A középkor színjátszása

A kereszténység a görög színházi hagyományokat továbbfejlesztő, átalakító római színházat teljesen megsemmisítette. A közékor christocentrikus gondolkodású embere elfordult Hellász és Róma pogány isteneitől, hívságos örömeitől. Szakított az antik világ irodalmi és művészeti hagyományaival s ez a szakítás a legteljesebb mértékben a színházkultúra terén észlelhető. A színpad művészete jóideig teljesen elhanyagolt területe volt a műveltségnek. A nagy görög tragikusokat elfelejtették. Minden szépség, minden művészet központja Krisztus s ezért a középkor színjátszásának forrásait a keresztény liturgiában kell keresnünk. Miként a dithyrambus egyik forrása volt az antik görög drámának, úgy a keresztény középkor vallásos drámájának forrása az egyházi ének, a liturgia.
Már a keresztény időszámítás első évszázadából emlékeink vannak, melyek arról tanúskodnak, hogy az istentiszteleteken az énekkar két félkarra oszlott, s az egyházi énekeket felváltva énekelték, ami már bizonyos dramatizált jelleget adott a szertartásnak. Az istentisztelet drámai elemei azonban csak a X. században kezdenek előtérbe kerülni, amikor az egyházi énekekbe tropus-okat (kérdések és feleletek) iktattak be. Ezeket a kérdéseket és feleleteket már a középkori drámai dialógus őseinek tekinthetjük. A legrégibb ismert ilyen tropus egy Trusilo nevű szerzetestől ered.
A keresztény liturgia azonban még nem válhatott drámává, amíg nem domborították ki benne a dráma lényeges elemét, a cselekvést. Az idők folyamán ez is megtörtént. Az egyházi ének dramatizálásán túl, a X. század óta már elő is adták, valósággal eljátszották Krisztus kínszenvedését, halálát és föltámadását. Eleinte a templomban folyt a szertartások dramatizálása: ez volt a liturgikus dráma. A liturgikus dráma a templomban előadott, az Evangélium egyes fejezeteinek recitálása volt, melyet ének vagy egyéb vallásos aktusok közbeiktatásával tettek változatossá. Különösen mozgalmas volt a húsvéti, karácsonyi, vízkereszti szertartás. Szereplői papok, papnövendékek, apácák. A liturgikus dráma eleinte alkalmazkodott a templom méltóságához. Komoly, fenkölt, valóban vallásos volt. Lassanként azonban világi és komikai elemek vegyültek a liturgikus drámába s ezért III. Ince pápa 1210-ben kitiltotta a "ludi theatralest", a játékokat a templomból.
A liturgikus drámának a templomból való kitiltását nemcsak a műfajban elhatalmasodó világi elemek ellen hozott pápai rendelet magyarázza, hanem az is, hogy a különböző nyugati országokban a latinon, az egyház nyelvén kívül, a kölönböző nemzetek nyelvén is megszólaltatták a vallásos dráma szövegét.
A templomból a templom köré, a katedrálisok pompázó homlokzata elé, a tágas terekre, iskolaudvarokra kikerülő liturgikus dráma és passiójáték, hatalmas arányúvá fejlődik a középkor utolsó évszázadában. A liturgikus dráma és a templomi, vallásos tárgyú játék azonban nem elszigetelten jelentkező teatrális jellegű megnyilatkozás a középkorban. A nyugati országok kolostoraiban nemcsak másolták, hanem játszották is a latin szerzők színpadi műveit. A temetések és lakomák alkalmával pedig Franciaországban jongleur-ök mulattatták alacsonyabbrendű komédiázásukkal a tömeget. A jongleur-ök komédiázásába a klasszikus színpadi irodalom meg nem értett, vagy hiányosan interpretált szövegtöredékeit, a liturgikus dráma egyes részleteit is belekeverték s papokat is bevontak játékukba. E tény magyarázza a nantesi zsinat határozatát, mely szerint a papság tagjai álarcot nem viselhetnek s a jongleur-ök játékában részt nem vehetnek.

