A TRÓJAI HÁBORÚ 4. Akhilleus már közel volt a városhoz, a trójaiak futottak előle, s Priamos kinyittatta a város kapuit, hogy a menekülőket befogadják. Csak Hektór maradt a falakon kívül, a vészt hozó Moira által gúzsbakötve, a Skaiai kapunál. Priamos látta meg először Akhilleus közeledését, látta Hektórt is a kapunál s könyörögve terjesztette feléje kezét a falakról. Sírva hívogatta fiát Hekabé is, de Hektór nem hallgatott rájuk. Jött is már Akhilleus, óriási dárdáját rázva. Hektór szembefordult vele, csak arra kérte, hogy kössenek szerződést: a győztes elveszi a legyőzött fegyverét, de a holttestét kiszolgáltatja. - Hektór, gonosztevő, ne emlegess nekem megegyezést !

Amint nem lehet az oroszlánok és az emberek közt szerződés, sem a farkasok és a bárányok nem egyezkednek, hanem szünet nélkül csak a vesztét kivánják egymásnak, úgy én sem ejthetek veled baráti szót, s nem lehet közöttünk szerződés, amíg egyikünk el nem esik. Most szedd össze minden erődet, mert nem menekülsz meg. Pallas Athéné győz le az én dárdám által, s most mindenért egyszerre lakolsz, társaim pusztulásáért, akiket megöltél! - és dárdájával kereste már rajta azt a helyet, ahol legkevésbé védi a Patroklostól zsákmányrolt fegyverzet. Már alig volt élet Hektórban, de még mindig kérlelte Akhilleust, hogy szolgáltassa ki holttestét. Apja, anyia fényes váltságdíjat adnak majd érte, hogy ne marcangolják szét a kutyák, hanem a trójaiak és a trójaiak asszonyai máglyán égessék el. De Akhilleus kérlelhetetlen volt. Ekkor. haldokolva még így szólt a sisakrázó Hektór: - Vigyázz, hogy ne értem haragudjanak majd reád az istenek azon a napon, amikor majd Paris és Phoibos Apollón, akármilyen hős vagy, téged is megölnek a Skaiai kapunál ! Akhilleus ügyet sem vetett a jóslatra: - Halj meg! S én majd akkor fogadom a halált, amikorra Zeus és a többi isten be akarja teljesíteni. Szörnyű gyalázatot eszelt ki ekkor; átfúrta bokában Hektór két lábát és szíjat fűzött belé, úgy kötözte harci szekeréhez, s hagyta, hogy szépséges feje a porban húzódjék utána, miközben a lovak közé csapott és a hajók felé vágtatott velük. Akkor Zeus megadta az ellenségnek, hogy Hektórt saját szülőföldjén érje ez a gyalázat. Apja, anyja a falakról nézték, amint por lepte be fejét. Anyja haját tépte s messzire eldobta fényes fátylát, úgy sikoltozott, amikor látta. Kedves apja szánalmasan jajveszékelt, s alig bírták visszatartani, hogy ne rohanjon Akhilleushoz fiáért könyörögni. Iszonyú jajgatás töltötte be az egész várost. Meghallotta Andromakhé is, ki addig mit sem sejtve szőtt-font otthonában s éppen a széphajú szolgálóknak adott parancsot, hogy készítsenek meleg fürdőt a csatából hazatérő Hektór számára. Őrjöngő fájdalommal rohant a falakhoz, vele a szolgálók. Amikor meglátta férje meggyalázott holttestét Akhilleus lovai mögött, eldobott magától minden díszt, a fátylat is, amelyet az aranyos Aphrodité adott neki azon a napon, amelyen Hektár elvezette a szülői házból, és eszméletét vesztve rogyott össze. Körötte álltak és tartották őt a sógornői, s mikor magához tért, iszonyú panaszba kezdett: - Hektór, jaj nekem már, mert egy közös sorsra születtünk mi ketten: te Trójában, Priamos palotájában, én