Jan Kott: A guillotine mint tragikus hős
(Büchner: Danton halála)
A tragédia az emberi sors metszete. Ebben a metszetben
kezdetnek és végnek különös jelentése van. A történelmi tragédia a történelmi
folytonosság megszakadása. És ebben a megszakadásban még inkább jelentéshordozó
a kezdet és a vég, amelyben nemcsak az idő drámai sűrítése foglaltatik benne,
hanem egy tragikus történet hősének a kiválasztása is. Mert nemcsak a történet
hősei lehetnek tragikusak, hanem maga a történelem is válhat tragikus hőssé.
Az angol késő középkorban (1485) a tragédiát „fejezetnek" (chapter) nevezték. A
fejezetnek van kezdete, lefolyása és vége. A fejezet hosszmértéke kezdetétől a
végéig az emberi élet volt. A szentek élete a vallásos történetekben, híres
államférfiaké az antik köztársaságokban és az uralkodóké a királyságokban
„természetes" fejezeteknek tűnnek. Ez a hagyomány nyilvánvalóan Plutarkhosztól
ered. Számára a történelem azonos volta görög és római történelemmel. Ennek a
történelemnek a fejezetei, a vitaék, az életrajzok Plutarkhosz szemében
hasonlítottak egymásra. A görög történelem megismétlődik a rómaiban, a híres
férfiak karakterében. Változtak a nevek, az elpusztított városok és a
meghódított vidékek nevei, de rendíthetetlen maradt Plutarkhosz számára a közös
görög-római panteon. Ezért lehetett összehasonlítani Julius Caesart Nagy
Sándorral. Ezt a sokáig fennmaradt klasszikus/plutarkhoszi történelmi
kompozíciót, a párhuzamos életleírást később elvetették, és más hasonlóságelv -
talán először Giovanni Boccaccio De casibus virorum illustriumában (Híres
férfiakkal történt dolgokról) - lépett a helyébe.
Ezekben a fejedelmek bukásáról szóló, új fejezetekben különös figyelmet érdemel
a többes szám. A Decameron szerzője az olasz reneszánsz küszöbén a fejedelmek
élettörténeteit mint történelmi példázatokat hasonlítja egymáshoz. Szerinte
(Plutarkhosztól eltérően) nem a virtus és nem a kegyetlenség, még csak nem is a
győzelmek és babérok, hanem mindenekelőtt a bukása közös vonásuk.
Boccaccio ismerte
Euripidész és
Seneca tragédiáit, de a fejedelmek
bukásáról szóló történeteket soha nem nevezte tragédiáknak. Bizonyára nem
ismerte Arisztotelészt; elgondolkoztató azonban, hogy történetei éppen
arisztotelészi értelemben tragikusak. Arisztotelész Poétíkájában a tragédia
legelemibb iskolapéldája éppen egy nagy férfi bukása. És ez a legvilágosabb
képlete a tragikus sorsnak; ez ismétlődik meg a legnyilvánvalóbban a tragédia
meghatározásában jóval Chaucer
előtt és jóval utána is. A tragédia - zuhanása sikerből a szerencsétlenségbe, s
minél magasabb lóról, annál jellegzetesebb és tanulságosabb. Ezért a király
bukása a leglátványosabb példázat. Az angol középkorban, de talán nem csak ott,
ez a példázat és ez a tragédiamodell egybeforrt a klasszikus szerzőktől átvett
szerencsekerékmotívum változó sorsot szimbolizáló képletével. A The Holkham
Bible-ban, az egyik leggazdagabban illusztrált, XIV. század eleji angol
kéziratos könyvben éppen Fortuna forgatja a királyok hosszú életének kerekét. Ő
tolja felfelé a lobogó hajú kisgyermeket, aki koronát tart a kezében. S amikor a
szerencsekerék a legmagasabb pontra ér, a korona a gyermek fejére kerül, a jogar
pedig a kezébe. Aztán az istennő lefelé buktatja az immár öreg, szakállas
férfit, akinek a fejéről leesik a korona. És végül ott fekszik a kerék alatt
félig meztelenül, mezítláb, megfosztva királyi öltözékétől, a koronától és a
jogartól. A király tragédiájának itt négy felvonása van: Regnabo, Regno,
Regnavi, Sum sine regno (Uralkodni fogok,
uralkodom, uralkodtam, királyság nélkül vagyok). De talán a legjellemzőbb az,
hogy a középkori bibliában a királytörténetnek ez a Nagy Mechanizmusa a
keresztény világ kezdetével esik egybe, és ezzel mintha metafizikai törvénnyé
emelkednék. A szerencsekerék-ábra előtti oldalon a világ teremtése látható, a
csúcson
Istennel, aki óriási körzőt tart a kezében. A király bukásához hasonlóan vannak
ábrázolva Lucifer és a gőgös angyalok, amint a mélységbe hullanak. Ebben a
középkori bibliában talán első ízben válik világtragédiává a történelmi
tragédia. Webster az Amalfí hercegnőben a késő középkori Nagy Sándorról szóló
tragédia nyomán megismétli: „When Fortune wheel is overcharged with princess, /
The weight makes it more swift." (,,...Fortuna kereke, / Ha hercegek ülnek
rajta, sebesebben / Forog..." Vas István fordítása). Terror idején a nyaktiló
sokkal gyakrabban öl.
