Szekér Endre

A stílus – az író

a drámai művek stílusáról*

Benedek Marcell két esztendeig a kolozsvári, tizenhárom évig a budapesti egyetemen tartott előadást a drámáról. S mikor jegyzeteit rendezgette, a dráma műfajának jellegzetességeit akarta írásba foglalni, arra jött rá, hogy mindezekből csak “szép emlékoszlopa” lenne a dramaturgiának. Mert a dráma műfaja megváltozott, átformálódott, a hagyományos “drámaiság” sincs többé. Még esetleg abban a közhelyben meg lehetne állapodni, hogy a dráma a színjátszó személyek párbeszédeiben kifejeződő emberi sorsokat mutat be a közönség előtt. De ez az általánosság, ez a közhely sem elfogadható, hiszen ma már van “mono-dráma”, melyben nincs párbeszéd. A közönség is megváltozott: a dráma lehet egy-egy ember olvasmányélménye vagy a televízió által bemutatott művet figyelheti otthon a család a képernyő előtt stb.
A dráma a harmadik hagyományos műnem (műfajcsoport) – a líra és az epika mellett. Legszorosabban az epikai művekkel állnak
“rokonságban” a drámák, hiszen a külső világ ábrázolása is a céljuk. Mindkét műnemben a cselekmény fontos szerepet tölt be, de a drámában az eseményeket megjelenítve látjuk, “élő” szereplők párbeszédeiben. A párbeszéd természetesen még nem dráma. Ehhez járul a hagyományos értelemben vett drámában a konfliktus, az összeütközés, a szereplőknek egymáshoz való viszonyának megjelenítése. A drámában ellentétes érdekek, nézetek, eszmények, törekvések stb. feszülnek egymásnak, mely a színpadon előttünk bontakozik ki. Hasonlóképpen részesei lehetünk a drámai hős jellemfejlődésének, változásainak, érzelmi hullámzásának, esetleg tragikus sorsának. A hagyományos drámát – mint a színpadon előadott művet – mindig a jelenhez szólónak szokták tekinteni. Így szólhat Shakespeare drámája évszáza-dok óta a különböző korok új és új nemzedékéhez. De a dráma nemcsak mint a színpadon előadott mű szólhat hozzánk, hanem mint olvasott irodalmi alkotás is, otthon, olvasólámpák alatt. De talán ilyenkor is befolyásol minket a dráma műfaja, mert “lelki szemeink előtt” látjuk az olvasott drámáról, természetesen még-is drámaként él előttünk “illúziót” keltő díszletekkel, jelképes környezettel stb. A régi irodalomelméletek két alapvető drámai műfajt különítettek el: a tragédiát és a komédiát. S ehhez viszonyították az úgynevezett középfajú drámát, a színművet, a tragikomédiát stb. Arisztotelész Poétikája is pl. a tragédiával foglalkozik.
A műfaji változások már a korábbiakban is érvényesültek pl. Csehov “lírai” drámáiban, melyekben visszaszorult a cselekmény, az élesebb konfliktus. Brecht “epikus” színházában pedig “elidegeníthető eszközökkel” élt, megszakította a mű szerkezeti felépítését pl. songokkal, táblákkal, “magyarázatokkal”. S akkor milyen változásokat vehetünk észre az avantgard hatás
ára, az abszurd törekvések révén? És milyen a dráma nyelve, hiszen számos alkalommal ezen áll vagy bukik a mű sikere, a színpadi előadás hatása. A magyar drámák vizsgálatakor mindig visszapillantunk Katona József Bánk bán című drámájára, vizsgálgatjuk a drámai nyelv sajátosságait. (Orosz László Katona József drámájáról írva kiemelte pl. az archaizáló, a nyelvújítási elemeket, a drámai erejű szóösszetételeket, a szenvedő igék és igenevek használatát, az elbeszélő múltat, a népies raghasználatot, szólásokat, a közbevetéseket, az indulatszavakat, a tagolatlan mondatokat, a félbehagyott szavakat stb.) (S már a régebbi magyar drámában is felmerült a hagyományos párbeszédek mellett a szerzői utasítások szerepe és azok alaposabb vizsgálata [ Bécsy Tamás] ). Walter Kerr írt tanulmányt a drámai nyelvről. Megállapítja azt, hogy a drámai nyelv “ritmusa” a párbeszédek gyorsaságából adódik. Ő Van Druten A vadgalamb búgása című drámájából idéz egy gyorsan pergő párbeszédet, megszólításokat, felkiáltásokat, rövid kérdéseket és pár szavas válaszokat. Fontosnak tartja a rövid mondatokat, a szüneteket, a “gondolatjelek” használatát, a kihagyásokat, a felkiáltásokat, a teljesebb mondatok megszakítását stb.
