Godot-ra várva
Magyar Ferenc

In: 20. századi drámák : műértelmezések Samuel Beckett: Godot-ra várva (1952)

A drámákban általában nem a konfliktushelyzetet létrehozó eseményt, hanem annak az emberek sorsára tett hatását mutatják be, ábrázolják az írók. Az ötvenes évek legjelentősebb ír származású, francia nyelven író drámaköltőjének sok művében az egyéni élet kisiklása vagy egy világkatasztófa már bekövetkezett; és az ez utáni állapotot mutatja a be az alkotó. Tehát drámái általában állapotrajzok, s így az idő nem játszik szerepet bennük, de a helyszínek is eléggé körülhatárolatlanok. Ez a műveit általános érvényűvé, de egyben elvontabbá is teszi. Drámáinak többsége így látomásos jellegű példázat. Ezek tehát valamiféle végső állapotról szólnak: vagy az egyéni élet végső szakászáról, amikor már semmit sem tudunk megváltoztatni, tehetetlenek: vagyunk fizikai és szellemi képességünk jó részét és az illúzióinkat el- vesztettünk, vagy az egész emberiség végső állapotáról, s ennek megfelelőek a az alakok és azok környezete is. Az író legáltalánosabb érvényű drámájában, a Godot-ra várva című művében is bár groteszken primitív, vegetáló alakok jelennek meg sivár, kietlen, kopár környezetben, de ezek még mindig nem olyan torz véglények, mint A játszma vége Clowja és Hammja, akik kukában laknak, vagy az Ó, azok a szép napok nyakig homokba ásott Winnie-je vagy annak párja, Willie. A végletesen pesszimista szemléletű író darabjai rögeszmeszerűen többször is fölidézik az egész em- beriség pusztulásának, végső elsorvadásának látomá- sát, s bár s ezek eléggé elvontak, de még így kopárságukkal, eszköztelenségükkel is hátborzongatóan riasztó hatást keltenek. A semmi jelenik meg kézzelfoghatóan és nyomasztó módon a színpadon. A Godot-ra várva szereplői sem hús-vér emberek, inkább szimbolikus alakok. Vladimir és Estragon társak, barátok; ők az életrevalóbb, szélesebb látókörű, ill. az élhetetlenebb, szűkebb látókörű ember típusát, Pozzo és Lucky az a úr és a szolga viszonyát testesítik meg karikatúraszerűen. Látjuk tehát, hogy a szereplők párokba rendeződnek s valamiféle általánosabb képlet megtestesítői. A mű zárt szerkesztésű, kevés szereplőt mozgat az író, ugyanakkor a sivár lel- kületű szereplők prímitívek, s így a mű cselekménye is nagyon egyszerű. A két főszereplő a nevével valamiféle meg- váltást sejtető, de pontosan körül nem határolt alakot vár, aki végül is nem jön el. Hőseink így maguk próbálnak valami értelmet adni az életüknek de ez nem sikerül nekik. Közben találkoznak Pozzóval és Lucky- val. Először a úr cipeltet óriási terhet a még így is boldog, elégedett Luckyval, majd a második találkozáskor Pozzót már vakon látjuk viszont, de a közben megnémult Lucky ugyanolyan odaadással szolgálja tovább. Azt tapasztaljuk tehát, hogy fokozatosan vesztik el képességeiket. A főszereplőket épp az egyéníti, hogy nincs semmijük, főleg otthonuk. Csavargók, csak azért topognak mégis ugyanazon a helyen állandóan, mert Godot-t várják. Egyébként megverik őket, árokban alszanak, répát esznek, koldulnak. Üldözöttnek, kiszolgáltatottnak érzik magukat, hisz a helyzetűk valóban bizonyta- lan. De a drámában nemcsak ez, hanem szinte min- den bizonytalan: meghatározatlan a hely és az idő. Nem tudjuk meg hogy pontosan kire várnak hőseink és miért. Az általánosabb szintű kérdésfelvetést, a létproblémák bemutatását alantas életmódjuk képe groteszk módon ellenpontozza. Egész életük szánalmas vergődés, hiábavaló próbálkozások