GORKIJ
Éjjeli menedékhely
(1902)
Úgy gondolom, hogy a hétköznapit" alapozásnak kell tekinteni,
amire majd felkerül a kép. És részben anyagnak is, amellyel az író teljesen
szabadon bánik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hétköznapi egyre
cseppfolyósabb, s hogy a 19. század hétköznapja ma már nem létezik az író
számára, ha csak nem éppen történeti regényt ír. A művész szemében nincs
valamennyire is maradandó forma, a művész nem igazságot" keres, ő megteremti az
igazságot.
(GORKIJ)
A XX. század elején
Maxim Gorkij érdeklődése a
színház felé fordult. Kispolgárok (1901) c. drámáját az egy év alatt világhírűvé
vált Éjjeli menedékhely követte. A korszak egyik leghatásosabb színműve, az
elesettség, a mélyre zuhanás, és ugyanakkor a konvenciók nélküli emberség iránti
vágyódás darabja" (Szabolcsi.).
Babits szerint a
századforduló táján a színpadon azoknak a műveknek volt legnagyobb sikere - így
pl. az Éjjeli menedékhelynek -, amelyek legjobban hasonlítottak a modern
regényhez". De Gorkij művének rendkívüli hatását fokozta a robbanásig feszült
oroszországi társadalmi helyzet is.
Az első két felvonás Kosztiljov menhelyének festetlen és piszkos" tárgyakkal
berendezett sötét, barlangszerű pincéjében, a III. felvonás tágabb teret igénylő
történései ugyanennek (nem kevésbé nyomasztó) lomos, gazos udvarán játszódnak.
Az utolsó felvonásban az eredeti belső tér átalakításai jelzik a
szereplőváltozásokat". Valósághű miliőábrázolásával a századforduló naturalista
színezetű társadalmi drámáját sejtetné a mű, de az író már az eredeti címmel -
,Mélyben' - is kifejezi, hogy a mélybe zuhant emberek sorskérdései,
életlehetőségei foglalkoztatják, a környezet másodlagos.
Az atmoszférateremtésen kívül a csehovi dramaturgia számos más elemét is
alkalmazza a szerző: feltűnő a hagyományos drámaszerkezeti elemek hiánya, a
cselekményt helyettesítő, párhuzamosan futó sorsok rajza. Az Éjjeli menedékhely
kényszerűségből összezárt emberek lazán fűzött életképsorozata: minden felvonás
- amely tagolásnak nincs nagy jelentősége - egy-egy pillanatkép az egymástól
független, de azért kölcsönhatásban álló szereplőcsoportokról. A
szerkesztetlenség - a töredezettség hatásával - az élet folyamatszerűségének
élményét adja. A lassú tempó a változatlanságot sugallja, ugyanakkor a szerzői
utasítások szerint egyetlen napba sűrítettnek tűnhet a drámai jelen: kora
reggeltől éjszakáig történnek az események. A megjelenő szereplők számára csak a
pillanatnyi jelen a létező idősík; az ő időképzetükben ez maga az örökkévalóság.
(Fél éve élek itt, de mintha hat esztendő lett volna", Klescs.)
A hátteret, a felszínt a hétköznapi tevékenységek állandó ismétlődése, a
kialakított szokásrend, életritmus adja: piacozás, sértegetések, ivás a
kocsmában és a menhelyen, kártyázás dámajáték, stb. A hajnaltól éjszakáig tartó
jövés-menést állandóan ismétlődő hanghatások (üvöltözés, fütyörészés, éneklés,
csikorgás, ajtócsapkodás) kísérik.
Minden felvonás kegyetlen mozzanattal végződik: az elsőt
Natasa megverése, a másodikat Anna halála zárja; a harmadikat az összetűzés, a
tulajdonos megölése és Natasa gyanúsítása - hogy Pepel egy húron pendül
Vasziliszával - fejezi be; az utolsóban a Színész vet véget életének.
A felvonásonként bekövetkező, legfeljebb néhány percig ható halálesetek nem
okoznak fordulatot: Anna természetes halála megváltás, a gazember Kosztiljov
megölése Pepelnek ugyan tragédia, de mindenki másnak megkönnyebbülés, a Színész
öngyilkosságának tragikum-lehetőségét pedig azonnal kioltja Szatyin cinikus
megjegyzése: elrontotta a nótát". (Mindig így van: születnek, élnek, meghalnak,
mire való ez a sajnálkozás?" - ez az alaptónus a meghatározó.) Minden megy
tovább, az utolsó jelenetekben a felvonás végéig még néhány alak, férfi és nő
bejön, levetkőznek, lefekszenek", a megüresedett helyekre azonnal új figurák
költöznek.
A nyitó jelenetekben tizennégy szereplő vonul fel". A kezdeti állóvízbe" hoz
(gondolati) mozgást Luka betoppanása; közben pedig Vaszilisza intrikája,
dühkitörése, majd bosszúja okoz nyílt összeütközést: Pepel tettlegességig fajuló
összecsapása a dinamika erősödését, a tempó gyorsulását hozza létre. A harmadik
felvonás végére így a feszültség csúcspontra jut, de Gorkij nem ekkor, hanem egy
reflexiós felvonás csatolásával zárja a művet: a figurák értékelik Luka
szerepét, beszélgetnek a (csak ábrándjaikban létező) jövőről. Kiút, menekülés
nincs, aki változtatni akar helyzetén, belebukik: Pepel börtönbe kerül, Natasa
eltűnik, a Színész megöli magát. Megoldás és katarzis nélküli a lezáratlan
befejezés; a társadalmi válság, a munkanélküliség, az egzisztenciális gondok a
mélyből" megoldhatatlanok.
Gorkij nem törekszik arra, hogy kifejtse alakjai életútját - sok egymás mellett
élő, egyéni sorstragédiát villant fel. Nincs főhős, középponti szereplő, az
események fő vonulata azért Vaszka Pepel menekülési kísérlete, mert egyedül ő
kerül valós döntéshelyzetbe: ellenálljon-e Vaszilisza zsarolásának, megfogadja-e
Luka tanácsait? A konfliktusok, a helyzetből adódóan is, kezdettől fennállnak a
gátlástalan, zsugori, egymással is kegyetlenkedő szállásadó Kosztiljov-házaspár
és a lakók között. Pepel helyzete azért veszélyes, mert nemcsak nem enged
Vasziliszának, hanem éppen annak húgával szeretne megszökni. (Az első
felvonástól kezdve sejtető előreutaló megjegyzések sora hangzik el: ölje meg
Kosztiljovot és vegye el az asszonyt, tartsa távol magát; Pepel egy ilyen
nyavalyás miatt" nem akarja elrontani az életét stb.) Natasa brutális
bántalmazása után az indulatos Pepel akaratlanul okozza Kosztiljov halálát,
viszont így - a sors tragikus iróniájaként - valóban Szibériába kerülhet, csak
nem saját választásából. (A mezítlábasok" közötti, hamar italba fojtott
nézeteltérések megmaradnak az összeszólalkozások szintjén.)
A dialógusfoszlányokból felsejlenek az egyéni életutak, néhányuk múltjából,
idekerülésének okairól is kapunk információkat - a lajstrom bűnügyi krónika.
Klescs büszke munkásember, nem akar a naplopók" közé süllyedni, lenézi és
lekezeli őket. De egész életében verte tüdőbajos feleségét, s Anna temetési
költségeire végül még szerszámai is rámennek. A sapkakészítő műhelyétől
megfosztott Bubnov vasdarabbal ütötte hűtlen feleségét; a Színész, a hajdani
hamleti sírásó, először a hitét vesztette (pedig szerinte a tehetség, az az
ember hite önmagában, a tulajdon erejében"), majd emlékezetét az egész
organizmusát" megmérgező alkoholtól. Az előkelő családfáját emlegető,
sikkasztásért ült Báró hajlandó négykézlábra állva ugatni már egy fél üveg
italért. A sor folytatható, csupa szerencsétlen, ágrólszakadt, megnyomorodott
figura; az események már nem változtatnak rajtuk, a jellemek nem változnak.
Céltalanságukat, kiábrándultságukat jelzik állandóan ismétlődő alapkérdéseik:
miért él ez az ember?", valójában mit lehet várni?"(Natasa), miért éltek?
minek?"(Színész),"hol az igazság? élni nem lehet, ez az igazság" (Klescs).
Rákényszerülnek a bűnre (lopás, prostitúció, hamiskártya), mert ha elkezdenek
becsületesen élni, akkor három nap alatt éhen döglenek" (Ferdenyakú). Az
egyetlen, tisztának megmaradt jellem, Natasa, családi katasztrófája után eltűnik
a kórházból.