A mai magyar drámákat olvasva – feltétlenül vissza kell térnünk a lezárt k
lasszikus életművekre: Németh Lászlóéra, Illyés Gyuláéra, Illés Endréére, Sarkadi Imréére, Örkény Istvánéra stb. Németh László történelmi drámáiban a korából kiemelkedő személyiség áll szemben visszahúzó, elmaradt környezetével, a kisstílű jelennel. Drámáiban rejtetten vagy nyíltabban mindig ott érezzük az esszéírót, a gondolataival küszködő Németh Lászlót. Az író vallomásaiban a formai újításokról, a kísérletezésről, a “mondanivaló szenvedélyéről”, az igazság kimondásáról szól. Közismert az úgynevezett “görög korszaka”, az író felfedezi pl. Szophoklész tragédiáit, a magyar Agamemnónt és Elektrát szeretné megírni – regényben, s az igazi dráma prédikáció-jellegét keresi. S mindig a magatartás a fontos: “itt állok, másként nem tehetek” – magatartása, Luthert vagy Galileit követve. Németh László tömör mondatait elemzi Vekerdi László: úgy érzi, hogy az író a “legkisebb helyen legtöbbet mondó mondatokat” fogalmaz. Fontos szerepet szán a vesszőknek, a kettőspontoknak, a hármas pontoknak, a zárójeleknek, mert “segítenek a szavaknak a mondat értelmét kifejezni.” Az ész diadalát érzi itt az olvasó, az irodalomtörténész a nyelv irracionális erői felett. A Galilei-dráma Németh László remekműve, a “szerettem az igazságot” kulcsfontosságú kifejezője – a drámai nyelv nagy lehetősége is. Mindjárt az első felvonásban az igazság kimondásának problémáját veti fel: “Mért? Mert az igazság, mint anyában a gyermek, minden tilalom ellenére ott mocorog benne s világra kívánkozik.” Érdemes még néhány idézettel bemutatni, hogy milyen az író drámai nyelve – történetesen a Galileiben. Például metaforákkal él, így tömörebben fejez ki érzelmet, indulatot, helyzetet. “Ne mondja barátom. Lúgot önt a sebbe. Így is ez mar a legjobban.... hogy könnyelmű voltam.” Gyakran él hasonlatokkal. “A hiúság indulata: ha ez a vad az emberek szemében fölemeli a fejét, jobban kell félni, mintha oroszlánok vagy tigrisek emelgetnék a pusztában.” S ehhez a helyzetet jellemző hasonlathoz tartozik az utána következő szerzői utasítás: “(Izgatottan jár-kel.)”, – “(Izgatottan)”, – “(... arca, mint a szikla, melyről minden fölöslegest lehordott az idő...)”, – “(elgondolkozva)”, – “(kitörve)”, – “(megdöbbenten hallgat)”, – stb. Galileire többször vonatkozik ez a szó: “megdöbbenve”, “megdöbbenten”. De ehhez tegyük azt hozzá, hogy Galilei nem csupán “megdöbbenten hallgat”, hanem nyugtalanul, izgatottan védekezik, támad, fejteget, magyaráz. És ez a szerzői utasítás is pontos és fontos: “határozottan”. Ekkor Galilei hosszabb mondatokban fejti ki a maga igazát, jellemző módon a mondatok összekapcsolódnak, ívelnek tovább, érvelnek újra. Az összetett mondatoknak világosak és biztosak a pillérei, mint a hídnak, melyeken határozottan haladhatunk előre, az egyik partról a másik partra: “Ennek a hűségnek azonban megvan a határa, s nekem is figyelmeztetnem kell tisztelendőségeden át azokat, akiket illet, hogyha ők könnyelműek és dogma s természeti tény elhatárolásában indulatoknak engednek, ennek a könnyelműségnek az árát nem fizetheti a becsületem. Ha végsőkig keserítik, a féreg is fölágaskodik s nekem nem olyan drága ez a megunatott élet, hogy e pör gyalázatát azokra ne vessem, akiket ettől hiába akartam megóvni.” Az előbbiekben Németh László Galilei szavaival, világos mondatszerkezetével, a