Egy szőnyegen: töredékek szintézise

Peter Brook három előadása

Az alábbiakban három, az elmúlt években született Peter Brook-rendezésről lesz szó. Olyan előadásokról, amelyek bár igen különböző típusú szövegeket visznek színre, egységes szemléletet és hasonló gesztusrendszert tükröznek. Mindenekelőtt egy fontos díszletelem jelenlétét állapíthatjuk meg: a játékteret, a betöltendő üres teret kijelölő szőnyegét. Tehát három szőnyegről lesz szó és ami rajtuk zajlik. Ha pedig valamilyen tematikus szál után kutatunk, akkor azt láthatjuk, hogy Brook mesterien visz színre kis történeteket, s mindhárom előadásában pályája korábbi jelentős állomásaihoz nyúl vissza; igaz, mostani előadásai vállaltan szerényebb ambíciókkal bírnak. Ezen előadásokat nézve felidézhetjük a gigantikus ind eposzfeldolgozását, afrikai kutatóútját vagy Csehov-rendezését. Így felelnek egymásnak a Mahábhárata áradó fejezetei és a közelmúltban bemutatott Krisna halála című előadása; az egykori afrikai, a színház gyökereit kutató társulati út és a dél-afrikai Can Themba-szöveg, Az öltöny megrendezése; a Cseresznyéskertet 22 évvel követő, Olga Knyipper és Csehov levelezését színpadra álmodó gesztus.
Bár ezeket az előadásokat különböző terekben láttam, a produkciók átértelmezik, „újrarendezik” a teret, amelyben létrejöttek. A darabok részletesebb bemutatása előtt hadd szóljak Peter Brook párizsi színházáról. A Bouffes du Nord Párizsban, a Montmartre tövében egy elhagyatott kerületi színházépület volt, kívülről semmit sem sejtető homlokzattal simul ma is egy metrómegállós utcasarkon a jellegzetes párizsi bérházak közé. A színház kávézója a szokásos bordó egyenportál; a belső, színházi tér nagyságát és nagyszerűségét még semmi sem sejteti. Brook a hetvenes évek derekán, amikor egy nemzetközi társulattal érkezett meg afrikai útjáról, kapta meg álmai színházát: e lepusztultságában megragadó, egyszerre intimitást és nagyságot sugalló „üres teret”. Puritán fehérre festett jegypénztár fogadja a belépőt, a folyosó is dísztelen és egyszerű. A színházteremben három sor erkély van, amelyeket barackosvöröses, kopott festésű falak ölelnek körül. Néhol festetlen fehér gipszjavításokat látunk, az ülések párnázott padjai diszkrét szürkésfehér ösvény-kígyókként simulnak a térbe. Az olasz színpadú színházból kihajították a földszinti széksorokat és magát a megemelt színpadot is, így került nézőtér és játszótér egy szintre, a színpad lecsupaszított hátsó falai pedig egyfajta alapdíszletet adnak.

