Sirály
Tarján Tamás

In: 77 híres dráma

Szereplők: IRINA NYIKOLAJEVNA ARKAGYINA; KONSZTANTYIN GAVRI- LOVICS TREPLJOV; PJOTR NYIKOLAJEVICS SZORIN; NYINA MIHAJLOV- NA ZARECSNAJA; ILJA AFANASZJEVICS SAMRAJEV; POLINA ANDREJEVNA SAMRAJEVA; MÁSA; BORISZ ALEKSZEJEVICS TRIGORIN; JEVGENYIJ SZERGEJEVICS DORN; SZEMJON SZEMJONOVICS MEDVEGYENKO
I. FELVONÁS. Trepljov, a fiatal író modern szellemű színdarabot készül bemutatni nagybátyja, Szorin birtokán, a tó melletti holdfényes színpadon. A technikai trükköktől kísért monológot szerelmére, Nyina Zarecsnajára, a szomszéd földbirtokoscsalád szeretetéhes leányára bízta: A formabontó művel az ifjúság üzenne hadat a korszerűtlen életszemléletnek, a begyöpösödött művészetfölfogásnak. Az alkalmi előadás kis közönségének soraiban ugyanis ott ül Arkagyina, a híres színésznő, Trepljov anyja, aki nyaranta itt, testvérénél pihen. Vele van hódolója, Trigorin, a neves író is. A létegészet átfogni akaró "dekadens" szöveg azonban nem arat sikert; a szerző a pusmogás hallatán sértődötten berekeszti a produkciót. Aligha segít rajta a művelt, idősödő Dorn doktor tanácsa, miszerint csak folytassa, és "azt ábrázolja, ami fontos és örök". A balul sikerült est után Nyina sietve hazamegy. A házon általános idegesség lesz úrrá.
II. FELVONÁS. A kánikulában buzgó semmittevéssel telik az idő. Trepljov jobb meggyőződése ellenére "aljasul" lelő egy sirályt, és azzal mutogatja az élettelen madarat, hogy: "Nemsokára ugyanígy megölöm magamat is." Nyinát elbűvöli a kiégett, cinikus, de nem tehetségtelen és önkritikával is , rendelkező Trigorin fejtegetése életről és irodalomról. Arkagyina sejdíti ugyan, .hogy fiatal vetélytárssal kell számolnia, ám úgy dönt, egyelőre nem távoznak.
III. FELVONÁS. Konsztantyin kis híján beváltotta szavát: főbe akarta lőni magát. Anya és bekötött fejű fia emberként, mű- vészként, két nemzedék képviselőjeként csúnyán összekapnak: Arkagyina most már vinné magával, viszi is a fölkavart lelkű, Nyina iránti érdeklődését nem is titkoló Trigorint. A színésznő teátrális szerelmi vallomással igyekszik magához láncolni az ingatag férfit. Ám egy lopott pillanatban az író még moszkvai találkát tud megbeszélni Nyinával, aki szökésre szánta el magát, hogy a színészi pályát választhassa.
IV. FELVONÁS. Két év telt el a legutóbbi események óta. Szorin egészsége megromlott, a Medvegyenko tanítóval boldogtalan házasságban élő Mása már alig-alig ábrándozik reménytelen szerelméről, Konsztantyinról; Dorn doktor nem szánta rá ma- gát, hogy agglegényéletét a Polina Andrejevnával - Mása anyjával - való bizonytalan kapcsolatra cserélje. Csak Trepljovnál mutatkozik kedvező változás: igazi író lett belőle, "még pénzt is küldözgetnek a folyóiratok". Ennek ellenére csak súlyosbodott magánya, boldogtalansága. Arkagyina is újra itthon van, hogy ápolja bátyját. Megjött Trigorin is, aki a Nyina-kaland után újra a színésznő szoknyáját őrzi. S a borzongató őszben váratlanul betoppan Nyina is. Trigorintól fogant gyermeke meghalt, színésznőként csalódások és kudarcok érték - mégis úgy érzi, nincs örök vesszőfutásra kárhoztatva. Az egykor lelőtt madárra visszautalva hajtogatja: "Én sirály vagyok..." Szenvedései közepette érett, "mámoros" színésznővé vált. Azt reméli : a szenvedések elviselésének alázata és a színi pályába vetett hit mostani otthontalan barangolása után megnyugváshoz és örömteli munkához segíti. Konsztantyinnak csak barátságot ígér -Trigorin iránt változatlan vonzalmat táplál, de már nem akarja többé látni. A holtfáradt Nyina bizakodva és büszkén hagyja magára Trepljovot. Konsztantyint írói sikerei sem vigasztalják, képtelen erőt meríteni Nyina szavaiból. Összetépi, szétdobálja kéziratait, és ezúttal már nem hibázza el az öngyilkos golyót.


Csehov
Kardos László

In: Közel és távol CSEHOV

I. Anton Pavlovics Csehov 1860-ban született Taganrogban. Nagyapja makacs, indulatos és értelmes paraszt volt, aki háromezerötszáz rubelen váltotta meg a jobbágysorból magát, feleségét, gyermekeit. Intéző lett egy földesúri birtokon, az alája rendelt jobbágyoknak kemény kezű zsarnoka. A költő apja vidéki fűszeres volt, tehetséges ember, aki festegetett, és egyházi énekkart szervezett. Csehov később így emlékszik vissza egyik levelében ezekre az évekre: "Gyermekkoromban vallásos oktatást és ugyanolyan nevelést kaptam, egyházi énekkel, templomi bibliaolvasással és katekizmussal, a hajnali mise pontos látogatásával, kötelező ministrálással és harangozással. No és mi van belőle? Ha most visszagondolok gyermekkoromra, elég sötétnek látom: vallásom, az nincs . . . számunkra a gyermekkor csak gyötrődést hozott." A művészlelkű és hitbuzgó fűszeres brutálisan verte gyermekeit, a pult mögé is beállította őket. A kis Antonnak meg kellett tanulnia az apró szatócsi szélhámosságokat , az üzleti könyvek kezelését, a :kuncsaftokkal való mézesmázos b szédet. Mellékesen szabóságot is tanult. Meg kell adni, a különc apa gonddal iskoláztatta is gyermekeit. Gimnáziumba járatta őket, zenetanítókat fogadott melléjük, nyelvtanárokról is gondoskodott. Ő maga igazában mélyen szerencsétlennek tudta magát, s azt hitte, azért szerencsétlen, mert keveset tanult. A fiaiban akarta pótolni, ami belőle hiányzott. A taganrogi gimnázium nem volt üdítőbb intézmény, mint a fűszeresotthon. Korlátolt, tokbabújt emberek tanítottak itt. Rabszolgalelkeket neveltek. Csehovnak még férfikorában is lidércnyomásos álmai voltak diákéveiről. Egyébként a család hamarosan tönkrement. Moszkvába költöztek, de a kis Anton ott maradt Taganrogban, egyedül. Házitanítóskodásból tengődött. Ateista volt és materialista, de a politika alig érdekelte. Mikor elvégezte a gimnáziumot, áttelepedett ő is Moszkvába, a családi nyomor kellős közepébe. Két bátyja alkoholista volt, apja havi harminc rubelért robotalt egy boltban, anyja varrt. Antosa medikus lett, és élclapokba dolgozott. Még nem volt húszesztendős, mikor a letört családnak felelőse, eltartója lett. Eltartója és ráncba szedője. "Anton akarata parancs volt" - emlékszik a családi krónika. A "nyolcvanas évek" időszaka volt ez, a II. Sándor megöletésére következő földesúri rémuralom kora. De kora egyszersmind a roppant nyomás alatt hősiesen bontakozó haladó gondolatnak is. Csehov megszenvedi a kor nehéz nyomását, de megérzi az elnyomatás mélyéből felcsapó frissebb légjárást is. Huszonnégy éves korában elvégzi a moszkvai egyetemet, s vidéki kórházakban orvoskodik. Nem sokáig. Megjelennek első novelláskötetei, s az írói szenvedély fölibe kerekedik az orvosi becsvágynak. Huszonhat éves korában munkatársa lesz a konzervatív Novoje Vremjá-nak. Mikor barátai ezt szemére hányják, elég gyámoltalanul, a politikától távol álló ember módjára okoskodik. "Egy újságnak - véli - van ötvenezer olvasója. Ennek az ötven-, negyven-, harmincezer olvasónak sokkal hasznosabb, ha tőlem olvas ötszáz ártalmatlan sort, mintha azt a kártékony ötszáz sort kapja a tárcarovatban, amelyet betesznek, ha én nem adok cikket. Én minden lapba írok, ahová hívnak." Huszonhét éves, amikor Ivanov című drámáját bemutatják, huszonnyolc, mikor az Akadémia Puskin-díjjal tünteti ki, harminc, mikor Nizsnyij-Novgorodon, Tamszkon, Irkutszkon keresztül Szahalin szigetére utazik, a fegyenctelep tanulmányozására. Áprilisban indul el, júliusban ér oda, októberben kerekedik fel, és a Csendes- és az Indiai- óceánon át decemberben ér újból Moszkvába. Izgalmas útjából művészi erejű, humanista élményeivel megrendítő, nagy útirajz születik. Most már népszerű, arrivált író. Egy kis birtokot vásárol Melihovóban, francia és olasz földön utazgat. A Novoje Vremjá-val már. régebben sza- kított. Tolsztojjal és Gorkijjal barátkozik. Nagy színpadi kudarcok és nagy színpadi sikerek izgalmait éli meg. Harminchét éves korában tüdőbaja elsúlyosodik, vért köp. Eladja a melihovói birtokot, és Jaltába költözik, ahol há- zat építtetett. Negyvenegy éves, mikor feleségül veszi Olga Knipper színésznőt. Negyvenkettő, mikor lemond akadémiai tagságáról, így protestálva az ellen, hogy Gorkijt megfosztották az akadémiai tagságtól. Negyvennégy éves, mikor a Művész Színház bemutatja a Cseresznyéskertet. Ekkor már alig áll a lábán. Köhög, fáradt, a beleivel is baj van. Elviszik Badenweilerbe, de sem ő maga, sem orvosai nem bíznak már felépülésében. Július elsején meghal. Felesége ezt írja utolsó perceiről: "Még néhány órával halála előtt megnevettetett egy kigondolt mesével. Három súlyos, izgalmas nap után estefelé megkönnyebbült. Leküldött a parkba sétálni, mert azokban a napokban nem mozdultam mellőle, és amikor visszajöttem, azon nyugtalankodott, miért nem megyek vacsorázni . . . Az éjszaka kezdetén felébredt, és életében először, kérte, hogy hívjunk orvost . . . A doktor eljött, és pezsgőt adott neki. Anton Pavlovics felült, és jelentősen, hangosan mondta az orvosnak: »Ich sterbe«.. . Aztán fogta a poharat, arccal felém fordult, rám mosolygott az ő csodálatos mosolyával, és azt mondta: »Már régen nem ittam pezsgőt . . . Nyugodtan kiitta az egész poharat, lefeküdt bal oldalára, és nem sakkal utána örökre elhallgatott."