gondolatiság erejével, az esszéstílushoz való közeledéssel – egyértelműen új fejezetet nyitott a modern magyar dráma fejlődésében. Az író történelmi drámáinak hősei kiemelkedő egyéniségek, így az általuk mondottaknak is illeszkedni kell hozzájuk. Hiszen Galilei okfejtése, fejtegetése, igazának védése, a támadások visszautasítása stb. természetesen hosszabb elmélkedést igényel. Ezek nem monológok, hanem valódi párbeszédek részei – méltósággal, magas erkölcsi tartással és egyben végzetes kiszolgáltatottsággal. Az élő párbeszédet olykor a pengeéles kérdőmondatok is jelzik: “S ha én tudományos ellenfeleimnek nem szerzem meg azt az elégtételt, hogy kötéllel a nyakamban járuljak elébük?” Vagy: “Ez kétségtelenül jóakaratú ajánlat: törjük el a tollat, hogy megmentsük a fejet. De az, hogy a tollamat elmarasztalom, elégtételnek elég-e?” Máskor pedig Galilei-Németh László a párbeszédben csak egy-egy kérlelhetetlenül kemény és pontos kijelentő mondattal válaszol: “Hazugság azt vallani, amit én nem hiszek”. A dráma befejezésében pedig visszatér az igazság kimondásának kulcskérdéséhez, és azt erősíti meg az érzelmi háttérrel és a dráma befejezésének különös kiemelésével: “Most, hogy holtomig rab vagyok? Most még makacsabbul kapaszkodom belé. Ha idáig napfényem volt az igazság, most a szememre szakadó homályban a lélekzetem lesz... Hisz a becsületem adtam érte... Az üdvösségemet, ha úgy akarja!”
Illyés Gyula hatalmas életművében nagyon nehéz lenne műfaji “sorrendet” állítani, de a leggyakrabban költőként megnyilatkozó alkotó sokszor kereste a drámai kifejezési lehető
séget. Számos alkalommal a magyar történelem jelentős sorsfordulóit örökítette meg (pl. Ozorai példa, Dózsa György), de ő is kutatta az ironikus-szatirikus hang másfajta műfaji-szemléleti hatását (pl. Bölcsek a fán). Olykor a tragédia műfaját érezte legközelebb magához. A sokat emlegetett Fáklyaláng volt talán egyik legsikeresebb drámai munkája, melyben 1848/49-es szabadságharc bukása utáni válságot, tanulságot igyekezett drámai formába önteni – érdekes “utójátékkal”, időrenddel, valamiféle drámai “feloldással”. Kossuthot és Görgeyt állítja szembe egymással 1849. augusztus 10-én Aradon. Illyés Gyula a dráma elején részletes környezetrajzot és a szereplőkről alapos jellemzést ad, – figyelemre méltóan többet, részletesebbet, mint mások egy-egy drámában. Pl. “Egy asztalon a falnál földig lógó nagy katonai térkép. Kezdődő augusztusi este, egy nappal Kossuthék lemondása, három nappal a világosi fegyverletétel előtt.” Nagyon érdekesek a szereplőket bemutató írói jellemzések egy-egy megszólalás előtt, – ez talán Illyés epikus alkatát fejezi ki. Pl. “Vukovics – harmincnyolcéves, mintaképe a kor hevesvérű magyar patriótájának: előkelő szerb család gyermekeként Fiuméban született s nevelkedett, vagyis a magyar igazságot most-gyúlt tűz lobogtatja benne; magyarul kamaszfővel tanult meg; Száva keresztnevét alig tíz éve változtatta Sebőre...” S ez az írói jellemzés még folytatódik, még néhány fontos mondat következik, s csak akkor adja szájába az elhangzó mondatot: “És ez az ember legyen fővezér?! Görgey?!” Tehát a hosszú szerzői utasítás, írói jellemzés után a drámában lévő párbeszéd szövege az előbbiekkel ellentétben – sokkal rövidebb, lényegre törő, pár szóból áll, és utána a kérdőjel és felkiáltójel együttes használata érzékelteti a szereplő