pedig Thébében, Plakos erdős hegye alatt, Éetión házában, aki nevelt, amíg kicsi voltam, de csak bajra és szomorú sorsra. Ó, bár ne is születtem volna! Most te a föld alá, Hadés házába mégy és engemet itt hagysz irtózatos gyászban, özvegyen, lakunkban. S gyermekünk - még balgatag kicsi, a kettőnk gyermeke, s te nem fogsz már mellette állni, nem fogtok már többé egymásnak örülni. Ha az akhaiosok annyi könnyet hozó pusztítását túléli, akkor is csak bánat és szenvedés vár rá, mert mások fogják majd a földjeit is elszántani. Árvasága napja pajtásaitól is megfosztja, elborul a sorsa és könnyel telnek meg orcái. Koldulva megy fel szegényke atyjának barátaihoz, egyiknek ingébe, másiknak köpenyébe kapaszkodik, egyik-másik talán megszánja és nyújtja poharát egy kevéssé, az ajkát még megnedvesítheti, de az ínyéig már nem jut az italból. Egy boldog, akinek élnek a szülei, még el is taszítja a lakomától, kezét emelve rá s szitokkal illetve : "Eridj, a te atyád nem lakomázik köztünk! Sírva jön a gyermek majd özvegy anyjához, a kis Astyanax, aki régen kedves atyja térdén ülve a   legjobb falatot, velőt, juhok kövér zsírját eszegette. . . Így panaszkodott ott Andromakhé és siratta kedves férjét, és vele sírtak az asszonyok. A myrmidónok könnyeitől ázott a homok, könnyeiktől ázott fegyverzetük is, amíg Akhilleus vezetésével Patroklost siratták. Mikor éjszakára lepihent Akhilleus a szabadban, a tenger partján, alighogy elaludt, megjelent előtte Patroklos lelke: ugyanaz a termet, még szép szeme is Patrokloséhoz hasonlított és ugyanolyan ruhákba is volt öltözve, mint életében. Megállt feje fölött és így szólt hozzá: - Alszol, s nem gondolsz velem, Akhilleus ! Míg éltem, sohasem feledkeztél meg rólam, csak most, mióta meghaltam. Temess el mielőbb, hogy Hadés kapuján átjuthassak. Most kivetnek maguk közül a lelkek, az elhaltak képmásai, s nem engednek át a folyón, hogy közéjük elegyedjem, csak így céltalanul bolyongok Hadés nagykapus háza körül. Neked magadnak is az a végzeted, hogy Trója alatt halj meg, tegyék hát egymás mellé csontjainkat; amint együtt nevelkedtünk a ti palotátokban, úgy a csontjainkat is egy aranyláda őrizze. Akhilleus kinyújtotta kezét és meg akarta ölelni, de nem fogott semmit: a lélek, mint a füst, a föld színén futott végig vinnyogva. Csodálkozva ébredt Akhilleus és kezét összecsapta: - Ó, hát van valami lélek és képmás Hadés házában is, de élet nincs benne. Mert egész éjszaka a szegény Patroklos lelke állt mellettem, sírva, panaszkodva, s rendelkezett mindenben, és csodálatosan hasonlitott rá magára. Így szólt, s a többiek rákezdtek a sírásra. Ott sírtak, amikor felkelt a rózsásujjú hajnal. Agamemnón ekkor embereket küldött öszvérekkel fáért az erdőre. Mikor ezek megtértek az Ida hegyéről, halomba rakták a fát és feltették a máglyára a holttestet, sok juhot és szarvasmarhát vágtak le, kivették mindnek a zsírját, avval födte be Akhilleus a holttestet, és a megnyúzott állatokat körös-körül felhalmozták. A gyászkerevethez mézzel és olajjal telt korsókat támasztott, négy büszke nyakú lovat és kilenc kedves kutyájából kettőt nyakaztatott le, s tizenkét trójai ifjat is megölt és a máglyára vetett. Aztán jajveszékelve siratta