Jan Kott: A guillotine mint tragikus hős
(Büchner: Danton halála)

A tragédia az emberi sors metszete. Ebben a metszetben kezdetnek és végnek különös jelentése van. A történelmi tragédia a történelmi folytonosság megszakadása. És ebben a megszakadásban még inkább jelentéshordozó a kezdet és a vég, amelyben nemcsak az idő drámai sűrítése foglaltatik benne, hanem egy tragikus történet hősének a kiválasztása is. Mert nemcsak a történet hősei lehetnek tragikusak, hanem maga a történelem is válhat tragikus hőssé.
Az angol késő középkorban (1485) a tragédiát „fejezetnek" (chapter) nevezték. A fejezetnek van kezdete, lefolyása és vége. A fejezet hosszmértéke kezdetétől a végéig az emberi élet volt. A szentek élete a vallásos történetekben, híres államférfiaké az antik köztársaságokban és az uralkodóké a királyságokban „természetes" fejezeteknek tűnnek. Ez a hagyomány nyilvánvalóan Plutarkhosztól ered. Számára a történelem azonos volta görög és római történelemmel. Ennek a történelemnek a fejezetei, a vitaék, az életrajzok Plutarkhosz szemében hasonlítottak egymásra. A görög történelem megismétlődik a rómaiban, a híres férfiak karakterében. Változtak a nevek, az elpusztított városok és a meghódított vidékek nevei, de rendíthetetlen maradt Plutarkhosz számára a közös görög-római panteon. Ezért lehetett összehasonlítani Julius Caesart Nagy Sándorral. Ezt a sokáig fennmaradt klasszikus/plutarkhoszi történelmi kompozíciót, a párhuzamos életleírást később elvetették, és más hasonlóságelv - talán először Giovanni Boccaccio De casibus virorum illustriumában (Híres férfiakkal történt dolgokról) - lépett a helyébe.
Ezekben a fejedelmek bukásáról szóló, új fejezetekben különös figyelmet érdemel a többes szám. A Decameron szerzője az olasz reneszánsz küszöbén a fejedelmek élettörténeteit mint történelmi példázatokat hasonlítja egymáshoz. Szerinte (Plutarkhosztól eltérően) nem a virtus és nem a kegyetlenség, még csak nem is a győzelmek és babérok, hanem mindenekelőtt a bukása közös vonásuk. Boccaccio ismerte Euripidész és Seneca tragédiáit, de a fejedelmek bukásáról szóló történeteket soha nem nevezte tragédiáknak. Bizonyára nem ismerte Arisztotelészt; elgondolkoztató azonban, hogy történetei éppen arisztotelészi értelemben tragikusak. Arisztotelész Poétíkájában a tragédia legelemibb iskolapéldája éppen egy nagy férfi bukása. És ez a legvilágosabb képlete a tragikus sorsnak; ez ismétlődik meg a legnyilvánvalóbban a tragédia meghatározásában jóval Chaucer előtt és jóval utána is. A tragédia - zuhanása sikerből a szerencsétlenségbe, s minél magasabb lóról, annál jellegzetesebb és tanulságosabb. Ezért a király bukása a leglátványosabb példázat. Az angol középkorban, de talán nem csak ott, ez a példázat és ez a tragédiamodell egybeforrt a klasszikus szerzőktől átvett szerencsekerékmotívum változó sorsot szimbolizáló képletével. A The Holkham Bible-ban, az egyik leggazdagabban illusztrált, XIV. század eleji angol kéziratos könyvben éppen Fortuna forgatja a királyok hosszú életének kerekét. Ő tolja felfelé a lobogó hajú kisgyermeket, aki koronát tart a kezében. S amikor a szerencsekerék a legmagasabb pontra ér, a korona a gyermek fejére kerül, a jogar pedig a kezébe. Aztán az istennő lefelé buktatja az immár öreg, szakállas férfit, akinek a fejéről leesik a korona. És végül ott fekszik a kerék alatt félig meztelenül, mezítláb, megfosztva királyi öltözékétől, a koronától és a jogartól. A király tragédiájának itt négy felvonása van: Regnabo, Regno, Regnavi, Sum sine regno (Uralkodni fogok,
uralkodom, uralkodtam, királyság nélkül vagyok). De talán a legjellemzőbb az, hogy a középkori bibliában a királytörténetnek ez a Nagy Mechanizmusa a keresztény világ kezdetével esik egybe, és ezzel mintha metafizikai törvénnyé emelkednék. A szerencsekerék-ábra előtti oldalon a világ teremtése látható, a csúcson
Istennel, aki óriási körzőt tart a kezében. A király bukásához hasonlóan vannak ábrázolva Lucifer és a gőgös angyalok, amint a mélységbe hullanak. Ebben a középkori bibliában talán első ízben válik világtragédiává a történelmi tragédia. Webster az Amalfí hercegnőben a késő középkori Nagy Sándorról szóló tragédia nyomán megismétli: „When Fortune wheel is overcharged with princess, / The weight makes it more swift." (,,...Fortuna kereke, / Ha hercegek ülnek rajta, sebesebben / Forog..." Vas István fordítása). Terror idején a nyaktiló sokkal gyakrabban öl.
