Sirály
Tarján Tamás
In: 77 híres dráma
Szereplők: IRINA NYIKOLAJEVNA ARKAGYINA; KONSZTANTYIN GAVRI- LOVICS
TREPLJOV; PJOTR NYIKOLAJEVICS SZORIN; NYINA MIHAJLOV- NA ZARECSNAJA; ILJA AFANASZJEVICS
SAMRAJEV; POLINA ANDREJEVNA SAMRAJEVA; MÁSA; BORISZ ALEKSZEJEVICS TRIGORIN; JEVGENYIJ
SZERGEJEVICS DORN; SZEMJON SZEMJONOVICS MEDVEGYENKO
I. FELVONÁS. Trepljov, a fiatal író modern szellemű színdarabot készül bemutatni
nagybátyja, Szorin birtokán, a tó melletti holdfényes színpadon. A technikai
trükköktől kísért monológot szerelmére, Nyina Zarecsnajára, a szomszéd
földbirtokoscsalád szeretetéhes leányára bízta: A formabontó művel az ifjúság
üzenne hadat a korszerűtlen életszemléletnek, a begyöpösödött
művészetfölfogásnak. Az alkalmi előadás kis közönségének soraiban ugyanis ott
ül Arkagyina, a híres színésznő, Trepljov anyja, aki nyaranta itt, testvérénél
pihen. Vele van hódolója, Trigorin, a neves író is. A létegészet átfogni akaró
"dekadens" szöveg azonban nem arat sikert; a szerző a pusmogás hallatán
sértődötten berekeszti a produkciót. Aligha segít rajta a művelt, idősödő Dorn
doktor tanácsa, miszerint csak folytassa, és "azt ábrázolja, ami fontos és
örök". A balul sikerült est után Nyina sietve hazamegy. A házon általános
idegesség lesz úrrá.
II. FELVONÁS. A kánikulában buzgó semmittevéssel telik az idő. Trepljov jobb
meggyőződése ellenére "aljasul" lelő egy sirályt, és azzal mutogatja az
élettelen madarat, hogy: "Nemsokára ugyanígy megölöm magamat is." Nyinát
elbűvöli a kiégett, cinikus, de nem tehetségtelen és önkritikával is , rendelkező
Trigorin fejtegetése életről és irodalomról. Arkagyina sejdíti ugyan, .hogy fiatal
vetélytárssal kell számolnia, ám úgy dönt, egyelőre nem távoznak.
III. FELVONÁS. Konsztantyin kis híján beváltotta szavát: főbe akarta lőni magát.
Anya és bekötött fejű fia emberként, mű- vészként, két nemzedék
képviselőjeként csúnyán összekapnak: Arkagyina most már vinné magával, viszi is a
fölkavart lelkű, Nyina iránti érdeklődését nem is titkoló Trigorint. A
színésznő teátrális szerelmi vallomással igyekszik magához láncolni az ingatag
férfit. Ám egy lopott pillanatban az író még moszkvai találkát tud megbeszélni
Nyinával, aki szökésre szánta el magát, hogy a színészi pályát választhassa.
IV. FELVONÁS. Két év telt el a legutóbbi események óta. Szorin egészsége
megromlott, a Medvegyenko tanítóval boldogtalan házasságban élő Mása már alig-alig
ábrándozik reménytelen szerelméről, Konsztantyinról; Dorn doktor nem szánta rá ma-
gát, hogy agglegényéletét a Polina Andrejevnával - Mása anyjával - való
bizonytalan kapcsolatra cserélje. Csak Trepljovnál mutatkozik kedvező változás: igazi
író lett belőle, "még pénzt is küldözgetnek a folyóiratok". Ennek
ellenére csak súlyosbodott magánya, boldogtalansága. Arkagyina is újra itthon van,
hogy ápolja bátyját. Megjött Trigorin is, aki a Nyina-kaland után újra a
színésznő szoknyáját őrzi. S a borzongató őszben váratlanul betoppan Nyina is.
Trigorintól fogant gyermeke meghalt, színésznőként csalódások és kudarcok érték
- mégis úgy érzi, nincs örök vesszőfutásra kárhoztatva. Az egykor lelőtt madárra
visszautalva hajtogatja: "Én sirály vagyok..." Szenvedései közepette érett,
"mámoros" színésznővé vált. Azt reméli : a szenvedések elviselésének
alázata és a színi pályába vetett hit mostani otthontalan barangolása után
megnyugváshoz és örömteli munkához segíti. Konsztantyinnak csak barátságot ígér
-Trigorin iránt változatlan vonzalmat táplál, de már nem akarja többé látni. A
holtfáradt Nyina bizakodva és büszkén hagyja magára Trepljovot. Konsztantyint írói
sikerei sem vigasztalják, képtelen erőt meríteni Nyina szavaiból. Összetépi,
szétdobálja kéziratait, és ezúttal már nem hibázza el az öngyilkos golyót.
Csehov
Kardos László
In: Közel és távol CSEHOV
I. Anton Pavlovics Csehov 1860-ban született Taganrogban. Nagyapja
makacs, indulatos és értelmes paraszt volt, aki háromezerötszáz rubelen váltotta meg
a jobbágysorból magát, feleségét, gyermekeit. Intéző lett egy földesúri birtokon,
az alája rendelt jobbágyoknak kemény kezű zsarnoka. A költő apja vidéki fűszeres
volt, tehetséges ember, aki festegetett, és egyházi énekkart szervezett. Csehov
később így emlékszik vissza egyik levelében ezekre az évekre: "Gyermekkoromban
vallásos oktatást és ugyanolyan nevelést kaptam, egyházi énekkel, templomi
bibliaolvasással és katekizmussal, a hajnali mise pontos látogatásával, kötelező
ministrálással és harangozással. No és mi van belőle? Ha most visszagondolok
gyermekkoromra, elég sötétnek látom: vallásom, az nincs . . . számunkra a gyermekkor
csak gyötrődést hozott." A művészlelkű és hitbuzgó fűszeres brutálisan
verte gyermekeit, a pult mögé is beállította őket. A kis Antonnak meg kellett
tanulnia az apró szatócsi szélhámosságokat , az üzleti könyvek kezelését, a
:kuncsaftokkal való mézesmázos b szédet. Mellékesen szabóságot is tanult. Meg kell
adni, a különc apa gonddal iskoláztatta is gyermekeit. Gimnáziumba járatta őket,
zenetanítókat fogadott melléjük, nyelvtanárokról is gondoskodott. Ő maga igazában
mélyen szerencsétlennek tudta magát, s azt hitte, azért szerencsétlen, mert keveset
tanult. A fiaiban akarta pótolni, ami belőle hiányzott. A taganrogi gimnázium nem volt
üdítőbb intézmény, mint a fűszeresotthon. Korlátolt, tokbabújt emberek tanítottak
itt. Rabszolgalelkeket neveltek. Csehovnak még férfikorában is lidércnyomásos álmai
voltak diákéveiről. Egyébként a család hamarosan tönkrement. Moszkvába
költöztek, de a kis Anton ott maradt Taganrogban, egyedül. Házitanítóskodásból
tengődött. Ateista volt és materialista, de a politika alig érdekelte. Mikor
elvégezte a gimnáziumot, áttelepedett ő is Moszkvába, a családi nyomor kellős
közepébe. Két bátyja alkoholista volt, apja havi harminc rubelért robotalt egy
boltban, anyja varrt. Antosa medikus lett, és élclapokba dolgozott. Még nem volt
húszesztendős, mikor a letört családnak felelőse, eltartója lett. Eltartója és
ráncba szedője. "Anton akarata parancs volt" - emlékszik a családi krónika.
A "nyolcvanas évek" időszaka volt ez, a II. Sándor megöletésére
következő földesúri rémuralom kora. De kora egyszersmind a roppant nyomás alatt
hősiesen bontakozó haladó gondolatnak is. Csehov megszenvedi a kor nehéz nyomását,
de megérzi az elnyomatás mélyéből felcsapó frissebb légjárást is. Huszonnégy
éves korában elvégzi a moszkvai egyetemet, s vidéki kórházakban orvoskodik. Nem
sokáig. Megjelennek első novelláskötetei, s az írói szenvedély fölibe kerekedik az
orvosi becsvágynak. Huszonhat éves korában munkatársa lesz a konzervatív Novoje
Vremjá-nak. Mikor barátai ezt szemére hányják, elég gyámoltalanul, a politikától
távol álló ember módjára okoskodik. "Egy újságnak - véli - van ötvenezer
olvasója. Ennek az ötven-, negyven-, harmincezer olvasónak sokkal hasznosabb, ha tőlem
olvas ötszáz ártalmatlan sort, mintha azt a kártékony ötszáz sort kapja a
tárcarovatban, amelyet betesznek, ha én nem adok cikket. Én minden lapba írok, ahová
hívnak." Huszonhét éves, amikor Ivanov című drámáját bemutatják,
huszonnyolc, mikor az Akadémia Puskin-díjjal tünteti ki, harminc, mikor
Nizsnyij-Novgorodon, Tamszkon, Irkutszkon keresztül Szahalin szigetére utazik, a
fegyenctelep tanulmányozására. Áprilisban indul el, júliusban ér oda, októberben
kerekedik fel, és a Csendes- és az Indiai- óceánon át decemberben ér újból
Moszkvába. Izgalmas útjából művészi erejű, humanista élményeivel megrendítő,
nagy útirajz születik. Most már népszerű, arrivált író. Egy kis birtokot vásárol
Melihovóban, francia és olasz földön utazgat. A Novoje Vremjá-val már. régebben
sza- kított. Tolsztojjal és Gorkijjal barátkozik. Nagy színpadi kudarcok és nagy
színpadi sikerek izgalmait éli meg. Harminchét éves korában tüdőbaja elsúlyosodik,
vért köp. Eladja a melihovói birtokot, és Jaltába költözik, ahol há- zat
építtetett. Negyvenegy éves, mikor feleségül veszi Olga Knipper színésznőt.