II. Csehov nem volt forradalmár, nem volt marxista. Amit a marxizmusról tudott, az nem födte eléggé pontosan a forradalmi szocializmus lényegét, idevágó értesüléseiben hiányokat, a marxizmusról .alkotott képén, fogalmán letagadhatatlan torzulatokat kell látnunk. Viszont nem kétséges, hogy minél idősebb lett, s minél dúsabban szaporodtak tapasztalatai, annál közelebb jutott a szocializmus valódi értelméhez, helyenként egészen közel. Amint az új század első ígéretes szelei megcsapták, varázslatosan felfrissült, szinte megújhodott. A beteg író, akiben ott settengett a tüdővész, s aki sohasem tudta, melyik pillanatban csap föl újra torkán a vér, olyan viruló izgalommal nézett ,a holnapba, mintha sorsa kötelezvényt adott volna neki még ötven esztendőre. Egyik írótársa így emlékszik ezekre a napokra: "C5, .aki korábban elfordult a politikától, most szívvel, lélekkel belémerült, másként, mást olvasott az újságokban, mint azelőtt. A pesszimista és legalábbis szkeptikus beállítottságú Csehov hivővé lett. Nem abban hitt, hogy kétszáz év múlva szép lesz az élet, mint můveinek alakjai mondtál, hanem abban, hogy ez a szép élet már közvetlen közelből integet, hamarosan egész Oroszország átalakul új, ragyogó, örvendetes módon. És Csehov teljesen megváltozott: élénk, lelkes lett, megváltoztak a mozdulatai, másként csengett a hangja . . ." De politikai ábrándjairól, reményeiről azelőtt sem, sohasem hagyta kétségben olvasóit. Humanitását, kora hibáival szembeforduló erélyét, a jobb iránti heves fogékonyságát nemcsak közvetve, nemcsak figurák vonásain és novella- szituációk céltudatos finomsággal rendezett ábráin keresztül éreztette, hanem olykor 'közvetlenül is, váratlanul .kitörő próféciákban, agitatív erővel megfogalmazott álmokban. Ha volt valaha művésze a szónak, akitől távol állott a művészietlen, stílustörő publicisztikus deklamálás valamely szépirodalmi szövegkörnyezetben, Csehov bizonyára ilyen művész volt. S mégis akárhányszor feltör belőle, szinte "cseho- viatlan" lendülettel, a jobb jövő hite: a rezignált, tompára fegyelmezett színek közt hirtelen ragyogó látomások kápráztatnak. "Felragyog még az új élet hajnal - hirdeti Ivan Dmitrics a híres kórterem-novellában -, az igazság győzedelmeskedik, és eljön a mi napunk! Az ükonokáink megérik. Szívből köszöntöm őket, és örülök, örülök az ő boldogságuknak! Isten segítsen benneteket, barátaim!" Tuzenbach hadnagy így vall titkos reményeiről a Három nővérben: "Itt van az ideje, már közeledik, egészséges, hatalmas förgeteg támad, és elsöpri társadalmunk tunyaságát, a rothadt unalmat. Huszonöt-harminc év múlva minden ember dolgozni fog." Burkin tanárnak A tokba bújt emberben ilyen szavak tódulnak az ajkára: ,;Ó, szabadság, ó szabadság! Még .a távoli célzás, eljövetelének halvány reménye is szárnyat ;ad a léleknek . . ." Koroljov adjunktus ezt jósolja az Orvosi esetben: "Gyermekeink és unokáink majd világosabban látják a dolgokat. Szép és jó lesz az élet úgy vagy ötven esztendő múlva . . ." A menyasszony-ban Nágya, a címszereplő sóhajt föl reménykedve: ,,Ó, csak minél hamarabb beköszöntene ez az új, derűs élet, amikor az ember egyenesen és bátran nézhet szembe sorsával, tudatában lesz a maga igazának, és szabadnak érzi magát! Márpedig előbb vagy utóbb okvetlenül beköszönt ez az élet." Ugyanígy Szasa, a beteg művész, olyan napokról prófétál, amikor "kő kövön nem marad, minden fenekestül felfordul, minden megváltozik, mintegy varázslat folytán. Akkor irt hatalmas, pompás házak, szökőkutakkal ékeskedő, gyönyörű kertek, rendkívüli, csodálatra méltó emberek lesznek . . ." Az Életemben ezt olvassuk: "Ha az ember igazán használni akar embertársainak, ki kell lépnie a hétköznapi tevékenységek szűk köréből, és a tömegekre kell hatnia!" Trofimov így áradozik a jövőről a Cseresznyéskert-ben: "Előre! Feltartóztathatatlanul megyünk a fényes csillag felé, mely ott a messzeségben ragyog! Előre!" Majd ezt mondja: "Egész Oroszország a mi kertünk!" Ez volna az a rezignált, csüggeteg és fájdalmasan ironizáló művész, akit a polgári kritika Csehovban látott? A polgári tudomány ezúttal is az igazságnak egy részletét duzzasztotta teljes igazsággá. Az igazság, a teljes igazság más. Csehov csak a saját napjait, a saját kortársait, .a saját korának aktuális lehetőségeit nézte gúnnyal és fájdalommal. Csak a körötte nyüzsgő kicsinyes valóságot látta tehetetlen, szomorú bolynak. A jövőt nem! A jövőt hatalmasan kitárulónak és tündökletesnek látta-hitte-tudta.