II.
Shakespeare Julíus Caesarjában következik be a történelmi tragédiák talán legtökéletesebb és legmegrázóbb bukása. Caesart sikereinek teljében gyilkolják meg. Még néhány pillanattal a halála előtt, szinte utolsó szavaival a Sarkcsillaghoz hasonlította magát: „Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre / Hasonló nincs az égnek boltozatján" (III. 1.), most pedig vérében fekszik a Capitolium lépcsőin. Shakespeare világosan látta, hogy Caesar halála kettős exemplum, a történelem és a tragédia példázata, amely többször lejátszódik majd különböző színházak színpadán: „Hány késő század adja majd elő / E büszke tettet még nem született / Országokban s nem ismert nyelveken." (III. 1.). Brecht szerint az az utolsó, halálos döfés, melyet Brutus mért Caesarra, gesztusértékű példázat lehetne, amelyben a történelem szemlátomást mozdulatlanná dermed, mint a megállított filmkocka a vásznon, hogy értelme világossá váljék, és hosszú időre emlékezetünkbe vésődjék. Ebben a délidő tájt játszódó haláljelenetben a Capitoliumon két tragikus szereplő van jelen: Caesar és Brutus. A tragédia címe pedig Julíus Caesar, de az egyik tragikus hős mára harmadik felvonás közepén, szinte az előadás felénél meghal. A középkortól kezdve a reneszánszon át az angol és francia forradalom koráig a politikai és retorikai vitákban Brutus felváltva hol királygyilkos, aki Isten földi helytartója ellen elkövetett merényletéért a pokol mélyére taszíttatik, mint Judás Dante Isteni Színjátékában, hol pedig zsarnokölő, a szabadság védelmezője, és ezért minden idők forradalmár szentjévé magasztosul. Ha a harmadik felvonással, Caesar meggyilkolásával és a gyászszertartással a tragédia befejeződnék, Brutus lenne az egyetlen főszereplője. Ha valóban ötödik felvonással zárulna, amikor Brutus saját kardjába dől, öngyilkossága a második főhőssé, esetleg főszereplővé avatná; a tragédiának ez esetben Brutus lehetne a címe. De a történelmi drámának Caesar és Brutus mellett vannak más főszereplői is: Cassius, a fanatikus gyűlölködő, a megvesztegethető és megvásárolható Cassius, aki nagyon is jól tudja, hogy a cél szentesíti az eszközt, és aki egyedül menthette volna meg a köztársaságot, de milyen köztársaságot? Aztán Marcus Antonius, a sokarcú reneszánsz politikus, a rétor, a nagy taktikus és pragmatikus, aki azonban mindig a császárok oldalán áll. Végül a darab legtitokzatosabb szereplője, aki csak a végkifejlet előtt jelenik meg a színen: Julius utóda, Octavius, az új, arc nélküli cézár. A tragédia lényege a történelmi folytonosság metszetében rejlik: a kezdet és a vég kiválasztásában. Az első jelenetben a két néptribun hiába próbálja rábeszélni a római kézműveseket, hogy térjenek vissza munkájukhoz, ők a Capitolium felé özönlenek, hogy Caesar diadalát ünnepeljék. Most annak győzelmét ünneplik, „Ki diadalmat ül Pompejus vére fölött..." (I. 1.). Felfelé hajigálják sapkáikat, minta londoni köznép tette Essex
tiszteletére, először, amikor visszatért a spanyol armada diadalmas leverése után, és másodszor, amikor a vesztőhelyre vitték. Shakespeare tudta, hogyan kell történelmi metszetet készíteni: levágott fejekkel.
A Julius Caesar történelmi metszete az első triumvirátus végével kezdődik, és az új egyeduralom kezdetével, Octavius uralmával fejeződik be. Brutust a neki kijáró tiszteletadással temetik el, és teste addig saját sátrában van kiterítve. De mindez még nem az új cézár utolsó utasítása: „Most hadd nyugodjék a nép és mi menjünk / A nap dicsőségét megosztani" (V. 5.). Julius Caesar meggyilkolása ezzel a „boldog nappal" (az angolban: „of this happy day") zárul. Tragédiai befejezésnek elég különös. Hasonlóan végződik a két évvel későbbi Hamlet. Fortinbras megparancsolja, hogy adják meg a katonai végtisztességet a dán királyfi holttestének; de habozás nélkül elfoglalja a rámaradt trónt. „A többi - néma csend." Nem! A többi - maga Fortinbras. Amikor Horatio megkísérli elmondani az igazat a királyfiról Ingmar Bergman Hamletjében, ebben az utolsó nem ortodox tragédiainterpretációban, Fortinbras előveszi pisztolyát, és helyben agyonlövi. Nincs szüksége a múlt tanúira. Ugyancsak „boldog nap" volt ez Fortinbras számára. Bergman a mai korhoz szólt Hamletjével. És a Hamlet hőse ebben az olvasatban - maga a történelem. Akárcsak a Julius Caesaré.


