... Sokan vannak, akik a színpadon a verset bosszantó,
unalmas, figyelemelvonó vagy éppen mesterkélt divathóbortnak tartják, és adott
helyzetben jómagam is együtt kiáltom a legtöbbjükkel: Le vele! Az irodalommal
kapcsolatban ez a nézet általában már nem tartja magát olyan erősen. Ritkán
hallunk olyan véleményt, hogy költészetre egyáltalán nincs szükség. Amikor
Wordsworth ezt
írja:
Mit vérünk érez, s megsejdít a szív
azt hiszem, kétszer is meggondolnánk,
mielőtt megkérdezzük, miért nem írta ezt a sort prózában. A „mit vérünk érez, s
megsejdít a szív" egyébként jó példa arra is, hogy a vers mennyivel gyorsabban,
ökonomikusabban képes kifejezni azt, ami prózában sokkal hosszadalmasabb lenne.
Miért kellene hát a színházat egyetlen közlési formára leszűkíteni? Még olyan
hiedelem is létezik, hogy a prózai és a verses színmű ellentétben áll egymással,
sőt, az egyik kizárja a másikat; mintha csak valami szigorú faji
megkülönböztetés állna fönn ebben az ügyben. Ilyesfajta ellentét nem létezik.
Sőt, ha egymás közelében vannak, próza és vers ellenáll a másik közeg
veszélyének. Ha teljesen eltávolodnának egymástól, akkor megszűnnének önmaguk
lenni, egyrészt hivatalos, zsurnalisztikai frázisokká, valamiféle mondathalmazzá
vadulnának, másrészt pedig megfoghatatlan absztrakciókká, modorossággá. Hiszen
éppen a különbözőségnek ez az át- meg átjátszása tartja meg mindkettőt a maguk
kegyelmi állapotában, az, hogy elválóban egy pillanatra kezet fognak, mint a
hölgyek és urak a francia négyesben.
A verses színműtől való elidegenedésünk
egyik magyarázata az lehet, hogy a színház mozgatórugója a cselekvés, és ha
túlságosan erős hangsúlyt kapnak a szavak, az olyan benyomást kelt, mintha túl
nehéz ruhákkal takarnánk el egy atléta testét. Azért megyünk a színházba, mert
azt várjuk, hogy olyan sorsokról fogunk hallani, amelyek egy sűrített időben
élik ki konfliktusaikat. Nem azt akarjuk hallani, látni, hogy megbeszélik a
dolgot, hanem azt, hogy élik.
De tudjuk azt is, hogy a szavak és a cselekvés
nem különálló dolgok. Egyik megvilágítja a másikat; és a cselekvés teljes
jelentőségét csak a szavak segítségével tárhatjuk fel. Ha összehasonlítjuk Maria
Marten meggyilkolását a Vörös csűrben és Duncanét Macbeth kastélyában,
láthatjuk, hogy gyakorlatilag a cselekvés nagyjából azonos mindkét esetben,
jelentősége azonban egészen más. Az egyik gyilkosságot pusztán véghez viszik, a
másikat pedig átélik, méghozzá szavakban élik át. És mi több, a cselekvés igazi
természetét éppen a szavak adják. Végső soron az átélés maga a cselekedet. A
cselekedet nem a tőr Duncan szívében, nem a vér Macbeth kezén, inkább az átélés
belőlük fakadó szavainak végtelenje:
Macbeth öli az álmot!
vagy:
Nem, nem; előbb festi át
Kezem a roppant vizeket,
hogy a zöld mind piros legyen!
Szabó Lőrinc fordítása
A „kezem" szó a szövegösszefüggésben annyira
kiszélesíti gondolatainkat az emberi kézről, és arról, amit az végbevisz, hogy a
kép már nem csupán erre az egyetlen emberi lényre, erre az egyetlen tettre
érvényes; valami elementáris cselekedetté válik, amit a bűnbeesett világ
hajnalán követtek el. Már csak hanghatásában is a hiteles átélést érzékelteti,
illetve, kell hogy érzékeltesse az, ahogy a „kezem" két rövid szótagjával
szemben hatalmas lávafolyamként ott áll a „roppant vizeket". A szöveg hatására
valahogy úgy érezzük, hogy itt már nem is egy cselekedetről, hanem kettőről, nem
kettőről, hanem húszról van szó.