és nevén nevezte társát: - Légy üdvözölve általam, Patroklos, Hadés lakában is, és örülj, mert mindent teljesítek, amit ígértem neked. A hős trójaiak tizenkét derék fiát veled együtt fogja a tűz megemészteni, de Hektórt nem a tűznek adom, hogy megeméssze, hanem az ebeknek. Így fenyegetőzött, de Hektórhoz nem értek az ebek, mert Zeus leánya, Aphrodité, távol tartotta őket éjjel-nappal tőle, és ambrosiás rózsaolajjal kente be, hogy ne sértsék meg a rögök, amikor Akhilleus a szekérhez kötve vonszolta. És Phoibos Apollón sötét felhőt bocsátott az égből a földre, ott, ahol a holttest feküdt, hogy az védje meg a nap erejétől is. Patroklos halotti máglyája pedig nem fogott tüzet. Ekkor Akhilleus Boreashoz, az északi szélhez, és Zephyroshoz, a nyugati szélhez imádkozott és áldozatot fogadott nekik, ha felélesztik a máglya tüzét. Jött a két szél isteni zúgással, hamarosan Trójába értek, a máglyának estek, s mindjárt ropogni kezdett a tűz. Egész éjszaka ébren tartották fúvásukkal a tüzet, és Akhilleus egész éjszaka öntötte a bort aranykehelyből, öntözte a földet és hívogatta a szegény Patroklos lelkét. Mint atya, ki gyermekét siratja, úgy sírt Akhilleus bajtársa csontjait égetve, a máglya mellett vánszorogva és keservesen nyögve. Reggel eloltották borral a máglyát, Patroklos megmaradt csontjait aranyedénybe gyűjtötték, s hamvai fölé kis dombot hantoltak, hogy majd Akhilleus halála után emeljenek az életben maradt görögök széles és magas sírhalmot kettejük fölé. Akkor aztán versenyjátékokat rendezett Akhilleus Patroklos emlékére s a győzteseket fényes versenydíjakkal jutalmazta. Kocsiverseny, ökölvívás, birkózás, versenyfutás, tőrvívás, diszkoszvetés és céllövés után a dárdavetésre került volna a sor. Erre Agamemnón is jelentkezett, de Akhilleus, még mielőtt megkezdhették volna, neki adta az első díjat : - Atreidés, mindnyájan tudjuk, hogy te vagy a legelső. A versenyjátékok végeztével eloszlott a nép, ki-ki sátraiba. Akkor már este volt, megvacsoráltak és aludni tértek. De Akhilleushoz nem jött el a mindent leigázó álom, egész éjszaka Patroklosra gondolt s csak hánykolódott fekvőhelyén. Majd fölkelt és a tenger partján bolyongott; hajnalban pedig befogott, szekeréhez kötözte újra Hektórt, és háromszor körülvágtatta vele Patroklos sírját. Aztán megpihent sátrában, Hektórt pedig otthagyta a porban. De Apollón vigyázott a holttestre és távol tartott tőle minden csúfságot: aranypajzsát tartotta föléje. A többi isten is megszánta már, mikor látták, hogy Akhilleus keservében hogyan bánik vele, s Hermést, az élesszemű Argeiphontést biztatták, hogy lopja el a holttestet. De Héra, Poseidón és Pallas Athéné kitartottak régi haragjuk mellett minden ellen, ami trójai. A tizenkettedik napon azután Apollón újra felszólalt az istenek gyűlésében, s akkor már hiába szólt ellene Héra, Zeus elhatározta, hogy véget vet Hektór gyalázatának. Mert ha nem is jár egyforma megbecsülés Hektórnak és Akhilleusnak, Thetis istennő gyermekének, Hektórt is szerették az istenek. Hívatta is mindjárt Thetist. Iris ment le érte a tenger mélyére. Thetis akkor is halandó fiát siratta, és szégyellt megjelenni a boldog istenek között, de Zeus hívatta, mennie kellett.