III.
A Julius Caesara huszonkét éves Büchner számára a történelmi tragédia mintaképe volt. De nem volt holt példa. Talán másképpen így is lehetne mondani: a Julius Caesar Büchner számára nem a történelmi tragédia mintaképe volt, hanem a történelem tragédiája. Éppen ezért lehetett Caesar halálának történetét korszerűsíteni, és a Danton halálában a forradalom drámájába átültetni. Az összeesküvők éjszakai összejövetelén Brutus ezt mondja: Ne hentesek, de áldozók legyünk. Mi Caesar lelke ellen támadunk fel, S lélekben nincs vér. Vajha, Cassius, Férnünk lehetne Caesar szelleméhez S el nem tagolni Caesart! hajh, de érte Caesarnak vérzeni kell. S nemes barátim, Öljük meg őt bátran, ne dühösen; Metéljük őt fel istenek torául, Ne koncoljuk, mint ebnek szánt dögöt. S ha ezt a nép ily szemmel nézi majd, Orvosnak mondatunk, nem gyilkosoknak. (II. 1.)
Brutus Caesar holttestét a köztársaság oltárán akarja felravatalozni. A gyilkosságnak rítussá kell válnia, ahol bárányt áldoznak a régi Róma megmentéséért. „Let us be sacrificers, but not butchers." („Ne hentesek, de áldozók legyünk.") A Szellemnek nem szabad véreznie, az áldozati bárány pedig vérzik. Shakespeare tudta, hogy a rituális gyilkosság is gyilkosság. Ugyanaz a tiszta Brutus, aki még aznap, a virradat órája előtt Caesar haláláról mint megtisztításról beszélt, úgy, ahogyan a sebész beszél steril kesztyűben a műtétről most, amikor már túl van az egészen, véres kezét a levegőbe emeli a holttest fölött; az ideológus már túl van a gyilkosságon. Hajoljatok, rómaiak, és kezünket Könyökig fürösszük Caesar vériben: Fenjük be kardjainkat s egyenest Köztérre innen s vérszín fegyverinket Fejünk fölött forgatva fenn kiáltsuk: Béke, szabadság! (III. 1.)
A Danton halálában Saint-Just Robespierre mellett ül a Jóléti Bizottságban. Majdnem szó szerint megismétli Brutus szavait, melyeket maga Shakespeare is Plutarkhosztól kölcsönzött: „Ezt az óriás holttestet tisztességgel kell eltemetnünk, mint papoknak, nem mint gyilkosoknak. Nem szabad szétdarabolnunk. A tagjai épen kerüljenek a föld alá." Robespierre félbe-szakítja: „Beszélj világosabban." (I. 6.) Büchner híven követi Shakespeare szövegét. Saint-Just most már Cassius szerepét játssza, aki Caesar halála mellett Antoniusét is követelte: „Teljes fegyverzetében földeljük el..."
Shakespeare-nél Brutus az ítélet végrehajtóit „purgers"-nek (azaz „tisztogatóknak", II. 1.) nevezi. Büchnernél Robespierre és Saint-Just ebben a jelenetben állítja össze a terror nagy tisztogatási listáját. Egymás után kerülnek rá a Konvent képviselői, jakobinusok és régi bajtársak, köztük Robespierre egykori bajtársa és iskolatársa, Camille Desmoulins, a lengendás „Le Vieux Cordelier" szerkesztője, aki „véres Messiásnak" merte nevezni a Megvesztegethetetlent. "El velük. Minél hamarább..." - mondja most már a forradalom új Brutusa.....................még holnap. Semmi hosszú haláltusa. Pár nap óta nagyon érzékeny vagyok." (I. 6.) Büchner Macbeth szavait ismétli: „Csak a halottak nem térnek vissza többé." Baljóslatú mondás ez. Büchner valószínűleg nem elsőként, de megmutatta, hogyan öltötte magára a francia forradalom a republikánus Róma külsőségeit. De Marxnál is élesebben és áthatóbban mutatta meg, hogy milyenek is valójában és miféle bál kellékei ezek a római kosztümök, nevek és gesztusok. A Danton halálának második jelenetében - Shakespeare művéhez hasonlóan - a cselekmény az utcára helyeződik át. A részeg színházi súgó a Hamletből szavai részleteket, veri a feleségét, és a járókelőkhöz fordulva így kiabál: „Egy kést, rómaiak, adjatok egy kést!" A feleségét hol kurvának, hol pedig Baucisnak titulálja. Leányát Lukréciának szólítja. Ez az erényes Lukrécia az utcasarkon árulja magát. „Nem lenne egy nadrágod,
amit fölhúzzál, ha a fiatalurak le nem húznák a nadrágjukat nála" (I. 2.) - felesel férjével az új Baucis.