Abban talán már egyetértenek velem, hogy a
szavak átfogóbban, mélyebben megértetik velünk a cselekvést, de akkor még mindig
ellene vethetik: „Miért versben? Minek ez a szótagokhoz kötött forma ? Miért a
mondatoknak ez a természetellenes sorokba tördelése?"
Azt ajánlanám, hagyjuk
most ezeket a kérdéseket, és menjünk tovább, úgy, mintha a verses színmű is
éppen olyan felderíthetetlen okoknál fogva tartozna az életünkhöz, mint például
a darazsak. Csak annyit kérek önöktől, engedjék meg, hogy feltételezzek a
világegyetemben bizonyos szervezett rendet, rendszert vagy arányt, ami minden
láthatóban megnyilvánul, bizonyos hatalmat, ami egyesíti a legnagyobbat és a
legkisebbet, a természet és a történelem eseményeit, és ami miránk és
érzékelésünkre is rányomja a bélyegét, ahogy a kandiscukor-rúdra rányomják
Brighton városa nevét. Amikor Milton azt mondja: „Tornyokat cipelő elefántok",
vagy amikor Wordsworth azt mondja: „Egy feltűnő férfi, nagy szürke szemmel",
egyikük sem jár olyan közel ehhez a szervezett rendhez, mint például
Chaucer, a következő sorokban:
Ma még a kedvesed szerelme hív,
s holnapra a magányos sír fia.
Kormos István fordítása
És most engedjék meg, hogy föltételezzek valami
testet öltött, de nem dogmatikus jelenlétet, „mit vérünk érez, s megsejdít a
szív", valami olyasmit, mint a nehézkedési erő, vagy valami erkölcsi törvény,
mint az a törvény, amelynek értelmében két lábunk van, és nem hat.
A
gondolatmenetem alapján azt képzelhetik, hogy az eleuziszi misztériumokról
beszélek, és nem a színházról, amelyben önök kellemesen kívánnak szórakozni.
Ezért azonban csakis a „Miért versben?" kérdésnek tehetnek szemrehányást.
Tulajdonképpen olyan jó verses színművet kellene írnom, hogy ez a kérdés föl se
merülhessen, olyan darabot, amely nemcsak egy adott kor néhány emberének
tetszene, hanem minden idők minden emberének, olyan darabot, amely együttesen
fejezné ki és harmóniába hozná a dolgok közvetlen látszatát és egyetemes
természetét.
Bárcsak ígérhetnék valami ilyesmit. Majd minden nemzedéknek meg
kell újítania a nyelvet, aminek együtt kellene kifejeznie ezt a két dolgot; és
néhányan úgy találjuk, akár ama szamár, hogy nem vagyunk képesek egykönnyen
megértetni magunkat embertársainkkal. Van úgy, hogy azt hisszük, elkerültünk
minden félreértést, aztán véletlenül elkapjuk a nézők egy-egy megjegyzését, mint
például A sötét elég világos (The Dark Is Light Enough) egyik előadása után (az
1848-as osztrák — magyar háborúról szól ez a darab, és Bécs közelében
játszódik), amikor is egy úr jámbor rezignációval így szólt: „Soha nem voltam
képes megérteni ezeket az orosz darabokat."
Nincs értelme afelől kifaggatni a
költészetet, hogy mit is akar mondani; a költészet egyszerűen az, amit mond. A
színházban ugyan kell, hogy legyen egy közvetlen, felszíni jelentése, rögtön
ható értelme, hatásának a felét azonban mintegy ez alatt az értelem alatt viszi
végbe, tudatosan vagy tudat alatt érzékeltetve a létnek valamiféle átélését.
