Sőt éppen az ő létezése a biztosítéka az egyetemes megkötöttségeknek, a Moirákat, a Végzet istennőit éppen úgy az ő leányainak tekintették, mint a Hórákat, akikről viszont az volt a felfogás, hogy a természeti és erkölcsi világ egymásnak szorosan megfelelő rendjét őrzik. Természeti és erkölcsi világ rendjének, Themisnek, a "Törvénynek", aki néha leánya Gaiának, a Földnek, de néha azonos vele, és aki anyja a Hóráknak, feltétlen elismerés és tisztelet jár. De azontúl a szabadság az emberhez méltó életforma, s bár Aiskhylos szerint "senki sem szabad Zeuson kívül, Zeus ajándékai között szerepel a szabadság is. Ezért, mikor a plataiai győzelem a görögök szabadságát biztosította a perzsákkal szemben, mint Zeus Eleutheriosnak, a "szabadságot adó" istennek, alapítottak számára ötévenként ismétlődő ünnepet. Zeus jelentőségének egyetemességét juttatja kifejezésre az égbolthoz való vonatkozása, hiszen az égbolt az ami elől elfutni nem lehet ami mindenütt ott van a fejünk fölött, s aminek áldásait mindenki éppen úgy várhatja, mint sújtó villámait. Istenségében az égbolt természeti oldala is igen határozott vonásokkal érvényesül. Ő a "felleggyűjtő" (nephelégeretés), a "hangosan mennydörgő" (erigdupos) és "villámokban gyönyörködő (terpikeraunos). Ő küldi az esőt (hyetios- "esőző") és elsősorban az ő hírnöke a tarka ruhájú Iris, a szivárvány. Csak a késői, rendszerező mitológia foglalja le Irist Hérának és az istennőknek, míg Zeus és a férfiistenek követének Hermést, a férfihírnököt állandósítja. Irist a szivárvánnyal való azonossága magában véve is az ég királyának, eső, mennydörgés és villám urának a hatáskörébe utalja. A szivárványt is (görögül: iris) Zeus vonja fel a felhőkre "jelül az embereknek", de Iris nem éppen a vihar utáni megbékélést jelenti, mint a bibliai szivárvány, hanem inkább az esős időszak beálltát, mely az emberekkel abbahagyatja a mezei munkát és a nyájban kárt okoz, vagy egyenesen háborút jelez, mint a magyar nép képzeletében az, ha veresedik az ég alja. Különösen az arkadiai pásztornép tisztelte Zeust oly szertartások között, melyek meteorológiai jelentőségével álltak kapcsolatban. Ha Arkadia híres legelőit szárazság látogatta meg, akkor a Lykaion hegyen Zeus szent forrását, a Hagnót (a "tisztát") tölgyfaággal verdeste meg a pap - a szent tölgyfa is ott állt a forrás mellett -, hogy köd szálljon fel belőle, abból gyűjtsön esőfelhőt az isten. Utóbb Zeus meteorológiai vonásai is erkölcsi jelentést kapnak. Mint az ég erőinek ura, egyszersmind az igazságnak is legfőbb őre, s pusztító vihart bocsát azokra az emberekre, akik nem tisztelik Themist: elferdítve kezelik a törvényeket és száműzik Dikét, a "Jogot". Olyankor rohannak le a hegyről a megáradt folyók és útjukban tönkreteszik az emberi kezek munkáját. Minden, ami az egyetemes világrendet illeti, Zeus hatáskörébe tartozik, így az esztendők is "Zeus esztendői" és az évszakok "Zeus hórái". A görög a világot jellemzően "kosmos"-nak, azaz "rendnek" nevezte, s a világ- rend rendet követel az emberi viszonylatokban is, az igazságtalanság alapjában rendíti meg a világot és ebben ismét Zeusnak igazságot követelő hatalma érvényesül. Pelops két fia, Atreus és Thyestés közül az uralmat Atreus számára egy aranygyapjas bárány birtoka biztosította. De Thyestés elcsábította Atreus nejét, Aeropét és ez kezére játszotta a bárányt, miáltal ő jutott uralomra. Zeus csodálatos égi jellel figyelmeztette az embereket, hogy fonákjára fordult az igazság: a nap és a csillagok pályáját visszafelé fordította. Így került vissza Atreushoz - Agamemnón és Menelaos atyjához - a királyi hatalom. Mint maga a mindenütt jelenlevő égbolt, mindent lát, panoptasnak, mindentlátónak is mondja Aiskhylos, mint mások Héliost, a mindenhová bevilágító Napot. Minden oldalra egyenlő mértékkel mér, ő az az isten, ki, ha két hős szemben áll, egyformán becsülheti meg mindkettőt. Igazi mivoltát a legélesebben az a helyzet mutatja, mikor az Ida hegyén, a Gargaron-csúcson ül ragyogó dicsőségében és egyforma nyugalommal néz le a trójaiak városára és a görög hajótáborra. A többi istenek megoszlanak, ki a görögök, ki a trójaiak