A középkori világi színjátszást azonban nemcsak a jongleur-ök mókázásai, némajátékai, sikamlós, rögtönzött párbeszédei képviselik. A francia baladin-ek (komédiások), ménestrelerek (kobzosok), boteleur-ök (csepürágók), némajátékokat, párbeszédes jeleneteket, egyszerű, sikamlós történeteket adtak elő ének és zenekísérettel. Az Egyház nem nézte jó szemmel e vándorkomédiás had szerepléseit. Nagy Károly jogon kívül élő személyeknek nyilvánította őket, sőt egy zsinati határozat megtiltja a szerzeteseknek hogy ilyen előadásokon résztvegyenek. A tiltásoknak azonban nem volt túl sok foganatja. Nyugat Európa valamennyi nagyobb városában a vallásos jellegű színpadias szokásokkal párhuzamosan a világi komédiázásoknak is a legkülömb formáiról tudunk. A francia Féte des Fous (bolondok ünnepe), melynek keretében világiak és egyháziak a jámborság és a léhaság, a bohóckodás legfurcsább keverésével szórakoztatták a tömegeket. Az 1398-ban először játszó párizsi komédiástársulat, a Confréres de la Passion, melynek tagjai párizsi polgárok voltak, a passiójátékokon és misztériumjátékokon kívül, világi tárgyú moralitásokat is játszottak. Első állandó színházuk a Hotel de Bourgogne. Közel két évszázadig ők képviselték a francia középkori világi színjátszásának legjavát. Hatásukra alakultak más színjátszó társulatok is, mint például a Basoche. Eredetileg ez a párizsi törvényszék írnokaiból alakult egyesület volt, mely misztériumokat akart előadni, de a Confréres de la Passion privilégiumai miatt tervük nem sikerült. Ezért kezdtek a Basoche tagjai moralitásokat játszani, melyben megszemélyesített bűnök, rossz bírák, szatirikus éllel fecsegő írnokok szerepeltek a párizsi törvényszék udvarán rendezett előadásokon. Idővel az előadások előtt hatalmas felvonulások rendezésének szokása alakult ki. Ez volt a monstre, melynek keretében bemutatkoztak a város polgárainak a moralitás szereplői, megmutatták jelmezeiket. Hatalmas arányú felvonulás volt ez (gyakran 5000 ember is részt vett benne), mely tulajdonképpen megfelel a mai színielőadások beharangozásának.
A középkori német vallásos jellegű színjátszásban akárcsak a többi nyugateurópai népek színjátszásában, jelentős helyet foglalt el a világi elem. A X. században Hroswitha, ganderheimi apáca, hat vígjátékot írt Terentius stílusában. A XII. századból ismeretes egy latinnyelvű, de német szellemben íródott világi tárgyú játék, a Ludus de Antichristo.
A középkori angol színjátszás kezdetben liturgikus jellegű, de a fejlett céhrendszer fokozatosan erősődő befolyására elvilágiasodik. A yorki, chesteri, coventryi passiójátékok bővelkednek világi elemekben, sőt a középkor végén már a céh-ünnepélyekkel egybeolvadnak. Egykori feljegyzések szerint a középkor vége felé az angol passiójátékok rendezéséből minden céhnek ki kellett vennie a részét és a cél nem a vallásos áhítat keltése, hanem a különböző céhek közreműködésének kidomborítása volt.
A középkori spanyol színjátszás bővelkedik mind latin hagyományú, mind népi elemekben, s ezt a spanyoloknak a mutatványos látnivalók iránti rendkívüli érdeklődésével magyarázzák. Egy VI. századból származó spanyol feljegyzés szerint a nép nagyon kedvelte a fabula atellanához hasonló rögtönzött játékokat, mimosokat, melyekből a középkori spanyol dráma legnépszerűbb világi műfaja, a juego de escarnio (csúfondáros játék) fejlődött ki. A spanyol liturgikus dráma a VII. században már igen látványos megnyilatkozás, felvonulásokkal, énekekkel és tánccal. A XI. századból ismeretesek a kolostorok növendékeinek biblikus tárgyú előadásai a juegos escolares-ek. A trobadoresek (lantosok) népies, párbeszédes, vidám szövegű cantidazai-eket vagy az ünnepségek lakomáin entremesek-et (jelenetek) adtak alő. A kóbor diákokból álló junglares-ek, remedadorok, histrionok a középkori spanyol színjátszás fontosabb képviselői. Ezekből toborzódott a "facedores de los zaharrones" néven ismert komédiások csapata, mely kordén, vagy nagyobb szekereken járta az országot s megvetette a Calderon korában páratlan pompájúvá fejlődött auto sacramentales alapját.