A Julius Caesar utcai haláljelenetében a Caesar meggyilkolásán felbőszült római néptömeg Cinnát, a költőt hurcolja magával a konspirátor Cinna helyett. A Danton halála utcai jelenetében a polgárok lámpavasra húzzák azt a járókelőt, aki kendőt visel a nyakában. „Asszonyaink és gyerekeink kenyérért sírnak, arisztokraták húsával akarjuk jóllakatni őket. Agyon kell verni mindenkit, akinek nem rongyos a ruhája!" (I. 2.) A Danton halála megírása előtt nem egészen egy évvel Büchner megalapította Hessenben az Emberi Jogok Társaságát, előkészületeket tett a „forradalomra" és az általa szerkesztett Der Hessische Landbotében ezt írta: „Szabadságot a kunyhóknak, háborút a palotáknak!" Most veresége tudatának minden keserűségével, a történelem kérlelhetetlen végzetszerűségébe vetett hittel, Shakespeare-ért Schillert félredobva (Schiller, amikor a Haramiákat írta, még nála is fiatalabb volt két évvel), nem feledkezett meg arról, hogy a nép éhezik: a forradalmi Párizsban éppúgy, mint a feudális hercegek Hessenében. A forradalom kenyér helyett csak a nyaktiló alól kosárba hulló fejeket tudta nyújtani. „A köztársaság fegyvere a rémuralom, a köztársaság ereje az erény. Az erény, mert nélküle a rémuralom végzetes. A rémuralom, mert nélküle az erény tehetetlen." (I. 3.) Büchner Robespierre szavaiból esszenciát facsart ki. Mondhatni - ecetesszenciát. Ebben a Robespierre-olvasatban a forradalomnak azaz oximoronja a legmegragadóbb, melyben a terror az erény és az erény a terror. Száz évvel Orwell előtt talán Büchner fedte fel elsőként a Danton halálában a terror „új nyelvét": „A rémuralom az erényből következik, és nem egyéb, mint gyors, szigorú és tántoríthatatlan igazságosság... A forradalmi kormányzat a szabadság zsarnoksága a zsarnokság ellen." (I. 3.) Ebben a meghökkentő jelentéstanban minden állítás tetszőlegesen megfordítható. Az irgalom bűntetté válik, és a bűn irgalommá. „Az emberiség elnyomóit megbüntetni irgalom, megbocsátani barbárság." (I. 3.) Meglehet, hogy ezt az ijesztő szemantikát Büchner nemcsak Robespierre-ből olvasta ki, hanem Shakespeare Brutusából is. Brutus Caesar holtteste fölött ezt mondja: Valljuk meg ezt, s így jótét a halál. S mi, Caesar jó baráti, megszegők Halála félelmének idejét. S az életből ki húsz évet kivág, Halálfélelme éveit vágja ki. (III. 1.) Ennek a megrázó mondatnak a borzalmát, mely nagy színész előadásában szinte lélegzetelállító, csak Büchner Robespierre-jén keresztül értettem meg. „Az emberiség elnyomóit megbüntetni irgalom." Büchner Robespierre beszédeiben nemcsak a terror új jelentéstanát fedezte fel, de annak borzalmas logikáját is. A köztársaság belső ellenségei két táborra szakadnak. Különböző lobogók alatt, különböző utakon mindnyájan egyetlen célra törnek." (I. 3.) Úgy tűnik, ennek a logikának a makacs visszatérése a terror alaptermészete „Az egyik tábor már nincs többé. Nyegle tébolyában sutba akarta vetni a legönzetlenebb hazafiakat, mintha levitézlett, pipogya alakok volnának, csak azért, hogy megfossza a köztáraságot legerősebb támaszaitól. Hadat üzent az istennek és a magántulajdonnak, hogy viszályt szítson a királyok javára. A forradalom magasztos drámájából paródiát faragott, hogy előre kieszelt kilengésekkel lejárassa. Hébert diadala a köztársaságot káosszá változtatta volna a zsarnokság örömére. A törvény pallosa lesújtott az árulóra." (I. 3.) Gondolom, fölösleges Robespierre logikáját aktualizálni. Két frakció, két elhajlás, mindkettő a nép ellensége, de hozzátesszük: a terror teremti meg az ellenségképet, mert a terrorhoz ellenségkép kell. „Ez (a második tábor. A ford.) az előbbinek épp az ellenkezője. Gyengeségre ösztökél bennünket, s harci kiáltása ez: kegyelem!" (I. 3.) A trockisták után Zinovjev és a bucharinisták, Hébert és a hébertisták után Danton. És még egy rövid párbeszéd, mely szintén nem igényel kommentárt. Mindegyikünk hallotta már többször is:
ROBESPIERRE Ki meri mondani, hogy ártatlan
vér is folyt?
DANTON Hallod, Fabricius? Eddig egy ártatlan
se halt meg! (I. 6.)