II.
Shakespeare Julíus
Caesarjában következik be a történelmi tragédiák talán legtökéletesebb és
legmegrázóbb bukása. Caesart sikereinek teljében gyilkolják meg. Még néhány
pillanattal a halála előtt, szinte utolsó szavaival a Sarkcsillaghoz
hasonlította magát: „Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre / Hasonló nincs az
égnek boltozatján" (III. 1.), most pedig vérében fekszik a Capitolium lépcsőin.
Shakespeare világosan látta, hogy Caesar halála kettős exemplum, a történelem és
a tragédia példázata, amely többször lejátszódik majd különböző színházak
színpadán: „Hány késő század adja majd elő / E büszke tettet még nem született /
Országokban s nem ismert nyelveken." (III. 1.).
Brecht szerint az az utolsó,
halálos döfés, melyet Brutus mért Caesarra, gesztusértékű példázat lehetne,
amelyben a történelem szemlátomást mozdulatlanná dermed, mint a megállított
filmkocka a vásznon, hogy értelme világossá váljék, és hosszú időre
emlékezetünkbe vésődjék. Ebben a délidő tájt játszódó haláljelenetben a
Capitoliumon két tragikus szereplő van jelen: Caesar és Brutus. A tragédia címe
pedig Julíus Caesar, de az egyik tragikus hős mára harmadik felvonás közepén,
szinte az előadás felénél meghal. A középkortól kezdve a reneszánszon át az
angol és francia forradalom koráig a politikai és retorikai vitákban Brutus
felváltva hol királygyilkos, aki Isten földi helytartója ellen elkövetett
merényletéért a pokol mélyére taszíttatik, mint Judás
Dante Isteni Színjátékában, hol pedig
zsarnokölő, a szabadság védelmezője, és ezért minden idők forradalmár szentjévé
magasztosul. Ha a harmadik felvonással, Caesar meggyilkolásával és a
gyászszertartással a tragédia befejeződnék, Brutus lenne az egyetlen
főszereplője. Ha valóban ötödik felvonással zárulna, amikor Brutus saját
kardjába dől, öngyilkossága a második főhőssé, esetleg főszereplővé avatná; a
tragédiának ez esetben Brutus lehetne a címe. De a történelmi drámának Caesar és
Brutus mellett vannak más főszereplői is: Cassius, a fanatikus gyűlölködő, a
megvesztegethető és megvásárolható Cassius, aki nagyon is jól tudja, hogy a cél
szentesíti az eszközt, és aki egyedül menthette volna meg a köztársaságot, de
milyen köztársaságot? Aztán Marcus Antonius, a sokarcú
reneszánsz politikus, a rétor, a
nagy taktikus és pragmatikus, aki azonban mindig a császárok oldalán áll. Végül
a darab legtitokzatosabb szereplője, aki csak a végkifejlet előtt jelenik meg a
színen: Julius utóda, Octavius, az új, arc nélküli cézár. A tragédia lényege a
történelmi folytonosság metszetében rejlik: a kezdet és a vég kiválasztásában.
Az első jelenetben a két néptribun hiába próbálja rábeszélni a római
kézműveseket, hogy térjenek vissza munkájukhoz, ők a Capitolium felé özönlenek,
hogy Caesar diadalát ünnepeljék. Most annak győzelmét ünneplik, „Ki diadalmat ül
Pompejus vére fölött..." (I. 1.). Felfelé hajigálják sapkáikat, minta londoni
köznép tette Essex
tiszteletére, először, amikor visszatért a spanyol armada diadalmas leverése
után, és másodszor, amikor a vesztőhelyre vitték. Shakespeare tudta, hogyan kell
történelmi metszetet készíteni: levágott fejekkel.
A Julius Caesar történelmi metszete az első triumvirátus végével kezdődik, és az
új egyeduralom kezdetével, Octavius uralmával fejeződik be. Brutust a neki
kijáró tiszteletadással temetik el, és teste addig saját sátrában van kiterítve.
De mindez még nem az új cézár utolsó utasítása: „Most hadd nyugodjék a nép és mi
menjünk / A nap dicsőségét megosztani" (V. 5.). Julius Caesar meggyilkolása
ezzel a „boldog nappal" (az angolban: „of this happy day") zárul. Tragédiai
befejezésnek elég különös. Hasonlóan végződik a két évvel későbbi Hamlet.
Fortinbras megparancsolja, hogy adják meg a katonai végtisztességet a dán
királyfi holttestének; de habozás nélkül elfoglalja a rámaradt trónt. „A többi -
néma csend." Nem! A többi - maga Fortinbras. Amikor Horatio megkísérli elmondani
az igazat a királyfiról Ingmar
Bergman Hamletjében, ebben az utolsó nem ortodox
tragédiainterpretációban, Fortinbras előveszi pisztolyát, és helyben agyonlövi.