És szólt hozzá az emberek és istenek atyja: - Feljöttél az Olymposra, Thetis istennő, nagy bánatodban is, elviselhetetlen gyászt hordva szívedben, tudom én is. De mégis megmondom, miért hívattalak. Kilenc napja már, hogy viszály tört ki a halhatatlanok között Hektór holtteste miatt. Már arra biztatják Hermést a többiek, hogy lopja el Akhilleustól a holttestet. Hanem én megmondom, milyen dicsőséget szántam Akhilleusnak, megbecsülve téged és irántad való szeretetemet továbbra is őrizve. Menj gyorsan a táborba és fiadnak vidd meg az én parancsomat. Mondd meg, hogy neheztelnek rá az istenek, és a legjobban én haragszom, hogy elvakult dühében Hektórt a görbe hajóknál tartja és nem adja ki. Én pedig a nagyszívű Priamoshoz Irist küldöm, hogy menjen el kedves fiát kiváltani a görög hajókhoz, s ajándékot vigyen Akhilleusnak, mert az meglágyítja szívét. Szót fogadott az ezüstcipellős Thetis, leszállt az Olympos csúcsáról és bement fia sátrába, melléje ült, megsimogatta, nevén szólította és így beszélt hozzá: - Gyermekem, meddig fogod még siránkozva és gyászolva a lelkedet emészteni, nem gondolva sem kenyérre, sem pedig szerelemre? Mert nem élsz már soká nekem, hanem közel áll már hozzád a halál és az erőszakos végzet. - És elmondta gyorsan Zeus izenetét is. És felelt Akhilleus : - Hát legyen így, az meg a váltságot hozza s a holttestet vigye, ha már maga az olymposi parancsolja. Megvitte Iris is Zeus izenetét Priamosnak. Hiába tartóztatta az agg királyt Hekabé, kiválogatta a kincseket, meiyeket Akhilleusnak szánt, befogatott szekerébe, s csupán egy szolgáját, Idaiost vitte magával. A síkságra érve Hermésszel találkoztak, de nem tudták, hogy isten: előkeló görög ifjúnak nézték, ki jó szívvel van hozzájuk, mert öreg apjára emlékeztette Priamos. Hermés vezette végig Priamost a görög táboron, az őrök szemét elbűvölte, úgy, hogy senki sem vette észre őket. Akhilleus sátrához érve, Hermés nyitotta ki az óriási ajtót, melyhez három szolga kellett máskor, és csak Akhilleus tudta egyedül kinyitni. Akkor aztán megnyilatkozott Priamos előtt az isten, és eltűnt, hogy ne lássa meg senki, amikor ltalandóval barátkozik. Priamos egyenesen Akhilleushoz lépett, megfogta térdét s megcsókolta kezét, a félelmetes, férfiölő kezet, amely annyi gyermekét ölte meg. És könyörögve mondotta : -- Fiam miatt jövök a görög hajókhoz, hogy kiváltsam holttestét, s hozok fényes váltságdíjat. Te meg félj az istenektől, Akhilleus, és könyörülj rajtam, gondolva atyádra. Én még nála is szerencsétlenebb vagyok, mert azt tettem, amit egy ember sem bírt volna a földön: gyermekem gyilkosának a kezét vontam a számhoz. Sírva fakadt erre Akhilleus is, sírtak mind a ketten, volt mind a kettőnek mire emlékezni: Priamosnak Hektórra, Akhilleusnak pedig atyjára és Patroklosra. Aztán Akhilleus szelíden fölemelte az aggastyánt, megszánva ősz fejét és fehér szakállát. Tudta, hogy csak valamelyik isten vezetésével jöhetett át a görög táboron Priamos, s csak egy isten nyithatta ki a hatalmas ajtót előtte. Eszében volt Zeus parancsa is, melyet az imént hozott meg Thetis. És részvevően mondta : -- Így fonják a sorsát az istenek a nyomorult halandóknak, hogy bánatban éljenek, ők pedig örökké gondtalanok. Mert két hombár áll Zeus küszöbén, tele az ő ajándékaival, az egyik csupa bajjal, a másik örömökkel. Amelyik embernek keverten adja a villámaiban gyönyörködő Zeus, azt egyszer baj éri, máskor valami jó. De akinek csak a csapásokból ad részt, azt gyalázatossá tette, azt éhség kergeti végig az isteni