A középkori színjátszás legjellegzetesebb formája a misztériumjáték volt. Ez a terjedelmes, több napig, sőt hetekig is eltartó, versben írot vallásos játék, tárgyát az Evangéliumból merítette. Valamennyi nyugateurópai országban általánosan elterjedt, kezdetben szigorúan vallásos jellegű, később profán elemekkel tarkított előadás volt. A misztériumjátékok legjellemzőbb példái a francia középkorból valók. Ezek közül is mind szöüvegében, mind külsöségeiben a legismertebb a XII. századból származó Jeu d'Adam (Ádám játéka). A misztériumjáték színhelye a templom, a templomudvar, a város köztere, néha a római korból megmaradt amfiteatrum. Színpada szimultán és szimbólikus. Nem egymásután mutatják be a játék egyes képeit, hanem egymás mellett. A valenciennesi misztériumról fennmaradt rajz szerint egymás mellett a következő díszletek láthatók: a mennyország, Názáreth, a Templom, Jeruzsálem, egy palota, a püspökök háza, az aranykapu és a tenger, a pokol torka és a pokol. A misztériumjátékok szerzői utasításai, egykorú leírások, rajzok, bevételi feljegyzések bőséges adatot szolgáltatnak az előadásokról. Kiderül, hogy a misztériumjáték részben némajáték, pompás felvonulás, sokszor szekerekre rakott díszletekkel. Részben verses játék, amely elsősorban a szemre hat, de bőven van benne bölcselkedő rész is, melyet néha élces betoldások, pompás, vagy kegyetlenségével megrendítő jelenetek, sőt trágárságok tarkítanak. A játékok szerzőinek nevét a középkor első feléből nem ismerjük. Csak a középkor bége felé kezd az írók egyéni becsvágya kifejlődni, s attól fogva ismerjük a kollektív módon megszervezett misztériumjátékok szerzőinek nevét. A szerzők gyakran kontaminatióval (két vagy több mű egybeolvasztása) alkottak új műveket. A misztériumjátékok sem esztétikai, sem dramaturgiai szempontból nem álltak arányban azzal a nagy költséggel és fáradtsággal, amelyet előadásukra fordítottak. Drámai szerkezet és jellemzés szempontjából nem álltak jobban mint a liturgikus drámák (hosszadalmas ünnepi jelenetek hosszú szónoklatokkal, bölcselkedések, órákig tartó felvonulások stb.). A játék egyhangúságát a mindegyre előretörő ördögök (maszkban), bohócok, bolondok trágárságai enyhítették. A misztériumok előadói a XVI. század első feléig nem hivatásos színészek voltak, hanem diákok, polgárok, parasztok, papok. Egységes játékstílusról éppen ezért még nem beszélhetünk.
Olasz földön a misztériumjátékok sajátságos faja fejlődött ki, melyet "reppresentazione sacra" néven emleget a színháztörténet. Ezeknek a sajátosan olasz misztériumjátékoknak alapja a páratlanul gazdag olasz lauda költészet. A lauda félig elbeszélő, félig dramatizált, vallásos tárgyú, lírai elemeket is tartalmazó költészet. A laudák teljesen dramatizált formái a devozionék, melyek meglepő naturalizmusra való törekvésről, nagyfokú színpadszerűségről, fejlett díszletezésről és ügyes technikai fogásokról tanúskodnak.
A középkor népi eredetű, világi természetű színészkedésének legismertebb formája kétségtelenül a francia farce, a bohózat őse, melynek első nyomai a XIII. századból valók. A farce tulajdonképpen a misztériumok egy-egy összefüggőbb jelenetsorába ékelt közjátékból fejlődőtt önálló műfajjá. Stílusa, tárgya, személyei teljesen elütnek a misztériumjátékoktól. A farce nyers, sokszor durva, mindíg humoros, néha rögtönzött, de legtöbször írásban rögzített jelenet, vagy jelenetsor. Ez volt a középkor legnépszerűbb drámai műfaja, a népi szellem és mókázó kedv hiteles kifejezése. A farce-ok szerzői ismeretlenek. A leismertebb farce az 1470 táján keletkezett Maitre Pathelin. Hőse a ravaszkodó, nincstelen ügyvéd: Pathelin, aki becsapja hitelezőjét, a posztókereskedő Guillaume-ot, de pórul jár, mert a végén őt is becsapja a nálánál agyafúrtabb pásztor Agnelet.
A középkor végén, illetve az újjászületés korának hajnalán a színjátszásban elsősorban akomikai elem térhódítása a jellemző. A komikus, szatirikus, mókázó elem túlsúlybajutása, az ókori görög szellem csodálatos hagyatékának feltámasztása következtében kibontakozó renaissance hírnöke. A középkor christocentrikus, askétikus gondolkodású embere tekintetét elfordítja az égről s szeme már a földi terek örömeit kutatja.

Heszke Béla

Vissza