Nincs szüksége a múlt tanúira. Ugyancsak „boldog nap" volt ez Fortinbras
számára. Bergman a mai korhoz szólt Hamletjével. És a Hamlet hőse ebben az
olvasatban - maga a történelem. Akárcsak a Julius Caesaré.
|
|
III.
A Julius Caesara huszonkét éves
Büchner számára a történelmi tragédia mintaképe volt. De nem volt holt
példa. Talán másképpen így is lehetne mondani: a Julius Caesar Büchner számára
nem a történelmi tragédia mintaképe volt, hanem a történelem tragédiája. Éppen
ezért lehetett Caesar halálának történetét korszerűsíteni, és a Danton halálában
a forradalom drámájába átültetni. Az összeesküvők éjszakai összejövetelén Brutus
ezt mondja: Ne hentesek, de áldozók legyünk. Mi Caesar lelke ellen támadunk fel,
S lélekben nincs vér. Vajha, Cassius, Férnünk lehetne Caesar szelleméhez S el
nem tagolni Caesart! hajh, de érte Caesarnak vérzeni kell. S nemes barátim,
Öljük meg őt bátran, ne dühösen; Metéljük őt fel istenek torául, Ne koncoljuk,
mint ebnek szánt dögöt. S ha ezt a nép ily szemmel nézi majd, Orvosnak
mondatunk, nem gyilkosoknak. (II. 1.)
Brutus Caesar holttestét a köztársaság oltárán akarja felravatalozni. A
gyilkosságnak rítussá kell válnia, ahol bárányt áldoznak a régi Róma
megmentéséért. „Let us be sacrificers, but not butchers." („Ne hentesek, de
áldozók legyünk.") A Szellemnek nem szabad véreznie, az áldozati bárány pedig
vérzik. Shakespeare tudta, hogy a rituális gyilkosság is gyilkosság. Ugyanaz a
tiszta Brutus, aki még aznap, a virradat órája előtt Caesar haláláról mint
megtisztításról beszélt, úgy, ahogyan a sebész beszél steril kesztyűben a
műtétről most, amikor már túl van az egészen, véres kezét a levegőbe emeli a
holttest fölött; az ideológus már túl van a gyilkosságon. Hajoljatok, rómaiak,
és kezünket Könyökig fürösszük Caesar vériben: Fenjük be kardjainkat s egyenest
Köztérre innen s vérszín fegyverinket Fejünk fölött forgatva fenn kiáltsuk:
Béke, szabadság! (III. 1.)
A Danton halálában Saint-Just Robespierre mellett ül a Jóléti Bizottságban.
Majdnem szó szerint megismétli Brutus szavait, melyeket maga Shakespeare is
Plutarkhosztól kölcsönzött: „Ezt az óriás holttestet tisztességgel kell
eltemetnünk, mint papoknak, nem mint gyilkosoknak. Nem szabad szétdarabolnunk. A
tagjai épen kerüljenek a föld alá." Robespierre félbe-szakítja: „Beszélj
világosabban." (I. 6.) Büchner híven követi
Shakespeare szövegét.
Saint-Just most már Cassius szerepét játssza, aki Caesar halála mellett
Antoniusét is követelte: „Teljes fegyverzetében földeljük el..."
Shakespeare-nél Brutus az ítélet végrehajtóit „purgers"-nek (azaz
„tisztogatóknak", II. 1.) nevezi. Büchnernél Robespierre és Saint-Just ebben a
jelenetben állítja össze a terror nagy tisztogatási listáját. Egymás után
kerülnek rá a Konvent képviselői, jakobinusok és régi bajtársak, köztük
Robespierre egykori bajtársa és iskolatársa, Camille Desmoulins, a lengendás „Le
Vieux Cordelier" szerkesztője, aki „véres Messiásnak" merte nevezni a
Megvesztegethetetlent. "El velük. Minél hamarább..." - mondja most már a
forradalom új Brutusa.....................még holnap. Semmi hosszú haláltusa.
Pár nap óta nagyon érzékeny vagyok." (I. 6.) Büchner Macbeth szavait ismétli:
„Csak a halottak nem térnek vissza többé." Baljóslatú mondás ez. Büchner
valószínűleg nem elsőként, de megmutatta, hogyan öltötte magára a francia
forradalom a republikánus Róma külsőségeit. De Marxnál is élesebben és
áthatóbban mutatta meg, hogy milyenek is valójában és miféle bál kellékei ezek a
római kosztümök, nevek és gesztusok. A Danton halálának második jelenetében -
Shakespeare művéhez hasonlóan - a cselekmény az utcára helyeződik át. A részeg
színházi súgó a Hamletből szavai részleteket, veri a feleségét, és a
járókelőkhöz fordulva így kiabál: „Egy kést, rómaiak, adjatok egy kést!" A
feleségét hol kurvának, hol pedig Baucisnak titulálja. Leányát Lukréciának
szólítja. Ez az erényes Lukrécia az utcasarkon árulja magát. „Nem lenne egy
nadrágod,
amit fölhúzzál, ha a fiatalurak le nem húznák a nadrágjukat nála" (I. 2.) -
felesel férjével az új Baucis.