pártján áll, de Zeus aranyos mérlegét veszi kezébe, hogy lemérje a két szemben álló nép sorsát. Arésról, ki általában a trójaiak mellett áll, szintén halljuk itt-ott, hogy a görögöket segíti, de ez a kiszámíthatatlan "hadiszerencse szeszélyessége és nem pártatlanság : aki háborúba elegyedik, mindig kockázatot vállal. Viszont, ha Zeus egy darabig látszólag a trójaiaknak osztja a győzelmet, ezt Thetis kérésére és nem minden "lelkiismeret-furdalás" nélkül teszi, s jellemző, hogy ő az egyetlen isten, akit ezért a többiek részéről szemrehányás illethet. Az ő feladata éppen, hogy a Moira érvényesülésére, az Ananké, a Végzet beteljesedésére ügyeljen. Az Ida hegyén is volt szentélye, mint Zeus Idaiosnak, és Homéros is tudja, hogy azért éppen ott, mert onnét az egész Trója látszik. Zeus világuralma mindenben az egészet nézi, a részérdekeken túl az egész világot, az emberi érdekellentéteken túl a világ örök rendjét őrzi. Mindig az egészet néző, egyenlő mértékkel mérő mivoltából folyik, hogy ő a szerződésnek, az eskünek is a legfőbb őre és biztosítéka, mint Zeus horkios. éppen az egyetemesség szempontja biztosítja mindenkinek az őt megillető részt. Nemcsak a horkost, az esküvel megkötött szerződést védi, mely kinek-kinek megköti a jogát és a szerepét, hanem a herkos, a sövény is az ő oltalma alatt áll, mely a világ nagy egészéből egy-egy házhelyet kerít el egv-egy család számára, azaz mint az eskü, szintén elhatárol, a herkos területet, a horkos jogot és hatáskört: a közös szótő is mutatja, hogy a görögség az emberi élet e két tényezőjének közös lényegét érezte. Zeus herkeiosnak a ház sövényén belül volt oltára. Ugyanő védi a hazátlan földönfutó, az oltalomra szoruló, idegen, a szűkölködő koldus helyzetét is. Mint xenios, védi az idegent (xenos = "idegen, "vendég"), de meg is bünteti, ha ez visszaél a vendégjoggal. Különösen védelme alatt áll az oltalomkereső, a hiketés, aki valakitől pártfogást kér, rendesen egy város vagy egy ház oltáránál keresve menedéket. A hiketést, az oltalomkereső üldözöttet Zeus hiketésios kiséri, olyannyira, hogy a homérosi világban elég volt meglátni a hiketést és máris Zeusnak áldoztak, mert a hiketés nyomában mindig pártfogója, Zeus jelenlétét érezték. S az oltalomkeresőt elutasítani vagy éppen bántalmazni a legsúlyosabb bűnnek számított, mely mindig Zeus haragját vonta maga után. Zeustól való a koldus is, és az ajándék kedves, ha még oly kicsiny is. Zeus tiszteletének ez a vonása, az égi hatalom egyetemességének az emberi viszonyokban is érvényesülő ereje, bizonyos fokig "nemzetközi jogot" is pótol. Zeus oltalma alatt áll a követ is. Akárminő céllal, akárhonnan és akárhová igyekszik, minden követ megbízóján felül Zeusnak is követe : Dios angelos. Látni való, Zeus alakja komoly erkölcsi követeléseket fejezett ki : a bűn büntetését is neki tulajdonították. (Zeus timóros: a "büntető".) De ez semmi esetre sem jelentette azt, hogy a földi javak mindig az erényt jutalmazzák és a csapások mindig a bűnöst érik. Zeus küszöbén két hombár van, egyikben a jó adományok, másikban a csapások. Általában keverve osztja ezeket Zeus, s akinek így osztja, az egyszer boldogságra, másszor bajra talál az életben. De a theodice kérdésére, azaz arra a kérdésre, hogy miként fér meg az isteni igazságossággal az, ha az igaz embert is éri szenvedés és a gonosz ember is boldogul sokszor, magyarázatot a görög ember sem talált, s Homéros nem is igen keresett, csak felismerte és a mítoszokban ábrázolta az ellentmondást. Az olymposi Zeus maga osztja a boldogságot a jóknak és a rosszaknak egyaránt, ahogyan éppen akarja, mondja Homéros, és az erkölcsi következményeket éppen ebből vonja le: az egyetemes világrend szempontja, a zeusi követelés mindig az, hogy a Moirát tiszteletben kell tartani, kinek-kinek a maga osztályrészét, a neki jutott helyzetet és határokat. A balsorsot is türelmes lélekkel kell elviselni. Csak ha valakit szüntelenül üldöz a balsors, az kelt megdöbbenést, de éppen úgy, mint az emberi mértéket felülmúló szerencse. Kivételes és baljóslatú, az emberi viszonyokon kívülállást jelző, az emberektől elszigetelő jelenség mindkettő.