Még inkább meghökkentő a huszonkét éves Büchnernél, hogy nemcsak a zsarnokság logikáját tárta fel, hanem a Megvesztegethetetlen arcát is. Milyen tapasztalatból merített? Büchner ismét Shakespeare-nél inaskodott. Robespierre-t elkerüli az álom, mint Brutust azon a kínzó látomásokkal teli éjszakán, Caesar meggyilkolása előtt vagy Macbethet a király halála után. Robespierre szintén túl van már az álmokon. Kinyitja az ablakot és nézi Párizs utcáit. „Nem tudom, mi az, ami bennem lelkem másik felét csalja meg... Az éjszaka horkol a föld felett, és lidérces álomban hánykolódik... Vajon nem vagyunk-e mindannyian alvajárók?" (I. 6.) De már belép a terror arkangyala, Saint-Just. A cseléd behozza a gyertyatartókat a meggyújtott gyertyákkal. Az ítélet alá van írva. Még a Robespierrehez legközelebb állóknak is pusztulniuk kell. Robespierre ismét magára maradt. Már virrad. Az ablakból a guillotine látható a Forradalom terén. „Mindenki itthagy. Minden oly kopár és üres. Magam vagyok." (I. 6.) Robespierre leporolja a frakkját. Gyermekkora óta utálja a port. Az arca fehér. Megint bepúderozta.
Mosolyog; ismerem ezt a mosolyt száz meg száz portréról.


IV.
A Danton halálának csak a végén látható a guillotine a színpadon, de jelen van az előadáson elejétől végig. Ha én lennék a Danton halálának rendezője, a guillotine árnyéka szüntelenül beborítaná a színpadot. A színpadot avagy a nézőteret, a színészeket és a nézőket is, mert ebben a színházban a nézők színészekké válnak. Az első jelenet beszélgetéseit a kártya keverésének és osztásának zaja festi alá. „Esett az eső, amikor nyakaztak? Vagy rossz helyet kaptál a kivégzésnél, és semmit se láttál?" Nyaktiló alá küldték... De kik és kit? ők. De vajon kik azok az ők? A kártyaasztalnál beszélget Hérault-Séchelles Camille Desmoulins-nel és Philippeau-val. Mellettük ül Danton. Mindhárman a Konvent képviselői. De hát kik azok az ők? Akik nyaktilóra küldenek? Vagy akiket küldenek? Játék közben kártyák hullanak lefelé, mint a fejek az 1794-es év áprilisának első hetében. Büchnernél, mint Shakespeare drámáiban, az idő hol gyorsan, hol vontatottan múlik, mindig csak a nappalok és az éjszakák vannak pontosan megjelölve. Ahogyan a történelmi dátumok is pontosak. 1793 októberében Hébert a bírósági tárgyaláson vádat emelt Marie-Antoinette ellen, és azonnali lefejezését követelte. Félév múlva, 1794 március hó negyedik hetében, tehát nem több, mint egy héttel a kártyaasztalnál lezajló találkozás után, Danton guillotine alá küldte Hébert-t. Nem egészen egy héttel, de lehet, hogy csak három nappal ama bizonyos esős reggel után, amikor Philippeau nem kapott jó helyet a Forradalom terén, és rosszul látta, hogyan vágták le a fejeket, egy időben Dantonnal, Desmoulins-nel és Hérault- Séchelles-lel az ő nyaka is guillotine alá került, s lehet, hogy akkor épp jobbak voltak a látási viszonyok. A Forradalom terén a bámészkodók, a guillotinra ítélők is ítéltek gyorsan váltják egymást. A guillotine-t elnevezték „Nagy Özvegynek". „Legalább féltucatnyi férje volt - írta óvatlanul Desmoulins -, és mindegyiket eltemette." - „On couche avec, on ne le féconde pas" - írta Hugo 1793 című regényében. „Lehet vele hálni, de senki sem termékenyítheti meg." Azokon a napokon, amikor lustálkodott, fehér lepellel takarták le. Mint az oltárt. Minden, rajta bemutatott új áldozattal a Forradalomnak kellett megújhodnia. „A forradalom Péliász leányaihoz hasonlatos: ízekre szaggatja az emberiséget, hogy megifjítsa. Valamint a föld kiemelkedett a vízözön hullámaiból, úgy támad föl majd az emberiség ebből a véres üstből. Fiatalon, erőtől duzzadva, mintha aznap született volna erre a világra." (II. 6.) A Konvent képviselői Saint-Just beszédének ezt a részét felállva, hosszan megtapsolták. Ezen az ülésen Saint-Just Danton fejét követelte. Ezen az éjszakán, de lehet, hogy az ezelőttin nemcsak Robespierre, de Danton sem tudott elaludni. Ebben a drámában, mely nemcsak a történelem, de a szereplők drámája is, Danton és Robespierre egymáshoz való hirtelen támadt hasonlóságát Shakespeare Brutusának éjszakai látomásai idézik föl. Most már Danton nézi az ablakból az éjjeli Párizst, és hallgatja az onnan hozzá eljutó hangokat, amelyek lehet, hogy belőle szólnak: Szeptember! Szeptember! 1792 szeptemberének első napjaiban a sans-culotteok Párizsban és vidéken lemészárolták a börtönök foglyait.