sorozata, fokozatos leépülés A Godot-ra várakozásában üres fecsegés sel töltik ki az idejüket. Estragon a cipőjét húzza föl-le, azzal bajlódik, Vladimir többször akar öngyilkos lenni, de ez nem sikerül neki. A díszlet üres, kopár, csak egy fa van tájékozódási pontként, így különösebb cselekmény híján a kellékeknek nagyobb szerep jut: a cipőnek a kalapoknak, a kötélnek. Ezekkel szöszmötöl- nek vagy játszanak el a szereplők. A mű végén az ön- gyilkossági kísérletnél még a kötél is elszakad. A primitív környezetnek, életmódnak és figuráknak megfelelően a bohóctréfák alantasabb poénjai viszik sokszor előre a mű cselekményét. A szereplők veszekednek, rugdossák, leköpik egymást. A tehetetlen vá- rakozásba Pozzo és Lucky, ill. a hírhozó fiú megjelenése hoz egy kis változatosságot. A mű zárt szerkesztése abban is megnyilvánul, hogy a második felvonásban az első főbb mozzanatai ismétlődnek meg kisebb variációval, mintegy aláhúzva nem változik semmi, legfeljebb Lucky és Pozzo tovább korcsosul. A fiú mind a kétszer ugyanazt mondja: Godot most nem jöhet, de holnap feltétlenül jönni fog. A groteszk megjelenítés Beckett műveiben általában az abszurd életérzésnek a kifejezője. Az élet értelem nélküli volta, a létfeltételek bizonytalanság, az emberi kapcsolatok felbomlása a kiismerhetetlenség, a tájékozódási pontok hiánya a jellemző szerinte a világra. Mindezeket jól mutatják a szaggatott, ismétlésekkel, naiv kérdésekkel és visszakérdezésekkel, n vetségesen kisszerű félreértésekkel teli párbeszédek. Beckett olyan messzire jutott az emberi élet elkorcsosulásának bemutatásában, és olyan általános érvénnyel fogalmazta ezt meg, hogy az emberi világ ábrázolásában ezen az úton, ebben az irányban továbbmenni nem lehetett.

Godot-ra várva
Mihályi Gábor

In: Száz híres színdarab Beckett : Godot-ra várva

Samuel Beckett - ehhez ma már nem fér kétség - az abszurd dráma irányzatának legjelentősebb képviselője. A nyilvánosság elől visszahúzódó író élete - amennyire tudjuk - nem bővelkedik fordulatos eseményekben. 1906-ban született Írországban, Dublinban, ugyanabban a városban, mint a drámaíró Bernard Shaw és Sean O'Casey és a regényíró James Joyce, akit a fiatal Beckett mesterének tekintett. Beckett egyetemi tanulmányait a dublini Trinity College-ban végezte. 1928-ban a párizsi École Normale Supérieure, a francia szellemi élet vezéregyéni- ségeit nevelő tanárképző intézet angol lektora lett. I938- ban végérvényesen Franciaországban telepedett le. Ekkor került munkatársi és baráti kapcsolatba Joyce-szal. 1945 óta többnyire már franciául írja műveit, s azokat maga fordítja vissza angolra. Eleinte tanulmányokat publikált. Említésre méltó az 1929-ben kiadott, Joyce védelmét szolgáló tanulmánykötet számára készült Dante... Bruno, Vico... Joyce esszé és az 1931-es keltezésű Proust-monográfia. Első regénye 1934-ben jelent meg, More Pricks Than Kicks (Több a vessző, mint rúgás) címmel. Regénytrilógiája (Murphy, 1947, Molloy, 1951 és a Malone meurt, 1951) az értők körében már némi elismerést aratott. Vi- lághírét azonban első és mindmáig legjelentősebb színművének, a Godot-ra várva című darabjának köszönheti. Megírásának időpontját, 1952-t tekintve megelőzte az abszurd drámák első színpadra állított darabjait, de csak Ionesco, Adamov és Pichette abszurd komédiáinak sikere után kerülhetett sor a Godot-ra várva bemutatására egy párizsi kisszínházban. De még évekbe tellett, amíg az abszurdok különös színműveit a kritika és a közönség is elfogadta