Krisna halála

A Bouffes du Nord játszóhely megnyitója 1974-ben volt az Athéni Timonnal, kortalan-kortárs jelmezekkel, a címszereplő pedig a Krisna halála mostani főhőse, Maurice Bénichou. A Krisnában mindössze egy nagy narancsszínű szőnyeg jelöli ki a teret, amelyet legelőször 2001-ben Peter Brook párizsi főhadiszállásán, a Bouffes du Nord-ban terítettek le, kijelölve ezzel a játék terét. Én már egy új, alkalmi játszóhelyen, a szintén párizsi Maison des Métallos nevű játszóhely egyik első előadása alkalmával láthattam ugyanezt a szőnyeget és előadást. A Métallos-nak, az egykori ipari épületnek a kerületben élők új életet kívánták adni közösségi házként. A betonoszlopok között a szőnyegen néhány keleti párna, füstölők, gyertyák, egy elefántmaszk, egy olvasóállványon hatalmas nyitott könyv van, valamint egy ücsörgő indiai muzsikusnő, aki a nézők bejövetele alatt már halkan pengeti hangszerét. A szőnyeg elképzelhető lenne egy afrikai vagy ázsiai vásártéren, ahol a külvilágtól leválasztja, kijelöli a mese, a játék helyszínét. Egyszerű, egyszínű, kézi csomózású szőnyegről van szó, csupán színe, a sáfrányos élénksárga szín feltűnő. Egyetlen színész lép rá, aki majd csillogó szemmel idézi fel Krisna halálának történetét, a Mahábhárata záróepizódját. A világ születéséről szóló, Jean-Claude Carriére és Marie-Héléne Estienne által megírt francia szöveget Peter Brook saját szerény megfogalmazása szerint csupán „térbe helyezte” (mis en espace).
Maurice Bénichou az Athéni Timon óta Brook tucatnyi előadásában szerepelt, többet asszisztensként is végigkísért, majd maga is mintegy tíz előadást rendezett. Bénichou, a Krisna halála főhőse számára különösen fontos ez a szöveg, hiszen 1983– 1986 között részt vett Peter Brook megaprodukciójának, a Mahábháratának előkészítésében és színpadravitelében, amikor az Avignon melletti kőbányában napnyugtától napkeltéig tartó produkcióként kelt életre az eposz. Igazából a kétezer éves szöveg eme újabb feldolgozását először csupán olvasmánynak, felolvasószínháznak szánták alkotói. Végül a mintegy 120 000 szanszkrit verssor most újból elővett zárófejezetében a Krisna, Visnu nyolcadik megtestesülésének haláláról szóló fejezet önálló előadássá nőtte ki magát.
Az estét végigkísérő indiai zeneszó nemcsak aláfestő elem, de egyenrangú partnere Maurice Bénichou szövegmondó játékának. A zeneszerző és énekes Sharmila Roy Kalkuttában született, és már a Mahábhárata óta Brook munkatársa. A részben improvizatív kísérőzene ellenpontoz, kiemel, együtt lélegzik az előadás színészével. Bengáli énekek és hőskölteményrészletek hangzanak el, remekül tagolva Bénichou amúgy sem lankadó játékát. Aki gyönyörűen és energikusan kelti életre a veretes szöveget, bejátssza narancsszínű szőnyege utolsó csücskét is. Szó esik Krisna hatalmáról, négy karjáról, kalandjairól, háborúról és békéről. Szerelemről, fülönfüggőkről, véres csatákról, a különböző világok közötti átjárás lehetetlenségéről. Bénichou arca nemcsak Krisnáé, de minden szövetséges és ellenséges harcosé, olykor szerelmes asszonyuké is. Pedig rémálomba illő, sötét történet ez, unokatestvérek viszálya a világ birtoklása felett. A Dharma, a mindent átfogó világrend a Mahábhárata szerint kihat az egyéni sorsokra, így Krisna sorsára is. Aki rettenetes hatalmakkal csatázik, rokonokat, az öt fivér Pandavát és a száz Kauravát igyekszik békíteni nagy háborújukban. Krisna a káosz áldozata, a lét abszurditásáé, hiszen a tanítás szerint ha az emberek nem tisztelik többé személyes végzetüket, a világ rendje kerül veszélybe.
Feltehető lenne a kérdés, hogy ezek az autentikus szövegek és zenék milyen mértékben készültek egy párizsi néző számára, mennyire „autentikusak”, illetve milyen kompromisszumokat kellett megkötni a befogadhatóság, érthetőség érdekében. A fogyaszthatóvá tétel, a kulturális átjárhatóság, illetve átjárhatatlanság kérdése felmerül Az öltöny kapcsán is, ahol afrikai színészek egy dél-afrikai szerelmi drámát prezentálnak.