JÚLIA A királyok akkor negyven órajárásnyira voltak Párizstól...
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
DANTON Felkoncoltuk őket - de ez nem gyilkosság volt, csak önvédelem.
JÚLIA Megmentetted a hazát. (II. 5.)
„A guillotine - az emberiség jókra és rosszakra való felosztásának eszköze" - írta Francois Furet, a hajdani francia történész. Csak az a baj, hogy a felosztás eme eszközének árnyékában a jók rosszakká és a hazafiak árulókká változhatnak. Mi és ők, a nézők, a guillotine-ra ítélők és ítéltek helyet cseréltek a forradalomnak ebben a színházában. Néha alig egy hét leforgása alatt. Furet felosztásánál jobban kedvelem azt, amelyet Stanisław Lem a Gondolatokban javasol a hóhérnak: „Különbözőképpen lehet felosztani az embereket. Én fejekre és testcsonkokra osztom őket." A guillotine a forradalmi terror képe, jele és szimbóluma. De mindhárom meghatározás túl elvont. A shakespeare-i szerencsekereket lázadók feje jelöli azon a londoni hídon, amely a Temze fölött egyenesen a Towerból vezet ki. A feudális történelem működtette Nagy Mechanizmust a színpadon meg lehet jeleníteni, ámbár a trónra vezető lépcsőfokok a semmibe vezetnek, s maga a Nagy
Mechanizmus elméleti konstrukció marad csupán. A guillotine viszont nem tantétel. Kétszer vagy háromszor hetente az 1793-as évben, egészen az 1794-es thermidorig, nyitott kocsik indultak a Conciergerie-ből a Forradalom terére, amelyekből úgy meredtek ki az elítéltek fejei, mint a fenyőtobozok. A híres festő, David
műterme ablakából figyelte ezeket a szekereket, és lerajzolta Marie-Antoinette-et ezen a halálkocsin. Rajzolta a levágott fejeket, hogy megörökítse utolsó fintorukat - nagy realista festő volt. A „cézárizmus kronotópja" (időtere) Julius Caesar meggyilkolása óta a Capitolium volt. „Dum Capitolium scandet cum tacita virgine pontifex..." (,,...amíg nagy Capitólium lépcsőjére a pap lép, meg a néma szűz..."; Horatius, Bede Anna fordításában). Bachtini értelmezése szerint a Terror kronotópja a Place de la Révolution volt. „A forradalom, akárcsak Saturnus, fölfalja a saját fiait" - mondja Danton Büchner drámájában. (I. 5.) Ebben az annyiszor idézett mondatban meglepő a Saturnus-hasonlat. Saturnus-kronosz megette saját utódait, hogy megállítsa az idő múlását. A Saturnushoz hasonlított forradalomnak nincs vége. Permanens forradalmat jelent. „Permanens forradalmat" hirdetett Trockij. Ennek az örök forradalomnak a jelképe és eszköze - a guillotine. A „Nagy Özvegy" - „La Grande Veuve" - szinte Személlyé válik. Mintha ő maga követelné az áldozatokat. A Danton halálában először a címszereplő fejét vágja le, fél évvel később ugyancsak guillotine-halál vár Robespierre-re is, bár nem a drámában, hanem a történelem-ben. Büchner drámájában Danton és Robespierre mellett a nyaktiló a harmadik főszereplő.
Arisztotelész szerint a tragédia mindig egy nagy személyiség bukása. Az érték megsemmisülése. Büchner darabjában a guillotine válik tragikus hőssé. Megsemmisíti a forradalmat, melyet meg kellett volna mentenie. A „rettenetes özvegynek" Janus-arca van: megmentő és hóhér egyszerre. A Danton halálának utolsó jelenetében a kivégzés másnapján a Dantonnal együtt lefejezett Camille Desmoulins özvegye leül a vesztőhely lépcsőjére:
LUCILE (elgondolkodik, majd hirtelen elhatározással) Éljen a király!
POLGÁR A köztársaság nevében! (Az őrség közrefogja és elviszi)
V.