Korunk az útjelzőtáblák, az ideológiák, a csalhatatlan receptek és a jelmondatok
kora; állást kell foglalnunk, határozott választóvonalat kell húznunk ekö-zött
meg aközött, céduláznunk, elemeznünk, boncolnunk kell; az írott betű szerint
kell élnünk, mert a betű a törvény. De mi éppen azt a lehetőséget vizsgáljuk,
hogy a költészet mélyén valami más, mélyebb törvény rejtőzik. A költészet
igazsága a szemünk előtt mélyül el mindjobban. De a szem igazsága sohasem
abszolút. Nem jön el az a pillanat, amikor világgá kürtölhetjük, hogy végleg
megértettük.
Egyik darabomban, A rabok álmában (A Sleep of Prisoners) Káin és
Ábel kockajátékot játszik, és Ábel, amint rázza a kockát, így imádkozik:
A kockán bárhogy fordíts,
Amit teszek Te rendeled,
Tudásom csődöt mond itt.
A tudás iránti buzgalmunkban olyan szenvedéllyel
ragaszkodunk kis ismeret- és ítéletfoszlányainkhoz, hogy a századok folyamán
elégettünk, megkínoztunk, bebörtönöztünk, agyonlőttünk és felrobbantottunk
mindenkit, aki ellentmondott vagy kételkedett bennünk. De ismeretfoszlányaink
szelleme legalább annyira az ellentmondás, a kételkedés volt, mint a hit. És
amit megkínoztunk, felrobbantottunk, az az igazság szelleme volt.
A színpadon
a költészet egyenlő a hallgatás aktivizálásával. Mind beljebb hatoló felfedező
út ez, toronyiránt az ember orra után, vagy inkább a füle után, mert, amint a
zenéből tudjuk, a hangban, a tiszta hangban is van logika és mi másnak felelne
meg ez a logika, ha nem annak az egyetemes rendnek, amit megsejdít a szív? És
ennek a logikának mérhetetlenül fontos szerepe van az életünkben itt, a földön.
Amikor harmóniát kelt bennünk, feloldja disszonanciánkat, közelebb kerülünk
igazi emberi természetünkhöz.
Az ember, aki legbelül zenétlen
S nem hat rá édes hangok egyezése,
Az kész az árulásra, taktikára,
S szelleme tompa, mint az éjszaka
S érzelme komor, mint az Erebus:
Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.
Vas István fordítása
Hallgass a zenére. Fülünk még a színház vásári világában
is fel kell hogy fedezze egy verssor magánhangzóinak a játékát, fel kell hogy
ismerje bennük az egyetemes rend megnyilvánulását, és hogy egy sorvégi vonásnak
éppoly célszerűséget kell tulajdonítania, mint, annak a vonásnak, amelyet egy
lepkeszárny mintázatában lát. Ezeknek a finomságoknak azonban a színház
bővérűbb, szigorúbb karakterén belül kell fennmaradniuk, és meg kell küzdeniük a
legkülönbözőbb zavaró körülményekkel: a nézőtérről jövő köhögéssel, a szerző
gyarlóságával, sőt — nagy ritkán — a színész emlékezetének esetleges hézagaival
is éppen úgy, ahogy az életben is legbelsőbb természetünknek meg kell küzdenie
megannyi külső és belső zavaró körülménnyel.
A nem-múló lelkek összhangja ez,
De míg ez a veszendő sárgúnya
Takarja durván, addig meg se halljuk.
Fás István fordítása
A színmű mondanivalójának, a történet megformálásának, a
szereplők jellemének, a cselekménynek eleve magában kellene foglalnia, ki
kellene emelnie a mű költői szövetét. A cselekmény szélesebb vonatkozásainak a
történeten túl önálló jelentése kell hogy legyen; olyasfajta jelentése, amely
örök érvényű igazsággal ruházza fel a mítoszokat és a legendákat, és józan
ténnyé tudja tenni a tündérmesét; nem olyan szándékolt a jelentése, mint egy
parabolának, és nem annyira megszerkesztett, mint egy allegóriának, éppen csak
mintha fölrajzolná a körvonalait egy olyan alaknak, amelyet a költészet minden
bizonnyal könnyűszerrel megfest.
Önök persze most azt mondhatják, ez mind
rendben van, ez igen szép elmélet; csakhogy mi olyannak vesszük a verses
színműveket, amilyenek, nem pedig, amilyeneknek eszményi körülmények között
lenniök kellene ; de úgy véljük, hogy legalább olyan jó, és sokkal
tisztességesebb lett volna, ha ezeknek a daraboknak nagy részét prózában írják.
Miért kell például versben közölni az ilyen szöveget:
Néha úgy vélem,
ítélőképessége oly remek
Hogy megszűnünk csodálni mindent,
az ő nézeteit kivéve,
Számításba vehetné persze,
Hogy mily tanulságos dolog a tévedés.
Erre nem tudok kielégítő választ adni,
ha önök azt hiszik, hogy az emberi természet vagy az emberi személyiség
bármilyen arányban is két külön részre szakad, egy prózai és egy költői részre.
Én úgy vélem, hogy fél lábunkkal mindig az egyik, fél lábunkkal pedig a másik
területen állunk, és hogy nincs egyetlen pillanat sem, amikor biztonsággal azt
állíthatnánk, hogy kizárólag az egyik vagy a másik oldalra kerültünk. Nincs
egyetlen pillanat, amikor meggyőződéssel azt mondhatnánk, hogy látszólag akár
legjelentéktelenebb cselekedeteinknek is ne lenne valami rajtunk messze
túlmutató jelentősége.
A vers pontosan e két jelentés közötti feszültséget
fejezi ki, hol az egyiket, hol a másikat helyezve előtér be. A prózának vagy a
köznapi beszédnek egy pillanat alatt vers benyomását adhatjuk elegendő ritmikai
töltéssel, akár egy mondat közepén is, majd visszaválthatunk, anélkül hogy
megszakítanánk a beszéd egységét, ahogy a test és a lélek dolgozik bennünk,
anélkül hogy észrevehetően két részre fűrészelne bennünket. Azt az írónak kell
tudnia, hogy mikor törhet ki veszélytelenül, változatosságként mikor kereshet
megnyugvást prózai ritmusokban.
A sötét elég világosban bekövetkezik egy
pillanat, amikor a helyzet következtében mindenki hallgatásba mélyed; amikor a
jelenet folytatására már semmi kilátás nincs, ahová mindenképpen függöny
kívánkozik. És akkor a grófnő beszélni kezd. Elmondom önöknek, hogy mit, nem
azért, mert a vers olyan, amilyennek elképzeltem, hanem azért, mert itt éppen
kapóra jön, amiről szól.
Mi tegyünk most, hogy megállt az idő?
Már visszavonni sem
lehet, ami elhangzott;
Szíveinket megbénítja a fagyos pillanat.
S
minthogy nincs szó, amely ezt feloldja —
Legalább most, míg csak rá nem
beszéljük
Gondolatainkat, hogy mozduljanak.
Tán a zene lendíthet föl
leginkább,
Mint a dagály, ha jő sötétben, s táncoltatja
A lehorgonyzott
csónakokat. Apám mesélte
Hogy késő este, valami magyaros szorongással telt
estén
Elment egyszer a budai Arany Bikába
S ott találta az önök
Képviselőháza elnökét
Amint ingujjban táncolt egymagában
Cigányzenére, s
lelke messze járt,
Tökéletesen belemerülve
A táncba, s ez így ment tovább
Amíg apám iszogatott, s beszélgetett
Barátaival, három vagy négy órán át
szüntelen.
Testes, hetvenes úr volt, aki ez idő alatt
Csak annyiban vett
tudomást a külvilágról,
Hogy olykor a cigányprímás felé rántott szemével,
S a zene másba váltott, valami néma megértés folytán,
Amihez nem kellettek
szavak, akár a zenéhez,
A földből tört föl ez a tánc, hogy pártját
Fogja
az öregúrnak a félelemmel szemben.
Valami megértés, amihez nem kellenek a szavak, akár a zenéhez. Erről a megértésről próbál beszélni a költészet, a rendnek erről a földből feltörő megnyilatkozásáról, amit megsejdít a szív; ez az, amit a vers nyújthat számunkra.
Zentai Éva fordítása
copyright © László
Zoltán 2015
e-mail: Literatura.hu