III. A kortársi kritikával, mint annyi új nagy írónak, Csehovnak sem volt szerencséje. Nemcsak ifjúkora élclapszerkesztőire gondolunk, akik felszínes ötletek, kispolgár-mulattató humoreszkek szüntelenül üzemképes termelőjévé próbálták mechanizálni bontakozó zsenialitását. Nem is Szuvorinra, aki a Novoje Vremja retrográd hasábjaihoz iparkodott - s látszólag mennyi szeretettel! - idomítani ezt a független- haladó-humanista szellemet. De gondolunk azokra a liberális- narodnyik bírálókra is, akik közömbösnek, ridegnek, értet- lennek rágalmazták Csehovot, embertelennek és apolitikusnak, mert közömbös és rideg volt - irántuk: olcsó csetepa- téik és távlattalan, hervatag politikájúk iránt. Ezek nem látták az eszmei erőt Csehovban, mert nem volt szemük, csak a saját "eszméikre". Ezek tétovának és gyöngének, minden szélfúvásra megingónak bélyegezték Csehovot, mert nem kapott merev dogmáikon, avatag rögeszméiken, megcsontosodott, meddő álmaikon. És gondolunk azokra a bírálókra, akik - ellenkezőleg és mégis hasonlóképpen - azért ítéltek hamisan Csehovról, mert önhitten és mohón csak magukat, csak a maguk hangulatait fedezték fel és csodálták a csehovi művészet tükrében. Ezek a lágy és finom árnyalatosságban, a puha, hajlékony és párállóan gyöngéd művészi eszközökben a maguk széthulló szellemiségét, akarattalan gyöngeségét és terméketlen tétovaságát vélték felismerni, -meghatottan és hódolattal. Ezek a tükörbe csodálkozók írtak résztvevő és azonosuló, elragadtatással a mester megejtő reménytelenségéről, peszszimizmusa andalító szépségéről, egy értetlen kor áldozatáról, az alkony csodálatos énekeséről és a méla tűnődőről. Ezek olvasták ki novelláiból és színdarabjaiból, hogy az emberiségért a kisujjukat sem érdemes megmozdítani, s hogy ami értékes ebben a siralomvölgyében, az néhány dekadens hangulat és némi tůnékeny szépség. S hogy .az erőnél mé- lyebb és impozánsabb a lankadt gesztusok erőtlensége, s hogy megváltani-megváltoztatni ezt az elveszett világot . . . - erre csak őrültek és szélhámosok gondolhatnak. A balkezes polgári kritikának itt persze nem volt igaza. Csehovot mélységesen félreértette, s akarva-akaratlan - meg is hamisította. De nem szabad elítélésében annyira mennünk, hogy tagadnánk: a csehovi alkotások némely elemeiben a polgári kritika tagadhatatlanul támogatást kapott fél vagy éppen negyed igazsága koncepciójához. Mert bármily világosan látjuk is ma már, hogy Csehov puhasága nem a gyöngeség s árnyalatossága nem az öncélúan pepecselő művészi becsvágy mutatója, annyi bizonyos, hogy az orosz kritikai realizmusnak ebben az utolsó nagyjában, a bomlatag polgári korszaknak ebben a tiszta mesterében volt valami olyan túlsága a nyersebb erőtől való idegenkedésnek, a keményebb gesztusoktól való tartózkodásnak, az átmenetire tompított, kifejlésük vagy elmúlásuk halkabb, elmosódottabb fázisaiban tetten érhető jelenségek iránti vonzódásnak, amit a polgári dekadencia egyik változatának érthetett félre egy aktuálisan beállított szemlélet. S bármily világos is ma számunkra, hogy Csehov - szenvedélyesen és állandóan - teremtő sugallattal, hivő álmokkal nézett a jövendőbe, hogy prófétáló pillanataiban nem szeszélyes mozdulásokat, ha nem logikus, mélyről feltörő erőket kell éreznünk, s hogy iróniájában, szkepszisében és distanciatartásában nem az ember iránti közönyt vagy éppen megvetést, hanem egy szemérmesen nagy szándékú, áldozatosan kritikai humanitást kell látnunk, mégis vitathatatlan, hogy Csehovban volt valamelyes fáradtság, valamelyes kétely, valamelyes apolitizmus. És vitathatatlan az is, hogy jövőt idéző álmai nem voltak olyan konkrétak, hogy ne tetszhettek volna itt-ott tes- tetlen álmodozásnak, majdnem hogy afféle filantróp ábrándnak. A "politika" sokkal inkább a korabeli pártok és pártocskák obskurus marakodásainak képében jelentkezett előtte, semhogy a fogalom magasabb és átfogóbb, legmagasabb és legátfogóbb értelme állhatott volna tudata homlokterében. Van olyan apolitizmus, amoly az emberi sors iránti érdektelonséből fakad. Van olyan is, amely igazában viszszájára fordított politizmus, és a passzív politikátlansággal hatásosan tüntet a kor uralkodó politikája, netalán agresszív politikaigénye ellen. És van apolitizmus, amely csak a hagyományos vagy aktuális politikai módszerektől, politikai eszközöktől húzódik vissza, s apolitizmusa eszközeit - jól vagy rosszul - egyéni ízlése szerint próbálja megválasztani, kikovácsolni. Csehov apolitizmusa valamelyest ehhez a harmadik variánshoz áll közel. Ha ízlésében, egyéniségében, polgári kultúrája finomodottságában meg is találjuk ennek a magatartásnak némi magyarázatát, sőt halovány mentségét is, nyilvánvaló, hogy eszményíteni ezt a magatartást nem fogjuk. A kínálkozó magyarázatok közül egyébként centrá- lisan fontosnak azt érezzük, amely Csehov távolállására figyelmeztet a kor forradalmi munkásmozgalmaitól. A köhécselő, lázakkal bajlódó s az elhatalmasodó betegséget szakmai értéssel, önkínzó elemzéssel kísérő orvos-író, aki mihamarabb a vidék jobb levegőjében próbálja menteni, ami menthető, nem került, alig is kerülhetett termékeny kapcsolatba az orosz proletariátus forradalmi készülődéseivel. Polgári kötöttségei, személyiek és kulturálisak egyaránt, szintén nem elhanyagolható mennyiség a kérdés megítélésében. De nem is a csehovi apolitizmus mélységeinek, méreteinek pedáns számba vétele itt a fontos, hanem annak a megállapítása, hogy Csehov, ha lefogottabb, fátyolozottabb hangerővel is, de a korígéret dallamát énekelte, s ha kevésbé határozott kontúrokkal is, de a valóban elközelgő holnap ábráit rajzolgatta. Fáratag és halk léptekkel ugyan, s kissé elelmaradozva, de a jövendő hadaival menetelt. Legnagyobb kortársai, Lev Tolsztoj és Gorkij, tisztán látták és nagyon szerették, nagyon becsülték. A nála nyolc évvel fiatalabb Gorkij harmincéves korában ezt írja neki egy rajongó levélben: "Forró szeretetemet kívánom megvallani, melyet viszonzatlanul táplálok ön iránt serdülő ko- rom óta . . . Hány csodálatos percet töltöttem az ön könyves mellett, hányszor sírtam rajtuk, és acsarkodtam, mint a csapdába esett farkas, vagy sokáig, szomorúam nevettem." Gorkijt nem tévesztette meg a csehovi színeik pasztellpuhasága. Jól kivette a lágy tónus alatt -a kemény társadalmi kritikát. "Ön nagy tettet visz végbe .kicsiny elbeszéléseivel - írta Csehovnak -, megutáltatja az emberekkel ezt az álmos, félig halott életet . . ." Egy évvel Csehov halála után ezt írja: "Amikor Anton Csehov elbeszéléseit olvasod, mint- ha sétára indulnál valami :késő őszi, szomorú napon . . . A mélykék távlat üres, és összofolyik a fakó éggel . .. S az író értelme, mint az őszi nap, kegyetlen fénnyel rávilágít a kitaposott utakra, a görbe utcákra, a szűk és piszkos házakra, ahol a szánalomra méltó kisemberek - csakhogy bele ne pusztuljanak az unalomba és renyheségbe - ostoba, álmos fontoskodással töltik el a házat." Így irt Gorkij az írótársról. Pedig annak idején Csehov nem volt hozzá hízelgően kíméletes. Kertelés nélkül megmondta neki, hogy nincs benne ,;mértéktartás", hogy írásaiban úgy viselkedik, mint néző a színházban, aki féktelen lelkendezésével zavarja önmagát és másokat az előadás követésében. S .hogy leírásai nem elég tömörek, s hagy telhetetlen a nők és a szerelmi szcénák ábrázolásában, s hogyha művelt embereket akar ábrázolni, félszegen közeledik hozzájuk. (Persze itt nem arról van szó, igaz-a volt-e bírálatában Csehovnak vagy sem, hanem hogy Gorkij lobogó szeretetén semmit sem hűtöttek a nagy barát bíráló szavai.) Tolsztoj is elragadtatással szólt róla. ,,Csehov - vélte - hasonlíthatatlan művész. Az élet művésze . . . Értéke ott sarkallik, hogy nemcsak minden orosz