A Julius Caesar utcai haláljelenetében a Caesar meggyilkolásán felbőszült római
néptömeg Cinnát, a költőt hurcolja magával a konspirátor Cinna helyett. A Danton
halála utcai jelenetében a polgárok lámpavasra húzzák azt a járókelőt, aki
kendőt visel a nyakában. „Asszonyaink és gyerekeink kenyérért sírnak,
arisztokraták húsával akarjuk jóllakatni őket. Agyon kell verni mindenkit,
akinek nem rongyos a ruhája!" (I. 2.) A Danton halála megírása előtt nem egészen
egy évvel Büchner megalapította Hessenben az Emberi Jogok Társaságát,
előkészületeket tett a „forradalomra" és az általa szerkesztett Der Hessische
Landbotében ezt írta: „Szabadságot a kunyhóknak, háborút a palotáknak!" Most
veresége tudatának minden keserűségével, a történelem kérlelhetetlen
végzetszerűségébe vetett hittel, Shakespeare-ért Schillert félredobva (Schiller,
amikor a Haramiákat írta, még nála is fiatalabb volt két évvel), nem feledkezett
meg arról, hogy a nép éhezik: a forradalmi Párizsban éppúgy, mint a feudális
hercegek Hessenében. A forradalom kenyér helyett csak a nyaktiló alól kosárba
hulló fejeket tudta nyújtani. „A köztársaság fegyvere a rémuralom, a köztársaság
ereje az erény. Az erény, mert nélküle a rémuralom végzetes. A rémuralom, mert
nélküle az erény tehetetlen." (I. 3.) Büchner Robespierre szavaiból esszenciát
facsart ki. Mondhatni - ecetesszenciát. Ebben a Robespierre-olvasatban a
forradalomnak azaz oximoronja a legmegragadóbb, melyben a terror az erény és az
erény a terror. Száz évvel Orwell előtt talán Büchner fedte fel elsőként a
Danton halálában a terror „új nyelvét": „A rémuralom az erényből következik, és
nem egyéb, mint gyors, szigorú és tántoríthatatlan igazságosság... A forradalmi
kormányzat a szabadság zsarnoksága a zsarnokság ellen." (I. 3.) Ebben a
meghökkentő jelentéstanban minden állítás tetszőlegesen megfordítható. Az
irgalom bűntetté válik, és a bűn irgalommá. „Az emberiség elnyomóit megbüntetni
irgalom, megbocsátani barbárság." (I. 3.) Meglehet, hogy ezt az ijesztő
szemantikát Büchner nemcsak Robespierre-ből olvasta ki, hanem Shakespeare
Brutusából is. Brutus Caesar holtteste fölött ezt mondja: Valljuk meg ezt, s így
jótét a halál. S mi, Caesar jó baráti, megszegők Halála félelmének idejét. S az
életből ki húsz évet kivág, Halálfélelme éveit vágja ki. (III. 1.) Ennek a
megrázó mondatnak a borzalmát, mely nagy színész előadásában szinte
lélegzetelállító, csak Büchner Robespierre-jén keresztül értettem meg. „Az
emberiség elnyomóit megbüntetni irgalom." Büchner Robespierre beszédeiben
nemcsak a terror új jelentéstanát fedezte fel, de annak borzalmas logikáját is.
A köztársaság belső ellenségei két táborra szakadnak. Különböző lobogók alatt,
különböző utakon mindnyájan egyetlen célra törnek." (I. 3.) Úgy tűnik, ennek a
logikának a makacs visszatérése a terror alaptermészete „Az egyik tábor már
nincs többé. Nyegle tébolyában sutba akarta vetni a legönzetlenebb hazafiakat,
mintha levitézlett, pipogya alakok volnának, csak azért, hogy megfossza a
köztáraságot legerősebb támaszaitól. Hadat üzent az istennek és a
magántulajdonnak, hogy viszályt szítson a királyok javára. A forradalom
magasztos drámájából paródiát faragott, hogy előre kieszelt kilengésekkel
lejárassa. Hébert diadala a köztársaságot káosszá változtatta volna a zsarnokság
örömére. A törvény pallosa lesújtott az árulóra." (I. 3.) Gondolom, fölösleges
Robespierre logikáját aktualizálni. Két frakció, két elhajlás, mindkettő a nép
ellensége, de hozzátesszük: a terror teremti meg az ellenségképet, mert a
terrorhoz ellenségkép kell. „Ez (a második tábor. A ford.) az előbbinek épp az
ellenkezője. Gyengeségre ösztökél bennünket, s harci kiáltása ez: kegyelem!" (I.
3.) A trockisták után Zinovjev és a bucharinisták, Hébert és a hébertisták után
Danton. És még egy rövid párbeszéd, mely szintén nem igényel kommentárt.
Mindegyikünk hallotta már többször is:
ROBESPIERRE Ki meri mondani, hogy ártatlan
vér is folyt?
DANTON Hallod, Fabricius? Eddig egy ártatlan
se halt meg! (I. 6.)