Negyvenkettő, mikor lemond akadémiai tagságáról, így protestálva az ellen, hogy
Gorkijt megfosztották az akadémiai tagságtól. Negyvennégy éves, mikor a Művész
Színház bemutatja a Cseresznyéskertet. Ekkor már alig áll a lábán. Köhög,
fáradt, a beleivel is baj van. Elviszik Badenweilerbe, de sem ő maga, sem orvosai nem
bíznak már felépülésében. Július elsején meghal. Felesége ezt írja utolsó
perceiről: "Még néhány órával halála előtt megnevettetett egy kigondolt
mesével. Három súlyos, izgalmas nap után estefelé megkönnyebbült. Leküldött a
parkba sétálni, mert azokban a napokban nem mozdultam mellőle, és amikor
visszajöttem, azon nyugtalankodott, miért nem megyek vacsorázni . . . Az éjszaka
kezdetén felébredt, és életében először, kérte, hogy hívjunk orvost . . . A
doktor eljött, és pezsgőt adott neki. Anton Pavlovics felült, és jelentősen,
hangosan mondta az orvosnak: »Ich sterbe«.. . Aztán fogta a poharat, arccal felém
fordult, rám mosolygott az ő csodálatos mosolyával, és azt mondta: »Már régen nem
ittam pezsgőt . . . Nyugodtan kiitta az egész poharat, lefeküdt bal oldalára, és nem
sakkal utána örökre elhallgatott."
II. Csehov nem volt forradalmár, nem volt marxista. Amit a marxizmusról tudott, az nem
födte eléggé pontosan a forradalmi szocializmus lényegét, idevágó értesüléseiben
hiányokat, a marxizmusról .alkotott képén, fogalmán letagadhatatlan torzulatokat kell
látnunk. Viszont nem kétséges, hogy minél idősebb lett, s minél dúsabban
szaporodtak tapasztalatai, annál közelebb jutott a szocializmus valódi értelméhez,
helyenként egészen közel. Amint az új század első ígéretes szelei megcsapták,
varázslatosan felfrissült, szinte megújhodott. A beteg író, akiben ott settengett a
tüdővész, s aki sohasem tudta, melyik pillanatban csap föl újra torkán a vér, olyan
viruló izgalommal nézett ,a holnapba, mintha sorsa kötelezvényt adott volna neki még
ötven esztendőre. Egyik írótársa így emlékszik ezekre a napokra: "C5, .aki
korábban elfordult a politikától, most szívvel, lélekkel belémerült, másként,
mást olvasott az újságokban, mint azelőtt. A pesszimista és legalábbis szkeptikus
beállítottságú Csehov hivővé lett. Nem abban hitt, hogy kétszáz év múlva szép
lesz az élet, mint můveinek alakjai mondtál, hanem abban, hogy ez a szép élet már
közvetlen közelből integet, hamarosan egész Oroszország átalakul új, ragyogó,
örvendetes módon. És Csehov teljesen megváltozott: élénk, lelkes lett, megváltoztak
a mozdulatai, másként csengett a hangja . . ." De politikai ábrándjairól,
reményeiről azelőtt sem, sohasem hagyta kétségben olvasóit. Humanitását, kora
hibáival szembeforduló erélyét, a jobb iránti heves fogékonyságát nemcsak
közvetve, nemcsak figurák vonásain és novella- szituációk céltudatos finomsággal
rendezett ábráin keresztül éreztette, hanem olykor 'közvetlenül is, váratlanul
.kitörő próféciákban, agitatív erővel megfogalmazott álmokban. Ha volt valaha
művésze a szónak, akitől távol állott a művészietlen, stílustörő publicisztikus
deklamálás valamely szépirodalmi szövegkörnyezetben, Csehov bizonyára ilyen művész
volt. S mégis akárhányszor feltör belőle, szinte "cseho- viatlan"
lendülettel, a jobb jövő hite: a rezignált, tompára fegyelmezett színek közt
hirtelen ragyogó látomások kápráztatnak. "Felragyog még az új élet hajnal -
hirdeti Ivan Dmitrics a híres kórterem-novellában -, az igazság győzedelmeskedik, és
eljön a mi napunk! Az ükonokáink megérik. Szívből köszöntöm őket, és örülök,
örülök az ő boldogságuknak! Isten segítsen benneteket, barátaim!" Tuzenbach
hadnagy így vall titkos reményeiről a Három nővérben: "Itt van az ideje, már
közeledik, egészséges, hatalmas förgeteg támad, és elsöpri társadalmunk
tunyaságát, a rothadt unalmat. Huszonöt-harminc év múlva minden ember dolgozni
fog." Burkin tanárnak A tokba bújt emberben ilyen szavak tódulnak az ajkára:
,;Ó, szabadság, ó szabadság! Még .a távoli célzás, eljövetelének halvány
reménye is szárnyat ;ad a léleknek . . ." Koroljov adjunktus ezt jósolja az
Orvosi esetben: "Gyermekeink és unokáink majd világosabban látják a dolgokat.
Szép és jó lesz az élet úgy vagy ötven esztendő múlva . . ." A
menyasszony-ban Nágya, a címszereplő sóhajt föl reménykedve: ,,Ó, csak minél
hamarabb beköszöntene ez az új, derűs élet, amikor az ember egyenesen és bátran
nézhet szembe sorsával, tudatában lesz a maga igazának, és szabadnak érzi magát!
Márpedig előbb vagy utóbb okvetlenül beköszönt ez az élet." Ugyanígy Szasa, a
beteg művész, olyan napokról prófétál, amikor "kő kövön nem marad, minden
fenekestül felfordul, minden megváltozik, mintegy varázslat folytán. Akkor irt
hatalmas, pompás házak, szökőkutakkal ékeskedő, gyönyörű kertek, rendkívüli,
csodálatra méltó emberek lesznek . . ." Az Életemben ezt olvassuk: "Ha az
ember igazán használni akar embertársainak, ki kell lépnie a hétköznapi
tevékenységek szűk köréből, és a tömegekre kell hatnia!" Trofimov így
áradozik a jövőről a Cseresznyéskert-ben: "Előre! Feltartóztathatatlanul
megyünk a fényes csillag felé, mely ott a messzeségben ragyog! Előre!" Majd ezt
mondja: "Egész Oroszország a mi kertünk!" Ez volna az a rezignált,
csüggeteg és fájdalmasan ironizáló művész, akit a polgári kritika Csehovban
látott? A polgári tudomány ezúttal is az igazságnak egy részletét duzzasztotta
teljes igazsággá. Az igazság, a teljes igazság más. Csehov csak a saját napjait, a
saját kortársait, .a saját korának aktuális lehetőségeit nézte gúnnyal és
fájdalommal. Csak a körötte nyüzsgő kicsinyes valóságot látta tehetetlen, szomorú
bolynak. A jövőt nem! A jövőt hatalmasan kitárulónak és tündökletesnek
látta-hitte-tudta.
III. A kortársi kritikával, mint annyi új nagy írónak, Csehovnak sem volt
szerencséje. Nemcsak ifjúkora élclapszerkesztőire gondolunk, akik felszínes ötletek,
kispolgár-mulattató humoreszkek szüntelenül üzemképes termelőjévé próbálták
mechanizálni bontakozó zsenialitását. Nem is Szuvorinra, aki a Novoje Vremja
retrográd hasábjaihoz iparkodott - s látszólag mennyi szeretettel! - idomítani ezt a
független- haladó-humanista szellemet. De gondolunk azokra a liberális- narodnyik
bírálókra is, akik közömbösnek, ridegnek, értet- lennek rágalmazták Csehovot,
embertelennek és apolitikusnak, mert közömbös és rideg volt - irántuk: olcsó
csetepa- téik és távlattalan, hervatag politikájúk iránt. Ezek nem látták az
eszmei erőt Csehovban, mert nem volt szemük, csak a saját "eszméikre". Ezek
tétovának és gyöngének, minden szélfúvásra megingónak bélyegezték Csehovot,
mert nem kapott merev dogmáikon, avatag rögeszméiken, megcsontosodott, meddő
álmaikon. És gondolunk azokra a bírálókra, akik - ellenkezőleg és mégis
hasonlóképpen - azért ítéltek hamisan Csehovról, mert önhitten és mohón csak
magukat, csak a maguk hangulatait fedezték fel és csodálták a csehovi művészet
tükrében. Ezek a lágy és finom árnyalatosságban, a puha, hajlékony és párállóan
gyöngéd művészi eszközökben a maguk széthulló szellemiségét, akarattalan
gyöngeségét és terméketlen tétovaságát vélték felismerni, -meghatottan és
hódolattal. Ezek a tükörbe csodálkozók írtak résztvevő és azonosuló,
elragadtatással a mester megejtő reménytelenségéről, peszszimizmusa andalító
szépségéről, egy értetlen kor áldozatáról, az alkony csodálatos énekeséről és
a méla tűnődőről. Ezek olvasták ki novelláiból és színdarabjaiból, hogy az
emberiségért a kisujjukat sem érdemes megmozdítani, s hogy ami értékes ebben a
siralomvölgyében, az néhány dekadens hangulat és némi tůnékeny szépség. S hogy
.az erőnél mé- lyebb és impozánsabb a lankadt gesztusok erőtlensége, s hogy
megváltani-megváltoztatni ezt az elveszett világot . . . - erre csak őrültek és
szélhámosok gondolhatnak. A balkezes polgári kritikának itt persze nem volt igaza.