Tökéletes boldogság: az istenek osztályrésze, és ezek közt is elsősorban a legtökéletesebb istené, akinek a lényege éppen ez a tökéletesebb teljesség. Zeusnak erre vonatkozó jelzője, teleios, kettős értelmű: "tökéletes" és "tökéletessé tevő". Tökéletessé e kíméletlenül tör elismertetésére kedves madara a sas a legtökéletesebb madár, a királyi ragadozó. A mítoszokban többször szerepel bikaalakban. A növényvilágból a tölgy tartozik hozzá, tehát az a fa, melynek latin neve : robur, egyenesen az erőt jelenti. Hangsúlyozott férfiassága is ezt a királyi győzelemre törést ábrázolja. Hozzátartozik ehhez az elismertetését kierőszakoló tökéletességhez, hogy a vele vetélkedni merészelő embereket is súlyosan megbünteti. Így Salmóneust, Élis királyát, mert zörgő szekerével és fáklyákkal a mennydörgést és a villámot merte utánozni, a Tartarosba vetette. Sőt még az olyan kis emberkéket sem kímélte haragja, mint Kéyx és Alkyoné. A boldog házaspár annyira büszke volt egymásra, hogy "Zeus"-nak és "Hérá"-nak szólították egymást; de meglakoltak érte, mert Zeus az asszonyt jégmadárrá, a férjét tengeri sirállyá változtatta büntetésből. Ilyenféle mítoszok más isten féltékenységéről is ismeretesek. Zeusnak keményebb ellenfelekkel szemben kellett kiküzdenie elismertetését: saját atyjával, Kronosszal és a titánokkal, majd a gigászokkal kellett mérkőznie. Ezt az uralomra törő céltudatos férfiasságot fejezik ki az Otricoliban talált Zeusszobor kemény vonásai. Ő segíti célhoz az emberi törekvéseket is, ő adja a telost, a befejezést, a tökéletességet. Természetes, hogy ő előre tudja mindennek a végét, még Apollón jóstehetsége is a mindentudó Zeustól való. De maga Zeus is ad jósjelet az embereknek. Szent madarának, a sasnak a röpte és a mennydörgés hangja egyaránt lehet kedvező vagy kedvezőtlen előjel, aszerint, amint balról vagy jobbról jön. A szent tölgyfák susogásából lesték el a jóslatot Dódónában Zeus papjai, a kezdetleges életmódot folytató, "földön- háló" Sellosok. Már korán hallottak a görögök az egyiptomi Ammón istenről, kinek a sivatag egy oázisán volt a jóshelye. A kosszarvú istent Zeusszal azonosították, és Zeus Ammón szentélyét Görögországból is gyakran felkeresték jóslatért. Érdekesen fejezi ki Zeus teleios voltát, mindent jó végre juttató természetét egy ritkábban előforduló mellékneve is. Ő, a legfőbb isten, mint tritos ("harmadik") is szerepel néha. Ennek a jelzőnek ősi eredetét teszi valószínűvé, hogy a germán mitológiában Odinnal kapcsolatban is előfordul (Thridhi), továbbá az óind mitológia ismert egy Trita Aptya nevű hőst; e név első tagja ugyancsak a. m. "harmadik", Aptya két testvérének, Ekatának és Dvitának a neve pedig "elsőt" és "másodikat" jelent. E kettő - a bibliai József testvéreihez hasonlóan - irigységből veti egy verembe a "harmadikat", ahonnét az csodálatos körülmények között szabadul ki, akárcsak a népmese jellegzetes hőse, a "legkisebb fiú", aki ugyancsak többnyire a harmadik a testvérek közül, s aki minden kalandon diadalmaskodva általában szerencsés véghez juttatja a mesét. Zeus is Poseidón és Hadés mellett Kronosnak harmadik fia, aki elkerüli azt a veszedelmet, amely valamennyi testvérét elnyelte, sőt testvéreit - három nővérét is - ő szabadítja ki Kronos gyomrából. De Zeus tritos, azaz harmadik abban a tekintetben is, hogy Uranos és Kronos után ő az, aki a harmadik istennemzedékben uralkodik. A mitológiai cselekményekkel indokolható jelzőnek erkölcsi tartalmat tulajdonítanak, amennyiben kifejezi Zeusnak az igazsághoz való viszonyát, ugyanazt, amit a mítosz avval is érzékeltet, hogy Dikét az ő leányának mondja. Mert a bíró és a tanú az, aki mint érdektelen harmadik az igazság oldalán áll, ezért függ össze a latin testis, a. m. "tanú" a tertius, a. m. "harmadik" szóval, s