Egy öltöny, más semmi

Az 1950-es években az apartheid alatt létrejött Sophiatown a maga nyomorában, szegénységében, elszigeteltségében, mégis mulatságosan jelenik meg Can Themba Az öltöny című regényében. Paradox módon boldog helynek tűnik ez a város, boldogság lengi be a felidézett utcákat, illegális kávézókat, ahol Themba először mesélhette el a feleségét rajongásig szerető Philemon és Mathilda történetét, a humoros iróniából szörnyű és hideg kegyetlenségbe forduló mesét. Mothobi Mutloatse és Barney Simon készítették el a regény színpadi adaptációját, melyet Marie-Héléne Estienne francia fordításában játszott a Bouffes du Nord színház. Az 1999. decemberi bemutató után 2000-től az előadás világ körüli turnéra indult, Franciaország után Spanyolország, Kanada, Svájc, Olaszország, Finnország, Németország következtek. Majd a múlt évadban a Bouffes du Nord-tól pár utcácskára a Théâtre de l’Oeuvre tűzte műsorára a Brook-rendezést, új, intim színpadot, közeget teremtve a mesének. A szőnyeg itt is narancsosvörös, mintha feleleveníteni kívánná a földrész, Afrika kopott fülledtségét. A szőnyeg tökéletesen jellegtelenül simul bele a jelzésszerű szobabelsőbe.
A humor a színpadon is fontos eleme az idillből rémdrámába forduló történetnek. Peter Brook egy az ötvenes évek valóságának színpadáról leköszönt világot elevenít fel: zsúfolt buszok, pezsgő kávéházi élet. Brook négy afrikai színészt választ a produkcióba, akik a nyomorult várost belengő életörömöt szólaltatják meg. Az előadás alig több mint egy órát tart, amelyben dalolnak is és kerek történet rajzolódik ki az idő- és térutazásban.
A produkció Brook afrikai társulati és színházantropológiai kísérletének távoli visszhangjaként is olvasható. Brook 1971-ben alakította meg a Centre International de Recherche Théâtrale-t, a Nemzetközi Színházkutató Központot, 1972-ben a társaság a mese gyökereit kereső afrikai útra indult. Elképzelésük szerint a színésznek „többfejű” narrátorrá kell válnia – ehhez hasonló törekvések Az öltöny előadásában is láthatóak.
A mostani szőnyegen egy ágy, néhány takaró, egy asztal, székek és fogas van. Semmi technika, csupán négy nagyon jó színész. A férj öreg barátja, Maphikela (Sotigui Kouayté) mesél Sophiatown irigyelt szerelmespárjáról, a beszédes nevű Philemonról és az ő Mathildájáról, aki énekesnői karrierjét adta fel a házasságért. Philemon (Isaac Koundé) olyannyira szereti nejét, Mathildát (Sara Martins), hogy már az alvó hitvest is földre szállott csodaként bámulja reggelenként. Philemon megszállott szerelmes, felesége pedig odaadó hitves. Ám Mathildát fojtogatja férje imádó szeretete és szeretőt tart. A rajtakapott pásztoróráról az ifjú ugyan meg tud szökni, ám szürke öltönye ott marad a fogason a hitvesi hálószobában. Különlegesen kegyetlen a férj bosszúja. Mintha kedves, állandó vendég fészkelte volna be magát a szerelmi fészekbe, „vendégüknek”, az öltönynek folyamatosan figyelmet kér feleségétől, vacsorakor például nem csupán jelenlétét követeli meg, de étellel is megvendégelteti. Először Mathilda számára a vétséghez képest nem is tűnik olyan súlyosnak a büntetés. Az öltöny a szerelem, a csalás és a megbocsátás jelképe lehetne, ám Philemon itt is ugyanolyan végletekig jut el, mint szerelmében. Az öltöny a hitvesi ágyba is elkíséri őket. Mathilda karjaiban a bosszú tárgya birtokló férfiúvá válik, feneket és mellet simogat a bábjátékosi megelevenítésben. A negyedik színész, Tony Mpoudja alakítja a „várost”, munkatársat, idős nénikét, szomszédot. Amikor szegény Mathilda azt hiszi, ura végre megbocsátott, és a jótékonysági klub hölgyeit uzsonnára invitálja, nyüzsgő tömeget vélünk látni a négy színész játékában. Ám a kitartó bosszú megöli szerelmüket, mert sétálni is el kell vinni az öltönyt, de megöli Philemon szerelmét, Mathildát is. A történet során mindenki mesélő és játszó egy személyben, a szöveg, akárcsak csak az előadás nyelve letisztult, szinte eszköztelen.