érti, hanem minden ember általában, s ez a legfontosabb . . . Amit megragadott az életből, azt bámulatos plaszticitással és világosan ábrázolta a legapróbb részletekig . . . Őszinte volt, s ez nagy előny; arról irt, amit látott, s úgy irt, ahogy látott . . ." Egy Csehov-novelláról egyszer ezt mondta Gorkijnak: "Olyan ez, akár a finom csipke, melyet egy szűz készített; valamikor, a régi időkben voltak ilyen csipkekészítő lányok; egész életüket, a boldogságról szóló minden álmukat beleszőtték mesteri mintáikba." És Gorkij írja Tolsztojról: "Csehovot nagyon szerette, és ha ránézett, mintha megsimogatta volna az arcát . . . Csehov egyszer a park sétányán ballagott Alekszandra Lvovnával. Az akkoriban még beteg Tolsztoj a teraszon, karosszékben üldögélt. Egész testével mintha Csehov után nyúlt volna. - Milyen bájos, milyen remek ember - mondta halkan. - Szerény, csöndes, mint egy szende lány! Járni is úgy jár, mint egy kisasszony. Egyszerűen csodálatos ember!" Ugyancsak Gorkij jegyezte fel, hogy egyszer Tolsztoj rátelefonált Csehovra: "Ma jó napom van, úgy örül a lelkem! Szeretném, ha ön is boldog lenne. Sőt, különösen ön! Ön nagyon derék ember, nagyon derék!" IV. A Csehov-novellák figurái jobbadán kisemberek. Hagyatéki végrehajtók, zongorahangolók, pincérek, intézők, ügynökök, lecsúszott nemesek, altisztek, parasztok, bérzongorások, esztergályosok, fuvarosok, pesztonkák, aztán orvosok, tanárok, kereskedők. Itt-ott a barbár cári mitológia bozontos és vodkaszagú kisisteneivel is találkozunk, Prisibejevvel, Nyikitával. A figurák többnyire vidékiek. Csehov a nagyváro soktól távol töményebben és kristályosabban élte meg a ,korabeli orosz élet valóságát. A szellem-i nyomottság itt kézzelfoghatóbb volt, az emberi értékek elporlása világosabb ábrákban jelentkezett. A kispolgári lakásokban itt egy ár- nyalattal sűrűbb volt a homály és sűrűbb a reménytelenség. Az ízlés torzulatai és az igények csorbulatai jobban szembe- tűntek. Amit Moszkvában és Pétervárott elfödhetett - legalább ideig-óráig - a korzó sürgése és a pezsgő durrogása, az itt pucér foltokban éktelenkedett. A vidéki élet oroszabb volt az orosznál. De bájai is jobban hatottak. Ebben a áporodott, pókhálós világban üdébben csendült meg egy-egy fiatal hang, elbűvölőbb vonalakkal villant meg egy-egy női arc. A mindennapi .élet apróságai itt jobban megmutatták költészetüket. A szépségnek egy-egy mozzanatát mentőövként dobta oda a sors a vidéki élet fuldoklóinak, de sohasem úszott vele partra senki. Ezek a szépségek fájdalmas gyorsasággal és meddőn virultak el, akár testiek voltak, akár lelkiek. Megcsillanásuk pillanatától a múlás tragikuma reszketett körülöttük. Csehov élclapi apróságokkal, humoreszkekkel, antiromantikus paródiákkal indult. Bérrabszolgaságban dolgozott, nyomorban, szerkesztők gusztusára. Azt hinné az ember, hogy a tapasztalatlan kezdő, a kordába szorított fiatal író nem alkothatott maradandót. Nem így van. Az egykorú élclapok hasábjairól előkerült karcolatok, humoros aprósá- gok között mesterművek is fénylenek. Janus-arcú kis ábrá- zolatok, amelyek egyfelé kispolgárokat mulattató, vásári ötletekkel, ellenállhatatlan derűvel teszik meg a magukét, másfelé váratlan és mély szakadékot nyitnak, és kísérteties fintorral döbbentenek valami nagyra, valami szörnyűre. Nézzünk meg egyet ezekből az ifjúkori karcokból. Három lapnyi apróság, s Csehov sokkal közelebb volt a húszhoz, mint a harminchoz, amikor papírra tette. A csinovnyik halála ez, a legismertebb Csehov-írások egyike. Mit látott benne az élclapolvasó kispolgár? Min mulatott benne? Azon, hogy Cservjakav, az ügyefogyott kis- hivatalnok a színházban letüsszenti az előtte ülő tábornoki rangú öregúr, egy minisztériumi főtisztviselő tarkóját. S azon, hogy a kishivatalnok mániákus telhetetlenséggel iparkodik kiengesztelni az inzultált nagyurat - s azon, hogy végül is - belehal reszkető iparkodásába. Mindez valóban ellenállhatatlanul mulatságos, s nincs az a mélységkereső, szimbólumokra leső olvasói nagylépűség, amely föl ne hahotázna a begyulladt kis végrehajtó pipogya és szenvedélyes buzgalmán. Ez a Janus-arc egyik oldala. A másik, amely můvészileg-pszichológiailag egyébként szervesen összenőtt az előbbivel, egészen más dolgokról beszél. Itt valami tragikus mélység tátong a jelenségek alatt. Mitől retteg olyan tébolyultan ez a kis csinovnyik? Mitől retteg még akkor is, ,amikor már látnia kellene, hogy semmi nagyobb baj nem kerekedett a színházi tüsszentésből? Miért nem bírja ,elhinni, elképzelni, hogy a letüsszentett tábornok nem áll bosszút rajta, nem dobatja ki állásából, nem teszi földönfutóvá családostul? Miért küzd a kegyelemért olyan nekivadult makacssággal, olyan elcsitíthatatlan heroizmussal? Nyilván azért, mert problémájának tipikus megoldását várja. Szükégképpen azt kell várnia, azt, amit életének minden tapasztalata, apjának, nagyapjának minden öröklött tudása súg neki: a kíméletlen, embertelen megtorlást. Nem hihet a szemének, nem hihet a fülének, semminek sem hihet, ami arról próbálná meggyőzni, hogy a tábornok nem áll bosszút rajta, nem tapossa szét. Az orosz történelem nyolcvanas éveiben a bosszú és az eltaposás a szabály. Az urak ellen vétkező, a hatalom ellen lázadó kisember sorsa meg van írva a csillagokban. Ami nem ezt az eleve elrendelést látszik igazolni, az illúzió, hazugság. Illúzió a csinovnyik menekülésének megvillanó lehetősége, illúzió a nagyűr türelme, kegyelme. A típus, a szabály, a norma az, hagy meg kell halni. Egyetlen reménysugár volna talán: bebizonyítani, hogy az iszonyat nem szándékossággal történt, hogy a csinovnyik csak véletlenül tüsszentett a szent és sérthetetlen tarlóra. De 'hogyan lehet ezt bebizonyítani? Sehogyan. A tüsszentő gúnyolt, sértett, lázadott, forradalmat kavart. Ádáz kezekkel rázta meg a társadalmi rend oszlopait. Vesznie kell. Részvét, szánalom, megvetés és gyűlölet kavarodik fel az olvasóban vegyest. Kit miből mennyi illet? Többféleképpen láthatjuk a dolgot. Láthatjuk úgy, hogy a nagyúr voltaképpen ártatlan a dologban. Nem bosszankodik jobban a tarkóját ért plebejus inzultuson, mint ameny- nyire bárki is bosszankodnék. "Semmi az egész" - veti hátra a bocsánatért hebegő végrehajtónak az első zsöllyesorból. S mikor a halálra rémült csinovnyik, már nem tudom, há- nyadszor, tolakodik hozzá a hivatalában, hogy bocsánatért esedezzen, akkor sem tesz többet, mint hogy dobbant egyet a lábával és rákiált: - Takarodjék! . . . - Aligha volt az időtt tábornok Oroszországban vagy akár széles e világon, aki kevesebbel beérte volna. Viszonyai között, helyzetéhez képest, ez a Brizsalov államtanácsos-tábornok emberséges ember. Már-már rokonszenves. S ha őt ilyennek látjuk, ab- ból logikusan következik, hogy Cservjakovot ostobának és gyávának kell tartanunk. Nem. volt-e bárgyú, mikor -az alat- tomos bosszú szándékát gyanította a tábornok jóindulatú eltussolási kísérleteiben? Nem volt-e bárgyú, mikor nem bírt elképzelni "kivételt a szabály alól"? Nem volt-e gyáva, mi- kor előre feladta az életét attól való félelmében, hogy a nagyúr lesújt reá? Bárgyú volt, és gyáva volt. Már-már ellenszenves. De láthatjuk a dolgot úgy is, hogy itt mind a két szerep- lőnek a magatartását nagyobb, tágabban ható erők szabályozzák, határozzák meg. S hogy itt a dolgok jelentését az aktuális társadalmi koordinátarendszer mutatja meg igazán. Lehet ez a már-már rokonszenves tábornok akármilyen türelmes vagy emberséges, mégiscsak erős és eleven és kérlelhetetlen csavar abban az óriás gépezetben, amely féreggé nyomorítja a kor kisemberét, megdarálja emberméltósága gerincét, és undorítóan futkároztatja körbe, mint az egérfogó az egeret. A tábornak fölényes kegyelmébe és