Csehovot mélységesen félreértette, s akarva-akaratlan - meg is hamisította. De nem
szabad elítélésében annyira mennünk, hogy tagadnánk: a csehovi alkotások némely
elemeiben a polgári kritika tagadhatatlanul támogatást kapott fél vagy éppen negyed
igazsága koncepciójához. Mert bármily világosan látjuk is ma már, hogy Csehov
puhasága nem a gyöngeség s árnyalatossága nem az öncélúan pepecselő művészi
becsvágy mutatója, annyi bizonyos, hogy az orosz kritikai realizmusnak ebben az utolsó
nagyjában, a bomlatag polgári korszaknak ebben a tiszta mesterében volt valami olyan
túlsága a nyersebb erőtől való idegenkedésnek, a keményebb gesztusoktól való
tartózkodásnak, az átmenetire tompított, kifejlésük vagy elmúlásuk halkabb,
elmosódottabb fázisaiban tetten érhető jelenségek iránti vonzódásnak, amit a
polgári dekadencia egyik változatának érthetett félre egy aktuálisan beállított
szemlélet. S bármily világos is ma számunkra, hogy Csehov - szenvedélyesen és
állandóan - teremtő sugallattal, hivő álmokkal nézett a jövendőbe, hogy
prófétáló pillanataiban nem szeszélyes mozdulásokat, ha nem logikus, mélyről
feltörő erőket kell éreznünk, s hogy iróniájában, szkepszisében és
distanciatartásában nem az ember iránti közönyt vagy éppen megvetést, hanem egy
szemérmesen nagy szándékú, áldozatosan kritikai humanitást kell látnunk, mégis
vitathatatlan, hogy Csehovban volt valamelyes fáradtság, valamelyes kétely, valamelyes
apolitizmus. És vitathatatlan az is, hogy jövőt idéző álmai nem voltak olyan
konkrétak, hogy ne tetszhettek volna itt-ott tes- tetlen álmodozásnak, majdnem hogy
afféle filantróp ábrándnak. A "politika" sokkal inkább a korabeli pártok
és pártocskák obskurus marakodásainak képében jelentkezett előtte, semhogy a
fogalom magasabb és átfogóbb, legmagasabb és legátfogóbb értelme állhatott volna
tudata homlokterében. Van olyan apolitizmus, amoly az emberi sors iránti
érdektelonséből fakad. Van olyan is, amely igazában viszszájára fordított
politizmus, és a passzív politikátlansággal hatásosan tüntet a kor uralkodó
politikája, netalán agresszív politikaigénye ellen. És van apolitizmus, amely csak a
hagyományos vagy aktuális politikai módszerektől, politikai eszközöktől húzódik
vissza, s apolitizmusa eszközeit - jól vagy rosszul - egyéni ízlése szerint
próbálja megválasztani, kikovácsolni. Csehov apolitizmusa valamelyest ehhez a harmadik
variánshoz áll közel. Ha ízlésében, egyéniségében, polgári kultúrája
finomodottságában meg is találjuk ennek a magatartásnak némi magyarázatát, sőt
halovány mentségét is, nyilvánvaló, hogy eszményíteni ezt a magatartást nem
fogjuk. A kínálkozó magyarázatok közül egyébként centrá- lisan fontosnak azt
érezzük, amely Csehov távolállására figyelmeztet a kor forradalmi
munkásmozgalmaitól. A köhécselő, lázakkal bajlódó s az elhatalmasodó betegséget
szakmai értéssel, önkínzó elemzéssel kísérő orvos-író, aki mihamarabb a vidék
jobb levegőjében próbálja menteni, ami menthető, nem került, alig is kerülhetett
termékeny kapcsolatba az orosz proletariátus forradalmi készülődéseivel. Polgári
kötöttségei, személyiek és kulturálisak egyaránt, szintén nem elhanyagolható
mennyiség a kérdés megítélésében. De nem is a csehovi apolitizmus mélységeinek,
méreteinek pedáns számba vétele itt a fontos, hanem annak a megállapítása, hogy
Csehov, ha lefogottabb, fátyolozottabb hangerővel is, de a korígéret dallamát
énekelte, s ha kevésbé határozott kontúrokkal is, de a valóban elközelgő holnap
ábráit rajzolgatta. Fáratag és halk léptekkel ugyan, s kissé elelmaradozva, de a
jövendő hadaival menetelt. Legnagyobb kortársai,
Lev Tolsztoj és Gorkij, tisztán
látták és nagyon szerették, nagyon becsülték. A nála nyolc évvel fiatalabb
Gorkij
harmincéves korában ezt írja neki egy rajongó levélben: "Forró szeretetemet
kívánom megvallani, melyet viszonzatlanul táplálok ön iránt serdülő ko- rom óta .
. . Hány csodálatos percet töltöttem az ön könyves mellett, hányszor sírtam
rajtuk, és acsarkodtam, mint a csapdába esett farkas, vagy sokáig, szomorúam
nevettem." Gorkijt nem tévesztette meg a csehovi színeik pasztellpuhasága. Jól
kivette a lágy tónus alatt -a kemény társadalmi kritikát. "Ön nagy tettet visz
végbe .kicsiny elbeszéléseivel - írta Csehovnak -, megutáltatja az emberekkel ezt az
álmos, félig halott életet . . ." Egy évvel Csehov halála után ezt írja:
"Amikor Anton Csehov elbeszéléseit olvasod, mint- ha sétára indulnál valami
:késő őszi, szomorú napon . . . A mélykék távlat üres, és összofolyik a fakó
éggel . .. S az író értelme, mint az őszi nap, kegyetlen fénnyel rávilágít a
kitaposott utakra, a görbe utcákra, a szűk és piszkos házakra, ahol a szánalomra
méltó kisemberek - csakhogy bele ne pusztuljanak az unalomba és renyheségbe - ostoba,
álmos fontoskodással töltik el a házat." Így irt Gorkij az írótársról. Pedig
annak idején Csehov nem volt hozzá hízelgően kíméletes. Kertelés nélkül megmondta
neki, hogy nincs benne ,;mértéktartás", hogy írásaiban úgy viselkedik, mint
néző a színházban, aki féktelen lelkendezésével zavarja önmagát és másokat az
előadás követésében. S .hogy leírásai nem elég tömörek, s hagy telhetetlen a
nők és a szerelmi szcénák ábrázolásában, s hogyha művelt embereket akar
ábrázolni, félszegen közeledik hozzájuk. (Persze itt nem arról van szó, igaz-a
volt-e bírálatában Csehovnak vagy sem, hanem hogy Gorkij lobogó szeretetén semmit sem
hűtöttek a nagy barát bíráló szavai.) Tolsztoj is elragadtatással szólt róla.
,,Csehov - vélte - hasonlíthatatlan művész. Az élet művésze . . . Értéke ott
sarkallik, hogy nemcsak minden orosz érti, hanem minden ember általában, s ez a
legfontosabb . . . Amit megragadott az életből, azt bámulatos plaszticitással és
világosan ábrázolta a legapróbb részletekig . . . Őszinte volt, s ez nagy előny;
arról irt, amit látott, s úgy irt, ahogy látott . . ." Egy Csehov-novelláról
egyszer ezt mondta Gorkijnak: "Olyan ez, akár a finom csipke, melyet egy szűz
készített; valamikor, a régi időkben voltak ilyen csipkekészítő lányok; egész
életüket, a boldogságról szóló minden álmukat beleszőtték mesteri
mintáikba." És Gorkij írja Tolsztojról: "Csehovot nagyon szerette, és ha
ránézett, mintha megsimogatta volna az arcát . . . Csehov egyszer a park sétányán
ballagott Alekszandra Lvovnával. Az akkoriban még beteg Tolsztoj a teraszon,
karosszékben üldögélt. Egész testével mintha Csehov után nyúlt volna. - Milyen
bájos, milyen remek ember - mondta halkan. - Szerény, csöndes, mint egy szende lány!
Járni is úgy jár, mint egy kisasszony. Egyszerűen csodálatos ember!" Ugyancsak
Gorkij jegyezte fel, hogy egyszer Tolsztoj rátelefonált Csehovra: "Ma jó napom
van, úgy örül a lelkem! Szeretném, ha ön is boldog lenne. Sőt, különösen ön! Ön
nagyon derék ember, nagyon derék!" IV. A Csehov-novellák figurái jobbadán
kisemberek. Hagyatéki végrehajtók, zongorahangolók, pincérek, intézők, ügynökök,
lecsúszott nemesek, altisztek, parasztok, bérzongorások, esztergályosok, fuvarosok,
pesztonkák, aztán orvosok, tanárok, kereskedők. Itt-ott a barbár cári mitológia
bozontos és vodkaszagú kisisteneivel is találkozunk, Prisibejevvel, Nyikitával. A
figurák többnyire vidékiek. Csehov a nagyváro soktól távol töményebben és
kristályosabban élte meg a ,korabeli orosz élet valóságát. A szellem-i nyomottság
itt kézzelfoghatóbb volt, az emberi értékek elporlása világosabb ábrákban
jelentkezett. A kispolgári lakásokban itt egy ár- nyalattal sűrűbb volt a homály és
sűrűbb a reménytelenség. Az ízlés torzulatai és az igények csorbulatai jobban
szembe- tűntek. Amit Moszkvában és Pétervárott elfödhetett - legalább ideig-óráig
- a korzó sürgése és a pezsgő durrogása, az itt pucér foltokban éktelenkedett. A
vidéki élet oroszabb volt az orosznál. De bájai is jobban hatottak. Ebben a
áporodott, pókhálós világban üdébben csendült meg egy-egy fiatal hang,
elbűvölőbb vonalakkal villant meg egy-egy női arc. A mindennapi .élet apróságai itt
jobban megmutatták költészetüket. A szépségnek egy-egy mozzanatát mentőövként
dobta oda a sors a vidéki élet fuldoklóinak, de sohasem úszott vele partra senki. Ezek
a szépségek fájdalmas gyorsasággal és meddőn virultak el, akár testiek voltak,
akár lelkiek. Megcsillanásuk pillanatától a múlás tragikuma reszketett
körülöttük. Csehov élclapi apróságokkal, humoreszkekkel, antiromantikus
paródiákkal indult. Bérrabszolgaságban dolgozott, nyomorban, szerkesztők gusztusára.