A kezed az enyémben

Végül a harmadik szőnyeghez értünk, ezúttal egy perzsaszőnyeghez. Polgári szalonba illik, belesimul a Bouffes du Nord belső terébe, ugyanolyan kopottas, mint a falak. Három szék és egy teázó asztal van rajta. Peter Brook legutóbbi rendezése ez, a 2003 tavaszára tervezett, ám csak októberben bemutatott előadás.
Izgalmas tükörjáték szemtanúi vagyunk: Natasha Parry (egyébként Brook felesége) 1981-ben már játszott Csehov-hősnőt, a Cseresznyéskert Ljubov Andrejevnáját. Most Csehov utolsó szerelmét, feleségét, a Művész Színház ünnepelt színésznőjét alakítja: Olga Knyipperként lép színre, hogy a több mint két évtizeddel ezelőtti Cseresznyéskert Gajevjét játszó Michel Piccoli, immár Csehovként újfent meghódítsa.
Véletlen egybeesés, hogy Budapesten, az Új Színház Stúdiójában szintén Csehov magánlevelezéséből készült előadás megy. Olga Knyipper és Anton Pavlovics Csehov levelezése Carol Rocamora angol szövege alapján került a párizsi színpadra. Az összegyűjtött mintegy 412 levél felhasználásával készült szöveg A kezed az enyémben címe szintén idézet: az író így írta alá szerelmének címzett leveleit, előbb magázva, majd meghitten tegezve őt: „a kezembe fogom kezed”. Csehov viccesen parafrazálta a formális orosz köszönést, a baráti kézfogást: szemérmesen és ironikusan játszott el vele, míg a kései levelekben teljesen ki nem forgatta.
Az eddigi előadásokon végigtekintve a legintimebbhez érkeztünk. Nemcsak azért, mert a nézők az első sorban párnákon, közvetlenül a színészek lábainál ülnek. Itt levelezést hallunk, ahol a két távollevő, egymást (meg)szólító szerelmes egy asztalnál teázik, sálját igazítja, vagy zakóját gyűrögeti. A hat év leveleiből született válogatásban a megismerkedés, egymásba szeretés, házasság és a távkapcsolat pillanatai elevenednek meg. Míg Csehov rossz egészségét Jaltán igyekezett gyógyítani, a sikeres színésznőt Moszkvában és Szentpétervárott tartotta társulata. Az előadás világítása is naplementét idéző homályt ad, s ez kiemeli a Bouffes du Nord színház kopár, kopott szépségét.
Natasha Parry egyszerű, inkább csak jelzésszerű jelmeze egy hosszú fekete szoknya, fehér blúz és egy barnás kendő. A színésznő érett szépségéhez kislányos mosoly párosul. Angol akcentusa mintha még jobban kiemelné a távolságot közte és társa között. Michel Piccoli vászonöltönyt viselő, idősen is bizonytalankodó szerelmes, egy fiatalosan mókázó szégyenlős és cinikus haldokló öregember. Mindkét színész feladata nehéz, hiszen a vallomásos mondatoknak a viszonylag nagy térben meghitten kell hangozniuk. A férfi mintha teázni jönne a nőhöz, a levelek pedig valódi dialógusokká érnek, élettelin kapcsolódnak össze, hol egy félmosollyal, hol egy „hogyne emlékeznék”-kel lép be a megszólaló másik. Akinek a társa csak levelekből megismerhető, nem jelenvaló életéből igyekszik néhány pillanatot elkapni.

*

A színház olyan, mint egy jó étterem, ahonnan elégedetten lép ki az ember, vagy mint egy sportmeccs, amely után energiákkal töltődik fel. A színház eszerint nem kell, hogy intellektuális legyen. Hasonlóan egy jó rockkoncerthez, a csoda azáltal történik meg, hogy különböző közönséghez egyszerre tud szólni, és ennek a csodának a lehetősége a Brook választotta szövegekben, a színrevitelben és a játszókban egyaránt megvan. Brook pedig kezünket az övébe fogja. A közönség nyitottsága ugyanúgy ott van egy életre kelteni kívánt új helyen a Maison des Métallos-ban, vagy egy olajozottan működő magánszínházban, a Théâtre de l'Oeuvre-nél.
Újragondolt, de otthonosan bejárt sétaösvények Brook mostani rendezői útjai, a finom gesztusok kis részleteiben emlékeztetnek az egykori nagy törekvésre. Nagyot láttat az intimben, s a kicsivel tölti meg a Bouffes du Nord meghitten impozáns terét.

Csete Borbála

Vissza

Peter Brook életrajza

copyright © László Zoltán 2005 - 2008
e-mail: hamuka@drotposta.hu