türelmébe mélységesen belejátszik az a társadalmi biztonság, amelyben érzi magát a csinovnyikkal szemben, az az át nem hidalható távolság, amely közte és a cservjakovi férgek .között feszül. Humanitása nem humanitás, hanem a fölény adta kényelmes közöny embertelen érzete. Oly semmi neki ez a csinovnyik, hogy eltaposnia sem érdemes. Már-már rokonszenvesnek mondottuk az imént. Vissza kell vonnunk az elismerést. Sima és iszonyatos, embertelen és vérengző. És ez esetben a csinovnyik? Őt már-már ellenszenvesnek mondattuk. De itt is revideálnunk kell. Nem látott-e mé- lyen és igazán, mikor belehalt félelmébe? Mélyen látott, a valóság legreálisabb összefüggéseit pillantotta-élte meg. Ha- lála leleplezte a falszín .alatt a katasztrofális szakadékot. A csinovnyik némi egérfogós pánik után kimondta az egyet- len és megfellebezhetetlen ítéletet esetéről és koráról. Az adott viszonyok között meg kellett halnia. Személy szerint talán megmenekülhetett volna, de mint jelképnek nem volt szabadulása: Feltéve, ha . . . Ha maradt volna gerincéből egy ép darab, emberi méltóságából egy szemernyi. Ha él benne bár csak egy szikra abból a tudásból, hogy a relációk, amelyeknak fojtó rendjében oly végképp elítéltnek érzi magát, nem örök időktől és nem örök időkre adottak . . . Csehov eléggé határozottan leszűrt írói gyakorlatából néhány esztétikai elvet. Ezeket leveleiben is le-leszögezi, amelyek ,egyébként is jelentősek és megragadóak: helyenként az író művészi alkotásait megközelítő erővel vallanak belső problémákról és külső tapasztalatokról. Egyik levelében a "legnagyobb mértékű rövidség" törvényét fogalmazza meg, másutt azt hangsúlyozza, hogy kiváltképpen a természet- leírásoknak kell szűkszavúaknak, tömöreknek lenniök. Ezeket az elveket példaszerűen meg is valósította írásaiban. De olykor, úgy tetszik, éppen arra vágyott, hogy merészen átlépjen a maga szabta törvényeken, s arról tegyen tanú- bizonyságot, hogy a művész még az önmaga állította szabályokat sem köteles föltétlenül respektálni: Az ilyen esztétikai "törvénysértésre" Csehov egész oeuvrejében A sztyepp a legjobb példa. Ez a százlapnyi elbeszélés sokszorosan kiüt a csehovi alkotások közül. Nemcsak terjedelme tűnik fel, hanem tárgya is. Csehov ritkán hagyja el a várost vagy falut. Itt az egész cselekmény a sztyeppen játszódik. Ritkán siklik le figyelme az emberi figurákról, `érdeklődése jellegzetesen antropocentrikus. Itt - ha végig mozgat is embereket - figyelme sajátos mohósággal tapad a tájra. De kivált az ábrázolás rövidsége, főként a természetábrázolás szűkszavúsága nem látszik ebben az elbeszélésben. Csehov szinte a felfedezés örömével csap le minden kis tárgyi mozzanatra, és passziózó tüzetességgel járja körül. Ahol másutt megelégedett egy-egy jellemző apróság villahatnyi odavetésével, ott most újszerű becsvággyal időz el festegetésben, mikroszkopikus részlevezésben. A sztyeppen mozgó öreg bricskáról szinte mindent megtudunk, ami megtudható. Hogy rugózatlan, hogy zötyög, hagy ilyenen csak kupecek és nagyon szegény papok utaznak; hogy hátsó részén egy veder zörög, hogy oldaláról elnyűtt bőrrongyok fityegnek. Egy lapnak a harmadát szánja rá az író a rozoga alkot- mányra, mindjárt az elbeszélés induló taktusaiként. (S jó, hagy mindjárt itt, mert így az olvasó már az első pillanatokban megkapja az elbeszélés iramáról a kellő tájékoztatást, és érdeklődése "szívverését" önonomikusan átállíthatja az ismerős csehovi vázlatosságról egy csehoviatlan - vagy újféleképpen csehovi -, lassúdod hömpölygésre.) S ez a bricska még nem is -a teteje a kényelmesen aprólékos előadásnak. Mojszejics sztyeppi fogadójának ivószobája teljes egy oldalt kap. Ha illusztrátora akad ennek a lapnak, keve- set kell mozgatnia fantáziáját. A vén tölgyasztal, a furcsa, idétlen székek, a szürke falak, a kormos gerendák, a légynyomos ,metszet, a repedezett padló - mind-mind élesen áll az olvasó előtt, sőt: helyenként plasztifikáló hasonlatok fényében. A székek támlája olyan természetellenesen görbül hátra, mintha nem is székek, hanem gyermekszánkók volnának. S mintha egy erre járt vasgyúró hajlítgatta-görbitgette volna esetlenné vonalaikat. De bricska és ivószoba nem is a .legjobb példa. Hiszen igazában a természet apróságainak a tüzetes festegetése lep itt meg, és sugall új ismereteket Csehovról és Csehov művészetéről. Az olyan lapokon kell valójában eltűnődnünk, ame- lyeken egy váratlanul forró írói érdeklődés a táj enyhén domborodó halmait, .a lilásan ködlő messzeséget, a kurgánokat és szélmalmokat, a dombvonulatokra vetődő, sárga fénysávot rögzíti gyöngéd elragadtatással. Ezek a rajzok egyszer-egyszer magas lengésükkel is, kompozíciójukkal is prózai költemény, önállóan is megálló kis műalkotás benyomását keltik. Lapozzunk csak arra a helyre, ahol a bricskán utazó kisfiú pihenés közben különös éneket hall. "A halk, elnyújtott, kesergő, síráshoz hasonló és alig hallható ének hol jobbról, hol balról, hol fentről, hol valahonnan a föld alól hallatszott, mintha .a sztyepp fölött láthatatlan szellem szállongana és énekelne. Jegoruska körülnézett, és sehogyan sem értette, honnan hallatszik a különös dal; mi- kor jobban odafigyelt, úgy tetszett neki, hogy a fű énekel; félholtan, pusztulófélben, szavak nélkül, de annál panaszo- sabban és meggyőzőbben bizonygatja valakinek, hogy ő nem hibás semmiben, a nap ártatlanul perzselte fel; bizonygatta, hagy szenvedélyesen szeretne élni, még fiatal, és szép is tudna lenni, ha nem lenne hőség és aszály; bűne nincsen, mégis bocsánatért esedezik valakihez, és esküdözik, hogy elviselhetetlenül fájdalmas az élete, és sajnálja önmagát..." Kész költemény! Líra és bölcselet, egy táji mozzanat me- leg ábrázolatában. S ilyenekkel és hasonlókkal van tele az egész nagy elbeszélés. Mintha az író .hirtelen ráébredt volna, milyen csodálatos kincsek hevernek a város határain túl is, mintha váratlan és szilaj érzések törtek volna fel benne az orosz, az érzelem számára talán legoroszabb táji motívu mok láttán. Az orosz haza szerelme buzog itt fel lépten- nyomon, egy szerelem, .amely élessé, fogékonnyá teszi a szemet, fölfedezővé és leleményessé: milyen gazdag, milyen végtelenül gazdag ez a sivárnak rágalmazott, unalmasnak hírlelt orosz sztyepp! (Kinek ne jutna itt eszébe Petőfi és a magyar alföld!) Ez a fölbuzgó honszerelem idegen minden szokottól, minden banálistól. (Csehov általában is viszolygott a banalitás- tól, kivált a banalitás irodalmias változataitól. Inkább vállalta a ridegen kopárat, a végképp egyszerűt.) Egy Lermontov vers jut eszünkbe, amelynek .a címe: Hazám, s amely ilyen sorukkal .kezdődik: Más szerelemmel nézek én hazámra, Mint más: szeretem, bár bírálgatom . . . Mert ez a csehovi honszerelem, amely a sztyepp életének rajzán sugárzik át, nem válik érzelgőssé vagy idillikussá. Ha valakit abba a hitbe ringatnának a tájfestés csodálatos mozzanatai, hogy az író belekáprázott hazája szépségeibe, és átadta magát .a szeplőtlen tökély ábrándjainak, igen-igen téved. Csak addig kell lapoznia az elbeszélésben, ahol a sztyeppi fogadós féleszelős öccse belefog dühödt filozófé- máiba, s mindjárt látni, hogy Csehov andalgó sétája az. orosz puszta tüneményei között nem altatta el az író sajgó kétségeit az orosz nép, az orosz társadalom élete körül. Egy fivéréhez írott levelében azt mondja Csehov, hogy az írónak "kerülnie kell a politikai, társadalmi, gazdasági jel- legű, terjengős szónoki áradatokat" - s ezt a tanácsot ő maga is megtartotta. De íme, kitűnően értett hozzá, hogy az orosz népi hangulat édes bódulatában is cikázó fényt vessen a politika, a társadalom, a gazdaság sebeire. S értett ahhoz, hogy szinte cselekmény nélkül, valódi mese híján is sok mindent