és méltányolni tudta. Ezt az elismerést koronázta meg a Nobel-díj 1969-ben. A Godot-t követően írta meg Beckett legismertebb, leggyakrabban színre vitt darabjait A játszma végét (1957), Az utolsó tekercset (1958) és az Ó, azok a szép napokat (1961). Azóta sem múlt el év, hogy ne jelentkezett volna újra, többnyire igen rövid terjedelmű, színdarabbal, köztük a legrövidebbel, a Lélegzés cíművel, amelynek előadása mindössze néhány másodpercet vesz igénybe. Prózai írásai is egyre rövidebbek. A francia új regény (nouveau roman) irányzatához sorolható műveit egyre kevésbé lehet akár regényeknek, akár csak elbeszéléseknek nevezni - valójában már csak szövegekként kategorizálhatjuk őket. A kritika okkal sorolja az írót a minimalisták és a posztmodernek közé. A Godot-ra várva elbeszélhető cselekménye a következő. Egy végtelen kopár tájon, semmibe vesző országút mentén, egy ke- resztre vagy akasztófára emlékeztető kiszáradt fa tövében két korosabb férfi, két csavargó, Estragon és Vladimir vár Godot érkezésére. Godot azt ígérte, hogy eljön értük, s ételt, italt, ott- hont ad nekik. A két ágrólszakadt figura azonban hiába várakozik. Godot helyett egy furcsa emberpár csörtet be a színpadra, az öntelt Pozzo és szolgája, Lucky, akit ura kötélen vezet. Pozzo a földi élet hívságaival kérkedik, hordozható székével, pipájával, órájával, majd bőröndjeit cipelő szolgáját arra kényszeríti, hogy produkálja magát, táncoljon és szavaljon. Ezt követően távoznak. Amikor leszáll az éj, egy kisfiú Godot üzenetét hozza : közli, hogy gazdája csak másnap tud jönni. A komédia második részében nagyjából megismétlődnek az események, de Pozzo időközben megvakult, és szolgája, Lucky megnémult. Pozzo öntelt hencegé- seire rácáfolt az idő. Godot megint csak a kisfiút küldi maga helyett, azonos üzenettel. A két csavargó elkeseredésében úgy dönt, felkötik magukat a fára. A kötél - Estragon nadrágöve -, azonban elszakad. Nincs más megoldás, eljönnek holnap is a fához, hogy tovább várják Godot eljövetelét. Beckett darabjában minden mozzanatnak, minden kimondott, sőt minden ki nem mondott szónak szimbolikus, többszörös jelen- tése van. Értelmezést, kommentárt igényel. Csak a részletes szö- vegmagyarázat után válik világossá, hogy a Godot-ra várva látszó- lag szimpla története, a jelentéktelennek, érdektelennek, semmit- mondónak tetsző dialógusok milyen gazdag tartalmat rejtenek magukban. Beckett a nyugat-berlini Schiller Theaterben egy alkalommal maga állította színpadra keserű komédiáját. A rendezésről fényké- pekkel illusztrált munkanapló készült. A darab szűkszavú szerzői utasításait Beckett rendezői megoldásainak ismertetésével egészít- jük ki. A kör alakúan megvilágított színpad üres dobogóját a nézőtér- rel szemben vízszintesen elképzelt országút szeli ketté. A háttérben egy kopár, háromágú fa látható. A színpadkép egy végsőkig elidegenült, kiürült holdbéli tájat ábrázol. A természet egyetlen jele a háromágú, kiszáradt fa, talán az Éden fája, amely valaha a tudás és halhatatlanság gyümölcsét kínálta az embernek. De a lekonyuló ágait kétfelé nyújtó fácska azokra a keresztekre is emlékeztethet bennünket, amelyekre az időszámításunk kezdetén Jézus Krisztust két latorral együtt felfe- szítették. Vajon ez a két csavargó nem a két lator utóda-e? A fa a tragikomédia második részében egy levelet hajt, jelezve, hogy a természet, az ember akaratától, sorsától függetlenül is, tovább él. Az előadás kezdetén csak Estragon van a színpadon. A földön ül, és egyik bakancsának a lehúzásával bajlódik. Megjelenik Vladimir. - Hiába, nem megy - mondja Estragon. Ez a kijelentés nyilvánvalóan nemcsak a cipő lehúzására vonat- kozik, hanem a darab egészét értelmezi. Erre a megállapításra rímel a komédia utolsó mondata. - Menjünk - határozzák el a csavargók, miután másodszorra is hiába várakoztak Godot-ra. És nem mozdulnak. Önmagunkra, esendő emberekre ismerhetünk a két csavargóban, az amerikai filmbohózatokból ismert Stan és Pan figurákra. Hozzájuk hasonlóan Beckett csavargói is fekete köcsögkalapot hordanak. Összetartozásukat ruházatuk is jelzi: a magasabb, Vladimir sötét zakót és csíkos nadrágot, a kisebb, Estragon pedig csíkos zakót és sötét nadrágot visel. A toprongyos nadrágok, zakók szövetmintái azonban nem egyeznek. A két csavargó nemcsak ruházatában, jellemében is különbözik egymástól. Estragon (becenevén Gogo) földhözragadtabb, földközelibb ; ha teheti, mindig leül, leheveredik a földre. Vladimir (Didi) viszont filozofi- kus hajlamú, mintha az ideák világában, a fellegekben élne. Ő sohasem ül le. Didi hisz Godot eljövetelében, és arra kényszeríti barátját, hogy maradjon vele. Gogo nem mer egyedül maradni, mert fél, hogy ismeretlenek újra megverik. Így is, úgy is mindket- ten boldogtalanok. Pozzo és Lucky is az emberiség megszemélyesítői. De amíg a két csavargó kapcsolatában az egymás mellé rendeltség, a barát- ság, a szeretet viszonyát jelzi Beckett, addig a Pozzo-Lucky pár- ban az alá- és fölérendeltséget, az úr és a szolga egymástól való függését jeleníti meg. De ezen túlmenően, Pozzo és Lucky kötődése a test és az értelem elválaszthatatlan kapcsolatát, egymásrautaltságát is példázza. Pozzo megkopott eleganciájú, kockás nadrágjában és ingében, mellényt és kabátot viselve a cirkuszi bohózatok ellenszenvesen erőszakoskodó, ostoba igazgatófiguráját juttatja eszünkbe. Luckyt (a szerencsést), mint egy kutyát, nyakába akasztott kötéllel, hosszú pórázon vezeti és ostorával irányítgatja. Lucky súlyos utazótáskát cipel, összehajtható széket, kosarat élelemmel, s karján köpenyt. Pozzo nemcsak arra kényszeríti Luckyt, hogy kiszolgálja őt, de úgy is beszél vele, mint egy kutyával. Amikor szereplésre kényszeríti őt, Lucky nemcsak táncol, hanem egy hosszú szöveget is elhadar, amelyből hallgatói egy szót sem értenek. A monológ egy valaha művelt elme összefüggő gondol- kodásra már képtelen halandzsája. Vagy csak mi véljük zagyvaságnak egy filozófus agy elmélkedését a világ degenerálódásáról? Alan Schneider, az első amerikai Godot-előadás rendezője megkérdezte Beckett-től, hogy kit vagy mit jelképez a darab titokzatos Godot-ja. Beckett csak annyit válaszolt: "Ha tudnám, megmondtam volna a darabban." A Beckett-értelmezők ma már egyetértenek abban, hogy Godot - akire hiába várnak - az emberiség beteljesíthetetlen óhajainak, reményeinek a jelképe. Ezen az általános jelentésen túl, minden előadás, minden néző a maga vágyainak megfelelően konkretizálhatja Godot szimbólumát. Egy tuniszi társulat Beckett darabját szinte szó szerint értelmezte. Az ő szemükben Estragon és Vladimir répán tengődő fellahok, akik az elérhetetlen messzeségben lakozó Godot-tól, a földesúrtól várnak védelmet nyújtó fedélt, ételt, italt és földet. Félreérthetetlen azonban, hogy Godot (god = isten) alakjában az író elsősorban a vallásos emberek naiv, személyes istenhitét gúnyolja. Godot küldönce, a kisfiú, a naiv tisztaság jelképe, Vladimir kérdéseire válaszolva gazdáját a bibliai fehér szakállas Úristen mintájára írja le. Az Úristenhez hasonlóan Godot sem csinál semmit, s ugyanolyan kiismerhetetlenek az elhatározásai. A középkori moralitásokra emlékeztetően a Godot is példázat, csak éppen ellenkező előjelű példázat. Nem a vallásos hívők épülését szolgálja, hanem ellenkezőleg, a jámbor hiedelmeket, mítoszokat teszi nevetség tárgyává. A régi moralitásokban az istent kereső, megváltást váró polgárok üdvözülnek. A Godot-ban jók, rosszak, istent várók és tagadók egyaránt pokolra vettetnek, a megváltás minden reménye nélkül. Estragon és Vladimir reménykedésében, Godot-ra várásában Beckett a megváltás transzcendens mítoszait parodizálja, tagadja meg, a Pozzo és Lucky párban pedig a reneszánsz és a felvilágosodás materialista, racionalista tanaiban gyökerező tökéletesedés és haladás mítoszát veszi célba. Az emberiség nagy reményeinek kudarcát hangsúlyozza a komédia szerkezeti felépítése is, a majdnem körszerűen ismétlődő spirális forma. A komédia második részében újra lejátszódnak az első rész eseményei, de egy fokkal reménytelenebbül. A két rész így kitűnően érzékelteti a folyamat ismétlődő, de ismétlődés közben egyre jobban lefelé haladó, süllyedő, reménytelen voltát. A két csavargó a második rész végén ugyanúgy áll egymás mellett, a fa alatt a színpad közepén, mint az első rész végén. Ugyan- úgy és mégsem ugyanúgy. Addigra ugyanis bizonyítódott a dolgok reménytelensége. "Egy felvonás kevés lett volna, három pedig sok" - közölte Beckett. A színpadon kabaréjelenetek, egymás félreértésén alapuló humoros dialógusok és helyzetkomikumra épülő bohóctréfák követik egymást. Első hallásra úgy tűnik, mintha a dialógusoknak nem is lenne más funkciója, minthogy tréfákkal, viccelődéssel, semmitmondó csevegéssel a hallgatás űrjét töltsék ki. De élesebb füllel a dialógusok mögöttes tartalmát is meghallhatjuk. Nyilvánvalóvá válik, hogy már csak azért is beszélni kell, hogy ne kelljen az élet kietlen reménytelenségére, értelmetlenségére, az egyén magányára, óha- tatlanul elkövetkező halálára gondolni. De Estragon és Vladimir egymást ugrató dialógusaiban megérezhetjük, hogy a két férfit mély barátság, szeretet köti egymáshoz, hogy nem is tudnak meglenni egymás nélkül. Az pedig kötetnyi kommentárt igényel- ne, ha felgombolyítanánk a dialógusokban elrejtett, mulatságos módon elferdített bibliai, világirodalmi, filozófiai utalásokat, idézeteket. Ugyanez áll a helyzetkomikumra épülő bohóctréfákra is, amelyek minden esetben a nevettetés szándékán túl mélyebb gondolati, érzelmi tartalmat is hordoznak. Mindvégig éreznünk kell, hogy a felhasznált művészi eszközök olcsósága, alantassága csak látszólagos, hogy az író a kabaré- és bohóctréfák eszközeivel Menandrosztól Moliére-ig és Csehovig terjedő zárt drámai formák tradícióját követve új művészi formát teremtett, az abszurd dráma formáját, amely nem egy epikus cselekményt, hanem egy álló, alig változó komikus szituációt bont ki és magyaráz meg. A ko- média akkor ér véget, amikor az első látásra képtelennek tetsző szituáció minden részlete megvilágosodik. Beckett olyan tudatossággal folytatja a csehovi hagyományt, hogy a Godot-ra várva a Három nővér parafrázisának is tekinthető. A három nővér ugyanúgy élete megváltását várja a Moszkvába költözés soha be nem következő lehetőségétől, mint ahogy Estragon és Vladimir várja a soha meg nem érkező Godot-t. Csehov kéziratai között szerepel is egy olyan drámaterv, amely nagyon emlékeztet Beckett Godot- jára.
M. G.

Vissza