Mindegy, hogy áldozatok (akik itt születtek: Pepel, Kvasnya,
Aljoska, ill. akik szándékuk ellenére kerültek ide: Klescs, Tatár) vagy
felelősek sorsukért (a sikkasztó Báró, a gyilkos Szatyin, az alkoholista Bubnov
és Színész), kitaszítottságuk közös, egyenlők a bajban, itt nincs úr", csak a
meztelen ember maradt". Durvák, gorombák, önérzetüket már régen elvesztették;
kirekesztettek, nincs munkájuk, nincsenek céljaik. A múltidézés, az alkohol, a
hazugság pillanatnyi enyhülést hozhat ugyan, de a tagadás, a hiány a domináns
elem: „a földön minden ember fölösleges, ami maradt, az csak semmiség" (Bubnov),
„kimegyek és lefekszem az utca közepére, gázoljanak el én semmit se akarok"(Aljoska),
„én semmire sem vagyok jó, és nincs nekem semmim", „ti csak rozsda vagytok" (Nasztya),
„név nélkül nincs ember, még a kutyáknak is van nevük" (Színész), „nincs hová
mennem" (Natasa). A szavak elvesztették jelentésüket („meguntam én az összes
emberi szavakat", Szatyin); az erkölcsi értékek feleslegessé és nevetségessé
váltak, a cinikus-kiábrándult közeg érvénytelenítette jelentésüket: A lábukra
csizma helyett nem húzhatnak se becsületet, se lelkiismeretet" (Pepel).
A vázolt esetek sokasága általános társadalmi válságot tükröz; a szereplők
minden egyedi látszatuk ellenére absztrakciók, melyeknek segítségével a korabeli
Oroszország helyzetének lényege" (Bécsy T.), és egy általános emberi léthelyzet
jeleníthető meg.
Már az első szavak tónusa visszaadja az itteni érzelmi-gondolati szférát (Te mit
röfögsz? / Neem / Hazudsz!"); a hagyományos dialógusalkotás helyett a sokhangú
monológtechnika új változata alakul ki. A gondolatfoszlányok, befejezetlen
mondatok között kevés a viszontválasz, és a kimondott szövegeknél több az
elhallgatás, kihagyás (a kipontozás a leggyakoribb írásjel). Szellemeskednek,
heccelődnek, gúnyolódnak (a Báró Nasztyán, végül a lány a Bárón csak azért, hogy
megtudja ő is, mit érez egy ember, ha nem hisznek neki.).
Az első felvonásban ebbe a társaságba toppan be élesztőnek" a csavargó öregember
- vagy titokzatos zarándok" - Luka. A kívülről jövő", változást hozó
szerepkörében önmagáról csak elejt egy-egy általános megjegyzést (asszonyt
többet ismert, mint ahány hajszál a fején volt", sokat verték"), közben figyeli
és kiismeri a többieket, s hajtogatja nekik életelveit (az ember megtaníthat a
jóra", akármilyen is az ember, sohasem értéktelen"). Ellenséges a rendőrrel és
Kosztiljovval, átlát a veszélyes Vasziliszán (mérges kígyó", rosszabb a
piócánál"); egyébként mindenkihez van emberi, biztató szava, pusztán
odafigyeléssel, meghallgatással könnyíteni tud helyzetükön. Csak a teljesen
kiábrándultak (Bubnov, Báró) utasítják vissza eleve közeledését. Cselekszik is:
felsöpör, hogy elkerüljenek egy újabb veszekedést, a Színésznek azt javasolja,
hogy máris tartsa vissza magát" az italtól, támogatja Annát, Natasát rábeszéli,
hogy menjen el Pepellel, kihallgatja Pepel beszélgetését, így amikor az már
galléron ragadja Kosztiljovot", még sikerül közbelépnie. A halálfélelemmel
küzdő, haldokló Annát a túlvilági boldogság tudatával nyugtatja, az alkoholista
Színésznek egy kórházat ajánl, ahol ingyen kigyógyítják, és majd újra játszhat;
a tolvaj Pepelt a szibériai meggazdagodás lehetőségével biztatja a távozásra. A
többiek által kinevetett utcalányt, aki a Végzetes szerelem c. csöpögős
ponyvaregény hősét saját szerelmének vallja, egyik aforizmájával csillapítja le:
„Ha hiszed, az igazi szerelem a tied volt". Pepel Isten létezését firtató
kérdésére egy másik bölcsességgel válaszol: „Ha hiszel benne, van, ha nem
hiszel, nincs". Saját szerepéről azt tartja, hogy valakinek jónak is kell
lennie; „sajnálni kell az embereket!; mert a legfontosabb a hit és a remény".
Bár már készülődött arra, hogy odébbáll, éppen akkor tűnik el nyomtalanul,
amikor robban a válság, és tanúskodni kellene Vaszilisza ellen. Így tűnnek el a
bűnösök a jó emberek elől" - jelenti ki Szatyin, aki a krízis pillanatában
nemcsak tanúskodni lenne hajlandó, de bűnrészességet is vállalna. Az illúziók
összeomlanak Luka eltávozásával. Az öreg a drámatörténet nagy
élethazugság-hirdetőinek rokona (vö. Gregers Werle), de Gorkijt leginkább az
érdekli, hogy az adott körülmények között segítő vagy gátló-e az önámítás,
elfogadható lehet-e az illúziókeltés - ezt elemzi Szatyin a IV. felvonásban. A
mű nem ad egyértelmű választ, így Lukát a szélhámos hamis prófétáktól a
megváltókig sokféleképpen értelmezték, M. Reinhardt pl. egyenesen Krisztust
látta benne Gorkij szerint Luka csaló, akit nem sikerült lelepleznie"; egyszer
azt nyilatkozta, hogy Platon Karatajev paródiája, különös, hogy ezt nem veszik
észre" - pedig a figura sokakat Tolsztojra emlékeztetett.
A záró felvonásban Luka csalónak minősítése ellen Szatyin tiltakozik: ő védi,
megérti az öreget, látja szerepét (erjedésbe hozta az egész társaságot"); rá is
úgy hatott, mint a sav a régi szennyes pénzdarabra. Szatyin megkülönbözteti a
hazugságokat: „Vannak emberek, akik hazudnak, mert megszánják felebarátjukat van
vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság aki lélekben gyönge és aki idegen
nedvekből él - annak kell a hazugság. Az egyiket fenntartja, a másik e-mögé
rejtőzik". Szaggatott töredékekből hangzanak fel himnikus nagymonológjának
tételei az emberről. (Az ember az igazság! Tisztelni kell az embert! Nem
sajnálni) Gorkij Szatyin gondolataiban fogalmazta meg a fő kérdést, melyet fel
akart vetni: mi jobb, az igazság vagy a részvét? mi szükségesebb?", de maga is
beismerte, hogy Szatyin beszéde az igazság emberéről homályos. Ezt azonban
Szatyinon kívül senki sem mondhatná el, ő pedig tisztábban nem fejezheti ki
magát. Már így is idegenül hangzik szájából ez a beszéd. Egri P. szerint Gorkij
plebejus pillantása" éles szögben lát rá a jelen nyomorúságára s a jövő
ígéretére, így állíthat Szatyinban Lukával szembe az öreget megérteni és
megítélni egyaránt képes ellenalakot, s vonhatja meg történetileg Luka
magatartásának érvényességi körét."
A mű Gorkij személyes dilemmáit tükrözi. A naturalista
színezetű éles tiltakozás az emberi méltóság megtiprása ellen viszont hatásosnak
bizonyult: a mű azt sugallja, hogy a társadalmi viszonyoktól megnyomorított,
torzult lelkű, durva figurákban is vannak felszínre hozható értékek:
tisztességes életre, munkalehetőségre, szerelemre vágyakoznak. Abban a Vaszka
Pepelben, akinek apja egész életében börtönben ült, aki maga már tolvajnak
született (már kétszer lecsukták Kosztiljov miatt"), fogalmazódik meg, hogy
másképp kell élni! Becsületesen kell élni! S így kell élni, hogy az ember
tisztelhesse önmagát". Gorkij szerint ugyanis rongyokban méltóságteljesebb az
ember, mint pl. egyenruhában vagy frakkban. És nem könyörületet, nem részvétet,
hanem tiszteletet és félelmet, különösen félelmet kell kelteniük ezeknek az
embereknek."
A művet Gábor Andor fordította.
copyright © László Zoltán 2005 - 2015
e-mail: hamuka@drotposta.hu