belsejében kavargó indulatot, szenvedélyt. S aztán a Fáklyaláng további jeleneteit, párbeszédeit olvasva feltűnik a mondatok lerövidülése, hiányossá válása, olykor csak egy-egy szóvá zsugorodása. Hiszen a mindennapi életben egy-egy feszült pillanatban – nincs lehetőség az indokolásra, érvelésre. Így a drámában is. Illyés Gyula Fáklyalángjában halmozódnak az egy-egy szóra rövidülő mondatok (pl. “Hallatlan – “Okosan!” – “Úgy-úgy.” – “Legyen?!” – “Görgey.” – “Lehetetlen!” – “Képtelenség!” – “Elképzelhetetlen.” – “Csillapodj.” – “Okvetlenül.”) Természetesen az egyszavas mondatok a végtelenül rövid néhány szavas mondatokkal együtt jellemzőek a drámai helyzetre, feszültségre. (Pl. “Azt nem! De ezt sem! Micsoda zavar!” – “Olyan nagy a veszély? Mint Mohács előtt? Manapság?”) És érdemes most a párbeszéd teljesebb formáját idézni, mely feltétlenül jól érzékelteti a rövid kérdő mondatok egymásutánjával a válságos történelmi pillanatot, és ezt nyelvi eszközökkel is kifejezi: “KOSSUTH: ... Ezt folytatni kell már végtelenül! – Görgey: Hasztalanul? – Kossuth: Ki dönti azt el? – Görgey: Esztelenül? – Kossuth: Dugovics Titusz áldozata hasztalan volt? Temisztoklesz esztelen volt? Termopilénél esztelenek harcoltak Görögországért? Harcolna még ma, holtukban is a szellemükkel. A magyar hadsereg is harcolni fog. – Görgey: Ha azt parancsolom, bírom a szavadat rá! – Kossuth: Az a szó csak a harcvitelre szólt! – Görgey: Az imént adtad át egy kézfogással. – Kossuth: Visszavonom! Csalsz, ha nem adod vissza. – Görgey: Különb erők diktálják már a szót. Nekem, de – vigyázz – neked is!”... A végletes történelmi pillanatban vitatkozó Kossuth és Görgey párbeszéde jól érzékelteti a dráma stílusának sajátos nyelvi eszközeit: az egymással ellentétes nézetek olykor egy-egy kiemelt szóval feszülnek egymásnak (pl. “végtelenül” – “hasztalanul”; – “esztelenül” – “hasztalanul”). A feszültséget jól fejezik ki a kérdő és a felkiáltó mondatok gyors váltásai. Majd a “meggyőzésre” halmozódó kérdő mondatok választ nem váró indulatos egymásutánja, a maga emelkedettségével: “Dugovics Titusz áldozata hasztalan volt?” stb. Aztán sok mindenre figyelhetünk még fel: itt fontosabbá válnak a szerzői utasítások, a “csendek” és a “kinti zajok”, “kürtjelek”. A csatazajok, a csöndek, a kinti és a benti környezet. S ezek a körülményeket jelző szerzői utasítások sokkal jobban befolyásolják a drámát, a drámai szöveget, mint általában, mint megszokott. Pl. Görgey: (kitörve) “A bomlásba?! A tébolyba? Én... én... (beszélne még, de hirtelen újabb, erősebb kürtjelek minden oldalról, elől a teremben is, mintha a nézőket is bekerítenék). Bezárult a kör!” ... Vagy érdekes azt is megfigyelni, hogy a párbeszédek rövidebb-hosszabb mondatai után találhatunk még az utójáték előtt egy hosszabb Kossuth-monológot, kb. másfél oldal terjedelműt, melyben ebben a valóságosan drámai helyzetben hosszan vall, vívódik: “Kossuth (felegyenesedik, nagyot lélegzik, eltolja a pisztolyt, lassan feláll. Józsa után tekint). – Ki szólt? Ezzel az egyszerű paraszti nyelvvel? Azt mondja, amit az a másik, de – mért szorít most szíven az, ami az imént csak viszolyogtatott? Milyen két világ. Milyen választás nyílik itt! – (Suttogva) – Lehet azt választani, hogy... (Arrébb megy visszanéz a székre s mintha még mindig benne ülne, mintegy önmagának beszél.) – Élni?! ... Az lenne a nehezebb.” ...