elmondjon az orosz életről. A sztyepp-ben alig történik olyasmi, ami regények, novel- lák szokott cselekménye lehetne. S mégis, figurákat és hely- zeteket ismerünk itt meg, figurákat, amelyek milliók helyett mutatják, ami lényeges bennük, és helyzeteket, amelyek vertikálisan is átvilágítják egy társadalom szerkezetét. Átvilágítják, ha nem is olyan élesen és támadóan, mint Csehov másik nagyobb és ugyancsak nagy hírű elbeszélése, A 6-os számú kórterem. Az előbbi remekművet huszonnyolc éves korában írta, ezt a másodikat négy évvel később. Ha A sztyepp egy sor andalító motívum között kiáltotta el az író aggodalmait, a kórterem képei már nem ágyazzák a rémséget holmi fi- nom és gyöngéd anyagba. Itt minden keményen szól, a képek nyersek és súlyosak. Vannak írásművek, amelyeknek általánosabb jelentése nem sejlik föl a fölületesebb olvasónak, s csak akkor válik világossá, ha a kritika, az irodalomtörténet felhívja rá a figyelmet. Vannak olyanok is, amelyeknek jelképies utalásai oly erősek, hogy lehetetlen tudomásul nem venni őket. Ilyen ez a kórterem-történet is. Nagyon naiv és ;az élet, a történelem tényeitől elvonatkozott olvasónak kell lennie, aki ebben az elbeszélésben nem ismeri fel a nyolcvanas-kilencvenes évek boldogtalan Oroszországának művészien tömörített és konkretizált képét. Persze a kritika és publicisztika is hozzájárult, hogy a mű "jelentése" senki előtt ne marad- jon rejtve. A .kép, amelyet Csehov erről a szörnyű kórház- ról ad, olyan súlyos fegyvernek kínálkozott a haladó poli- tika számára, hogy apolitikus könnyelműség lett volna le- mondani róla. Minden értelmes és előrenéző orosznak az olvasói élménye rokon lehetett Leninével, aki azt mondta az elbeszélés megismerése után: "Olyan érzésem van, mintha én is be volnék zárva a 6-os számú kórterembe." Ez a politikai átvilágítottság, ez a részletekig megoldott szimbolika teszi, hogy a mai olvasó, ha tájékozódott a politikai publicisztikában és az irodalomtörténet újabb ítéleteiben, már nehezen lát ebben a kitűnő művészi alkotásban - művészi alkotást. Akarva, .nem akarva primér politikai támadást lát benne, egy kissé eltompulva a művészi megoldások rangja iránt. Ragin doktorban már nem tapint jól körülvésett, individualitásában is jelentős, az apró jegyek garmadájával hitelesített írói figurát, ,hanem sakkal inkább s azonnal, sőt előre: a csődbe jutott tolsztojanizmus képletét, bölcsen ta- nulságos farmáját, amely .arra oktat ki bennünket, hogy aki nem áll ellent a gonosznak, az maga alatt, sőt népe és az emberiség alatt vágja a fát. És Gromov, az üldözési .mániás tanár se olyan jelenség ,már a kitanított olvasónak, akit egy művész álma fogant, .egy művész csiszolt eszközei teremtettek meg, hanem valami olyan kreatúra, aki "megcáfolja" a tolsztojanizmust, egyszersmind hatékony példát mutat arra, hogy a puszta rajongás kevés a valóság, megváltoztatásához - reális tettekre, józan és következetes gyakorlatiasságra van szükség. S így vagyunk Nyikitával is. Bármily pompás, lélegző elevenséggel kimintázott ember ez a szörnyeteg, mi már hajlamosak vagyunk valami instruktív ábráz, oktató absztrakciót látni benne, olyasmit, amiből kiderül, hogy az erőszakos cári rendszer 'hogyan fest egyetlen személybe összesűrítve. Ragin hát a zsákutcás tolsztojanizmus, Gromov a meddő rajongás és Nyikita a brutális cárizmus - körülbelül .ezt mondja ma nekünk ez az elbeszélés, vulgárisan szólva. Hogy a jelentést .a kommentárok ilyen döntően az előtérbe duzzasztják, az nem föltétlenül és minden mozzanatában jó. Az ilyen tökéletesen "megoldott", megfejtett mű- vészi alkotások valamicskét kivetkőznek .eredeti mivoltukból. Ez az elbeszélés is lassanként az ábrákkal megtüzdelt palitikai publicisztika felé tolódik el, miközben a "jelentő"- ről túlzottan is a jelentésre csúsztatjuk át a hangsúlyt. Az irodalmi alkotás ilyetén politikai túlhasználtságában lehet, és van valami nem kívánatos mozzanat, a művészi elemek valamelyes elhalványodása, elfojtódása. Másfelől nyilván- való, hagy ez a kórterem-történet így futotta ki a maga formáját, így aktualizálta potenciális erőit, váltotta valóra az író legmélyebb szándékait és reményeit. Az olvasói köz- tudatban túlnőtt egy grand-guignolos história keretein, s - nyilván ;használhatjuk itt Arany szavat - ,,éltető eszmévé finomult". Hatalmas, rejtett-nyílt, művészi és emberi protestációvá az embertelenség ellen. Ezernyi visszaterrorizált indulat bátor és találékony hangjává. S ez talán a legtöbb, amire műalkotás viheti. Rokon - de nem azonos - sorsú novella A tokba bújt ember. Ez nem a rendszer totalitása ellen protestál egy szörnyű történet jelképesen sugárzó részleteivel, hanem egyetlen kártékony és visszataszító típust semmisít meg a tökéletes, leleplező ábrázolással. Ez ,a típus nem független attól a világtól, amelyben ama kórtermi rémségek megeshettek. A tokba bújt ember azoknak a hatalmaknak alázatos és undok szolgája, amelyeknek uralma alatt a kórterem dolgai szükségszerűek és természetesek. Csehovnak egyik legérettebb můve ez a figura. Mikor ezt a Balikovot, a vidéki gimnázium görög tanárát tollhegyre tűzi, már har- mincnyolc esztendős, és művészi ereje teljében áll. Összetett és .mégis átlátszó, tragikus és mégis komikus alakot teremt, zsarnokot és gyávát, sunyit és pimaszt is egyben. Ez a figura groteszk lidércnyomásként fekszi meg a városka lakóinak mellét. Mindenki tisztában van törpe belső formátu- mával, de mindenki retteg a gonosz emberke mögött felsötétlő irdatlan .hatalomtál. Ez a betűrágó formalista, ez a szikkadt erénycsősz, ez a csupa fül éberségű félember, ez a spiclierényű mintapolgár elviselhetetlenné teszi az életet. Mikor meghal, a közönség fellélegzik. De az öröm csak pillanatnyi. "Belikovot eltemettük - olvassuk a novellában -, de hány ilyen tokbabújt ember maradt .még .köztünk, é, de hány!" A csinovnyik halála, A sztyepp, A 6-os számú kórterem, A tokba bújt ember Csehov novellatermésének leg- javához tartozik. De .korántsem tárják föl teljes egészében a költő teremtő gazdagságát. Főként nem éreztetik a szerelem világának azt a dúsan árnyalt, kifagyhatatlan bőségét, amellyel Csehov úgy elbűvölte kora olvasóit, s úgy elbűvöl bennünket is. Mennyi fájdalmas és szépséges érzés virul ki és hervad el ezekben a vidéki történetekben! Mennyi reménykedő fellobogás és mennyi csalódás! Milyen ólmos súlylyal fekszi meg a nehézkes, nyomott orosz élet az érzés lendülni vágyó szárnyait, hogyan fülled önmagába, és torzul önnön ellentétévé az édes, fiatal vágy! Egy pillanatra se higgyük, hogy mikor Csehov szerelemről szól, mintegy "kikapcsolódik" korából. Ami ezeket a szerelmeseket megsápasztja és kiszikkasztja, az ugyanaz a valóság, amely Cservjakov csinovnyikot halálba kergeti, vagy Ragin doktort a 6-os számú kórterembe zárja. Sztarcev doktor és Jekatyerina komikusan boldogtalan, szánalmasan meddő kapcsolatának két fázisában ("Janics") éppúgy a társadalmi helyzet a végső bűnös, mint A tokba bújt ember tragikomé- diájában. S nem fonódik-e össze bonthatatlanul az orosz élet egyetemes gondja A mezzaninos ház-ban a boldogta- lanságba forduló szerelem szép és szomorú szálaival? Csehov szerelmesei oroszok, és a XIX. század utolsó ne- gyedében élnek . . . V. Csehov nagy színdarabjai: az Ivanov, a Sirály, a Ványa bácsi, a Három nővér és a Cseresznyéskert. Sikerük nem volt egyenletes. Az Ivanov jócskán elsikkadt .az irodalmi köztudatban, a Sirály első előadása a modern orosz színpadtörténet egyik leggyötrelmesebb bukása volt. Csehov maga egész életében szabadulni szeretett volna a színpad vonzásától, s mégis újra meg újra visszatért a síkos területre, Az Ivanov: értelmiségi tragédia a nyolcvanas évekből. Hőse úgy indul, mint .aki meghódítja az életet. Független, szabad szellem, tele tervekkel. S a viszonyok lassanként megőrlik. Kifelé tehetetlen, befelé boldogtalan lesz. Afféle "fölösleges ember". Házassága, amely legjobb hite szerint szerelmi házasság volt, fullasztó rabsággá keseredik, anyagi ügyei hinárba húzzák. Néhány pillanatra úgy tetszik, mintha egy fiatal leány villanyos és villanyozó szerelme kiröpíthetné érzelmi nyomorából, mintha ez a szerelem megválthatná. De Csehov nem a csodálatos megváltások költője, sokkal inkább az apró tények könyörtelenségéé. Ivanov öngyilkos lesz, és szerelmes nők összekuszált érzelmeit s egy züllő gazdaság kibogozhatatlan prablémáit hagyja maga mögött. A Sirály 1896-ban került először bemutatásra az Alekszandrov Színházban. Említettük, megbukott. Két év múlva a Csehov életében és diadalaiban oly lendítő szerepet vivő Művész Színház újította fel rendkívüli sikerrel. Talán igazuk van azoknak, akik ezt a drámát Csehov legszemélyibb alkotásának érzik. Olyan kérdések körül csörgedez és forr itt a szó, amelyek szüntelenül foglalkoztatták Csehovot. Főként az alkotóművészet természete körül. Két író áll a darab tengelyében. Az egyik Trigorin, aki arrivált mestere a szó művészetének, de szenvedő rabja is mechanizálódó eszközeinek. Igazi író, akit gyötör mestersége problematikája, s akit termékeny, de fájdalmas elégedetlenség űz. Jelentékeny ember, aki azonban mégis kisebb annál a formátumnál, amelynek a világ vagy éppen néhány álmatag hódolója látja. A másik író a fiatal Trepljov. Kezdő és lázasan gyámoltalan. Talán nem tehetségtelen, de nem is az a tehetség, aki szenvedélyes energiákkal tud utat vágni magának az irodalmi világ bozótjában. Rossz konstelláció- ban született. Szerelme, a gyönyörű Nyina, Trigorinhoz csábul tőle, az anyja meg, a zsugori dáma, Trigorin kedvese, sértő bizalmatlansággal néz írói kísérleteire. A vidéki élet eltorzítja, felmorzsolja. Mint Ivanov, ő is revolverhez nyúl... S mint Ivanov történetében, a Sirály-ban is feltűnik a fiatal lány és az idősebb férfi szerelme. S mint ott, itt is tragédiába fordul. A sok belső csődből végül is Nyina szavai mutatnak fölfelé. Az elhagyott, de Trigorinba változatlanul szerelmes fiatal színésznő fölemelkedik a szellem és érzelem romhalmaza ;közül, .aminek ezúttal a csehovi színpad látszik, és izmosodó tehetségének egészséges mámo- rában indul el - tűrni, élni és hinni. A Ványa bácsi a harmadik .nagy színpadi mű a csehovi sorozatban. Két fókuszában két férfi áll. Az egyik Szerebrjakov nyu- galmazott egyetemi tanár, .a másik a sógora, Vojnyickij Ivan, akit a darabban Ványa bácsinak neveznek. Az öreg professzor a forrása itt minden romlásnak. Famíliája év- tizedeken át hisz benne, hisz emberi rendkívüliségében, tudományos nagyságában. Ványa bácsi magára vállalja egy birtok gondját, beleöli fiatal életét, s a birtok jövedelmét áldozatos becsülettel szolgáltatja át a "nagy" Szerebrjakov- nak. S aztán ráeszmél, hogy akiért az áldozatot vállalta, nem méltó az áldozatra. A rendkívüli ember csak mutatós pozőr, a nagy tudós nem alkotott semmit, ami állaná az évek ostromát. Ványa bácsi fellázad. Fellobog benne az elfojtott szerelem Szerebrjakov fiatal, második felesége iránt, fellobban benne a vágy az önálló, férfihoz méltó, szabad, nem szolgáló életre. Kevés híján gyilkosává válik a profeszszornak. De aztán valami csehovi rezignációba borul min- den: folyik tovább az élet anélkül, hogy a gyötrelmes kérdések megoldódtak volna. A kérdések nem oldódtak meg, de :azért a személyek és dolgok bizonyos értékrendje tis tázódott. Szerebrjakav mégiscsak mint leleplezett, utálatos, üres zsarnok vonul el .a színről, bukottan akkor is, ha lát- szólag megtartotta pozícióját. Jelena, szép, fiatal felesége, szintén nem marad meg folttalan ragyogásában: a belőle áradó inspiráció nem bizonyult sem mélynek, sem igazán konstruktívnak. Illik ő Szerebrjakovhoz, még ha nem bol- dog is mellette. Akik hátul állottak az értékek rendjében, azok glóriásan fölemelkednek, .még ha bús vidéki sorsuk tovább folydogál is szűkös medrében. Ez a Ványa bácsi megnő a munkában, a munkához való hűségben, ez a kis- ember tisztábban és hatalmasabban áll előttünk, mint a gazdag és dicsőséges Szerebrjakov-pár. S a fiatal és boldogtalan, de boldogtalanságában is bölcs és építő Szonya s a Jelena szépségétől megperzselt, de eredendően tiszta vidéki orvos, Asztrav fölébe nőnek a nagyoknak, a szépeknek, a gazdagoknak, az élet munkátlan élvezőinek. Fölébe nőnek? Igen, bizonyos értelemben. Belső szépségük felsugárzik, dia- dalmasan. Ám szomorú diadal ez: későn jött. Ez a Ványa bácsi már nem szárnyal fel többé, ez a megindító kis Szonya ezen a birtokon fog megőszülni a munkában, s ez az Asztrov Mihail kikezdett, bomlatag erőkkel vonszolja :magát tovább a vidék porában. Csak sorsuk tanítása cseng töretlenül: Ne szolgálj hamis bálványokat! Vedd kezedbe napjaidat! Légy ember :az emberek között! A negyedik dráma a Három nővér. Három vidéki leányról szól ez a nyugtalan és nyugtalanító történet. Az új évszázad első esztendejének .első hónapjában mutatta be a Művész Színház. A "kárba veszett szépség" drámája, ahogy Jermilov nevezi. Maga Csehov azt szerette volna hangsúlyozni ebben a játékban, ami könnyed, ami megmosolyogni való, ami operettszerű. De ezek a fo galmak nagyon is összetettek, rétegesek nála, és kevéssé fedik a szavak hagyományos tartalmát. Van itt könnyedség bőven, mosolyogni is van alkalom, s az operett groteszk és bohó gesztusai sem hiányoznak. De mindez valami fájdalmas kísérőzenével jelentkezik, s nyugtalanítóan elmélyül. Ezek a nővérek nem boldogak. Valami érthetetlen haszontalanságban múlnak napjaik, lassú; finom por szitál rájuk, forró és értelmetlen szerelmek kísértik meg őket, úgy vágynak a vidék sarából Moszkvába, hogy majd beleszakad a szívük. Egy hadnagy a légkör elviselhetetlen tikkadtságából és terméketlenségéből olvassa ki a holnapot: "Hatalmas förgeteg közeledik . . . Dolgozni fogok . . . Minden ember dolgozni fog!" Az utolsó dráma :a Cseresznyéskert. Erről részletesebben szólunk, s ami mondanivalónk van róla, az részben visszafelé is világíthat, a drámasor korábbi tagjaira. Jermilov monográfiájában többek közt ezt a mondatot olvassuk a Cseresznyéskert-ről: "A darab minden helyzetét a szabad és víg kacagás hatja át." Ez az állítás meghökkent. Az első jelenetekben egy öregedő asszonyt látunk zokogni, aki mögött szerelmi csalódások állanak, s aki azért jött haza Párizsból Oroszországba, mert itthon dobra akarják verni kis birtokát, a szépséges, ősi cseresznyéskertet. Aztán egy fiatal lány idézi reszketve apja halálát s a család legiszonyúbb emlékét, öccsének, a gyönyörű kis Grisának a vízbe fúlását. Később ez a leány véletlenül meghallja, mikor az édesanyját amolyan rosszfélének szapulja egy nagybácsi. Egy véndiák a végletekig felindultan vallja meg rettentő napjait szerelmesének, az "éhséget és nyomorúságot, beteg- séget és csavargást . . ." S az utolsó felvonás azzal zárul, hogy Firsz, a nyolcvanhét esztendős, halálosan beteg inas, akit véletlenül bezártak az otthagyott lakásba, -erőtlenül ledől egy kanapéra. S a végső színpadi instrukció: ". . . moz- dulatlanul fekszik. Távoli hangot hallani, amely mintha az égből jönne: elhaló, szomorú zengés, a megpattant hárfa- húr hangjára emlékeztet. Utána mély csönd, melybe csak a fejszák tompa zuhogása csap bele a cseresznyéskert felől." Íme a színmű, amelynek ,;minden helyzetét a szabad és víg kacagás hatja át". És mégis, Jermilovnak bizonyos ér- telemben, a dráma mozzanatait tágabb perspektívában nézve, nagyon is igaza van. Mert az elpergő, lényegük szerint is múlékony jelenségek mögött itt mégiscsak a