VÁGÁNSKÖLTÉSZET: a 12-13. századi vándor klerikusok, diákok ( vágánsok ) latin nyelvű, világi témájú költészete.
Vagans = vándorló, latinul. Más elnevezése is ismert: goliárd költészet. A XI –XIII. sz.-ban vándoréletet élő, iskolákhoz majd egyetemekhez kötődő értelmiség latin nyelvű, világi jellegű, gunyoros, szatirikus, időnként egyházellenes, a világi gyönyöröket dicsérő költészete. A legkülönbözőbb tematikájú lírai alkotások nyelvezete mind grammatikailag, mind stilisztikailag különbözik a klasszikus latintól; alkalmanként népnyelvi elemek bukkannak fel benne. A dalokat rendszerint énekelve adták elő, a kórus és a táncdalok refrénesek. A művek többségének szerzője ismeretlen és az eredeti dallamok nagyrészt elvesztek. Az ismert szerzők adatai arra mutatnak, hogy főleg diákok, kiugrott papok, szerzetesek alkották ezeket a műveket. A legtöbb szöveg a Carmina Buranaban marad fenn, amely több mint 200 diákéneket tartalmaz. A goliárdok énekeikben előszeretettel alkalmazzák a vágánssort: ez 13 szótagú, ereszkedő lejtésű, trochaikus verssor, amelyet általában hetes illetve hat-szótagos félsorokra bontva használtak. A rímelés általában egyszerű, főként a páros rímek jellemzik.

Félre, könyvek, doktrinák
(Omittamus studia)

VALLOMÁS: confessio = bevallani, gyónni. Epikus műfaj, a legszubjektívebb önéletrajz melyben a szerző saját lekivilágát, világnézetét, törekvéseit leplezetlenül ábrázolja. Visszaemlékezések és elmélkedő, szemlélődő részek variációjával kísérli meg saját személyiségének az átvilágítását. A műfaj első klasszikusa Szent Ágoston, ő egyben a vallásos elmélkedés műfajának a kezdeményezője is. Később a barokkra és a reformációra jellemző. Nagy hatással volt a műfaj Rousseaura és a modern lélektani regények szerzőire.

VÁLTOZATOSSÁG: varietas. Művészi minőség, a műalkotás érdekességének egyik feltétele. Legfőbb jellemzői: dinamikus formaelemek, kontraszthatások alkalmazása, hangulatváltások, stiláris gazdagság, élénkség, az epika és a dráma esetében a cselekmény fordulatossága, a költészetben a ritmus lüktetése, a ritmusfordulatok - váltások alkalmazása.

VÁMPÍRIRODALOM: vámpír - kísértet. A kalandirodalomhoz tartozó kísértettörténet egyik vállfaja. A néphiedelem szerint a vámpír halála után 40 nappal feltámadó holttest; az élő ember vérével táplálkozik, éjszakai életet él és farkas vagy denevér alakjában is megjelenhet. A szépirodalomban a XVIII. században bukkannak fel az első vámpírtörténetek pl. Goethe: A korinthuszi menyasszony című balladájában. Byron, Shelley, Mary Shelley és J. Clairmont 1816-ban a Genfi-tó partján nyaralva határozták el, hogy mindegyikük ír egy-egy rémhistóriát. Ebből született meg Mary Shelley Frankenstein története.
Új fejezetet nyitott a vámpírhistóriák történetében Dracula gróf alakja. Dracula (jelentése: ördög) eredetileg Vlad Tepes,  a kegyetlenségéről hírhedt erdélyben élt havasalföldi vajda ragadványneve volt. A Kárpátok kísérteties tájain játszódó történet óriási sikert aratott, napjainkig újra és újra megjelenik a gróf alakja irodalmi művekben és különböző filmváltozatokban.

VARÁZSÉNEK: a mágikus irodalom műfaja. A világ valamennyi kultúrájában található varázsdal, énekelt verses varázsszöveg, amely valamilyen mágikus hatás elérését célozza.

VÁTESZ: látnok, jós, igehirdető. A költészetben a prófétai ihletettségű költő, író megjelölése. (pl. Ady Endre )

VAUDEVILLE: több francia műfaj megjelölésére szolgáló elnevezés. Eredete: a normandiai Val de Vire vidékén, a XV. sz.-ban keletkezett dalműfaj, amely a XVI. sz.-ban több irányban fejlődött. Párizsban a voix-de-ville (a város hangja) jelentés kapcsolódott hozzá. Az eredeti gúnydal nevével a XVIII. sz.-ban a francia vígoperát lezáró kördalt illették, amelyben a szereplők elbúcsúztak a közönségtől. Az ének egy-egy strófáját egyenként, a mű morális vagy humoros tanulságát összafoglaló refrént pedig együtt énekelték. E megoldást még Beaumarchais is átvette a Figaro házassága című művében. Mai értelemben a vaudeville: francia énekes bohózat vagy vígjáték.
A vaudeville dalformája már a XVII. sz. végén gyakran felbukkant a francia vásári színjátszás vidám, vegyes, rögtönzésszerű előadásaiban. A XVIII. sz.-tól így nevezték a vegyes műfajú (báb vagy némajátékkal, akrobatamutatványokkal megtűzdelt) komédiatípust, amelynek legnépszerűbb eleme az énekelt, kuplészerű betétdal volt. a vaudeville egyik változata a feliratos színjáték: a színészek némajátékát népi dallamokra írt, táblákon kifüggesztett szöveggel a közönség éneke kísért. A XIX. sz. elején szétvált a zeneileg igényesebb vígopera és vaudeville útja. Azóta a vaudeville: hétköznapi tárgyú, énekszámokkal tarkított bohózat.