A moder
n magyar dráma új fejezete kezdődött Örkény István tevékenységével. Tarján Tamás tanulmánykötetének, a Kortársi drámának az elején azonnal kiemeli 1967. február 24-ét, Örkény István Tóték című tragikomédiájának a bemutatóját a Thália Színházban. S hozzáteszi, hogy drámatörténetünk határkövévé vált e bemutató, a magyar dráma történetének “a Tóték utáni” (vagy előtti) időszaka. “E művel – s Örkény későbbi munkásságának javával – jutott az újabb magyar dráma legközelebb a világirodalomhoz, a világszínházhoz”, – jegyezte meg Tarján Tamás. Örkény István drámáiban bár félreérthetetlenül magyar témákat, magyar alakokat mutat be, mégis minden esetben többet mutatnak önmaguknál, a nagyvilágnak is van mondanivalója. “Éljen a kérdőjel, vesszen a pont!” – állapítja meg egyik fiktív beszélgetésében Örkény István. Azért vonzódik mindenféleképpen a kérdőjelhez, mert ő nem befejezni, lezárni akar valamit, hanem továbbvinni, új útra küldeni. Bár hatottak Örkényre az abszurdok, de ő inkább a groteszk módszerével, eszközeivel akart elemezni, tagadni. Sohasem akart lezárni valamit, hanem elgondolkoztatni, kérdőjeleket tenni, a változás és a változtatás lehetőségét ábrázolni. A Tóték világa, a tragikomédia realista elemekre épül, majd azokat eltúlozva, felnagyítva groteszkké formálja. A frontról a hátországba menekülő Őrnagy, összeroppant idegzettel kihasználja az őt elhalmozó, neki kiszolgáltatott falusi családot, Tótékat. Majd a középponti problémává váló “dobozolásra” kényszerített család először még fejet hajt, akarva-akaratlan kedvébe járnak – a katona fiú “érdekében” – a zsarnok Őrnagynak. A tragikomédia természetes részévé válik az árnyékszék, a budi is. (Érdekes – Flaubert-re emlékeztető – vallomás Örkény Istváné is: “Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok...”) Az egyik drámarészletben ezt olvashatjuk a középpontba került “dobozolással” kapcsolatban: “Őrnagy (elsétál, gondolkozik, visszajön): Nézzék, Tóték. Én élek-halok a dobozolásért. De így, ahogy eddig csináltuk, ez nem mehet tovább. Ha közben mindnyájan másra gondolunk, akkor ez teljesen hiábavaló erőpocséklás. Hagyjuk is abba, kérem – Tót (alázatosan): Én nem akarok vitába szállni az őrnagy úrral, de már bocsásson meg a világ, mégiscsak nehéz azt megakadályozni, ha valami az embernek eszébe akar jutni.” Örkény István Őrnagya – (a színpadon és filmen Latinovits Zoltán felejthetetlen alakításában) – fegyelmet követel Tótéktól, “logikus koncentrálást”, a másra gondolás és a “feleslegesnek” tűnő önálló gondolkodás szükségtelenségét, Tót szájába “csipogó” zseblámpát kényszerít stb. És Örkény írói útmutatásai remekül érzékeltetik az Őrnagy szélsőséges magatartását: egyszer “álmodozva, költőien” vall a dobozolás gyönyörűségéről; máskor meg “dúltan körülnéz”, “összerezzen” minden zajra, “gyomrához kap, nevetése hirtelen öklendezésbe megy át, az ablakhoz tántorog, kihajol.” Aztán érdemes lenne megfigyelni, hogy maga az író miként mutatja be az új margóvágót. “Egy négy lábon álló, hatalmas szerkezetnek” nevezi, s hozzáteszi, hogy “akkora pengével, mint a guillotine”. Ezzel az írói jellemzéssel szinte már sejteti a tragikomikus befejezést, a “tompa döndülést” hallatja, s a szereplők lelkiállapotával szintén sok mindent árul el: Ágika “iszonyodó szemmel” néz apjára, Mariska “félénken kérdezi” urát, a jó Lajost, hogy háromba vágta-e. S a pontosságra sokat adó Tót “utánaszámol”, hogy hány részre vágta az őket megnyomorító Őrnagyot. S nyugodtan mondja, hogy “négy egyforma darabba vágtam.” A realista törekvés összeolvad a groteszkkel. Így győz, így hatásos.

***

Sokféle drámaírói törekvésről, stílusról, nyelvi eszközökről számolhatunk be: Sarkadi Imre, Hubay Miklós, Sütő András, Páskándi Géza, Hernádi Gyula, Karinthy Ferenc, Csurka István, Fejes Endre, Gyurkovics Tibor, Görgey Gábor, Eörsi István, Kocsis István, Spiró György és mások drámáit olvasva vagy színpadon látva. Csak néhányat emeljünk ki, csak egy-egy részt ragadjunk ki a drámákból! Az esszé műfajának gondolatiságával és a biblikus nyelv emelkedettségével gazdagodott Sütő András drámaírói művészete. A Káin és Ábel című drámája “jajkiáltásokra” tagolódik, felvonások helyett. Ábel monológja költői szépséggel telítődik (a csillagos égtől a tenger és a szelek színeiig). Összetett szavai szintén ezt a költőiséget, emelkedettséget fokozzák. (“Jégeső-hang”, az Éden “illatemlékei”, “kókuszdió-boldogság”, “buborékbátorság”). Sütő András Advent a Hargitán című színművében költői emelkedettségét sajátos természetközelséggel, jelképiséggel párosítja. A Bódi Vencel háza a Hargitán a Kicsi Romlás nevű szurdoknál épült, s mindenütt hó van: hófalak, hótornyok, hóhullámok, hópárnák, hódunnák, s az “ereszen méteres jégcsapok halványkék orgonája”. “Imával fordul Istenhez: Uram, aki fent vagy az egekben! Tekints le most kegyesen...”
Karinthy Ferenc színművei más úton haladnak: gyakran leszűkíti a szerep
lők számát, kedveli a kétszemélyes dráma intim hangulatát és a köznyelvi stílust. A Duna-kanyar volt egyik legsikeresebb két szereplős színműve, melyet 1966-ban a Madách Kamara Színház mutatott be Domján Edittel és Mensáros Lászlóval. Az élőbeszéd varázsos, olykor észrevétlen eszközeivel mélyre tud hatolni. Olykor súlytalannak, túlzottan mindennapinak tűnnek a párbeszédek (pl. “Feketét nem tud adni? – Mondom, lezártam a gépet, Nincs elég nyomás.”) De így rajzolódik ki két magányossá vált ember sorsa, kaland-vágya, az egymásba kapaszkodás lehetősége. A rövid, természetes, egyszerű mondatok mégis “többet” mondanak egy bravúros írói ötlettel: a két szereplő a két hiányzó volt szerelmest “helyettesíti”, mintha “négyen” lennének. S a “csábítási” jelenet szavai ismétlődnek: hol a férfi, hol a nő mondja. A komolyság és játékosság, az odaadás és az elutasítás, a magány és a társkeresés hirtelen változik. S a könnyedség ellenére “komoly” témák, gondok is felvetődnek ebben a színműben a disszidálástól a magányosságig. (“Ez egy előszezon-ország. Itt minden csak lesz, öt hét múlva, öt év múlva, harminc év múlva. Aki nem hiszi, majd a föld alatt felszólalhat az országos kukacértekezleten.”)
Hubay Miklós drámaírói munkássága évtizedeken ível át. Először is egy különös műfaj
i alkotását (alkotásukat) kell kiemelnünk: az Egy szerelem három éjszakáját, melyet Vas Istvánnal és Ránki Györggyel írt közösen. A műfaj: musical. A történet hátterében Radnóti Miklós sorsa rajzolódik ki előttünk. Valóban még ennél is több rejtőzik benne: a költő sorsa egy vészterhes időszakban. A költőiség és a drámaiság, az antifasiszta ellenállás és a kiszolgáltatott szellem problémái szólalnak meg versben, prózában, zenével. Drámatörténeti kuriózum a Színház a Cethal hátán című kötete, mely Weöres Sándor Hála-áldozat című versére épít: ő, Hubay Miklós három színművével tiszteletet, hommage-t ad három régi drámaíró előtt (Balassi Menyhárt, Madách, Károlyi Mihály). Mindig kísérletezett és kísérletezik a drámai formával: a nemzeti hagyományokat átgyúrja, hol mitologikus, hol pszichologikus elemekkel él, Pirandello módszerére figyel, ironikusan szólal meg, az abszurd dráma is ihleti. Megszerette az egyfelvonásos drámaépítkezést. Egyik emblémaszerű címe: Tüzet viszek. A drámahős és az író is. Az Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásos Lyonban, 1864 szeptemberének végén mutatja be hőseit. Berlioz története, a hajdani szerelem idézése, a két idős ember fiatalságára emlékezése a dráma. (“Itt volt a nagypapa háza. És a kanyargós Izére mögött, a távolban, ott tündökölt az örök hóval borított jeges szépség, a Mont Blanc...”
Weöres Sándor költői játéka,
A holdbéli csónakos: napjainkban és a mesés ősidőben játszódik. Háttérben baloldalt a Panyiga presszó, középütt Játékország, és először Pávaszem és udvarlója, Medvefia lépnek a színre. (“A városvég itt csupa szürke ház, / a részegekre angyalka vigyáz / s a villanyfényben mint aranykehelyben / alusznak a tűzfalak, háztetők...”). A tündéri-költői szellemű mesejátékban találkozunk Bolond Istókkal, Vitéz Lászlóval, Paprika Jancsival, Jégapóval és másokkal. Az egyik a hitét, a másik a célját, a harmadik a szívét keresi. A prózai szöveg pl. Vitéz László üdvözlése és bemutatkozása – hirtelen megváltozik: Pávaszem verssel szól hozzánk a “kékvirágos hegytetőn”... A mesejátékban – mint a költő maga is jelezte a mű elején –: a mai és az őszidő összefonódik. Itt a szereplők halásznak, vadásznak, bujdosnak, börtönbe kerülnek, álmodnak stb. A verses drámarészletek érdekessége az, hogy a költő korábbi versköteteiben is megtalálhatók. Így a börtönőr és Pávaszem szavai (“Egy hegy megy... / szembe jön egy másik hegy. // Én is hegy, / Te is hegy. / Nekem ugyan egyremegy”). Mint a Harminc bagatell egyik részében... Weöres költői világa eredeti meseszerűséggel, csodával és álommal újítja meg a dráma műfaját.
Irodalmunkban sokáig elfelejtették az egyfelvonásos drámákat, pedig nagy hagyománya volt korábban (pl. Balázs Béla
A kékszakállú herceg vára, Babits Mihály Laodameia, Karinthy Frigyes A bűvös szék). Görgey Gábor Népfürdő című színművében ironikus, groteszk hangon szól, tragikomikus helyzetekben mutatja be a hatalmat és a hatalomnak kiszolgáltatott embert. A vakítóan fehér, csempézett színpadon dúdolva jelenik meg a kb. 17 éves inas, és a csapokat dédelgeti, kedveskedik nekik, mert az utcán a nőknek is “zuhanyrózsa-szaguk” van. Csaknem szerelmes vallomással veszi körül a csapot, a vizet, hiszen ez a víz végigcsurog a nők nyakán, mellén, hasán, “vízfátyolt terít a csípőjükre, majd lezúdul a sötét, illatos sűrűbe”. Kinevetik az inas “csap-áriáját”. A mester inkább a rosszlányokról beszél, s odaküldi a fiút. Görgey részletes szerzői utasításokkal él (“Feltétlenül kell hozzá két szerszámos láda...”), a párbeszédben pedig különböző nyelvi rétegek keverednek: szakszavakkal, költőiséggel, álommal és valósággal (“gerincvezeték” – “tiszta lehelet” – “reggeli Nap” – “piros arcú lány”).
A drámai műnem, műfaj sokféle változásának korát éljük
. “In memoriam Ö. I.” címmel drámai összeállítást készített Örkény István írásaiból Valló Péter, melyet a Vígszínházban mutattak be 1980-ban. Hat férfi és öt nő, aztán néhány statiszta (kivégzőosztag, orosz asszonyok stb.) bejönnek egy fehér térre, mely az orosz hómezőre, Voronyezsre is emlékeztet, vagy a “tiszta lapra” is. A szereplők többször meghalnak és feltámadnak. Fontosak a zeneszámok, a táncok, a zajok, a “szertartás-jelleg” és a korrajz érzékeltetésére. Apró jelenetekből, emlék-villanásokból áll össze a drámai játék: a párizsi emlékektől a világháborús pillanatokig. A műben a párbeszédeknél talán fontosabbak és terjedelmesebbek is a “magyarázó szövegek”, utasítások (pl. “Edith Piaf hangját elnyomja a vonatkattogás, Viszontlátásra, Isten óvjon...”).
Páskándi Géza ún. abszurdoid drámát akart írni. Ő maga beszélt arról, hogy nem abszurd drámát szeretne, hanem “abs
zurdoidot”. A kritikus véleménye szerint az író lágyítani, enyhíteni akart a megfogalmazáson, az abszurdon, s ezzel valamit meg is magyarázott. A Vendégség című drámjában a hitújítás korában Dávid Ferenc házában vagyunk, ahol együtt vannak: a besúgó és a besúgott, Socino olasz unitárius és Dávid Ferenc. Napjainkig időszerű a lehallgatás, a besúgás, a jelentés veszélyezettsége. A börtönnél rosszabb kiszolgáltatottság – ez a “vendégség”. A párbeszéd szikár mondatai, a néhány szóra szűkülő kérdések és válaszok – megnövelik a nyelv fontosságát, erejét. Itt nincs hosszú monológ, felesleges magyarázat. “Vendégségben voltam. Vendéged voltam. Vendéged és árulód”, – mondja Socino. “Mégis veled karácsonyolok a legszívesebben. Veled, mert másom sincs ezen a kerek világon, csak az, akit elárultam.”