Még inkább meghökkentő a huszonkét éves Büchnernél, hogy nemcsak a zsarnokság
logikáját tárta fel, hanem a Megvesztegethetetlen arcát is. Milyen
tapasztalatból merített? Büchner
ismét Shakespeare-nél inaskodott. Robespierre-t elkerüli az álom, mint Brutust
azon a kínzó látomásokkal teli éjszakán, Caesar meggyilkolása előtt vagy
Macbethet a király halála után. Robespierre szintén túl van már az álmokon.
Kinyitja az ablakot és nézi Párizs utcáit. „Nem tudom, mi az, ami bennem lelkem
másik felét csalja meg... Az éjszaka horkol a föld felett, és lidérces álomban
hánykolódik... Vajon nem vagyunk-e mindannyian alvajárók?" (I. 6.) De már belép
a terror arkangyala, Saint-Just. A cseléd behozza a gyertyatartókat a
meggyújtott gyertyákkal. Az ítélet alá van írva. Még a Robespierrehez
legközelebb állóknak is pusztulniuk kell. Robespierre ismét magára maradt. Már
virrad. Az ablakból a guillotine látható a Forradalom terén. „Mindenki itthagy.
Minden oly kopár és üres. Magam vagyok." (I. 6.) Robespierre leporolja a
frakkját. Gyermekkora óta utálja a port. Az arca fehér. Megint bepúderozta.
Mosolyog; ismerem ezt a mosolyt száz meg száz portréról.
|
|
IV.
A Danton halálának csak a végén látható a guillotine a színpadon, de jelen van
az előadáson elejétől végig. Ha én lennék a Danton halálának rendezője, a
guillotine árnyéka szüntelenül beborítaná a színpadot. A színpadot avagy a
nézőteret, a színészeket és a nézőket is, mert ebben a színházban a nézők
színészekké válnak. Az első jelenet beszélgetéseit a kártya keverésének és
osztásának zaja festi alá. „Esett az eső, amikor nyakaztak? Vagy rossz helyet
kaptál a kivégzésnél, és semmit se láttál?" Nyaktiló alá küldték... De kik és
kit? ők. De vajon kik azok az ők? A kártyaasztalnál beszélget Hérault-Séchelles
Camille Desmoulins-nel és Philippeau-val. Mellettük ül Danton. Mindhárman a
Konvent képviselői. De hát kik azok az ők? Akik nyaktilóra küldenek? Vagy akiket
küldenek? Játék közben kártyák hullanak lefelé, mint a fejek az 1794-es év
áprilisának első hetében. Büchnernél, mint
Shakespeare drámáiban, az idő
hol gyorsan, hol vontatottan múlik, mindig csak a nappalok és az éjszakák vannak
pontosan megjelölve. Ahogyan a történelmi dátumok is pontosak. 1793 októberében
Hébert a bírósági tárgyaláson vádat emelt Marie-Antoinette ellen, és azonnali
lefejezését követelte. Félév múlva, 1794 március hó negyedik hetében, tehát nem
több, mint egy héttel a kártyaasztalnál lezajló találkozás után, Danton
guillotine alá küldte Hébert-t. Nem egészen egy héttel, de lehet, hogy csak
három nappal ama bizonyos esős reggel után, amikor Philippeau nem kapott jó
helyet a Forradalom terén, és rosszul látta, hogyan vágták le a fejeket, egy
időben Dantonnal, Desmoulins-nel és Hérault- Séchelles-lel az ő nyaka is
guillotine alá került, s lehet, hogy akkor épp jobbak voltak a látási viszonyok.
A Forradalom terén a bámészkodók, a guillotinra ítélők is ítéltek gyorsan
váltják egymást. A guillotine-t elnevezték „Nagy Özvegynek". „Legalább
féltucatnyi férje volt - írta óvatlanul Desmoulins -, és mindegyiket eltemette."
- „On couche avec, on ne le féconde pas" - írta
Hugo 1793 című regényében. „Lehet
vele hálni, de senki sem termékenyítheti meg." Azokon a napokon, amikor
lustálkodott, fehér lepellel takarták le. Mint az oltárt. Minden, rajta
bemutatott új áldozattal a Forradalomnak kellett megújhodnia. „A forradalom
Péliász leányaihoz hasonlatos: ízekre szaggatja az emberiséget, hogy megifjítsa.
Valamint a föld kiemelkedett a vízözön hullámaiból, úgy támad föl majd az
emberiség ebből a véres üstből. Fiatalon, erőtől duzzadva, mintha aznap
született volna erre a világra." (II. 6.) A Konvent képviselői Saint-Just
beszédének ezt a részét felállva, hosszan megtapsolták. Ezen az ülésen
Saint-Just Danton fejét követelte. Ezen az éjszakán, de lehet, hogy az ezelőttin
nemcsak Robespierre, de Danton sem tudott elaludni. Ebben a drámában, mely
nemcsak a történelem, de a szereplők drámája is, Danton és Robespierre egymáshoz
való hirtelen támadt hasonlóságát Shakespeare Brutusának éjszakai látomásai
idézik föl. Most már Danton nézi az ablakból az éjjeli Párizst, és hallgatja az
onnan hozzá eljutó hangokat, amelyek lehet, hogy belőle szólnak: Szeptember!