VÉGKIFEJLET: megoldás. A drámai művekben a cselekményvezetés ívének egy szakasza, a kompozíció része. A felvonáskezdet feszültségeit a felvonásvég feloldja, megoldja; de ha újabb felvonás követi, akkor egyben elővezeti a következő felvonás feszültségeit is. Az ötfelvonásos drámában az 1. az alaphelyzetet vázolja fel, esetleg bevezeti a cselekmény előtörténetét is. A 2. -ban jelenik meg a bonyodalom, a 3. az erők összecsapásának tetőfokát mutatja be. A 4. felvonásban előreláthatóvá válik az a motívum, amely a konfliktus megoldásához vezet, majd az 5. tartalmazza a végkifejletet, a konfliktus tényleges megoldását. A háromfelvonásos drámák ugyanezt a sorrendet sűrítve valósítják meg; ezekben a 3. felvonásban rejlik a megoldás, amikor kiderülnek a titkok, tisztázódnak a félreértések, a tragikus vagy szerencsés befejezés megtörténik.

VÉLETLEN: köznapi értelemben előre nem látható, kiszámíthatatlan esemény. A filozófiában tágabb értelmű, magába foglalja mindazokat a jelenségeket, amelyek nem tartoznak a dolgok szerves (őt létrehozó) vonásai közé. A matematikában a valószínűségszámítás egyik fogalma, az az esemény, amelynek valószínűsége a 0 és 1 közé eső szám.
Az irodalomban az alkotás folyamatában a tudatosság mellett az ösztönösség is fontos szerepet játszik. A siker egyik lényeges feltétele, hogy a kész mű szövegében a véletlenszerű, esetleges mozzanatok miinél szűkebb körre redukálódjanak. A véletlen nemcsak az alkotás folyamatában játszik fontos szerepet, irodalmi ábrázolása is többféle, eltérő lehet. Halmozása főleg a bohózatokra, helyzetkomikumra jellemző ábrázolási mód. A művekben többnyire helyzetteremtő funkciót tölt be.

VERIZMUS: olasz irodalmi irányzat a 19. század végén, a naturalizmus egyik válfajának tekinthető ( mikronaturalizmus ).
Megteremtője Luigi Capuana szicíliai származású író, aki eredetileg színházi kritikus volt: bírálta a fellengzős, pátoszos színházi gyakorlatot, a romantikus modorosságot amely gátolja a valóság megismerését és ábrázolását. A verizmus sajátosan olasz jelenség. A naturalizmus máshol a polgárság életéhez, a városi viszonyokhoz kötődik, az olasz írók viszont a parasztság, a vidék felé fordultak. Központi témájukká elsősorban a déli tartományok nyomorának valósághű ábrázolása vált. Éltek a tájnyelv jellemfestő adottságaival, a regények menetében megszüntették az író közvetlen jelenlétét, kikapcsolták az önéletrajzi elemeket. Kiemelkedő alakjai közé tartozik: Giovanni Verga, a Nobel-díjas(1926) Grazia Deledda.

VERS: versus = fordulat, visszatérés. A kifejezés mai értelme a XVII. sz.-ban alakult ki. Formája többnyire eltér a prózától (kivétel a prózavers) Legtágabb értelemben versnek nevezik az olyan szöveget, amelynek írásképe nem lapszéltől lapszélig terjedően folyamatos tördelésű, hanem az oldal közepén helyezkedik el, sorai csak baloldalt kezdődnek egymás alatt elhelyezkedő (vagy szimmetrikusan váltakozó) sorkezdéssel, jobboldalt tetszőleges hosszúságúak; képvers esetében valamilyen geometrikus alakzatban helyezkednek el. E felfogás szerint a vers egyetlen kritériuma a vizuális forma, és ennek a fajta fogalomértelmezésnek alapja a szabadvers megjelenése. A szakirodalom jelentős részének felfogásában a vers ritmikusan kötött szöveg, a ritmus kötöttebb, szabályozottabb a prózaritmusnál. Versnek tekintik a tartalmi síkon jelentkező gondolatritmussal rendelkező szöveget is. A hangritmusra épülő versek legkorábbi emlékei a görög irodalomban maradtak fenn az i.e. VIII. sz.-ból. A kifejlett hangritmusú vers a szinkretizmus jegyében született, az énekelt-táncolt énekversből alakult ki.

VILÁGFÁJDALOM: pesszimista életérzés, lelki gyötrelem, amely az egyéni rossz közérzetet korhangulattá tágítja és világállapottá stilizálja. Az elnevezést J. Paul német író honosította mega XIX. sz. elején. A világfájdalom lényeges vonása a szenvedélyes kín. Jellegzetes korhangulatként a társadalmi eszmékben való csalódás és a forradalmak kudarcait követő kiábrándultság korszakaiban lépett fel. Sajátos erővel tört fel a szentimentalizmus és a romantika kezdeti időszakában a felvilágosodás-kori eszme, az ész mindenhatóságába vetett hit összeomlásakor. Legszenvedélyesebb irodalmi kifejeződése Goethe Werther című művében található. Legfőbb megtestesítője Byron akinek világfájdalma hatott Lermontovra, Keatsre, Mussetre.

VIRÁGÉNEK: a régebbi magyar költészet szerelmi-erotikus témájú lírai dala. Elnevezését a virágnyelv szimbolikája (a szeretett kedves virágnevekkel való illetése - violám, rózsám, virágom stb.) nyomán kapta. Két fő vállfaja a finoman udvarló modorú udvari virágénekek és a latrikánus költemények (pajkos éneknek is nevezett, a ledér vagy prostituált hölgyekkel átélt parázna kalandokat megverselő dalok és asszonycsúfolók). Magyarországon aXVIII. sz.-ig e dalokat irodalomalattinak tekintették; az egyházak erkölcstelennek bélyegezték, éneklésüket, lejegyzésüket és terjesztésüket tiltották. A fennmaradt szövegemlékek hiányosak. A XII. sz.-tól a magyar királyi udvarban feltehetően megfordultak a nyugati lovagi költészet vándordalnokai; Galeotto Marzio megemlíti, hogy Mátyás király asztalánál is énekeltek magyar nyelvű szerelmes éneket. A legkorábbi (1490 körüli) Soproni virágéneknek két sora maradt fenn:
Virág, tudjad, tüled el kell mennem,
És te íretted kell gyászba ölteznem.

VIRÁGNYELV: Keleti eredütű jelbeszéd, melyben a kifejezni kivánt gondolatokat a virágok testesítik meg. A Keleten elterjedt, s főként szerelmi üzenetekben használt virágnyelv a virág nevén alapszik, Európában viszont a virágnak tényleges vagy képzelt tulajdonságai adják meg értelmét. Így vált már a középkori költészetben a liliom az ártatlanság, a rózsa a szerelem jelképévé. Átvitt értelemben virágnyelvnek neveznek minden képletes, a mondanivalót óvatos célzásokba burkoló beszédet.

VITAIRAT: publicisztikai műfaj, írásos állásfoglalás tudományos, vallási, politikai, társadalmi és egyéb kérdésekben. Megjelenhet az időszaki sajtóban (mint glossza, cikk, tanulmány), önállóan publikált röpiratként, esetleg könyvként. Bizonyos értelemben minden pusztán adatközlésen túlmenő értekezés vitairat, amennyiben a szerző tudományos munkájának új eredményeit szembesíti a korábbi feltevésekkel eredményekkel. A szó szoros értelmében vett vitairat azonban a vitaellenfél érveinek cáfolata, a saját érvek bizonyítása s azokról a hallgatóság, az olvasók meggyőzése. Jelentős vitairatok születtek   a reformáció idején (hitvitázó irodalom) vagy a magyar nyelvújítás idejében.

VIZUÁLIS KÖLTÉSZET: látványköltészet. A neoavantgard, azon belül a konkrét költészet egyik irányzata. A nyelvi jeleket - betüket, szótagokat, szavakat - a mondatbeli jelentéstől függetlenül is mint írásképet teszi a vers kifejező eszközévé. Történelmi előzményei egészen az ókori egyiptomi képversekig vezethetők vissza. A modern irodalomban híresek Mallarmé, Apollinaire, Marinetti képversei; de elterjedt a német irodalomban is.

ZS

ZSÁNERKÉP: életkép. A leíró költészet egyik faja. A mindennapi élet eseményeit, vagy egy jellegzetes, hétköznapi figurát ábrázoló; többnyire humoros, szatirikus hangvételű vers.

ZSARGON: Egyes népcsoportok, illetve foglalkozási ágak sajátos keveréknyelve. Azoknak a szavaknak, kifejezéseknak összefoglaló neve, melyek a nyelvközösségben csak egy bizonyos csoport számára érthetőek. Ilyen például a nagyvárosok alvilági rétegénak többé-kevésbé titkos nyelve, az úgynevezett tolvajnyelv.

ZSOLTÁROK: Az Ószövetség egyik részében, a Zsoltárok könyvében foglalt 150 héber vallásos ének elnevezése. A hagyomány jelentős részüket, tévesen Dávid királynak tulajdonítja, holott különböző időben keletkeztek. Tartalmuk szerint megkülömböztetünk dícsérő és hálaadó, valamint panaszkodó és bűnbánati zsoltárokat. A kereszténység már kezdetben beillesztette őket a maga liturgiájába.

Vissza

copyright © László Zoltán 1998 - 2013
e-mail: Literatura.hu