Azt hinné az ember, hogy a tapasztalatlan kezdő, a kordába szorított fiatal író nem
alkothatott maradandót. Nem így van. Az egykorú élclapok hasábjairól előkerült
karcolatok, humoros aprósá- gok között mesterművek is fénylenek. Janus-arcú kis
ábrá- zolatok, amelyek egyfelé kispolgárokat mulattató, vásári ötletekkel,
ellenállhatatlan derűvel teszik meg a magukét, másfelé váratlan és mély
szakadékot nyitnak, és kísérteties fintorral döbbentenek valami nagyra, valami
szörnyűre. Nézzünk meg egyet ezekből az ifjúkori karcokból. Három lapnyi
apróság, s Csehov sokkal közelebb volt a húszhoz, mint a harminchoz, amikor papírra
tette. A csinovnyik halála ez, a legismertebb Csehov-írások egyike. Mit látott benne
az élclapolvasó kispolgár? Min mulatott benne? Azon, hogy Cservjakav, az ügyefogyott
kis- hivatalnok a színházban letüsszenti az előtte ülő tábornoki rangú öregúr,
egy minisztériumi főtisztviselő tarkóját. S azon, hogy a kishivatalnok mániákus
telhetetlenséggel iparkodik kiengesztelni az inzultált nagyurat - s azon, hogy végül
is - belehal reszkető iparkodásába. Mindez valóban ellenállhatatlanul mulatságos, s
nincs az a mélységkereső, szimbólumokra leső olvasói nagylépűség, amely föl ne
hahotázna a begyulladt kis végrehajtó pipogya és szenvedélyes buzgalmán. Ez a
Janus-arc egyik oldala. A másik, amely můvészileg-pszichológiailag egyébként
szervesen összenőtt az előbbivel, egészen más dolgokról beszél. Itt valami tragikus
mélység tátong a jelenségek alatt. Mitől retteg olyan tébolyultan ez a kis
csinovnyik? Mitől retteg még akkor is, ,amikor már látnia kellene, hogy semmi nagyobb
baj nem kerekedett a színházi tüsszentésből? Miért nem bírja ,elhinni, elképzelni,
hogy a letüsszentett tábornok nem áll bosszút rajta, nem dobatja ki állásából, nem
teszi földönfutóvá családostul? Miért küzd a kegyelemért olyan nekivadult
makacssággal, olyan elcsitíthatatlan heroizmussal? Nyilván azért, mert
problémájának tipikus megoldását várja. Szükégképpen azt kell várnia, azt, amit
életének minden tapasztalata, apjának, nagyapjának minden öröklött tudása súg
neki: a kíméletlen, embertelen megtorlást. Nem hihet a szemének, nem hihet a
fülének, semminek sem hihet, ami arról próbálná meggyőzni, hogy a tábornok nem
áll bosszút rajta, nem tapossa szét. Az orosz történelem nyolcvanas éveiben a
bosszú és az eltaposás a szabály. Az urak ellen vétkező, a hatalom ellen lázadó
kisember sorsa meg van írva a csillagokban. Ami nem ezt az eleve elrendelést látszik
igazolni, az illúzió, hazugság. Illúzió a csinovnyik menekülésének megvillanó
lehetősége, illúzió a nagyűr türelme, kegyelme. A típus, a szabály, a norma az,
hagy meg kell halni. Egyetlen reménysugár volna talán: bebizonyítani, hogy az iszonyat
nem szándékossággal történt, hogy a csinovnyik csak véletlenül tüsszentett a szent
és sérthetetlen tarlóra. De 'hogyan lehet ezt bebizonyítani? Sehogyan. A tüsszentő
gúnyolt, sértett, lázadott, forradalmat kavart. Ádáz kezekkel rázta meg a
társadalmi rend oszlopait. Vesznie kell. Részvét, szánalom, megvetés és gyűlölet
kavarodik fel az olvasóban vegyest. Kit miből mennyi illet? Többféleképpen láthatjuk
a dolgot. Láthatjuk úgy, hogy a nagyúr voltaképpen ártatlan a dologban. Nem
bosszankodik jobban a tarkóját ért plebejus inzultuson, mint ameny- nyire bárki is
bosszankodnék. "Semmi az egész" - veti hátra a bocsánatért hebegő
végrehajtónak az első zsöllyesorból. S mikor a halálra rémült csinovnyik, már nem
tudom, há- nyadszor, tolakodik hozzá a hivatalában, hogy bocsánatért esedezzen, akkor
sem tesz többet, mint hogy dobbant egyet a lábával és rákiált: - Takarodjék! . . .
- Aligha volt az időtt tábornok Oroszországban vagy akár széles e világon, aki
kevesebbel beérte volna. Viszonyai között, helyzetéhez képest, ez a Brizsalov
államtanácsos-tábornok emberséges ember. Már-már rokonszenves. S ha őt ilyennek
látjuk, ab- ból logikusan következik, hogy Cservjakovot ostobának és gyávának kell
tartanunk. Nem. volt-e bárgyú, mikor -az alat- tomos bosszú szándékát gyanította a
tábornok jóindulatú eltussolási kísérleteiben? Nem volt-e bárgyú, mikor nem bírt
elképzelni "kivételt a szabály alól"? Nem volt-e gyáva, mi- kor előre
feladta az életét attól való félelmében, hogy a nagyúr lesújt reá? Bárgyú volt,
és gyáva volt. Már-már ellenszenves. De láthatjuk a dolgot úgy is, hogy itt mind a
két szerep- lőnek a magatartását nagyobb, tágabban ható erők szabályozzák,
határozzák meg. S hogy itt a dolgok jelentését az aktuális társadalmi
koordinátarendszer mutatja meg igazán. Lehet ez a már-már rokonszenves tábornok
akármilyen türelmes vagy emberséges, mégiscsak erős és eleven és kérlelhetetlen
csavar abban az óriás gépezetben, amely féreggé nyomorítja a kor kisemberét,
megdarálja emberméltósága gerincét, és undorítóan futkároztatja körbe, mint az
egérfogó az egeret. A tábornak fölényes kegyelmébe és türelmébe mélységesen
belejátszik az a társadalmi biztonság, amelyben érzi magát a csinovnyikkal szemben,
az az át nem hidalható távolság, amely közte és a cservjakovi férgek .között
feszül. Humanitása nem humanitás, hanem a fölény adta kényelmes közöny embertelen
érzete. Oly semmi neki ez a csinovnyik, hogy eltaposnia sem érdemes. Már-már
rokonszenvesnek mondottuk az imént. Vissza kell vonnunk az elismerést. Sima és
iszonyatos, embertelen és vérengző. És ez esetben a csinovnyik? Őt már-már
ellenszenvesnek mondattuk. De itt is revideálnunk kell. Nem látott-e mé- lyen és
igazán, mikor belehalt félelmébe? Mélyen látott, a valóság legreálisabb
összefüggéseit pillantotta-élte meg. Ha- lála leleplezte a falszín .alatt a
katasztrofális szakadékot. A csinovnyik némi egérfogós pánik után kimondta az
egyet- len és megfellebezhetetlen ítéletet esetéről és koráról. Az adott viszonyok
között meg kellett halnia. Személy szerint talán megmenekülhetett volna, de mint
jelképnek nem volt szabadulása: Feltéve, ha . . . Ha maradt volna gerincéből egy ép
darab, emberi méltóságából egy szemernyi. Ha él benne bár csak egy szikra abból a
tudásból, hogy a relációk, amelyeknak fojtó rendjében oly végképp elítéltnek
érzi magát, nem örök időktől és nem örök időkre adottak . . . Csehov eléggé
határozottan leszűrt írói gyakorlatából néhány esztétikai elvet. Ezeket
leveleiben is le-leszögezi, amelyek ,egyébként is jelentősek és megragadóak:
helyenként az író művészi alkotásait megközelítő erővel vallanak belső
problémákról és külső tapasztalatokról. Egyik levelében a "legnagyobb
mértékű rövidség" törvényét fogalmazza meg, másutt azt hangsúlyozza, hogy
kiváltképpen a természet- leírásoknak kell szűkszavúaknak, tömöreknek lenniök.
Ezeket az elveket példaszerűen meg is valósította írásaiban. De olykor, úgy
tetszik, éppen arra vágyott, hogy merészen átlépjen a maga szabta törvényeken, s
arról tegyen tanú- bizonyságot, hogy a művész még az önmaga állította
szabályokat sem köteles föltétlenül respektálni: Az ilyen esztétikai
"törvénysértésre" Csehov egész oeuvrejében A sztyepp a legjobb példa. Ez
a százlapnyi elbeszélés sokszorosan kiüt a csehovi alkotások közül. Nemcsak
terjedelme tűnik fel, hanem tárgya is. Csehov ritkán hagyja el a várost vagy falut.
Itt az egész cselekmény a sztyeppen játszódik. Ritkán siklik le figyelme az emberi
figurákról, `érdeklődése jellegzetesen antropocentrikus. Itt - ha végig mozgat is
embereket - figyelme sajátos mohósággal tapad a tájra. De kivált az ábrázolás
rövidsége, főként a természetábrázolás szűkszavúsága nem látszik ebben az
elbeszélésben. Csehov szinte a felfedezés örömével csap le minden kis tárgyi
mozzanatra, és passziózó tüzetességgel járja körül. Ahol másutt megelégedett
egy-egy jellemző apróság villahatnyi odavetésével, ott most újszerű becsvággyal
időz el festegetésben, mikroszkopikus részlevezésben. A sztyeppen mozgó öreg
bricskáról szinte mindent megtudunk, ami megtudható. Hogy rugózatlan, hogy zötyög,
hagy ilyenen csak kupecek és nagyon szegény papok utaznak; hogy hátsó részén egy
veder zörög, hogy oldaláról elnyűtt bőrrongyok fityegnek. Egy lapnak a harmadát
szánja rá az író a rozoga alkot- mányra, mindjárt az elbeszélés induló
taktusaiként. (S jó, hagy mindjárt itt, mert így az olvasó már az első
pillanatokban megkapja az elbeszélés iramáról a kellő tájékoztatást, és
érdeklődése "szívverését" önonomikusan átállíthatja az ismerős
csehovi vázlatosságról egy csehoviatlan - vagy újféleképpen csehovi -, lassúdod
hömpölygésre.) S ez a bricska még nem is -a teteje a kényelmesen aprólékos
előadásnak. Mojszejics sztyeppi fogadójának ivószobája teljes egy oldalt kap. Ha
illusztrátora akad ennek a lapnak, keve- set kell mozgatnia fantáziáját. A vén
tölgyasztal, a furcsa, idétlen székek, a szürke falak, a kormos gerendák, a
légynyomos ,metszet, a repedezett padló - mind-mind élesen áll az olvasó előtt,
sőt: helyenként plasztifikáló hasonlatok fényében. A székek támlája olyan
természetellenesen görbül hátra, mintha nem is székek, hanem gyermekszánkók
volnának. S mintha egy erre járt vasgyúró hajlítgatta-görbitgette volna esetlenné
vonalaikat. De bricska és ivószoba nem is a .legjobb példa. Hiszen igazában a
természet apróságainak a tüzetes festegetése lep itt meg, és sugall új ismereteket
Csehovról és Csehov művészetéről. Az olyan lapokon kell valójában eltűnődnünk,
ame- lyeken egy váratlanul forró írói érdeklődés a táj enyhén domborodó halmait,
.a lilásan ködlő messzeséget, a kurgánokat és szélmalmokat, a dombvonulatokra
vetődő, sárga fénysávot rögzíti gyöngéd elragadtatással. Ezek a rajzok
egyszer-egyszer magas lengésükkel is, kompozíciójukkal is prózai költemény,
önállóan is megálló kis műalkotás benyomását keltik. Lapozzunk csak arra a
helyre, ahol a bricskán utazó kisfiú pihenés közben különös éneket hall. "A
halk, elnyújtott, kesergő, síráshoz hasonló és alig hallható ének hol jobbról,
hol balról, hol fentről, hol valahonnan a föld alól hallatszott, mintha .a sztyepp
fölött láthatatlan szellem szállongana és énekelne. Jegoruska körülnézett, és
sehogyan sem értette, honnan hallatszik a különös dal; mi- kor jobban odafigyelt, úgy
tetszett neki, hogy a fű énekel; félholtan, pusztulófélben, szavak nélkül, de
annál panaszo- sabban és meggyőzőbben bizonygatja valakinek, hogy ő nem hibás
semmiben, a nap ártatlanul perzselte fel; bizonygatta, hagy szenvedélyesen szeretne
élni, még fiatal, és szép is tudna lenni, ha nem lenne hőség és aszály; bűne
nincsen, mégis bocsánatért esedezik valakihez, és esküdözik, hogy elviselhetetlenül
fájdalmas az élete, és sajnálja önmagát..." Kész költemény! Líra és
bölcselet, egy táji mozzanat me- leg ábrázolatában. S ilyenekkel és hasonlókkal van
tele az egész nagy elbeszélés. Mintha az író .hirtelen ráébredt volna, milyen
csodálatos kincsek hevernek a város határain túl is, mintha váratlan és szilaj
érzések törtek volna fel benne az orosz, az érzelem számára talán legoroszabb táji
motívu mok láttán. Az orosz haza szerelme buzog itt fel lépten- nyomon, egy szerelem,
.amely élessé, fogékonnyá teszi a szemet, fölfedezővé és leleményessé: milyen
gazdag, milyen végtelenül gazdag ez a sivárnak rágalmazott, unalmasnak hírlelt orosz
sztyepp! (Kinek ne jutna itt eszébe Petőfi és a magyar alföld!) Ez a fölbuzgó
honszerelem idegen minden szokottól, minden banálistól. (Csehov általában is
viszolygott a banalitás- tól, kivált a banalitás irodalmias változataitól. Inkább
vállalta a ridegen kopárat, a végképp egyszerűt.) Egy Lermontov vers jut eszünkbe,
amelynek .a címe: Hazám, s amely ilyen sorukkal .kezdődik: Más szerelemmel nézek én
hazámra, Mint más: szeretem, bár bírálgatom . . . Mert ez a csehovi honszerelem,
amely a sztyepp életének rajzán sugárzik át, nem válik érzelgőssé vagy
idillikussá. Ha valakit abba a hitbe ringatnának a tájfestés csodálatos mozzanatai,
hogy az író belekáprázott hazája szépségeibe, és átadta magát .a szeplőtlen
tökély ábrándjainak, igen-igen téved. Csak addig kell lapoznia az elbeszélésben,
ahol a sztyeppi fogadós féleszelős öccse belefog dühödt filozófé- máiba, s
mindjárt látni, hogy Csehov andalgó sétája az. orosz puszta tüneményei között nem
altatta el az író sajgó kétségeit az orosz nép, az orosz társadalom élete körül.
Egy fivéréhez írott levelében azt mondja Csehov, hogy az írónak "kerülnie kell
a politikai, társadalmi, gazdasági jel- legű, terjengős szónoki áradatokat" - s
ezt a tanácsot ő maga is megtartotta. De íme, kitűnően értett hozzá, hogy az orosz
népi hangulat édes bódulatában is cikázó fényt vessen a politika, a társadalom, a
gazdaság sebeire. S értett ahhoz, hogy szinte cselekmény nélkül, valódi mese híján
is sok mindent elmondjon az orosz életről. A sztyepp-ben alig történik olyasmi, ami
regények, novel- lák szokott cselekménye lehetne. S mégis, figurákat és hely-
zeteket ismerünk itt meg, figurákat, amelyek milliók helyett mutatják, ami lényeges
bennük, és helyzeteket, amelyek vertikálisan is átvilágítják egy társadalom
szerkezetét. Átvilágítják, ha nem is olyan élesen és támadóan, mint Csehov másik
nagyobb és ugyancsak nagy hírű elbeszélése, A 6-os számú kórterem. Az előbbi
remekművet huszonnyolc éves korában írta, ezt a másodikat négy évvel később. Ha A
sztyepp egy sor andalító motívum között kiáltotta el az író aggodalmait, a
kórterem képei már nem ágyazzák a rémséget holmi fi- nom és gyöngéd anyagba. Itt
minden keményen szól, a képek nyersek és súlyosak. Vannak írásművek, amelyeknek
általánosabb jelentése nem sejlik föl a fölületesebb olvasónak, s csak akkor válik
világossá, ha a kritika, az irodalomtörténet felhívja rá a figyelmet. Vannak olyanok
is, amelyeknek jelképies utalásai oly erősek, hogy lehetetlen tudomásul nem venni
őket. Ilyen ez a kórterem-történet is. Nagyon naiv és ;az élet, a történelem
tényeitől elvonatkozott olvasónak kell lennie, aki ebben az elbeszélésben nem ismeri
fel a nyolcvanas-kilencvenes évek boldogtalan Oroszországának művészien tömörített
és konkretizált képét. Persze a kritika és publicisztika is hozzájárult, hogy a mű
"jelentése" senki előtt ne marad- jon rejtve. A .kép, amelyet Csehov erről a
szörnyű kórház- ról ad, olyan súlyos fegyvernek kínálkozott a haladó poli- tika
számára, hogy apolitikus könnyelműség lett volna le- mondani róla. Minden értelmes
és előrenéző orosznak az olvasói élménye rokon lehetett Leninével, aki azt mondta
az elbeszélés megismerése után: "Olyan érzésem van, mintha én is be volnék
zárva a 6-os számú kórterembe." Ez a politikai átvilágítottság, ez a
részletekig megoldott szimbolika teszi, hogy a mai olvasó, ha tájékozódott a
politikai publicisztikában és az irodalomtörténet újabb ítéleteiben, már nehezen
lát ebben a kitűnő művészi alkotásban - művészi alkotást. Akarva, .nem akarva
primér politikai támadást lát benne, egy kissé eltompulva a művészi megoldások
rangja iránt. Ragin doktorban már nem tapint jól körülvésett, individualitásában
is jelentős, az apró jegyek garmadájával hitelesített írói figurát, ,hanem sakkal
inkább s azonnal, sőt előre: a csődbe jutott tolsztojanizmus képletét, bölcsen ta-
nulságos farmáját, amely .arra oktat ki bennünket, hogy aki nem áll ellent a
gonosznak, az maga alatt, sőt népe és az emberiség alatt vágja a fát. És Gromov, az
üldözési .mániás tanár se olyan jelenség ,már a kitanított olvasónak, akit egy
művész álma fogant, .egy művész csiszolt eszközei teremtettek meg, hanem valami
olyan kreatúra, aki "megcáfolja" a tolsztojanizmust, egyszersmind hatékony
példát mutat arra, hogy a puszta rajongás kevés a valóság, megváltoztatásához -
reális tettekre, józan és következetes gyakorlatiasságra van szükség. S így
vagyunk Nyikitával is. Bármily pompás, lélegző elevenséggel kimintázott ember ez a
szörnyeteg, mi már hajlamosak vagyunk valami instruktív ábráz, oktató absztrakciót
látni benne, olyasmit, amiből kiderül, hogy az erőszakos cári rendszer 'hogyan fest
egyetlen személybe összesűrítve. Ragin hát a zsákutcás tolsztojanizmus, Gromov a
meddő rajongás és Nyikita a brutális cárizmus - körülbelül .ezt mondja ma nekünk
ez az elbeszélés, vulgárisan szólva. Hogy a jelentést .a kommentárok ilyen döntően
az előtérbe duzzasztják, az nem föltétlenül és minden mozzanatában jó. Az ilyen
tökéletesen "megoldott", megfejtett mű- vészi alkotások valamicskét
kivetkőznek .eredeti mivoltukból. Ez az elbeszélés is lassanként az ábrákkal
megtüzdelt palitikai publicisztika felé tolódik el, miközben a "jelentő"-
ről túlzottan is a jelentésre csúsztatjuk át a hangsúlyt. Az irodalmi alkotás
ilyetén politikai túlhasználtságában lehet, és van valami nem kívánatos mozzanat,
a művészi elemek valamelyes elhalványodása, elfojtódása. Másfelől nyilván- való,
hagy ez a kórterem-történet így futotta ki a maga formáját, így aktualizálta
potenciális erőit, váltotta valóra az író legmélyebb szándékait és reményeit.
Az olvasói köz- tudatban túlnőtt egy grand-guignolos história keretein, s - nyilván
;használhatjuk itt Arany szavat - ,,éltető eszmévé finomult". Hatalmas,
rejtett-nyílt, művészi és emberi protestációvá az embertelenség ellen. Ezernyi
visszaterrorizált indulat bátor és találékony hangjává. S ez talán a legtöbb,
amire műalkotás viheti. Rokon - de nem azonos - sorsú novella A tokba bújt ember. Ez
nem a rendszer totalitása ellen protestál egy szörnyű történet jelképesen sugárzó
részleteivel, hanem egyetlen kártékony és visszataszító típust semmisít meg a
tökéletes, leleplező ábrázolással. Ez ,a típus nem független attól a világtól,
amelyben ama kórtermi rémségek megeshettek. A tokba bújt ember azoknak a hatalmaknak
alázatos és undok szolgája, amelyeknek uralma alatt a kórterem dolgai
szükségszerűek és természetesek. Csehovnak egyik legérettebb můve ez a figura.
Mikor ezt a Balikovot, a vidéki gimnázium görög tanárát tollhegyre tűzi, már har-
mincnyolc esztendős, és művészi ereje teljében áll. Összetett és .mégis
átlátszó, tragikus és mégis komikus alakot teremt, zsarnokot és gyávát, sunyit és
pimaszt is egyben. Ez a figura groteszk lidércnyomásként fekszi meg a városka
lakóinak mellét. Mindenki tisztában van törpe belső formátu- mával, de mindenki
retteg a gonosz emberke mögött felsötétlő irdatlan .hatalomtál. Ez a betűrágó
formalista, ez a szikkadt erénycsősz, ez a csupa fül éberségű félember, ez a
spiclierényű mintapolgár elviselhetetlenné teszi az életet. Mikor meghal, a
közönség fellélegzik. De az öröm csak pillanatnyi. "Belikovot eltemettük -
olvassuk a novellában -, de hány ilyen tokbabújt ember maradt .még .köztünk, é, de
hány!" A csinovnyik halála, A sztyepp, A 6-os számú kórterem, A tokba bújt
ember Csehov novellatermésének leg- javához tartozik. De .korántsem tárják föl
teljes egészében a költő teremtő gazdagságát. Főként nem éreztetik a szerelem
világának azt a dúsan árnyalt, kifagyhatatlan bőségét, amellyel Csehov úgy
elbűvölte kora olvasóit, s úgy elbűvöl bennünket is. Mennyi fájdalmas és
szépséges érzés virul ki és hervad el ezekben a vidéki történetekben! Mennyi
reménykedő fellobogás és mennyi csalódás! Milyen ólmos súlylyal fekszi meg a
nehézkes, nyomott orosz élet az érzés lendülni vágyó szárnyait, hogyan fülled
önmagába, és torzul önnön ellentétévé az édes, fiatal vágy! Egy pillanatra se
higgyük, hogy mikor Csehov szerelemről szól, mintegy "kikapcsolódik"
korából. Ami ezeket a szerelmeseket megsápasztja és kiszikkasztja, az ugyanaz a
valóság, amely Cservjakov csinovnyikot halálba kergeti, vagy Ragin doktort a 6-os
számú kórterembe zárja. Sztarcev doktor és Jekatyerina komikusan boldogtalan,
szánalmasan meddő kapcsolatának két fázisában ("Janics") éppúgy a
társadalmi helyzet a végső bűnös, mint A tokba bújt ember tragikomé- diájában. S
nem fonódik-e össze bonthatatlanul az orosz élet egyetemes gondja A mezzaninos ház-ban
a boldogta- lanságba forduló szerelem szép és szomorú szálaival? Csehov szerelmesei
oroszok, és a XIX. század utolsó ne- gyedében élnek . . . V. Csehov nagy
színdarabjai: az Ivanov, a Sirály, a Ványa bácsi, a Három nővér és a
Cseresznyéskert. Sikerük nem volt egyenletes. Az Ivanov jócskán elsikkadt .az irodalmi
köztudatban, a Sirály első előadása a modern orosz színpadtörténet egyik
leggyötrelmesebb bukása volt. Csehov maga egész életében szabadulni szeretett volna a
színpad vonzásától, s mégis újra meg újra visszatért a síkos területre, Az
Ivanov: értelmiségi tragédia a nyolcvanas évekből. Hőse úgy indul, mint .aki
meghódítja az életet. Független, szabad szellem, tele tervekkel. S a viszonyok
lassanként megőrlik. Kifelé tehetetlen, befelé boldogtalan lesz. Afféle
"fölösleges ember". Házassága, amely legjobb hite szerint szerelmi
házasság volt, fullasztó rabsággá keseredik, anyagi ügyei hinárba húzzák.
Néhány pillanatra úgy tetszik, mintha egy fiatal leány villanyos és villanyozó
szerelme kiröpíthetné érzelmi nyomorából, mintha ez a szerelem megválthatná. De
Csehov nem a csodálatos megváltások költője, sokkal inkább az apró tények
könyörtelenségéé. Ivanov öngyilkos lesz, és szerelmes nők összekuszált
érzelmeit s egy züllő gazdaság kibogozhatatlan prablémáit hagyja maga mögött. A
Sirály 1896-ban került először bemutatásra az Alekszandrov Színházban.
Említettük, megbukott. Két év múlva a Csehov életében és diadalaiban oly lendítő
szerepet vivő Művész Színház újította fel rendkívüli sikerrel. Talán igazuk van
azoknak, akik ezt a drámát Csehov legszemélyibb alkotásának érzik. Olyan kérdések
körül csörgedez és forr itt a szó, amelyek szüntelenül foglalkoztatták Csehovot.
Főként az alkotóművészet természete körül. Két író áll a darab tengelyében.
Az egyik Trigorin, aki arrivált mestere a szó művészetének, de szenvedő rabja is
mechanizálódó eszközeinek. Igazi író, akit gyötör mestersége problematikája, s
akit termékeny, de fájdalmas elégedetlenség űz. Jelentékeny ember, aki azonban
mégis kisebb annál a formátumnál, amelynek a világ vagy éppen néhány álmatag
hódolója látja. A másik író a fiatal Trepljov. Kezdő és lázasan gyámoltalan.
Talán nem tehetségtelen, de nem is az a tehetség, aki szenvedélyes energiákkal tud
utat vágni magának az irodalmi világ bozótjában. Rossz konstelláció- ban
született. Szerelme, a gyönyörű Nyina, Trigorinhoz csábul tőle, az anyja meg, a
zsugori dáma, Trigorin kedvese, sértő bizalmatlansággal néz írói kísérleteire. A
vidéki élet eltorzítja, felmorzsolja. Mint Ivanov, ő is revolverhez nyúl... S mint
Ivanov történetében, a Sirály-ban is feltűnik a fiatal lány és az idősebb férfi
szerelme. S mint ott, itt is tragédiába fordul. A sok belső csődből végül is Nyina
szavai mutatnak fölfelé. Az elhagyott, de Trigorinba változatlanul szerelmes fiatal
színésznő fölemelkedik a szellem és érzelem romhalmaza ;közül, .aminek ezúttal a
csehovi színpad látszik, és izmosodó tehetségének egészséges mámo- rában indul
el - tűrni, élni és hinni. A Ványa bácsi a harmadik .nagy színpadi mű a csehovi
sorozatban. Két fókuszában két férfi áll. Az egyik Szerebrjakov nyu- galmazott
egyetemi tanár, .a másik a sógora, Vojnyickij Ivan, akit a darabban Ványa bácsinak
neveznek. Az öreg professzor a forrása itt minden romlásnak. Famíliája év- tizedeken
át hisz benne, hisz emberi rendkívüliségében, tudományos nagyságában. Ványa
bácsi magára vállalja egy birtok gondját, beleöli fiatal életét, s a birtok
jövedelmét áldozatos becsülettel szolgáltatja át a "nagy" Szerebrjakov-
nak. S aztán ráeszmél, hogy akiért az áldozatot vállalta, nem méltó az áldozatra.
A rendkívüli ember csak mutatós pozőr, a nagy tudós nem alkotott semmit, ami állaná
az évek ostromát. Ványa bácsi fellázad. Fellobog benne az elfojtott szerelem
Szerebrjakov fiatal, második felesége iránt, fellobban benne a vágy az önálló,
férfihoz méltó, szabad, nem szolgáló életre. Kevés híján gyilkosává válik a
profeszszornak. De aztán valami csehovi rezignációba borul min- den: folyik tovább az
élet anélkül, hogy a gyötrelmes kérdések megoldódtak volna. A kérdések nem
oldódtak meg, de :azért a személyek és dolgok bizonyos értékrendje tis tázódott.
Szerebrjakav mégiscsak mint leleplezett, utálatos, üres zsarnok vonul el .a színről,
bukottan akkor is, ha lát- szólag megtartotta pozícióját. Jelena, szép, fiatal
felesége, szintén nem marad meg folttalan ragyogásában: a belőle áradó inspiráció
nem bizonyult sem mélynek, sem igazán konstruktívnak. Illik ő Szerebrjakovhoz, még ha
nem bol- dog is mellette. Akik hátul állottak az értékek rendjében, azok glóriásan
fölemelkednek, .még ha bús vidéki sorsuk tovább folydogál is szűkös medrében. Ez
a Ványa bácsi megnő a munkában, a munkához való hűségben, ez a kis- ember
tisztábban és hatalmasabban áll előttünk, mint a gazdag és dicsőséges
Szerebrjakov-pár. S a fiatal és boldogtalan, de boldogtalanságában is bölcs és
építő Szonya s a Jelena szépségétől megperzselt, de eredendően tiszta vidéki
orvos, Asztrav fölébe nőnek a nagyoknak, a szépeknek, a gazdagoknak, az élet
munkátlan élvezőinek. Fölébe nőnek? Igen, bizonyos értelemben. Belső szépségük
felsugárzik, dia- dalmasan. Ám szomorú diadal ez: későn jött. Ez a Ványa bácsi
már nem szárnyal fel többé, ez a megindító kis Szonya ezen a birtokon fog
megőszülni a munkában, s ez az Asztrov Mihail kikezdett, bomlatag erőkkel vonszolja
:magát tovább a vidék porában. Csak sorsuk tanítása cseng töretlenül: Ne szolgálj
hamis bálványokat! Vedd kezedbe napjaidat! Légy ember :az emberek között! A negyedik
dráma a Három nővér. Három vidéki leányról szól ez a nyugtalan és nyugtalanító
történet. Az új évszázad első esztendejének .első hónapjában mutatta be a
Művész Színház. A "kárba veszett szépség" drámája, ahogy Jermilov
nevezi. Maga Csehov azt szerette volna hangsúlyozni ebben a játékban, ami könnyed, ami
megmosolyogni való, ami operettszerű. De ezek a fo galmak nagyon is összetettek,
rétegesek nála, és kevéssé fedik a szavak hagyományos tartalmát. Van itt
könnyedség bőven, mosolyogni is van alkalom, s az operett groteszk és bohó gesztusai
sem hiányoznak. De mindez valami fájdalmas kísérőzenével jelentkezik, s
nyugtalanítóan elmélyül. Ezek a nővérek nem boldogak. Valami érthetetlen
haszontalanságban múlnak napjaik, lassú; finom por szitál rájuk, forró és
értelmetlen szerelmek kísértik meg őket, úgy vágynak a vidék sarából Moszkvába,
hogy majd beleszakad a szívük. Egy hadnagy a légkör elviselhetetlen tikkadtságából
és terméketlenségéből olvassa ki a holnapot: "Hatalmas förgeteg közeledik . .
. Dolgozni fogok . . . Minden ember dolgozni fog!" Az utolsó dráma :a
Cseresznyéskert. Erről részletesebben szólunk, s ami mondanivalónk van róla, az
részben visszafelé is világíthat, a drámasor korábbi tagjaira. Jermilov
monográfiájában többek közt ezt a mondatot olvassuk a Cseresznyéskert-ről: "A
darab minden helyzetét a szabad és víg kacagás hatja át." Ez az állítás
meghökkent. Az első jelenetekben egy öregedő asszonyt látunk zokogni, aki mögött
szerelmi csalódások állanak, s aki azért jött haza Párizsból Oroszországba, mert
itthon dobra akarják verni kis birtokát, a szépséges, ősi cseresznyéskertet. Aztán
egy fiatal lány idézi reszketve apja halálát s a család legiszonyúbb emlékét,
öccsének, a gyönyörű kis Grisának a vízbe fúlását. Később ez a leány
véletlenül meghallja, mikor az édesanyját amolyan rosszfélének szapulja egy
nagybácsi. Egy véndiák a végletekig felindultan vallja meg rettentő napjait
szerelmesének, az "éhséget és nyomorúságot, beteg- séget és csavargást . .
." S az utolsó felvonás azzal zárul, hogy Firsz, a nyolcvanhét esztendős,
halálosan beteg inas, akit véletlenül bezártak az otthagyott lakásba, -erőtlenül
ledől egy kanapéra. S a végső színpadi instrukció: ". . . moz- dulatlanul
fekszik. Távoli hangot hallani, amely mintha az égből jönne: elhaló, szomorú
zengés, a megpattant hárfa- húr hangjára emlékeztet. Utána mély csönd, melybe csak
a fejszák tompa zuhogása csap bele a cseresznyéskert felől." Íme a színmű,
amelynek ,;minden helyzetét a szabad és víg kacagás hatja át". És mégis,
Jermilovnak bizonyos ér- telemben, a dráma mozzanatait tágabb perspektívában nézve,
nagyon is igaza van. Mert az elpergő, lényegük szerint is múlékony jelenségek
mögött itt mégiscsak a történelem mozdul előre - vidáman és hatalmasan. Szabad és
víg kacagást hallat az Idő, diadalmasan átlépve hervatag érzékenységeken, apró
tökéletlenségeken, felszínes fájdalmakon. Szabad és víg kacagás csendül az orosz
sors mélyéből, mert a históriai szakadékba csak :azok hullanak bele, akik már amúgy
is túlélték magukat, de akik élni méltók a szakadé- kon túli új életet, azok -
Trofimov és még inkább Ánya - átszökellenek a válság mélye fölött. Mi ez a
"cseresznyéskert"? A régi idők megszépült jelképe, amely a nemesi élet
százados poézisét lengeti lombjai között? Vagy a jobbágyi szenvedés szimbolikus
emléke, s minden leveléhez megkínzott parasztok sóhaja s vére tapad? Vagy
"magának a hazának szép képe tűnik itt elénk" - ahogy Jermilov mondja? A
megújuló Oroszország szép- ségeinek eljövendő foglalata - a-hogy ugyanő érezteti?
Úgy tetszik, mindez együtt, egyszerre. A csehovi szimbolika különösségéről van itt
szó. Arról, hogy nála nehéz a jelképet konkrétan és határozottan odakötni
egyetlen jelentéshez. A dolgok valamelyest lebegésben vannak, átderengenek egymáson,
kontúrjaik puhák és omlékonyak. A játék részletei két- és többértelműen
foszforesz- kálnak, csak az atmoszférában adott lényeg szilárd. Az olvasó vagy
néző tétován tapogatózik rokon- és ellenszenveivel -a figurák között. Akit
már-már átölelne az együttérzés karjaival, az egy váratlan és leleplező
vallomással, amelyben hitványsága tárul elő, kisiklik az ölelésből. S aki- től
viszolyogva fordul el az egyik jelenetben, az később váratlan bizalommal kér
menedéket rokonszenve karjai között. Csehov számára - legalább drámáiban - nincs
végképp elveszett ember. Már tudniillik olyan ,értelemben, hogy nincs figurája,
akivel egy-egy pillanatra együtt ne érezne, aki .egy mondat .erejéig meg ne rezzentené
a szívét. Nem a nil humani óhumanista bölcsességéről van itt szó. S nem arról,
hogy ez a költő elvtelen lágysággal reagál minden emberi gesztusra. Éppenséggel nem
erről. Hanem arról, hogy minden fontos neki, ami az emberrel kapcsolatos. Két-
ségkívül ott rezeg ezen a magatartáson a polgári humanitás visszfénye. S
kétségtelen az is, hogy amit Csehov apolitiz- musának szakás mondani, annak a
gyökereit itt kereshetjük. Csehov még nem szelektál embereket és jelenségeket azzal
a forradalmi eréllyel, mint Gorkij és a későbbiek. Milyen sokértelmű figura
például ebben a játékban Lopahin! Parasztból lett kalmár, józan és egészséges.
Bölcsen megjelöli .az utat, amelyet az idő a pusztuló famíliának még fenntartott:
el kell adni, parcellázni kell a cseresznyéskertet villatelkeknek. Bölcs és
rokonszenves gondolat, s aki elgon- dolta, józanul és jól, segítve és reálisan
gondolkodott. De ugyanaz a Lopahin ugyanakkor lomposan és érzéketlenül beletapos
mindabba a szépségbe, amely a cseresznyéskert körül lebeg, durván beletenyerel egy
olyan finom és érzékeny szövevénybe, amelyet csak gyöngéd ujjakkal volna szabad
illetni. Egyfelől a család okos barátja, aki beteg és idejüket múlt illúziókkal
szemben a valóság emberséges megoldásait kínálja, másfelől a kapitalista idők
friss és lelketlen ragadozója, aki az utcára teszi a ,koldusbotra jutott családot.
Úgy tetszik, nem is jellemprobléma ez elsőrenden. Az idők, .a mozduló történelem, a
forduló szituáció formálja ezt az emberi képletet, vonzó és félelmetes jegyek- nek
ezt a dialektikus egységét. S ha a véndiák Trofimovban s az üde Ányában látjuk - s
ugyan ki másban láthatjuk? - az előremutató, a "katasztrófát" izmosan
túlélő figurákat, nem :kell-;e bennük is észre- vennünk valami sajátos csehovi
ellensúlyt, pozitivitásuknak valami .kis humanizáló, közelbe hozó, a hitelességet
biztosító árnyát? (Mennyi lehetősége jelzőinkben a félreértésnek, mennyi alkalma
a félremagyarázásnak! Mintha árnyék nélkül nem lehetne egy emberi figura .hiteles
és közeli!) Kivált Trofimov tetszik itt-ott aggasztóan és megindítóan esendőnek.
Ez a harmincesztendős diák, aki oly harcos szavakat talál felháborító nyomorának a
jellemzésére, s oly lelkesen színezi az orosz és emberi jövendőt, bizony nincs
híján jó adag keszegségnek. Akárhogy is nézzük, "pozitív hősnek kissé
ösztövér, másodrendű. Még Ánya is, akiről a csehovi játék méltatói joggal
ejtenek olylíraian elragadtatott szavakat, még ez a bűbájos szűz is mutat efféle
"hitelesítő" árnyakat. Csehov alakjai valóban nem nőnek az égig, s Ánya
is csak az utolsó pillanatban, a család és az osztály bukását jelképesen sűrítő
házelhagyás pillanatában nő meg egy győzelmes önbizalommal felcsendülő mondatban.
Egyébként - négy felvonáson keresztül - csak a szelíd és jóságos
jelentéktelenség méretei közt mozog: hamvas és kedves,, tiszta és üdítő, bátor
és ígéretes és - jelentéktelen. Csehov maga úgy instruálta a színházat, hogy a
Cseresz- nyéskertet operettes-bohózatos elemekkel meghintett víg- játéknak kell
játszani, s nagyon meghökkent, mikor arról értesült, hogy a játékkal ismerkedő
művészék lírikus tónu- sokat, részvétet és melankóliát hallanak ki a
jelenetekből. Mire kell itt gondolnunk? Talán arra, hogy a szerepvállaló művészek
korábbi Csehov-játékok igézetében közeledtek az új műhöz, s a Cseresznyéskert-be
belelátták, belehallották előző Csehov-élményeik színeit-zenéjét; s hogy Csehov
kissé a maga új és újító szándékain, .keményedő és radikalizálódó
szemléletén keresztül ítélte döntőnek mindazt, ami itt derű- sen kegyetlen és
vigjátákian elintézett, s látta járulékosnak és hátterinek, ami itt líra és
rezdülő humánum. Bonyolult kérdések ezek, s úgy tetszik, még azoknak is
fáradalmasan bogas problémák, akik az orosz nyelv, az orosz színjátszás és - nem
utolsósorban - az orosz társadalom történetét közvetlenül és otthonszerűen élik.
Firsznél, a kilencven felé totyogó inasnál meg kell egy kicsit állani. Mit szeretünk
rajta? Semmi esetre se m azt, hogy egész életét, minden erejét, a testét, a lelkét
odaadta ezeknek a másod- és harmadrendű nemesuraknak, s méltatlan szol- gálatot
vállalt mind a sírig. S nem azt, hogy egyetlen pil- lanatra sem lázadt és lázad fel a
szolgasor ellen, hogy egyet- len szippantásnyit sem érez meg a közelgő szelek jó
szagából, s hagy nem szenved a szolgaságban, hanem jól érzi magát, nem is
akárkinek, hanem embernek, valakinek. Azt sem, hogy szerencsétlenségnek mondja a
jobbágyfelszabadítást, hogy nyilván minden idegszálával az urak pártján áll, a
jobbágyokkal, a szegények kel szemben is. Akkor hát? Nem is szeretet talán, amit
iránta érzünk, hanem a szánalomnak egy sajátos változata. Szánalom azon, hogy az
emberi értékeknek egész konglomerátuma rendeli itt magát méltatlan érdekek alá.
Hűség, becsület, szorgalom, munkaerő, szívbéli gyöngédség s egykor talán friss
értelem fogott össze ebben a .megindító szolgában, hogy évtizedeken át puhára
bélelje néhány szeszélyes hölgy és üres fejű nemes úr napjait. Ha- ragudnunk
kellene rá, s mi szánjuk-szeretjük. Mikor az üres házban rázárják az ajtót, s
mintegy önnön koporsójába fek- szik bele, aggódva gondol gazdájára, aki
"biztosan megint nem vette fel a bundáját . . . .a könnyű felöltőben ment el .
. . ezek a könnyelmű fiatalak . . . ha én nem vigyázok rá- juk . . ." Íme, ez a
szolga, öntudatlanul, úgy menti meg emberméltóságát, hagy a család
".apjává" költi át magát önnönmaga szemében, vigyázó, gondos és
szigorú apává - holott a kutya sem törődik vele, azt se tudják a távozás zavaros
pillanataiban, hol is van voltaképpen. Hazudik ma- gának az öreg Firsz, valakivé
hazudja magát, hogy értelme legyen, emberi értelme életének. Meg kellene őt
vetnünk, és mégis költői, meleg képet viszünk róla magunkkal a színházból.
Talán mert olyan agg és tehetetlen, hogy bírálni már nem illik, nem lehet? Vagy mert
emberi értékeit absztra- háltan látjuk, függetlenül attól, milyen semmis célok
szolgálatában koptak el? Vagy mert belső zugainkban még ér- zelmes nosztalgiák
lappanganak ilyen "derék", öreg, az úri érdekekbe embertelenül, utolsó
szemerjükig felszívódott szolgák iránt? Bonyolult dolgok ezek. A Csehov-irodalomban
sok szó esik a csehovi drámák "cselekménytelenségéről", arról, hogy
ezekben a játékokban alig-alig történik valami, ami a szokott drámai konfliktusokra
emlékeztetne. S hogy itt a drámai mozgás csak a "víz alatti áramlás"
jelenségével érzékeltethető. Igen, itt valami lényegeset pedz a kritika. Valóban
úgy tetszik, mintha a csehovi színpadon valami szüntelen 'almatag lézengés foly- na,
kissé céltalan és kusza szövevénye valami bizonytalan, játékszerű életnek. Semmi
kétség benne, ez az író nem barátja a drasztikusan érdekes fordulatoknak,
amelyektől csak úgy porzik a deszka. A csehovi színpad sajátos atmoszférá- jában a
dolgok súlya megváltozik, a nehézkedési törvény módosul. Esnek itt tétova
legyintések, amelyektől elszorul a néző szíve, elrebbennek félbe tört szavak,
:amelyek után tragédiás feszültség marad ,a színen. Viszont revolverek is dörögnek
anélkül, hogy a döntés végsőkig sűrített pillanatai ráznának meg bennünket. Az
Ivanov-ban a főhős agyonlövi magát a negyedik felvonás végén, s az eldördülő
pisz- toly hangja semmivel sem hangosabb, mint egy logikus és elmaradhatatlan pont egy
gonddal kidolgozott, hézagtalan mondat végén. Ez a dráma nem mestermű, de a víz
alatti áramlás, a cselekmény alatti cselekmény, a dolgok sajátos csehovi
gravitációja ebben is érezhető. Ivanov igazában már régen halott, mikor a szerzői
instrukció parancsa szerint közvetlenül a függöny legördülte előtt
"félrefut, és agyonlövi magát". És Trepljov öngyilkossága a Sirályban
megint csak nem valami olyan ,,esemény", amely váratlanul robban be a történetbe,
.a színpadra. Ez a boldogtalan fiatalember már előbb, a szemünk láttára,
tökéletesen kiszigetelődött az életből, s a "jobbról odakint lövés"
utasítása csak a cselek- mény, a hagyományos "cselekmény" síkjában
realizál valamit, ami belül - szereplőkben és nézőben egyaránt - már korábban
,;megtörtént". Hogy Ványa bácsi lövöldözésének mi az igazi értelme, arról
Jermilov ír mélyen és igazán. "Csehov iróniával kezel minden külső
drámaiságot, például Ványa bácsi lövöldözését. Emlékezzünk a lövöldöző
mélységesen civil, nevetséges szavára, amikor elsüti a revolvert: »puff«. Ezzel
aláhúzza, milyen idegen Ványa bácsi egész lényétől ez a drámai effektus . . . nem
változtat semmit, sem Vojnyickij életén, sem az életen általában." Akik a
csehovi dramaturgia jelentőségét nem foghatták fel, mert a korábbi drámatechnika
hagyományaihoz és nor- máihoz mértéh az új játékokat, azok hajlamosak voltak arra,
hogy Csehovot olyan kísérletező költőként regisztrálják, .aki "nem ismeri a
színpadot". Őszintébben fogalmazva ez annyit jelent, hogy Csehov nem ismeri azt a
XIX. századi trükk-készletet, amelyet a .korabeli kritika mint időtlen műfaji
követelmények rendszerét tisztelt. Csehov valóban "nem ismerte",
pontosabban: nem ismerte el ennek a trükkrendszernek, ennek a technikai normának a
változhatatlan érvényét. Lazított és újított rajta anélkül, hogy a műfaj
legmélyebb s valódi követelményeivel szembekerült volna. Hogy a hagyományos színpad
igényeit is jól ismerte, s hogy tehát újításai nem holmi őstehetséges
naivságból, véletlen rálelésből származnak, hanem tudatos művészi elszánások
eredményei, azt világosan kiolvashatjuk apróbb színpadi műveiből. Noha helyenként
ezeken is megérzik az új forma sajátossága, és egy-két ponton ezekből is felbúg a
csehovi "vígjáték" különös lírája, nagyjából mind arra val- lanak,
hogy mesterük, ha nem igazodott magasabb igényeihez, kellő biztonsággal és otthonosan
mozgott a régi színpadon, a régi dramaturgiában is. Ha "nem igazodott magasabb
igényekhez" - ebben a szólamban van valami igazságtalan. Elég volna talán ennyit
mondanunk: ha tradicionális módon kereste a sikert . . . A Hattyúdal-ban
Szvetlovidov, az öreg színész éppen jutalomjátéka estéjén döbben rá - ittasan -
élete csődjére, s a színházi hagyományból jól ismert melodramatikus formában vet
számot beszűkült távlataival. A Medvében Popova és Szmirnov marakodása egészen a
régi vígjátékok receptje szerint fordul happy endbe. A Háztűznéző - egyike a
legigényesebbeknek a kisdrámák között - megint csak a hagyományos technikát
mutatja: nem több dramatizált anek- dotánál, amely hol Arany Fülemilé-jét, hol -
még inkább - Tompa Három a daru-ját juttatja a magyar olvasó eszébe. A Nyári
tragédia éppenséggel szokványos kabarétréfa csupán, a műfaj jól ismert
túlzásaival és felszínességével. A Lakodalom-ban már több a csehovian új. A
jelenet közép- pontjában álló kis szélhámos ötlet reális és egyéni színek
,közt bomlik ki, puhábban és líraiabban, mint sok mechanikusabb, kalkuláltabb
rokonjátékban. A Jubileum ugyancsak érettebb hangokat üt meg, itt már
emberi-társadalmi hazugságok lepleződnek le, s a játék a tragikum és komikum
végletei közt táncol, de még mindig közel mindenhez, ami a színpadon ismerősen
hathatott. A dohányzásról szóló monológ - végül - szakasztott úgy humorizál,
ahogy a műkedvelő célokra szerkesztett "magánbeszédek" sokfelé, nálunk
is, humorizáltak a századforduló táján - ha talán egy fokkal mélyebben és célba
vágóbban is. Ne tévessze meg az olvasót a kritikaibb hang, amelyen Csehov
kisdrámáiról szólunk. Ezzel a hanggal csak azt az értékkülönbséget akarjuk
jelezni, amely köztük és a Három nővér vagy a Cseresznyéskert közt van.
Máskülönben ezek az apróbb játékok - a maguk műfaji keretei között - többnyire
kitűnő munkák, egyikük-másikuk máig is hervadatlanul hat a színpadokon s nem is
csak költőjük hazájában.
VI. Némely irodalomtörténetírók Csehovot a régi realista iskolához, szorosabban
Turgenyevhez és Tolsztojhoz kapcsolják, s egyben úgy tüntetik fel, mint aki már
áthajlott a századeleji dekadensekhez. Ilyenformán tehát a régi klasszikusokat
mintegy összekapcsolta a modern szimbolistákkal. Anélkül hogy egy pillanatra is
elfogadnók Csehovnak ezt a láncszem-szerepét (egyébként akár Scsedrinig, sőt
Gogolig visszakapcsolhatjuk őt), el .kell ismernünk, hogy a külsőséges szemlélet
számára megvan ennek a ,koncepciónak az alapja. Hogy Csehov a turgenyevi vagy tolsztoji
realizmushoz kapcsolódik, abban semmi kétség. Hogy a dekadens szimbolistáknak is
rokona, az már több is, mint kétséges. Persze a külszín mutathat ilyesmit. Ha valaki
a Sirály vagy a Cseresznyéskert jelképi értékét próbálja megállapítani,
olyasféle ingadozást érezhet, olyasféle egybemosódását él- heti meg a felködlő
lehetséges megoldásoknak, mint a szimbolista lírikusaknál. S .a külszín az
impresszionistákkal is rokonítja Csehovot. Tagadhatatlan, hogy színrakásában van
valami olyas könnyed puhaság, amilyet az impresszionista lírában talál az ember. S
aki a dekadencia vonásait a felszínen keresi, az talál annyi lankadtságot, annyi
fáradt rezignációt Csehov novelláiban és színpadi játékaiban, ameny- nyi
elegendő a dekadencia szokványos fogalmához. Aki :azonban mélyebbre ás,
nyilvánvalóan mást talál. A felszín alatt erőt és szándékot tapintunk. Ez a
művészet lényegében konstruktív, protestáló és felfelé mutató. Kritikaisága
legdekadensebb pózai és álarcai mögül is meggyőzően sugárzik. Pózokat és
álarcokat említünk, de igazában egy sajátos, egyszeri formáról van itt szó, amely
részben rejti, részben hatásosan kiemeli a valódi tartalmat. Rejti - ezen azt
,értjük, hogy a hang, az előadói mód, a bágyadtnak tetsző, "szürke alapon
szürkével" festegető technika, az irónikus és önkritikus melankólia
el-eltakarja az igazi mondanivaló erélyét, erejét, dinamikus határozottságát.
Hatásosan kiemeli, ezzel meg azt akarjuk mondani, hogy ez a csehovi lankatag tónus
minduntalan ráeszméltet - éppen az ellentét erejénél fogva - a mélyebb tartalom
aktív energiáira. Két lankadt és fakó jelző közül olykor vadabban villan fel a
düh és keserűség, mint vaskosabb, ádázabb szavak harsányan fortyogó üstjéből.
Csehov valóban összeköti .két láncszemét az orosz irodalom törtéetének, de ezek a
láncszemek nem azok, amelyekre a polgári tudomány gondolt. Illetve: az első láncszem
valóban a klasszikus arasz realizmus. A másik azonban nem az impresszionista-szimbolista
dekadencia. Csehov igazában és lényegében inkább a felé az új realizmus felé
mutat, amely Gorkijban találta meg első mesterét. Barbár .túlzás
volna Csehovban a szocialista realizmusnak valamiféle előfutárát sejteni. Erről szó
sem lehet. De a polgári esztétika gesztusával szemben, amely Csehovot jórészben a
dekadencia kategóriájába préselné, nem szabad ki ;nem mondani, mennyivel közelebb
állott lelke mélyén ez a nagy mester azokhoz, akik érezték és vállalták a
művészet társadalmi felelősségét, mint azokhoz, akik ezt a felelősséget
körömszakadtáig tagadták. Csehov jórészt apró, érzékenyen és fájdalommal
csiszolt tükörlapocskákból rakta ki a kor hiteles és lényegileg teljes
ábrázolatát. Egy múló világ omlatag formáit és halványuló színeit rögzítette
meg, gyöngéden és mégis hatalmasan. Hatalmasan, mert ezek mögött a formák és
színek mögött delejesen éreztetni tudta, hogy nem az Ember és Világa süllyed itt el
,menthetetlenül, hanem csak az embernek és világnak az a kiszikkadt és elvénhedt
arca, -amelyet a századforduló mutatott. Ez a delejes, olykori lappangásában is
félreérthetetlen történelmi jelzés emeli Csehov művészetét végképp a
világirodalom klasszikus értékei közé.
copyright © László Zoltán 1999 - 2015
e-mail: Literatura.hu