földön, s bolyong istenektől, emberektől megvetetten. Így Péleusnak is az istenek adtak dicső ajándékokat születésétől fogva, minden ember közt első volt boldogságban is, gazdagságban is, és uralkodott a myrmidónok fölött, s halandó létére istennőt adtak hozzá feleségül. Hanem azért rá is mért az isten szomorúságot, hogy nem származott tőle palotájában királyi utódok sora, egyetlen fia van s arra is korai halál vár. Nem is ápolhatom őt öregségében, mert távol hazámtól időzöm Trójában, reád hozva gondot és gyermekeidre. Rólad is hallottuk, öreg, hogy azelőtt boldog lehettél, Lesbos szigetétől fölfelé és Phrygia és a Helléspontos között minden a tiéd volt, mondják, gazdagságban s fiakban nem volt, ki veled mérkőzhetne. Csakhogy amióta ezt a csapást hozták rád az égi istenek, városod körül mindig harc folyik és férfipusztító öldöklés. De türtőztesd magad, ne sírj féktelenül, mert nem érsz el semmit bánatoddal, fiadat nem támaszthatod fel többé, csak még engem is magad ellen ingerelsz - mondta, mikor már nem bírta hallgatni a sírást. S székébe kényszerítette Priamost, bár az nem akart leülni, amíg fia holtteste kiváltatlanul, temetetlenül hever. Csak Akhilleus indulatos szavára ült le, mire ez kiment és intézkedett Hektór holtteste felől. Aztán visszatért Priamoshoz, jelentette, hogy fia holtteste már gyászkereveten nyugszik, és étellel kínálta az agg királyt. Priamos evett és ivott, Hektór halála óta először, s aztán megcsodálták egymást, Priamos Akhilleus szépségét és óriási termetét, Akhilleus Priamos jóságos tekintetét és szelíd szavait. Mióta Hektór elesett, Priamos szemét nem érte álom, csak az udvar szennyében hentergett álmatlanul. Most nyugodni tért. Akhilleus szolgálói a pitvarban vetettek neki ágyat, hogy ne lássák meg a görög vezérek, ha Akhilleus sátrába jönnek tanácskozni. De mielőtt lefeküdtek, Akhilleus tizenkét napig tartó fegyverszünetet ígért Priamosnak, hogy idejük legyen bátorságban fát gyűjteni az erdőn a máglyára, megsiratni Hektórt, eltemetni és sírhalmot emelni föléje. Akkor aztán lefeküdtek, Priamos és hírvivő szolgája a pitvarban, Akhilleus bent a sátorban. Priamos nem aludt soká. Megjelent előtte Hermés, felébresztette, befogott a kocsijába, s kivezette őt és szolgáját a görög táborból. Mikor a Xanthos folyó átkelőjéhez értek, Hermés visszament az Olymposra. Akkor már a sáfrányszín leplű hajnal hintette fényét az egész föld felé. Priamos a városba érkezett szolgájával és a holttesttel; leánya, Kassandra, látta meg először a fellegvárból, és hívta a népet a halott Hektór elé. Tódult a nép mindenfelől, Priamos alig tudott utat nyitni közöttük. Bevitték a híres palotába a holttestet és felravatalozták, és énekeseket ültettek a ravatal köré, akik vezették a gyászéneket. Ezek énekeltek, s az asszonyok velük sirtak; a fehérkarú Andromakhé kezdte meg a siratást, siratva férjét és kisfiát, akit talán idegenbe visznek rabszolgának, vagy talán a bástyafokról fogja levetni valami kegyetlen görög, boszszúból testvéréért, vagy atyjáért, vagy fiáért, akit Hektór ölt meg. A tizedik napon máglyára tették és elégették a holttestet, majd borral eloltották a tüzet és összegyűjtötték a csontokat, aranykoporsóba, puha bíbor lepellel betakarva. Aztán mély sírboltba tették és hatalmas köveket görgettek föléje. Sírhalmot is hantoltak gyorsan, aztán Priamos palotájába tértek gyászlakomára.Így tartották meg a lófékező Hektór temetését.

További információk a témáról és egyebekről:

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu