Lope de Vega: Fuente Ovejuna
Lope de Vega életműve a drámatörténet
egyik csomópontja. Ugyanúgy magába szívta és felhasználta a középkori
színjáték hagyományát, mint az ókori dráma arisztotelészi elveit, ugyanúgy
támaszkodott a spanyol népi játékokra, szokásokra, nyelvi kifejezési formákra,
mint a feudális lovagi eszményekre. A
reneszánsz ugyan a spanyol körülmények
között sohase tudott olyan egyértelműen haladó kritikai szellemet létrehozni,
mint Itáliában vagy Angliában, a polgári fejlődést nagymértékben akadályozta a
központi királyi hatalom, a lovagrendek és az egyház szoros szövetsége, de a
polgári fejlődést mégsem lehetett mindenestől megállítani. Ez pedig a nép
körében, és főleg a kardforgató köznemesek (a hidalgók) körében mégis lehetővé
tette, hogy legalább a feudalizmus túlkapásait bírálat tárgyává tegyék, a
helyi kis zsarnokokat elmarasztalják.
Cervantes, az egész spanyol irodalom
„legreneszánszabb" alakja, képes volt Don Quijotéjában nevetségessé tenni a
lelkében továbbra is a múltban élő vidéki lovagot. És Cervantes kortársában,
Lope de Vegában is viszonylag elég sok reneszánsz vonást találunk még,
miközben tulajdonképpen ő a spanyol barokk dráma igazi megteremtője. De hát az
udvari-egyházi-nagyúri pompát, ünnepélyességet kifejező barokk művészet nem
tagadta a reneszánszot, hanem túlhajtotta: oszlopait megcsavarta, híven
ábrázolt embereit felékesítette, szobrait szárnyalókká vagy legalább
ágaskodóvá lelkesítette, ókori hasonlatait túlhalmozta, az újra felfedezett
ókort elkeverte az újra felidézett középkorral. Ennek a barokknak a későbbi
kiteljesedésekor - amikor már a drámaíró főszereplő
Calderón - előtérbe lép
az irracionalizmus. De Lope de Vega úgy teremti meg életművében a
barokk
drámát, hogy miközben alázatosan és fegyelmezetten királyhű, s engedelmes fia
az egyháznak, alaphangja mégis reneszánsz módon racionalista, és szempontja
nemegyszer a kisember érdeke: a hidalgóé, vagy éppen a paraszté, aki olyan
emberi méltóságra emelkedik Lope de Vega jó néhány drámájában, és
mindenekelőtt a Fuente Ovejunában, mint soha addig a drámairodalomban. Ez a
vegai életmű a maga szinte mesebeli arányaival úgyszólván áttekinthetetlen.
Állítólag közel kétezer drámát írt, s ebből csaknem ezer fenn is maradt.
Ezeken kívül is számláihatatlan kötetszámra írta a különböző műfajú műveket,
miközben hol katonaként, hol papként, váltakozó szerelmek kalandjai között
élte a reneszánsz ember teljes életét. Cervantes - aki lelkesedett is érte,
idegenkedett is tőle- „a természet csodájá"-nak nevezte. De akárhogy élt,
akármit csinált, elsősorban és szakadatlanul drámaíró volt, népszerű színházi
szerző, aki sokat keresett műveivel (és ahogy élt, semmi sem volt elegendő a
számára) és nemcsak ösztönös lángelmével teremtett meg a megtanult
előzményekből egy új műfaj-típust, hanem tudós szakembere is volt
mesterségének, akit izgattak a drámaírás szakmai kérdései, még elméleti dramaturgiát is írt (versben!). És a drámatípussal, amelyet teremtett, megszabta
hosszú időre a spanyol dráma formáját, s közvetlenül vagy közvetve hatott az
egész drámai világirodalomra. A francia
klasszicizmus is köszönhet egyet-mást
ennek a Vega formálta spanyol drámának, de később, a
romantika fontos
előzményét ismerte fel a spanyol drámában, s azóta is újra fel-felbukkan a
Vega típusú dráma, mint a shakespeare-i angol reneszánsz és a
Corneille-Racine
típusú, francia klasszikus típusú dráma mellett a harmadik fő összetevője a
reneszánsz-barokk drámairodalom élő hagyományának. A mi századunkban főleg
García Lorca színpadi műveiben érhetjük nyomon a Vega-örökséget, de közvetve
áthatja azokat a drámákat is, amelyek francia klasszikus vagy későbbi
romantikus hatáson keresztül szívták magukba a vegai dráma tanulságait. Lope
de Vega óriási életművéből aligha találhatunk még egy olyan drámát, amely
egyrészt oly tisztán mutatná meg a klasszikussá érlelt szerkesztésmódot,
másrészt oly egyértelműen hangsúlyozná a nép érdekeit, mint a Fuente Ovejuna,
amely magyarul előbb A Gyilkos falu, utóbb - s ma is közkeletűen - A hős falu
címen jelent meg, s újabb meg újabb felelevenítésekben látható színpadjainkon.
A Vega-formálta dráma három felvonásos. Ez a szerkezet abból a meggondolásból
fakad, hogy minden konfliktuózus drámai cselekmény maradéktalanul ábrázolható,
ha lefolyásából három napot ragadunk ki. Az első nap, amikor az ellentét
keletkezik és kirobban. A következő az a nap, amelyben az ellentétből
született küzdelem tetőpontra hág. A végső az a nap, amelyben a küzdelem
valamelyik fél győzelmével vagy az ellentétek valamiféle kiegyezésével
befejeződik. Ez a három nap következhet egymás után is, de elmúlhat hosszú idő
is közöttük.
|
|
Ami közbeesik, nem érdekes ahhoz, hogy megjeleníttessék. Eddig
tehát felvonástechnikáról beszélhetnénk. Ámde a felvonásokon belül a
cselekménybonyolódás minden oldalát gyorsan pergő jelenetekben, változó
színekben mutatja be a szerző, akárcsak a shakespeare-i drámában. Itt tehát
felvonástechnikán belül megvalósított jelenettechnikáról kell beszélnünk.
(Igazi barokk összeötvözése a szerkesztési elveknek!) A gyorsan pergő
jelenetek hangulata erőteljesen váltakozó, tragikus feszültségből néha
egyenesen bohózatos vidámságba csap át, onnét megint komoly hangvételbe és így
tovább. Lope de Vega tudatosan keveri az ellentétes hangulatokat, hogy így
ábrázolja az élet teljességét, az életet, amely nem vidám vagy szomorú, hanem
vidám és szomorú. Van ugyan számos vígjátéka, amely elejétől végig derűs, és
van egy-két tragédiája, amely végig komor (például a kitűnő és nagy hatású
Sevilla Csillaga), de a legtöbb Lope de Vega-dráma, így a Fuente Ovejuna is,
szüntelenül ide-oda lebeg tragédia és vígjáték között. A játék szinte
lombikban ábrázolt képe a feudalizmuson belül a központi hatalom
kialakulásának. Témája a kor objektív főtémája volt. A nép a helyi földesúri
hatalmaskodás ellen a királyt várja segítségül, a királynak érdeke, hogy
hatalmának növelése érdekében a nép oldalán álljon a földesúr ellenében, s ez
a helyzet elősegíti a nép egy részének polgárosodását. Ez a képlet Angliában
vagy Franciaországban tisztábban jelentkezett, mint Spanyolországban, ahol a
királyi-lovagi szövetség akadályozta a polgári fejlődést, és ahol a földesurak
nagyobb része inkább elfogadta és védte a királyi abszolutizmust, nehogy
bekövetkezzék a polgárosodás. Vegának ki kellett választania egy olyan
hatalmaskodó helyi uraságot, aki egyben a királyi központi hatalomnak is
ellensége (és ilyen a spanyol feudalizmusban is akadt), hogy ábrázolhassa az
úri önkény ellen a nép oldalára álló királyi hatalmat. A hidalgó származású
Lope de Vegának ez a helyzetlehetőség volt az eszménye, s éppen ez teszi őt
reneszánszabb jellegűvé, mint tisztábban barokk képletű utódait, például
Calderónt. A drámának egyébként történelmi alapja van. Úgy egy emberöltővel
Vega születése előtt Fuente Ovejuna lakói valóban megölték földesurukat, aki
az akkori király ellensége volt, a király pedig az öntudatos falut kivette a
földesúri fennhatóság alól, várossá emelte, és közvetlenül a királyi hatalom
alá rendelte, elősegítve ezzel a lakosság polgárosodását. Vega a dráma
cselekményét kitűnően beleágyazta a felidézett kor történetébe. A
Spanyolországot egységesítő Aragóniái Ferdinándnak meg kell küzdenie
vetélytársaival. Az egységesítést különösen a portugál király veszélyezteti,
aki igényt tart az ország egy részére. Azok a lovagok, akik félnek az
egységtől, és a központi hatalommal együtt járó nagyobb alattvalói
fegyelemtől, a portugál trónkövetelőt támogatják. Ilyen nagyúr Fernán Gómez
de Guzmán, a Calatrava lovagrend komturja (kerületi parancsnoka). Ez a Fernán
Gómez Fuente Ovejuna földesura. Kíméletlen, erőszakos vidéki kiskirály. Miután
látjuk, hogyan szervezi a nemesi ellenállást Ferdinánd központosító törekvései
ellen, máris értjük történelmi-társadalmi helyzetét. Azután változik a kép,
Fuente Ovejuna főterén vagyunk, ahol a helybéliek gyorsan pergő szavaiból megtudjuk, mennyire nem szeretik a földesurat. A képváltással együtt a versforma
is változik. Ez is jellemző Vegára: hangulatváltozás szerint váltogatja a
méltóságos hendecasillabust (tizenegy szótagos verssor), a gyorsan pergő
nyolcszótagosakkal. A rímes vagy rímtelen verselést is a hangulatábrázolás
írja elő nála. Hamarosan megtudjuk, hogy Frondoso, a falusi legény, szerelmes
a bíró leányába, Laurenciába, de a büszke leány eddig még minden udvarlót
visszautasított. Ámde a faluba hazatérő földesúr ugyancsak Laurenciára vetette
szemét. Kastélyába akarja vitetni a leányt, hanem annak sikerül a szolgák
elől elmenekülnie. Ezek után Frondoso az erdei pataknál beszélget
Laurenciával, amikor váratlanul jön a vadászó nagyúr. Frondoso elrejtőzik, de
amikor Fernán Gómez erőszakoskodni akar a leánnyal, előugrik és megmenti
szerelmét, tudván, hogy halálos veszedelmet szabadított magára. De bátorsága
folytán most már Laurencia is beleszeret a bátor ifjúba. Itt végződik az első
felvonás. A magára maradt, megszégyenített földesúr bosszút fogad. A második
felvonás kezdetén már Frondoso és Laurencia lakodalmán vagyunk. A vidám
ünnepségbe beront a földesúr, vele a fegyveres szolgák, és elragadják a
mátkapárt. Fernán Gómez meg akarja kapni a menyasszonyt, és ki akarja
végeztetni a vőlegényt. A falu népe fel van háborodva, de egyelőre
tehetetlenek. A harmadik felvonás első képében a falu tanakodik, mit kellene
tenni, amikor megjelenik tépetten, vérfoltosan Laurencia. Lazító szavakkal
bosszúra szólítja a férfiakat. Olyan haragos lelkesedést kelt, hogy az egész
falu - férfiak, nők együttes serege - megindul rohamra a kastély ellen. A
következő képben a mit sem sejtő komtur éppen készül, hogy felakasztassa az
előtte megkötözötten álló Frondosot, amikor a nép betöri a kaput. Általános
viadal kezdődik, amelyben az urat és szolgáit megölik.
|
|
A győztes nép élteti a
királyt, akinek a komtur az ellensége volt. A komtur egyik emberének sikerül
súlyos sebbel elmenekülnie. A királyhoz fut, és feljelenti az urát meggyilkoló
falut. A király, bár Fernán Gómez az ellensége volt, nem hagyhatja
meg-torlatlanul a földesúr megölését, a falu lázadását. Vizsgálóbírót küld
Fuente Ovejunába, katonai kísérettel. A győztes faluban készülnek a
vizsgálatra, a nép megfogadja, hogy bármit is kérdeznek, mindenki azt vallja,
akár a kínpadon is, hogy a komturt Fuente Ovejuna ölte meg. Egy közbevetett
képből azt is megtudjuk, hogy Fernán Gómez halála jobb belátásra bír egy másik
hűbérurat, meggyőzi, hogy okosabb lesz a király mellé állni. Közben Fuente
Ovejuná-ban folyik a kínvallatás, de öreg, fiatal, férfi, nő következetesen
azt vallja, hogy a földesurat Fuente Ovejuna ölte meg. A falu népe a
szolidaritás olyan magasságáig emelkedik, ahogy színpadon se azelőtt, se azóta
nem ábrázolták. A gyengéden rajzolt szerelmesek is elhalványodnak a közösség
mögött. Itt emelkedik a dráma hősévé maga a nép. A végső képben a király elé
kerül a különös ügy. Az is kiderül, hogy a falu népe a komtur megölése után
azonnal a király mellé állt, és kitette címerét. Mire a király azzal a bölcs
fordulattal, hogy mivel a gyilkos személye nem található, megbocsájt a
falunak, és közvetlen királyi fennhatóság alá rendeli Fuente Ovejunát. Vagyis
a nép jogilag is megszabadult a földesúri uralomtól. Ha utólag olvassuk vagy
nézzük a drámát, hajlamosak vagyunk akár forradalmi műnek is tekinteni, hiszen
egy nép lázadásának megigazulásáról van benne szó. De ne feledjük el, hogy
amikor Vega írta, akkor az európai történelem fő objektív konfliktusa a
királyok és a feudális nagyurak között feszült, tehát ha a nép és a földesúr
ütközött össze, akkor a nép győzelme a királyi hatalmat szolgálta. Nem
véletlen tehát, és nem erőszakolt Fuente Ovejuna feltétlen királypártisága. De
az is igaz, hogy a nép pillanatnyi érdekét akkor a földesurakkal szemben a
királyi hatalom szolgálta, még akkor is, ha a király önkényúrként uralkodott.
Ez az oka annak, hogy a központi hatalmat teremtő és a földesúri hatalmat
háttérbe szorító királyok emléke a népekben mindig mondateremtő erő. A mi
Mátyás királyunk, az angol V. Henrik, az orosz IV. Iván (akit az úri emlékezés
„Rettenetes" jelzővel látott el), a francia IV. Henrik a nép emlékezetében
mint az igazságosság jelképe él tovább, ösztönösen bizonyítva azt a történelmi
igazságot, hogy személy szerint akármilyen a feudális abszolutizmus
megteremtője, objektíve a nép érdekét szolgálja a földesúri önkénnyel szemben.
Nos, Fuente Ovejuna parasztjai, akik földesuruk meggyilkolásakor a királyt
éltetik, saját koruk alapvető igazsága szerint cselekszenek. Viszont éppen
ezért: a mű tendenciája haladó, de nem forradalmi; a nép érdekét szolgálja, de
nem a nép uralmát, hanem a soron következő történelmi-társadalmi képletét: az
abszolutizmust. Formáját tekintve a Fuente Ovejuna a nagy remekművek közé
tartozik: tökéletes példája a Lope de Vega teremtette háromfelvonásos
szerkezetnek, a hangulatok ellentétbe csapásának, az egyéni történet
történelmi helyzetté tágulásának. És egészen
Schiller Teli Vilmosaiig nincs
még egy remekműve a drámatörténetnek, amely ilyen erővel és ilyen
szemléletesen magát a népet tenné meg főhőssé, és ilyen erőteljesen ábrázolná
a népi összefogás, a szolidaritás történelemformáló erejét.
Hegedűs Géza