáltott : - Bizony, hogy Odysseus vagy, gyermekem, ó, hogy előbb fel nem ismertelek! S már Pénelopéhez lépett volna, hogy hírül adja neki, hogy megjött a férje, de Odysseus a torkára szorította kezét, s míg Athéné elfordította Pénelopé figyelmét, megfenyegette : De felelt Eurykleia : - Gyermekem, nem kell hogy megfenyegess engem, hiszen tudod, hogy megbízható vagyok, s ha kell, hallgatni fogok, keményen, mint a kő. Hanem mást mondok : ha az isten a kezedre adta a kérőket, én majd sorban megmondom neked, hogy melyik cseléd lett hűtlen hozzád. - Azt már majd magam is kitapasztalom, anyóka - felelt Odysseus -, te csak őrizd meg a titkot és a többit bízd az istenekre. Reggelre kelve Eurykleia költögette a szolgálókat, sürgetve, hogy takarítsák ki a házat, mossák el az edényeket és hozzanak friss vizet. A férficselédek fát hasogattak, a leányok is hamar meghozták a vizet a forrásból. Velük jött Eumaios is, a derék kondás, s most is volt néhány jó szava a szerencsétlen idegenhez. Hozta a hitvány Melanthios, a régi gazdához hűtlen kecskepásztor is a kecskéket a kérők lakomájához, s amint meglátta Odysseust, gyalázkodó szóval illette. Philoitios, aki kénytelen-kelletlen egy meddő tehenet s néhány hitvány kecskét hozott a hívatlan vendégek parancsára, részvevő szavakkal fordult hozzá. Gazdájára, Odysseusra gondolt, aki, ha ugyan él, talán szintén ilyen nyomorultul bolyong. Mert a koldusban ő sem ismerte fel jó gazdáját, aki még mint gyermeket rendelte őt a gulya mellé. Jöttek a kérők is, hamarosan megtelt velük a terem. Télemakhos is megjött a népgyűlésből. Odysseus számára a küszöb mellé hitvány széket és asztalkát tétetett, s szigorú szóval fordult a kérőkhöz, hogy ma nem fogja tűrni a házában menedéket kereső idegen bántalmazását. De az elbizakodott férfiak féktelen kedvével nem lehetett bírni, durva hahotájuk nem ült el. Télemakhos egyre csak atyját nézte és leste, hogy az mikor küldi már a gyalázatos kérők ellen. Ezen a napon Pénelopé behozatta Odysseus íját a terembe és így szólt a kérőkhöz : - Hallgassatok rám, ti büszke kérők, kik itt esztek-isztok örökké a soká elmaradó férfi palotájában, s azt mondjátok, hogy más szándék nem vezetett ide, csak engemet akartok feleségül venni. Hát eljött az idő! Az isteni Odysseus íját teszem elétek; aki legkönnyebben tudja felajzani, és a nyilat mind a tizenkét balta fokán keresztüllövi, azt fogom követni, elhagyva e házat, ahol fiatal éveim elteltek, ezt a szép és gazdag palotát, de tudom, álmomban sem fogom soha elfelejteni. Eumaios sírva tette a kérők elé a nehéz íjat; Philoitios, a marhapásztor is sírva fakadt, mikor ráismert szegény gazdája fegyverére. Télemakhos felállította a baltákat, gödröt ásva mindegyik számára a padló agyagjában, és mérőzsinórt feszített ki, hogy egyenesen álljanak. Próbálgatták a kérők, de hiába próbálták. Egymás után vették kézbe Odysseus óriási íját, de nem bírták kifeszíteni, és érezniük kellett, hogy mennyivel hitványabbak Pénelopé férjénél. Eközben Odysseus félrevonult a két hűségesnek bizonyult szolgával. - Philoitios gulyás és Eumaios kondás, mondanék valamit, vagy tovább titkoljam? Tudnátok-e Odysseust segíteni, ha hirtelen hazahozná valamelyik isten közétek? A kérők mellé állnátok-e, vagy Odysseus mellé? Szóljatok, ahogy a lelketek sugallja! - Zeus atya, ha teljesítenéd ezt a kívánságomat, hogy hazavezesse valamelyik isten azt a férfit miközénk, meglátnád, mekkora erő van a két kezemben! - fohászkodtak a hű szolgák, mire Odysseus felfedte kilétét. Sírt a két hű szolga örömében, és csókolták a kezét, a vállát, ahol érték. Elsírdogáltak volna ott estelig is, de Odysseus lecsendesítette őket, nehogy valaki még így találjon rájuk. Aztán megbeszélték a teendőket, hogyan tartsák távol a szolgálókat, s adott jelre hogyan zárják el az ajtókat. S hogy feltűnést ne keltsenek, egyenként tértek vissza a terembe. Akkor már kimerültek a kérők a hiábavaló próbálgatásban. Antinoosnak eszébe jutott, hogy a városban éppen Apollón ünnepét üli a nép - újhold volt aznap - s gondolta, talán a nyilas isten nem engedi, hogy még az ünnep napján is íjat feszítsenek, az ünneptől távol maradva. Azt javasolta, hogy aznap ne is próbálkozzanak többé, hanem másnap reggel mutassanak be áldozatot Apollónnak, s akkor majd az isten ad erőt az íj felajzásához.

Penelopé

De most Odysseus kérte, hogy engedjék, hadd próbálja meg ő is az erejét rajta. Hiába utasították el felháborodottan a kérők : más koldus még oda sem mer hallgatni arra, hogy mit beszélnek az urak az asztalnál. Pénelopé ragaszkodott hozzá, hogy teljesítsék az idegen kérését. Odysseus kezébe vette, megforgatta és jobbról, balról nézegette kedves régi íját, hogy nem kezdte-e ki a szú, amíg ő a hazájától távol bolyongott. Csodálkozva látták a kérők hozzáértő mozdulatait. Gondosan megtapogatta és megpendítette az ideget, mint mikor mesteri énekes pengeti a lant húrjait. S zengő hangot adott az ideg, a fecske énekéhez hasonlót. Elszontyolodtak a kérők, amikor meghallották. Megdördült az ég, és Odysseus örült, hogy kedvező jelet küldött le neki Kronos fia. S vette a nyilat, mely ki volt már készítve az asztalon - a többi a tegezben hevert -, ráhelyezte az idegre és elpattintotta.

Repült a sebes nyíl s nem tévesztette célját, mind a tizenkét balta fokán keresztülhatolt. Pénelopét már előbb felküldte Télemakhos az asszonyszobába, a cselédeket is ügyesen eltávolították. S ekkor Odysseus intett Télemakhosnak, az gyorsan vette a kardot és a dárdát, és Odysseus mellé lépett. Odysseus ledobta magáról rongyait és az ajtóhoz ugrott, kezében az íjjal, s a nyilakat mind a lába elé öntötte a tegezből. És odakiáltott a kérőknek: - Hát ez az íjverseny baj nélkül megtörtént, most másfajta célpontot keressünk, csak megadja most is a sikert Apollón! Antinoos éppen az aranyserleg felé nyúlt, hogy igyon; őt vette célba elsőnek Odysseus, s talált most is a nyíl, Antinoos holtan vágódott el. Megvetően mérte végig a rémült kérőket Odysseus tekintete : - Ti kutyák, nem gondoltátok, hogy még visszatérek valaha Trója alól, ezért mertétek pusztítani az én házamat, s míg magam is élek, feleségem kezét mertétek megkérni, nem félve az istenektől sem, akik a széles égben laknak, sem az emberek bosszújától. De most elérkezett a vég mindannyiatokra. Amíg a nyilakból tartott, avval vette sorjában célba mindegyiket, mire az elfogyott, Télemakhos hozott fegyvert a kamrából atyjának, magának és a két hű cselédnek. De a kamra ajtaját a nagy sietségben nyitva feledte, s Melanthios a kérők számára is hordta ki a fegyvereket. Mikor észrevették, Eumaios és Philoitios megkötözték a kecskepásztort, de addigra már tizenkét kérő állt teljes fegyverben. Ám hiába voltak ők többen, Odysseus ellen semmire sem mentek, mert Pallas Athéné jött le az Olympósról, hogy kedveltjét megvédje. Senki sem maradt életben a kérők közül. A hűtlen szolgákat és szolgálókat halállal büntették, a legkegyetlenebb halállal Melanthiost. De Phémios életét megkímélte Odysseus, hiszen ő csak kényszerűségből mulattatta a kérőket énekével, s mint az isteni ének tudója, az istenek oltalma alatt állt. A kérőket kiszolgáló Medón számára Télemakhos kért kegyelmet, mert Medón is mindig törődött vele gyermekkorában. Akkor Télemakhosszal Eurykleiát hívatta Odysseus. Vértől szennyesen találta gazdáját a hű dajka, mint oroszlán a nyáj közepén; már-már felujjongott, amikor a porba hullva látta a gonosz kérőket, de Odysseus leintette : - Csendesebben örülj, vénasszony, türtőztesd magad és ne ujjongj, mert bűn volna a megölt férfiak felett dicsekedni. Ezeket a Moira, az isteni végzet győzte le és saját gonosz tetteik, mert senkit sem becsültek a földön, sem jó embert, sem rosszat, akárki érkezett is közéjük. - S számon kérte Eurykleiától, hogy az asszonycselédek közül ki lett hűtlen hozzá és a családjához. Ujjongó kacagással ment fel a vénasszony az emeletre, hogy megvigye a hírt úrnőjének. De nem hitt a szavának Pénelopé : - Anyó, az istenek elvették az eszed, még te is csak gúnyolsz gyászomban, hogy ilyen kósza hírt hozol és felébresztesz édes álmomból! Azóta sem aludtam így, hogy Odysseus útra kelt a szörnyű Ilios felé. Odysseust ezalatt megfürösztötte Eurynomé, a hű gazdasszony, és megkente bőségesen olajjal és szép ruhákba öltöztette. Athéné istennő szépséget öntött rá, nagyobb lett és teltebb, s fejéről göndören omlottak le hajfürtjei, mint a hyakinthosvirág. A halhatatlan istenekhez volt hasonló, mikor kilépett a fürdőmedencéből. Úgy ült a trónszékbe, feleségével szemben. Most már inkább ismerte volna fel a férjét Pénelopé, mint a durva koldusgúnyában, de húsz keserves esztendő óvatosságra intette. - Hát vess az udvaron ágyat nekem, anyó - mondta Odysseus Eurykleiának - , mert látom, kemény vas ennek az asszonynak a szíve. Mostanra hagyta Pénelopé az utolsó próbát s így toldotta meg férje  parancsát: - Vigyétek ki az ágyat az udvarra a hálószobából, amelyet ő maga épített, s vessétek meg neki, gyapjútakaróval, fényes lepedővel. De közbeszólt Odysseus : - Ó asszony, nehéz parancsot adtál. Ki vihette valaha is máshová az én ágyamat? Halandó ember nem, ha még olyan erős, akkor sem, hiszen a földbe van gyökerezve a lába. Hatalmas olajfa nőtt házunk sövényén belül, vastag volt a törzse, mint valami oszlop. A köré építettem hálószobámat, letörtem az olajfa lombos koronáját, törzsét körülgyalultam ágylábnak és a fölé faragtam, arannyal, ezüsttel, elefántcsonttal díszítve a nyoszolyát, és bíborral befestett bőrszíjat feszítettem ki rajta. Ellágyult erre Pénelopé, térde megroggyant, aztán sírva futott Odysseus felé, két kezével átölelte nyakát, fejét megcsókolta és így szólt: - Ne haragudj rám, Odysseus, hiszen te vagy a legokosabb minden ember között. Az istenek mértek ránk nyomorúságot, ők irigyelték el tőlünk, hogy mindig egymás mellett maradjunk, együtt élvezzük fiatalságunkat és úgy érkezzünk az öregség küszöbéhez. Bocsásd meg, hogy nem fogadtalak szeretettel, csókkal, mihelyt megláttalak, de mindig borzadva féltem, hogy valaki rászed, csalfa szóval, mert sokan vannak, akik ármányt szőnek. De nyoszolyánk titkát csak mi ketten tudtuk, meg egyetlen hű cselédem, akit anyám adott velem, mikor hozzád jöttem feleségül. Sírtak mind a ketten. Mint mikor a hajótörött a szennyes habokban úszva végre partot ér és a szárazföldre léphet, olyan várva vártan érkezett meg férje Pénelopénak.

További információk a témáról és egyebekről:

 

 

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu