Lope de Vega: Fuente Ovejuna

Lope de Vega életműve a drámatörténet egyik csomópontja. Ugyanúgy magába szívta és felhasználta a középkori színjáték hagyományát, mint az ókori dráma arisztotelészi elveit, ugyanúgy támaszkodott a spanyol népi játékokra, szokásokra, nyelvi kifejezési formákra, mint a feudális lovagi eszményekre. A reneszánsz ugyan a spanyol körülmények között sohase tudott olyan egyértelműen haladó kritikai szellemet létrehozni, mint Itáliában vagy Angliában, a polgári fejlődést nagymértékben akadályozta a központi királyi hatalom, a lovagrendek és az egyház szoros szövetsége, de a polgári fejlődést mégsem lehetett mindenestől megállítani. Ez pedig a nép körében, és főleg a kardforgató köznemesek (a hidalgók) körében mégis lehetővé tette, hogy legalább a feudalizmus túlkapásait bírálat tárgyává tegyék, a helyi kis zsarnokokat elmarasztalják. Cervantes, az egész spanyol irodalom „legreneszánszabb" alakja, képes volt Don Quijotéjában nevetségessé tenni a lelkében továbbra is a múltban élő vidéki lovagot. És Cervantes kortársában, Lope de Vegában is viszonylag elég sok reneszánsz vonást találunk még, miközben tulajdonképpen ő a spanyol barokk dráma igazi megteremtője. De hát az udvari-egyházi-nagyúri pompát, ünnepélyességet kifejező barokk művészet nem tagadta a reneszánszot, hanem túlhajtotta: oszlopait megcsavarta, híven ábrázolt embereit felékesítette, szobrait szárnyalókká vagy legalább ágaskodóvá lelkesítette, ókori hasonlatait túlhalmozta, az újra felfedezett ókort elkeverte az újra felidézett középkorral. Ennek a barokknak a későbbi kiteljesedésekor - amikor már a drámaíró főszereplő Calderón - előtérbe lép az irracionalizmus. De Lope de Vega úgy teremti meg életművében a barokk drámát, hogy miközben alázatosan és fegyelmezetten királyhű, s engedelmes fia az egyháznak, alaphangja mégis reneszánsz módon racionalista, és szempontja nemegyszer a kisember érdeke: a hidalgóé, vagy éppen a paraszté, aki olyan emberi méltóságra emelkedik Lope de Vega jó néhány drámájában, és mindenekelőtt a Fuente Ovejunában, mint soha addig a drámairodalomban. Ez a vegai életmű a maga szinte mesebeli arányaival úgyszólván áttekinthetetlen. Állítólag közel kétezer drámát írt, s ebből csaknem ezer fenn is maradt. Ezeken kívül is számláihatatlan kötetszámra írta a különböző műfajú műveket, miközben hol katonaként, hol papként, váltakozó szerelmek kalandjai között élte a reneszánsz ember teljes életét. Cervantes - aki lelkesedett is érte, idegenkedett is tőle- „a természet csodájá"-nak nevezte. De akárhogy élt, akármit csinált, elsősorban és szakadatlanul drámaíró volt, népszerű színházi szerző, aki sokat keresett műveivel (és ahogy élt, semmi sem volt elegendő a számára) és nemcsak ösztönös lángelmével teremtett meg a megtanult előzményekből egy új műfaj-típust, hanem tudós szakembere is volt mesterségének, akit izgattak a drámaírás szakmai kérdései, még elméleti dramaturgiát is írt (versben!). És a drámatípussal, amelyet teremtett, megszabta hosszú időre a spanyol dráma formáját, s közvetlenül vagy közvetve hatott az egész drámai világirodalomra. A francia klasszicizmus is köszönhet egyet-mást ennek a Vega formálta spanyol drámának, de később, a romantika fontos előzményét ismerte fel a spanyol drámában, s azóta is újra fel-felbukkan a Vega típusú dráma, mint a shakespeare-i angol reneszánsz és a Corneille-Racine típusú, francia klasszikus típusú dráma mellett a harmadik fő összetevője a reneszánsz-barokk drámairodalom élő hagyományának. A mi századunkban főleg García Lorca színpadi műveiben érhetjük nyomon a Vega-örökséget, de közvetve áthatja azokat a drámákat is, amelyek francia klasszikus vagy későbbi romantikus hatáson keresztül szívták magukba a vegai dráma tanulságait. Lope de Vega óriási életművéből aligha találhatunk még egy olyan drámát, amely egyrészt oly tisztán mutatná meg a klasszikussá érlelt szerkesztésmódot, másrészt oly egyértelműen hangsúlyozná a nép érdekeit, mint a Fuente Ovejuna, amely magyarul előbb A Gyilkos falu, utóbb - s ma is közkeletűen - A hős falu címen jelent meg, s újabb meg újabb felelevenítésekben látható színpadjainkon. A Vega-formálta dráma három felvonásos. Ez a szerkezet abból a meggondolásból fakad, hogy minden konfliktuózus drámai cselekmény maradéktalanul ábrázolható, ha lefolyásából három napot ragadunk ki. Az első nap, amikor az ellentét keletkezik és kirobban. A következő az a nap, amelyben az ellentétből született küzdelem tetőpontra hág. A végső az a nap, amelyben a küzdelem valamelyik fél győzelmével vagy az ellentétek valamiféle kiegyezésével befejeződik. Ez a három nap következhet egymás után is, de elmúlhat hosszú idő is közöttük.

Fuente Ovjuna Fuente Ovejuna
Ami közbeesik, nem érdekes ahhoz, hogy megjeleníttessék. Eddig tehát felvonástechnikáról beszélhetnénk. Ámde a felvonásokon belül a cselekménybonyolódás minden oldalát gyorsan pergő jelenetekben, változó színekben mutatja be a szerző, akárcsak a shakespeare-i drámában. Itt tehát felvonástechnikán belül megvalósított jelenettechnikáról kell beszélnünk. (Igazi barokk összeötvözése a szerkesztési elveknek!) A gyorsan pergő jelenetek hangulata erőteljesen váltakozó, tragikus feszültségből néha egyenesen bohózatos vidámságba csap át, onnét megint komoly hangvételbe és így tovább. Lope de Vega tudatosan keveri az ellentétes hangulatokat, hogy így ábrázolja az élet teljességét, az életet, amely nem vidám vagy szomorú, hanem vidám és szomorú. Van ugyan számos vígjátéka, amely elejétől végig derűs, és van egy-két tragédiája, amely végig komor (például a kitűnő és nagy hatású Sevilla Csillaga), de a legtöbb Lope de Vega-dráma, így a Fuente Ovejuna is, szüntelenül ide-oda lebeg tragédia és vígjáték között. A játék szinte lombikban ábrázolt képe a feudalizmuson belül a központi hatalom kialakulásának. Témája a kor objektív főtémája volt. A nép a helyi földesúri hatalmaskodás ellen a királyt várja segítségül, a királynak érdeke, hogy hatalmának növelése érdekében a nép oldalán álljon a földesúr ellenében, s ez a helyzet elősegíti a nép egy részének polgárosodását. Ez a képlet Angliában vagy Franciaországban tisztábban jelentkezett, mint Spanyolországban, ahol a királyi-lovagi szövetség akadályozta a polgári fejlődést, és ahol a földesurak nagyobb része inkább elfogadta és védte a királyi abszolutizmust, nehogy bekövetkezzék a polgárosodás. Vegának ki kellett választania egy olyan hatalmaskodó helyi uraságot, aki egyben a királyi központi hatalomnak is ellensége (és ilyen a spanyol feudalizmusban is akadt), hogy ábrázolhassa az úri önkény ellen a nép oldalára álló királyi hatalmat. A hidalgó származású Lope de Vegának ez a helyzetlehetőség volt az eszménye, s éppen ez teszi őt reneszánszabb jellegűvé, mint tisztábban barokk képletű utódait, például Calderónt. A drámának egyébként történelmi alapja van. Úgy egy emberöltővel Vega születése előtt Fuente Ovejuna lakói valóban megölték földesurukat, aki az akkori király ellensége volt, a király pedig az öntudatos falut kivette a földesúri fennhatóság alól, várossá emelte, és közvetlenül a királyi hatalom alá rendelte, elősegítve ezzel a lakosság polgárosodását. Vega a dráma cselekményét kitűnően beleágyazta a felidézett kor történetébe. A Spanyolországot egységesítő Aragóniái Ferdinándnak meg kell küzdenie vetélytársaival. Az egységesítést különösen a portugál király veszélyezteti, aki igényt tart az ország egy részére. Azok a lovagok, akik félnek az egységtől, és a központi hatalommal együtt járó nagyobb alattvalói fegyelemtől, a portugál trónkövetelőt támogatják. Ilyen nagyúr Fernán Gómez de Guzmán, a Calatrava lovagrend komturja (kerületi parancsnoka). Ez a Fernán Gómez Fuente Ovejuna földesura. Kíméletlen, erőszakos vidéki kiskirály. Miután látjuk, hogyan szervezi a nemesi ellenállást Ferdinánd központosító törekvései ellen, máris értjük történelmi-társadalmi helyzetét. Azután változik a kép, Fuente Ovejuna főterén vagyunk, ahol a helybéliek gyorsan pergő szavaiból megtudjuk, mennyire nem szeretik a földesurat. A képváltással együtt a versforma is változik. Ez is jellemző Vegára: hangulatváltozás szerint váltogatja a méltóságos hendecasillabust (tizenegy szótagos verssor), a gyorsan pergő nyolcszótagosakkal. A rímes vagy rímtelen verselést is a hangulatábrázolás írja elő nála. Hamarosan megtudjuk, hogy Frondoso, a falusi legény, szerelmes a bíró leányába, Laurenciába, de a büszke leány eddig még minden udvarlót visszautasított. Ámde a faluba hazatérő földesúr ugyancsak Laurenciára vetette szemét. Kastélyába akarja vitetni a leányt, hanem annak sikerül a szolgák elől elmenekülnie. Ezek után Frondoso az erdei pataknál beszélget Laurenciával, amikor váratlanul jön a vadászó nagyúr. Frondoso elrejtőzik, de amikor Fernán Gómez erőszakoskodni akar a leánnyal, előugrik és megmenti szerelmét, tudván, hogy halálos veszedelmet szabadított magára. De bátorsága folytán most már Laurencia is beleszeret a bátor ifjúba. Itt végződik az első felvonás. A magára maradt, megszégyenített földesúr bosszút fogad. A második felvonás kezdetén már Frondoso és Laurencia lakodalmán vagyunk. A vidám ünnepségbe beront a földesúr, vele a fegyveres szolgák, és elragadják a mátkapárt. Fernán Gómez meg akarja kapni a menyasszonyt, és ki akarja végeztetni a vőlegényt. A falu népe fel van háborodva, de egyelőre tehetetlenek. A harmadik felvonás első képében a falu tanakodik, mit kellene tenni, amikor megjelenik tépetten, vérfoltosan Laurencia. Lazító szavakkal bosszúra szólítja a férfiakat. Olyan haragos lelkesedést kelt, hogy az egész falu - férfiak, nők együttes serege - megindul rohamra a kastély ellen. A következő képben a mit sem sejtő komtur éppen készül, hogy felakasztassa az előtte megkötözötten álló Frondosot, amikor a nép betöri a kaput. Általános viadal kezdődik, amelyben az urat és szolgáit megölik.
Fuente Ovejuna Fuente Ovejuna
A győztes nép élteti a királyt, akinek a komtur az ellensége volt. A komtur egyik emberének sikerül súlyos sebbel elmenekülnie. A királyhoz fut, és feljelenti az urát meggyilkoló falut. A király, bár Fernán Gómez az ellensége volt, nem hagyhatja meg-torlatlanul a földesúr megölését, a falu lázadását. Vizsgálóbírót küld Fuente Ovejunába, katonai kísérettel. A győztes faluban készülnek a vizsgálatra, a nép megfogadja, hogy bármit is kérdeznek, mindenki azt vallja, akár a kínpadon is, hogy a komturt Fuente Ovejuna ölte meg. Egy közbevetett képből azt is megtudjuk, hogy Fernán Gómez halála jobb belátásra bír egy másik hűbérurat, meggyőzi, hogy okosabb lesz a király mellé állni. Közben Fuente Ovejuná-ban folyik a kínvallatás, de öreg, fiatal, férfi, nő következetesen azt vallja, hogy a földesurat Fuente Ovejuna ölte meg. A falu népe a szolidaritás olyan magasságáig emelkedik, ahogy színpadon se azelőtt, se azóta nem ábrázolták. A gyengéden rajzolt szerelmesek is elhalványodnak a közösség mögött. Itt emelkedik a dráma hősévé maga a nép. A végső képben a király elé kerül a különös ügy. Az is kiderül, hogy a falu népe a komtur megölése után azonnal a király mellé állt, és kitette címerét. Mire a király azzal a bölcs fordulattal, hogy mivel a gyilkos személye nem található, megbocsájt a falunak, és közvetlen királyi fennhatóság alá rendeli Fuente Ovejunát. Vagyis a nép jogilag is megszabadult a földesúri uralomtól. Ha utólag olvassuk vagy nézzük a drámát, hajlamosak vagyunk akár forradalmi műnek is tekinteni, hiszen egy nép lázadásának megigazulásáról van benne szó. De ne feledjük el, hogy amikor Vega írta, akkor az európai történelem fő objektív konfliktusa a királyok és a feudális nagyurak között feszült, tehát ha a nép és a földesúr ütközött össze, akkor a nép győzelme a királyi hatalmat szolgálta. Nem véletlen tehát, és nem erőszakolt Fuente Ovejuna feltétlen királypártisága. De az is igaz, hogy a nép pillanatnyi érdekét akkor a földesurakkal szemben a királyi hatalom szolgálta, még akkor is, ha a király önkényúrként uralkodott. Ez az oka annak, hogy a központi hatalmat teremtő és a földesúri hatalmat háttérbe szorító királyok emléke a népekben mindig mondateremtő erő. A mi Mátyás királyunk, az angol V. Henrik, az orosz IV. Iván (akit az úri emlékezés „Rettenetes" jelzővel látott el), a francia IV. Henrik a nép emlékezetében mint az igazságosság jelképe él tovább, ösztönösen bizonyítva azt a történelmi igazságot, hogy személy szerint akármilyen a feudális abszolutizmus megteremtője, objektíve a nép érdekét szolgálja a földesúri önkénnyel szemben. Nos, Fuente Ovejuna parasztjai, akik földesuruk meggyilkolásakor a királyt éltetik, saját koruk alapvető igazsága szerint cselekszenek. Viszont éppen ezért: a mű tendenciája haladó, de nem forradalmi; a nép érdekét szolgálja, de nem a nép uralmát, hanem a soron következő történelmi-társadalmi képletét: az abszolutizmust. Formáját tekintve a Fuente Ovejuna a nagy remekművek közé tartozik: tökéletes példája a Lope de Vega teremtette háromfelvonásos szerkezetnek, a hangulatok ellentétbe csapásának, az egyéni történet történelmi helyzetté tágulásának. És egészen Schiller Teli Vilmosaiig nincs még egy remekműve a drámatörténetnek, amely ilyen erővel és ilyen szemléletesen magát a népet tenné meg főhőssé, és ilyen erőteljesen ábrázolná a népi összefogás, a szolidaritás történelemformáló erejét.


Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 2011 - 2015
e-mail: Literatura.hu