Szeptember! 1792 szeptemberének első napjaiban a sans-culotteok Párizsban és
vidéken lemészárolták a börtönök foglyait.
JÚLIA A királyok akkor negyven órajárásnyira voltak Párizstól...
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
DANTON Felkoncoltuk őket - de ez nem gyilkosság volt, csak önvédelem.
JÚLIA Megmentetted a hazát. (II. 5.)
„A guillotine - az emberiség jókra és rosszakra való felosztásának eszköze" -
írta Francois Furet, a hajdani francia történész. Csak az a baj, hogy a
felosztás eme eszközének árnyékában a jók rosszakká és a hazafiak árulókká
változhatnak. Mi és ők, a nézők, a guillotine-ra ítélők és ítéltek helyet
cseréltek a forradalomnak ebben a színházában. Néha alig egy hét leforgása
alatt. Furet felosztásánál jobban kedvelem azt, amelyet Stanisław Lem a
Gondolatokban javasol a hóhérnak: „Különbözőképpen lehet felosztani az
embereket. Én fejekre és testcsonkokra osztom őket." A guillotine a forradalmi
terror képe, jele és szimbóluma. De mindhárom meghatározás túl elvont. A
shakespeare-i szerencsekereket lázadók feje jelöli azon a londoni hídon, amely a
Temze fölött egyenesen a Towerból vezet ki. A feudális történelem működtette
Nagy Mechanizmust a színpadon meg lehet jeleníteni, ámbár a trónra vezető
lépcsőfokok a semmibe vezetnek, s maga a Nagy
Mechanizmus elméleti konstrukció marad csupán. A guillotine viszont nem
tantétel. Kétszer vagy háromszor hetente az 1793-as évben, egészen az 1794-es
thermidorig, nyitott kocsik indultak a Conciergerie-ből a Forradalom terére,
amelyekből úgy meredtek ki az elítéltek fejei, mint a fenyőtobozok. A híres
festő, David
műterme ablakából figyelte ezeket a szekereket, és lerajzolta
Marie-Antoinette-et ezen a halálkocsin. Rajzolta a levágott fejeket, hogy
megörökítse utolsó fintorukat - nagy realista festő volt. A „cézárizmus
kronotópja" (időtere) Julius Caesar meggyilkolása óta a Capitolium volt. „Dum
Capitolium scandet cum tacita virgine pontifex..." (,,...amíg nagy Capitólium
lépcsőjére a pap lép, meg a néma szűz..."; Horatius, Bede Anna fordításában).
Bachtini értelmezése szerint a Terror kronotópja a Place de la Révolution volt.
„A forradalom, akárcsak Saturnus, fölfalja a saját fiait" - mondja Danton
Büchner drámájában. (I. 5.) Ebben az annyiszor idézett mondatban meglepő a
Saturnus-hasonlat. Saturnus-kronosz megette saját utódait, hogy megállítsa az
idő múlását. A Saturnushoz hasonlított forradalomnak nincs vége. Permanens
forradalmat jelent. „Permanens forradalmat" hirdetett Trockij. Ennek az örök
forradalomnak a jelképe és eszköze - a guillotine. A „Nagy Özvegy" - „La Grande
Veuve" - szinte Személlyé válik. Mintha ő maga követelné az áldozatokat. A
Danton halálában először a címszereplő fejét vágja le, fél évvel később
ugyancsak guillotine-halál vár Robespierre-re is, bár nem a drámában, hanem a
történelem-ben. Büchner drámájában Danton és Robespierre mellett a nyaktiló a
harmadik főszereplő.
Arisztotelész szerint a tragédia mindig egy nagy személyiség bukása. Az érték
megsemmisülése. Büchner
darabjában a guillotine válik tragikus hőssé. Megsemmisíti a forradalmat, melyet
meg kellett volna mentenie. A „rettenetes özvegynek" Janus-arca van: megmentő és
hóhér egyszerre. A Danton halálának utolsó jelenetében a kivégzés másnapján a
Dantonnal együtt lefejezett Camille Desmoulins özvegye leül a vesztőhely
lépcsőjére:
LUCILE (elgondolkodik, majd hirtelen elhatározással) Éljen a király!
POLGÁR A köztársaság nevében! (Az őrség közrefogja és elviszi)
V.