A tragédia a történelmi folytonosság metszete. A Danton halálában a cselekmény egy héttel vagy néhány nappal a címszereplő kivégzése előtt kezdődik. De felelevenednek korábbi történelmi események is. Saint-Just: „Július tizennegyedikén, augusztus tizedikén, május harmincegyedikén..." A Bastille ostroma, Lajos király trónfosztása, a jakobinus hegypárt hatalomátvétele. Danton a Forradalomnak ugyanezen nagy eseményeit említi. S még kettőt, amelyek 1792 szeptemberéből
valók. Az egyik a köztársaság kikiáltása. De vajon hogyan fejeződik be a Danton halálának történelmi metszete? A negyedik felvonás Lucile öngyilkos felkiáltásával
végződik. Ötödik felvonása viszont nincs a Danton halálának. A színház történetében egészen a görög tragédiáktól, melyek öt epizódra tagolódnak, a reneszánszon keresztül, a német és francia romantikáig, nem ismerek emlékezetes négyfelvonásos drámát. Mind három- vagy ötfelvonásos. Hová lett Büchner drámájának ötödik felvonása? Roman Jakobson az időmértékes vers csonka verslábát vagy annak egy részét „nullával" jelölte. Ennek a jelnek is jelentése van. A hiányt jelenti. Barthes olyan jelről írt, amely a „jelennemlétet" mutatja. A süket telefon is jel. Nem válaszolt (nő, férfi). Nem írt. A színházi előadásban a le nem játszódó, a nem létező, a meg nem írt, a felfüggesztett ötödik felvonás folytatódik a várakozásban, a hiányérzetben. A tragédiában tovább él mint befejezetlen tragédia. A történelmi drámában mintegy nyitott, mintegy felfüggesz-tett történelemként van jelen.
A Danton halálában Robespierre kivégzése előre jelezve van: megjósolják. Danton utolsó éjszakáján ezt mondja fogolytársainak: „Szabadság őnagysága az arrasi ügyvéd törvényes ágyában. De azt hiszem, ő lesz a Klütaimnésztrája; fél esztendőt se adok neki, utánam kullog." (IV. 5.) A nem létező, ötödik felvonás Robespierre kivégzése lehetett volna. A történelmi metszet ekkor a Bastille lerombolásával kezdődhetne, s a szeptemberi mészárlásokkal és a thermidorral végződhetne. A Danton halála hasonlóképpen fejeződhetne be, minta Julius Caesar. „Takarítsátok el a holttesteket, és a hadsereg táborozhat a Forradalom terén" - mondhatná a majdani Első Konzul, talán még tábornoki egyenruhában és a forradalmi hadsereg sapkájában. De első győzelmé-nek kivívása után már mellényébe dugott kézzel. So call the field to rest, and let's away,
To part the glories of this happy day.
Most hadd nyugodjék a nép és mi menjünk
A nap dicsőségét megosztani. (V. 5.)
A szekéren szállított guillotine az utolsó csatáig hűséges társa maradt Napóleon hadseregének. „A politika - sors" - idézi Napóleont Alexander Watt Az én századom című művében. A Danton halála hiányzó, ötödik felvonásában a történelem tovább halad előre, de a metszet zárómozzanata nem a thermidor volt, hanem a terror befejeződése és a császárság kezdete. Büchner számára a terror nem szűnt meg Robespierre lefejezésével. A Danton halálának meg nem írt, ötödik felvonásában a történelem továbbra is keserű, és vajon mikor ér véget? És milyen újabb vereséggel, milyen új forradalom után? „Éljen a király! - A Köztársaság nevében!" A júliusi forradalom leverése után a liliomok nem kerültek vissza a Bourbon királyok palástjára. Ez már kispolgári monarchia volt, polgárkirállyal. A „Le Roi citoyen" a trónon. A Danton halálának első olvasói a múlt század harmincas éveiben, majd első nézői is 1902-ben baljóslatú iróniát hallottak ki Lucile öngyilkos felkiáltásából, amely a vesztőhely lépcsőin hangzik el. A királyok már a Köztársaság nevében uralkodtak. A történelmi drámának mindig két értelmezése lehetséges: össze lehet hasonlítani azzal a történelmi időszakkal, melyet előhívott, és azzal, melyben íródott. Már sokszor felfigyeltek rá, hogy Büchner darabjában két különböző Danton szerepel: a történelmi, oroszlánüstökű Danton, aki 1792. augusztus 10-én kihirdette a monarchia végét, aki kétszer összeverbuválta Párizs népét a közeledő intervenciós hadseregek ellen, aki a legszenvedélyesebb szónok volt a Konventben és jakobinus körökben, s a másik Danton, aki talán Büchner hasonmása abból az időből, amikor Hessen népének fellázítási kísérlete kútba esett, és személyes tragédiával végződött. Barátait letartóztatták, maga Büchner először Darmstadtban bujkált. Majdnem egy hónappal a Danton megírása után útlevél nélkül lépte át a határt, és emigrációba kényszerült Strasbourgba. Franciaországban ekkor már öt éve a „Le Roi citoyen" uralkodott.
„Valóban, ez végül unalmassá válik... Nyugalomra vágyakoztam. Ezt el is értem... Azt hiszed, hogy a házamat magammal vihetem a cipőm talpán?" (11. 1.) Danton fáradt! És még ugyanabban a felvonásban a barátaihoz szólva: „Mindegy, hogy a vérpadon halunk-e meg, vagy forrólázban, vagy aggkori elgyengülésben." És tovább: ,,...az élet nem éri meg azt a fáradságot, amelybe a fenntartása kerül." És még egyszer Danton, abból a másik, nem a saját századából: „Valami hiba történhetett, amikor megteremtettek bennünket, valami hiányzik, valami, aminek nem tudom a nevét."