A dráma egyik új lehetősége: a monodráma. Kocsis István monodrámáiban a konfliktus, a külső és a belső világgal való harc, a vívódások – csupán az önmagának feltett kérdésekben és válaszokban, a monológokban fejeződnek ki. Ki
szorul a drámából az ellenfél, és csak közvetve, a drámahős szavaiban fejeződik ki. Így vall Bolyai János, Vincent van Gogh, Jászai Mari, Árva Bethlen Kata, Széch-enyi István. Kocsis monodrámáiban egyedül. Ezért a nyelvre még nagyobb súly nehezedik: minden konfliktust, érzelmet, küzdelmet stb. – csak a mondatokkal fejezhet ki. Kérdez, kiált, felel, elhallgat, újrakezdi. Pl. “A csillagokból olvasok, értitek?! Vér és vér mindenütt! Népek pusztulnak el engesztelhetetlen, őrült mészárlásban!... A Híd sohasem épül fel...” – mondja Széchenyi Kocsis István drámájában.
Átformálódik a hagyományos történelmi dráma is. Különös utat követett Száraz György különös történelmi csapdahelyzetek ábrázolásával
(Királycsel, III. Béla, A nagyszerű halál) A hatalom ellentmondásait érzékeltetve (“A hatalom pedig veszélyes dolog: egy szent is hóhérrá válhatik a tökéletlen világban...”) – Gosztonyi János Andrássy út 60. címmel írt a közeli és távolabbi múltban rettegett ÁVO épület, vallatóhely, börtön világáról. E félelmes jelkép pl. Faludy György börtönverseiben vált irodalmunk szomorú, dokumentumértékű részévé. Gosztonyi János színművében 1949-ben a Pódium Kabaréból két személy elviszi Rubányi Ervint. Vallatják a Nyugaton járt kommunistát. A természetesen főleg párbeszédre épülő mű vallatásai, a vallató és a vádlott szövege a dráma (pl. “... mikor lett ő rendőrbesúgó? – Ő?! Rendőrbesúgó lett?”), de olykor lényeges a cellában elhangzó monológ is (“Félek a szenvedéstől. Némileg elpuhultam.”) Érdekes véletlen: Gosztonyi János főhőse Rubányi, Koestler Sötétség délben hőse Rubasov. A nevek összecsengnek.) – Kornis Mihály egy teljesen szabálytalan drámát tett közzé. A címe: Kádár. Az alcím: magyar dráma. Az MSZMP Központi Bizottsága 1989. április 12-i ülésén elmondott teljesen zavaros Kádár-beszédre épül a dráma. A jegyzőkönyvet Kornis Mihály egészíti ki lábjegyzetekkel, magyarázatokkal, kommentárral. E két szövegrétegből áll a mű. Pl. Kádár János szavai: “Pincehelyiségben, egy mackótömő vacak helyiségben volt már megfelelően koros nő, ez még most is számít, és egyszer azok engem felismernek.” – Kornis pl. a következő megjegyzést fűzi Kádár beszédéhez: “Nagy beszédre készül, mindent el akar mondani. Megszólal a totem: irtóztató. A fejében az élet különböző szituációk egymásbacsúszott homálya; süppeteg mocsár, melyből azonban most kiszabadíthatja magát, az elején még bízik ebben.” Ebben a “drámában” egyrészt nyomon követhetjük Kádár János súlyos betegségét, zavart logikáját, elhallgatott félmondatait – és Kornis száraz megállapításait, magyarázatát, értelmezését. Ez is dráma.
A folyton változó drámai műfaj – az egyszereplős monodrámától az abszurdig vagy a szabálytalan dokumentumdrámáig a stílust, a nyelvet is átformálta. Beszélhetnek a drámahősök emelkedetten, költőien, sűrítetten vagy bőbeszédűen, köznyelvi szavakkal vagy szóképekkel. Az írói vagy a szereplő egyéniségéhez illeszkedve. Hiszen stílus – az ember.


* Készült a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány “Tudomány az oktatásban” szakalapítványának támogatásával. “A stílus – az író” cí
mű készülő munka egyik fejezete, rövidítve

Vissza