A tragédia a történelmi folytonosság metszete. A Danton halálában a cselekmény
egy héttel vagy néhány nappal a címszereplő kivégzése előtt kezdődik. De
felelevenednek korábbi történelmi események is. Saint-Just: „Július
tizennegyedikén, augusztus tizedikén, május harmincegyedikén..." A Bastille
ostroma, Lajos király trónfosztása, a jakobinus hegypárt hatalomátvétele. Danton
a Forradalomnak ugyanezen nagy eseményeit említi. S még kettőt, amelyek 1792
szeptemberéből
valók. Az egyik a köztársaság kikiáltása. De vajon hogyan fejeződik be a Danton
halálának történelmi metszete? A negyedik felvonás Lucile öngyilkos
felkiáltásával
végződik. Ötödik felvonása viszont nincs a Danton halálának. A színház
történetében egészen a görög tragédiáktól, melyek öt epizódra tagolódnak, a
reneszánszon keresztül, a német és francia romantikáig, nem ismerek emlékezetes
négyfelvonásos drámát. Mind három- vagy ötfelvonásos. Hová lett Büchner
drámájának ötödik felvonása? Roman Jakobson az időmértékes vers csonka verslábát
vagy annak egy részét „nullával" jelölte. Ennek a jelnek is jelentése van. A
hiányt jelenti. Barthes olyan jelről írt, amely a „jelennemlétet" mutatja. A
süket telefon is jel. Nem válaszolt (nő, férfi). Nem írt. A színházi előadásban
a le nem játszódó, a nem létező, a meg nem írt, a felfüggesztett ötödik felvonás
folytatódik a várakozásban, a hiányérzetben. A tragédiában tovább él mint
befejezetlen tragédia. A történelmi drámában mintegy nyitott, mintegy
felfüggesz-tett történelemként van jelen.
A Danton halálában Robespierre kivégzése előre jelezve van: megjósolják. Danton
utolsó éjszakáján ezt mondja fogolytársainak: „Szabadság őnagysága az arrasi
ügyvéd törvényes ágyában. De azt hiszem, ő lesz a Klütaimnésztrája; fél
esztendőt se adok neki, utánam kullog." (IV. 5.) A nem létező, ötödik felvonás
Robespierre kivégzése lehetett volna. A történelmi metszet ekkor a Bastille
lerombolásával kezdődhetne, s a szeptemberi mészárlásokkal és a thermidorral
végződhetne. A Danton halála hasonlóképpen fejeződhetne be, minta Julius Caesar.
„Takarítsátok el a holttesteket, és a hadsereg táborozhat a Forradalom terén" -
mondhatná a majdani Első Konzul, talán még tábornoki egyenruhában és a
forradalmi hadsereg sapkájában. De első győzelmé-nek kivívása után már
mellényébe dugott kézzel. So call the field to rest, and let's away,
To part the glories of this happy day.
Most hadd nyugodjék a nép és mi menjünk
A nap dicsőségét megosztani. (V. 5.)
A szekéren szállított guillotine az utolsó csatáig hűséges társa maradt Napóleon
hadseregének. „A politika - sors" - idézi Napóleont Alexander Watt Az én
századom című művében. A Danton halála hiányzó, ötödik felvonásában a történelem
tovább halad előre, de a metszet zárómozzanata nem a thermidor volt, hanem a
terror befejeződése és a császárság kezdete. Büchner számára a terror nem szűnt
meg Robespierre lefejezésével. A Danton halálának meg nem írt, ötödik
felvonásában a történelem továbbra is keserű, és vajon mikor ér véget? És milyen
újabb vereséggel, milyen új forradalom után? „Éljen a király! - A Köztársaság
nevében!" A júliusi forradalom leverése után a liliomok nem kerültek vissza a
Bourbon királyok palástjára. Ez már kispolgári monarchia volt, polgárkirállyal.
A „Le Roi citoyen" a trónon. A Danton halálának első olvasói a múlt század
harmincas éveiben, majd első nézői is 1902-ben baljóslatú iróniát hallottak ki
Lucile öngyilkos felkiáltásából, amely a vesztőhely lépcsőin hangzik el. A
királyok már a Köztársaság nevében uralkodtak. A történelmi drámának mindig két
értelmezése lehetséges: össze lehet hasonlítani azzal a történelmi időszakkal,
melyet előhívott, és azzal, melyben íródott. Már sokszor felfigyeltek rá, hogy
Büchner darabjában két különböző Danton szerepel: a történelmi, oroszlánüstökű
Danton, aki 1792. augusztus 10-én kihirdette a monarchia végét, aki kétszer
összeverbuválta Párizs népét a közeledő intervenciós hadseregek ellen, aki a
legszenvedélyesebb szónok volt a Konventben és jakobinus körökben, s a másik
Danton, aki talán Büchner hasonmása abból az időből, amikor Hessen népének
fellázítási kísérlete kútba esett, és személyes tragédiával végződött. Barátait
letartóztatták, maga Büchner először Darmstadtban bujkált. Majdnem egy hónappal
a Danton megírása után útlevél nélkül lépte át a határt, és emigrációba
kényszerült Strasbourgba. Franciaországban ekkor már öt éve a „Le Roi citoyen"
uralkodott.
„Valóban, ez végül unalmassá válik... Nyugalomra vágyakoztam. Ezt el is értem...
Azt hiszed, hogy a házamat magammal vihetem a cipőm talpán?" (11. 1.) Danton
fáradt! És még ugyanabban a felvonásban a barátaihoz szólva: „Mindegy, hogy a
vérpadon halunk-e meg, vagy forrólázban, vagy aggkori elgyengülésben." És
tovább: ,,...az élet nem éri meg azt a fáradságot, amelybe a fenntartása kerül."