a tretyij sorszámnév a régi orosz nyelvben is "döntőbírót", "tanút" jelentett. Továbbá Zeus tritos az, akinek a tökéletességet, teljességet, sikert biztosító hozzájárulása szükséges még ott, ahol már két erő összejátszott, vagy két tényező megegyezett. Aiskhylos szerint hiába van valaki mellett Kratos és Diké, az "Erő" és az "Igazság", az osztálytársadalomban ritka szövetségben, győzelemre ez is csak akkor vezet, ha Zeus, a "harmadik" is jelen van. Homérosnál Zeus tritos jelzője nem fordul ugyan elő, legfeljebb annyiban, hogy leányát, Pallas Athénét ő is "Tritos leányának", Tritogeneiának nevezi, de Zeust többször állítja elénk a "harmadik" jellegzetes szerepében. Zeus az, aki, amikor a görögök és a trójaiak küzdelme az isteneket is két pártra osztotta, nem foglal állást, hanem a cselekmény legmagasabb kilátó pontjáról, az Ida hegyéről nézi a háborút, s csupán a Végzet beteljesedésére ügyel. Idevág az is, hogy amikor a görögök és trójaiak esküvel kötöttek fegyverszüneti szerződést, a két szerződő fél fölött álló harmadik, Zeus, nem "teljesítette a szerződést, ezért bonthatta meg trójai részről Pandaros. Minden megbeszélésen is Zeus telost adó jelenléte szükséges; mint agoraios biztosítja a népgyűlésen a kielégítő határozatot, általában mint métieta, ő küldi el a megfontoltságot az emberek közé, és ő nyújtja két ellenfél közül egyiknek vagy másiknak a harci dicsőséget. Ezért tartotta Pheidias szobrán Zeus a tenyerén a szárnyas Nikét, a sebes szárnyon járó, állhatatlan "győzelmet". Ez a szobor a Zeus tiszteletére minden negyedik évben tartott olympiai versenyjátékok színhelyén, Élis tartományban állott; maga a szobor elpusztult, de némi képet alkothatunk magunknak róla, mert több élisi pénz maradt ránk, melyre e szobor képmását verték, több régi író szól róla, és újabban öntőmintája is előkerült.

Pheidias szobra Zeust már nem az erőszak, hanem a fensőbbséges erő oldaláról mutatja, az isteni hatalomnak azon a fokán, mely már a szelídséget és nyugalmat is jelenti, mint maga a világrend biztossága. Itt már nincsenek erőszakos mozdulatok, szemöldökének egyetlen rándításával kormányozza a világot. Strabón írja, aki még épen láthatta e szobrot, hogy Pheidiast Homéros sorai ihlették: "Szólt és sötét szemöldökével intett Kronos fia, ambrosiás fürtjei hullámzottak a világ urának halhatatlan fejéről és megrázta vele a nagy Olympost." Zeust, a világ urát, Kréta szigetén mint gyermekistent tisztelték.

A mítosz szerint itt, a Dikté hegy barlangjában született. Míg öt idősebb gyermekét elnyelte Kronos, Zeust, a legkisebbet, megmentette Rhea és a Kurésekre, valamint a Dikté hegy két nymphájára, Adrasteiára és Idára bízta, hogy felneveljék. Az Amaltheia nevű kecske táplálta a gyermeket, a Kurések, a fegyveres ifjak pedig őrizték a barlangban és dárdáikkal verték ércpajzsukat, hogy a fegyverzaj elnyomja a gyermek sírását, nehogy Kronos meghallja a hangját. Sok mesés hagyomány volt a gyermek Zeusról, hallunk még labdájáról is, melyet Adrasteia, a dajkája készített számára. Azt is beszélték, hogy méhek táplálták. A méh görögül melissa, s így némelyek szerint az egyik nympha neve Melissa, mások meg Adrasteia és Ida atyját mondják Melisseusnak. Az Amaltheia kecske egyik szarvából nektár, a másikból ambrosia ömlött, és az ő letört szarvának mondták a bőségszarut is, Plutosnak, a "Gazdagság"-nak és Tykhének, a "Szerencsé"-nek jelvényét, amely ételt-italt kifogyhatatlan bőségben ont magából. Zeus pajzsát, az aigist ("égisz"-t), mely eredetileg a sötét viharfelhőt jelentette (kataigis = "vihar"), szintén evvel a kecskével hozta kapcsolatba a népetimológia. Aix (töve : aig-) = "kecske", miért is az aigist "kecskebőrpajzs"-nak magyarázták és azt regélték róla, hogy az Amaltheia kecske bőréből készült.