Ez a fiatal géniusz, aki öt hét alatt írta meg a Danton halálát, és nem egészen egy év elteltével a zürichi egyetemen megvédte a doktori disszertációját, amelynek téziseit a márna idegrendszeréről írta, ebben a munkájában csodálatra méltó sűrítésben, sőt, mondhatni, paroxizmusban jelenítette meg korának minden ellentmondását. Viaskodott a német idealizmus hagyományával, halacskaelméletével jócskán megelőzte Goethét, mit több, némely interpretátora Darwin előfutárát véli felfedezni benne; ő, aki kilenc évvel fiatalabb Feuerbachnál és hárommal Marxnál, kérlelhetetlen materialista volt, akit elrettentett a történelem végzetszerűsége. „Nem mi csináltuk a forradalmat, hanem a forradalom csinált bennünket." (II. 1.)
Danton/Büchner saját forradalmainak, az 1830-asnak és az 1833-as hesseni lázadásnak kudarca után - bukott forradalmár. De a huszonkét éves Büchner alteregója még jobban előre van tolva a jövőbe. Mintha az egzisztenciális kétségbeesés kortársa lenne. „A világ a Káosz. A Semmi a születendő Világisten." (IV. 5.)
És ugyanebben az idiómában: „A semmi önmagát megölte, a teremtés a sebhelye, az ember hulló vére, a világ a sírja, amelyben rothad." (Ill. 7.) Vagy egy másik idézet, mely mintha Beckett-nek, ennek a váratlan, immár huszadik századi Dantonnak, A játszma vége című darabjából való volna: „Hű, de cudar dolog meghalni. A halál majmolja a születést. Ha meghalunk, éppoly gyámoltalanok és meztelenek vagyunk, mint az újszülött csecsemő. Pólyánk a szemfödő. De mit használ ez? Nyöszöröghetünk a sírban, mint a bölcsőben." (IV. 3.)
A nagy szövegeknek, nagy drámáknak mindig kettős aktualitásuk van: hatnak a saját idejükben és abban az időben, amelyben újraolvassák vagy játsszák őket. És még valami csodálatos mindig a számomra: mintha titokzatos párbeszédet folytatnának azokkal a szövegekkel, melyeket nem ismerhettek, sőt szerzőik még csak nem is hallhattak egymásról. „A forradalom, akárcsak Saturnus, felfalja saját fiait." Ugyanabban az évben, amikor Büchner megírta Dantonját, 1834-ben, esetleg egy évvel korábban vagy két évvel később, mert a dátum még mindig bizonytalan, Mickiewicz egyik versének margójára jegyezte fel nehezen olvasható írásával: A népért harcoló kezeket maga a nép vágja le. A népnek kedves neveket a nép maga felejti el. A fáradozás után minden elmúlik, a dörgés, a zaj. Az örökségét csendes, sötét kisemberek veszik át. Majdnem húsz évvel Marie-Antoinette kivégzése után és talán húsz évvel Büchner Danton halálának születése előtt Párizs központjában, nem messze a mostani Boulevard Haussmanntól, feltárták azt a helyet, ahová a guillotine áldozatait temették. Ebben a tömegsírban több mint háromezer csontvázat találtak. Szinte mindegyiket sikerült azonosítani. Megtalálták, ahogyan ezt nemrégen Kazimierz Brandys megemlítette Hónapok című könyvében, Dantont és Charlotte Cordayt, Madame Roland-t, Égalité Fülöpöt és Lavoisiert, Camille Desmoulins-t és feleségét, Lucile-t, aki a Büchner-drámában így kiált fel: „Éljen a király!" Megtalálták a királyi pár marad-ványait is, melyeket a Bourbonok aztán Saint Denis-ben helyeztek örök nyugalomra.
Büchnernek a királyok iránti gyűlölete nem csillapult. Mint Dantonjáé a kivégzése előtti éjszakán: „A forradalom véráradata messzire sodorhatja holttesteinket, de ásatag csontjainkban is lesz még annyi erő, hogy beverhetik velük az összes királyok koponyáját." (IV. 5.) A Danton halála a kétségbeesés történelmi drámája. De ebben a kétségbeesésben még mindig van remény. Fölsejlő, keserű remény. „Ha a történelem majd egyszer felnyitja sírgödreit, a zsarnokság még akkor is meg fog fulladni hullánk bűzétől." (IV. 5.)
Danton/Büchner reménye számomra rokonságot mutat Nagyezsda Mandelstam Remény a reménytelenségben című könyvével. De talán még közelebb áll hozzám már évek óta Albert Camus „reménységgel teli kétségbeesése" és „kétségbeeséssel teli reménye".

Fordította: Király Nina

Vissza

copyright © László Zoltán 2010 - 2015
e-mail: Literatura.hu