És még egyszer Danton, abból a másik, nem a saját századából: „Valami hiba
történhetett, amikor megteremtettek bennünket, valami hiányzik, valami, aminek
nem tudom a nevét."
Ez a fiatal géniusz, aki öt hét alatt írta meg a Danton halálát, és nem egészen
egy év elteltével a zürichi egyetemen megvédte a doktori disszertációját,
amelynek téziseit a márna idegrendszeréről írta, ebben a munkájában csodálatra
méltó sűrítésben, sőt, mondhatni, paroxizmusban jelenítette meg korának minden
ellentmondását. Viaskodott a német idealizmus hagyományával, halacskaelméletével
jócskán megelőzte Goethét, mit több, némely interpretátora Darwin előfutárát
véli felfedezni benne; ő, aki kilenc évvel fiatalabb Feuerbachnál és hárommal
Marxnál, kérlelhetetlen materialista volt, akit elrettentett a történelem
végzetszerűsége. „Nem mi csináltuk a forradalmat, hanem a forradalom csinált
bennünket." (II. 1.)
Danton/Büchner saját forradalmainak, az 1830-asnak és az 1833-as hesseni
lázadásnak kudarca után - bukott forradalmár. De a huszonkét éves Büchner
alteregója még jobban előre van tolva a jövőbe. Mintha az egzisztenciális
kétségbeesés kortársa lenne. „A világ a Káosz. A Semmi a születendő Világisten."
(IV. 5.)
És ugyanebben az idiómában: „A semmi önmagát megölte, a teremtés a sebhelye, az
ember hulló vére, a világ a sírja, amelyben rothad." (Ill. 7.) Vagy egy másik
idézet, mely mintha Beckett-nek,
ennek a váratlan, immár huszadik századi Dantonnak, A játszma vége című
darabjából való volna: „Hű, de cudar dolog meghalni. A halál majmolja a
születést. Ha meghalunk, éppoly gyámoltalanok és meztelenek vagyunk, mint az
újszülött csecsemő. Pólyánk a szemfödő. De mit használ ez? Nyöszöröghetünk a
sírban, mint a bölcsőben." (IV. 3.)
A nagy szövegeknek, nagy drámáknak mindig kettős aktualitásuk van: hatnak a
saját idejükben és abban az időben, amelyben újraolvassák vagy játsszák őket. És
még valami csodálatos mindig a számomra: mintha titokzatos párbeszédet
folytatnának azokkal a szövegekkel, melyeket nem ismerhettek, sőt szerzőik még
csak nem is hallhattak egymásról. „A forradalom, akárcsak Saturnus, felfalja
saját fiait." Ugyanabban az évben, amikor Büchner megírta Dantonját, 1834-ben,
esetleg egy évvel korábban vagy két évvel később, mert a dátum még mindig
bizonytalan, Mickiewicz egyik versének margójára jegyezte fel nehezen olvasható
írásával: A népért harcoló kezeket maga a nép vágja le. A népnek kedves neveket
a nép maga felejti el. A fáradozás után minden elmúlik, a dörgés, a zaj. Az
örökségét csendes, sötét kisemberek veszik át. Majdnem húsz évvel
Marie-Antoinette kivégzése után és talán húsz évvel Büchner Danton halálának
születése előtt Párizs központjában, nem messze a mostani Boulevard
Haussmanntól, feltárták azt a helyet, ahová a guillotine áldozatait temették.
Ebben a tömegsírban több mint háromezer csontvázat találtak. Szinte mindegyiket
sikerült azonosítani. Megtalálták, ahogyan ezt nemrégen Kazimierz Brandys
megemlítette Hónapok című könyvében, Dantont és Charlotte Cordayt, Madame
Roland-t, Égalité Fülöpöt és Lavoisiert, Camille Desmoulins-t és feleségét,
Lucile-t, aki a Büchner-drámában így kiált fel: „Éljen a király!" Megtalálták a
királyi pár marad-ványait is, melyeket a Bourbonok aztán Saint Denis-ben
helyeztek örök nyugalomra.
Büchnernek a királyok iránti gyűlölete nem csillapult. Mint Dantonjáé a
kivégzése előtti éjszakán: „A forradalom véráradata messzire sodorhatja
holttesteinket, de ásatag csontjainkban is lesz még annyi erő, hogy beverhetik
velük az összes királyok koponyáját." (IV. 5.) A Danton halála a kétségbeesés
történelmi drámája. De ebben a kétségbeesésben még mindig van remény. Fölsejlő,
keserű remény. „Ha a történelem majd egyszer felnyitja sírgödreit, a zsarnokság
még akkor is meg fog fulladni hullánk bűzétől." (IV. 5.)
Danton/Büchner reménye számomra rokonságot mutat Nagyezsda Mandelstam Remény a
reménytelenségben című könyvével. De talán még közelebb áll hozzám már évek óta
Albert Camus
„reménységgel teli kétségbeesése" és „kétségbeeséssel teli reménye".
Fordította: Király Nina
copyright ©
László Zoltán 2010 - 2015
e-mail: Literatura.hu