történelem mozdul előre - vidáman és hatalmasan. Szabad és víg kacagást hallat az Idő, diadalmasan átlépve hervatag érzékenységeken, apró tökéletlenségeken, felszínes fájdalmakon. Szabad és víg kacagás csendül az orosz sors mélyéből, mert a históriai szakadékba csak :azok hullanak bele, akik már amúgy is túlélték magukat, de akik élni méltók a szakadé- kon túli új életet, azok - Trofimov és még inkább Ánya - átszökellenek a válság mélye fölött. Mi ez a "cseresznyéskert"? A régi idők megszépült jelképe, amely a nemesi élet százados poézisét lengeti lombjai között? Vagy a jobbágyi szenvedés szimbolikus emléke, s minden leveléhez megkínzott parasztok sóhaja s vére tapad? Vagy "magának a hazának szép képe tűnik itt elénk" - ahogy Jermilov mondja? A megújuló Oroszország szép- ségeinek eljövendő foglalata - a-hogy ugyanő érezteti? Úgy tetszik, mindez együtt, egyszerre. A csehovi szimbolika különösségéről van itt szó. Arról, hogy nála nehéz a jelképet konkrétan és határozottan odakötni egyetlen jelentéshez. A dolgok valamelyest lebegésben vannak, átderengenek egymáson, kontúrjaik puhák és omlékonyak. A játék részletei két- és többértelműen foszforesz- kálnak, csak az atmoszférában adott lényeg szilárd. Az olvasó vagy néző tétován tapogatózik rokon- és ellenszenveivel -a figurák között. Akit már-már átölelne az együttérzés karjaival, az egy váratlan és leleplező vallomással, amelyben hitványsága tárul elő, kisiklik az ölelésből. S aki- től viszolyogva fordul el az egyik jelenetben, az később váratlan bizalommal kér menedéket rokonszenve karjai között. Csehov számára - legalább drámáiban - nincs végképp elveszett ember. Már tudniillik olyan ,értelemben, hogy nincs figurája, akivel egy-egy pillanatra együtt ne érezne, aki .egy mondat .erejéig meg ne rezzentené a szívét. Nem a nil humani óhumanista bölcsességéről van itt szó. S nem arról, hogy ez a költő elvtelen lágysággal reagál minden emberi gesztusra. Éppenséggel nem erről. Hanem arról, hogy minden fontos neki, ami az emberrel kapcsolatos. Két- ségkívül ott rezeg ezen a magatartáson a polgári humanitás visszfénye. S kétségtelen az is, hogy amit Csehov apolitiz- musának szakás mondani, annak a gyökereit itt kereshetjük. Csehov még nem szelektál embereket és jelenségeket azzal a forradalmi eréllyel, mint Gorkij és a későbbiek. Milyen sokértelmű figura például ebben a játékban Lopahin! Parasztból lett kalmár, józan és egészséges. Bölcsen megjelöli .az utat, amelyet az idő a pusztuló famíliának még fenntartott: el kell adni, parcellázni kell a cseresznyéskertet villatelkeknek. Bölcs és rokonszenves gondolat, s aki elgon- dolta, józanul és jól, segítve és reálisan gondolkodott. De ugyanaz a Lopahin ugyanakkor lomposan és érzéketlenül beletapos mindabba a szépségbe, amely a cseresznyéskert körül lebeg, durván beletenyerel egy olyan finom és érzékeny szövevénybe, amelyet csak gyöngéd ujjakkal volna szabad illetni. Egyfelől a család okos barátja, aki beteg és idejüket múlt illúziókkal szemben a valóság emberséges megoldásait kínálja, másfelől a kapitalista idők friss és lelketlen ragadozója, aki az utcára teszi a ,koldusbotra jutott családot. Úgy tetszik, nem is jellemprobléma ez elsőrenden. Az idők, .a mozduló történelem, a forduló szituáció formálja ezt az emberi képletet, vonzó és félelmetes jegyek- nek ezt a dialektikus egységét. S ha a véndiák Trofimovban s az üde Ányában látjuk - s ugyan ki másban láthatjuk? - az előremutató, a "katasztrófát" izmosan túlélő figurákat, nem :kell-;e bennük is észre- vennünk valami sajátos csehovi ellensúlyt, pozitivitásuknak valami .kis humanizáló, közelbe hozó, a hitelességet biztosító árnyát? (Mennyi lehetősége jelzőinkben a félreértésnek, mennyi alkalma a félremagyarázásnak! Mintha árnyék nélkül nem lehetne egy emberi figura .hiteles és közeli!) Kivált Trofimov tetszik itt-ott aggasztóan és megindítóan esendőnek. Ez a harmincesztendős diák, aki oly harcos szavakat talál felháborító nyomorának a jellemzésére, s oly lelkesen színezi az orosz és emberi jövendőt, bizony nincs híján jó adag keszegségnek. Akárhogy is nézzük, "pozitív hősnek kissé ösztövér, másodrendű. Még Ánya is, akiről a csehovi játék méltatói joggal ejtenek olylíraian elragadtatott szavakat, még ez a bűbájos szűz is mutat efféle "hitelesítő" árnyakat. Csehov alakjai valóban nem nőnek az égig, s Ánya is csak az utolsó pillanatban, a család és az osztály bukását jelképesen sűrítő házelhagyás pillanatában nő meg egy győzelmes önbizalommal felcsendülő mondatban. Egyébként - négy felvonáson keresztül - csak a szelíd és jóságos jelentéktelenség méretei közt mozog: hamvas és kedves,, tiszta és üdítő, bátor és ígéretes és - jelentéktelen. Csehov maga úgy instruálta a színházat, hogy a Cseresz- nyéskertet operettes-bohózatos elemekkel meghintett víg- játéknak kell játszani, s nagyon meghökkent, mikor arról értesült, hogy a játékkal ismerkedő művészék lírikus tónu- sokat, részvétet és melankóliát hallanak ki a jelenetekből. Mire kell itt gondolnunk? Talán arra, hogy a szerepvállaló művészek korábbi Csehov-játékok igézetében közeledtek az új műhöz, s a Cseresznyéskert-be belelátták, belehallották előző Csehov-élményeik színeit-zenéjét; s hogy Csehov kissé a maga új és újító szándékain, .keményedő és radikalizálódó szemléletén keresztül ítélte döntőnek mindazt, ami itt derű- sen kegyetlen és vigjátákian elintézett, s látta járulékosnak és hátterinek, ami itt líra és rezdülő humánum. Bonyolult kérdések ezek, s úgy tetszik, még azoknak is fáradalmasan bogas problémák, akik az orosz nyelv, az orosz színjátszás és - nem utolsósorban - az orosz társadalom történetét közvetlenül és otthonszerűen élik. Firsznél, a kilencven felé totyogó inasnál meg kell egy kicsit állani. Mit szeretünk rajta? Semmi esetre se m azt, hogy egész életét, minden erejét, a testét, a lelkét odaadta ezeknek a másod- és harmadrendű nemesuraknak, s méltatlan szol- gálatot vállalt mind a sírig. S nem azt, hogy egyetlen pil- lanatra sem lázadt és lázad fel a szolgasor ellen, hogy egyet- len szippantásnyit sem érez meg a közelgő szelek jó szagából, s hagy nem szenved a szolgaságban, hanem jól érzi magát, nem is akárkinek, hanem embernek, valakinek. Azt sem, hogy szerencsétlenségnek mondja a jobbágyfelszabadítást, hogy nyilván minden idegszálával az urak pártján áll, a jobbágyokkal, a szegények kel szemben is. Akkor hát? Nem is szeretet talán, amit iránta érzünk, hanem a szánalomnak egy sajátos változata. Szánalom azon, hogy az emberi értékeknek egész konglomerátuma rendeli itt magát méltatlan érdekek alá. Hűség, becsület, szorgalom, munkaerő, szívbéli gyöngédség s egykor talán friss értelem fogott össze ebben a .megindító szolgában, hogy évtizedeken át puhára bélelje néhány szeszélyes hölgy és üres fejű nemes úr napjait. Ha- ragudnunk kellene rá, s mi szánjuk-szeretjük. Mikor az üres házban rázárják az ajtót, s mintegy önnön koporsójába fek- szik bele, aggódva gondol gazdájára, aki "biztosan megint nem vette fel a bundáját . . . .a könnyű felöltőben ment el . . . ezek a könnyelmű fiatalak . . . ha én nem vigyázok rá- juk . . ." Íme, ez a szolga, öntudatlanul, úgy menti meg emberméltóságát, hagy a család ".apjává" költi át magát önnönmaga szemében, vigyázó, gondos és szigorú apává - holott a kutya sem törődik vele, azt se tudják a távozás zavaros pillanataiban, hol is van voltaképpen. Hazudik ma- gának az öreg Firsz, valakivé hazudja magát, hogy értelme legyen, emberi értelme életének. Meg kellene őt vetnünk, és mégis költői, meleg képet viszünk róla magunkkal a színházból. Talán mert olyan agg és tehetetlen, hogy bírálni már nem illik, nem lehet? Vagy mert emberi értékeit absztra- háltan látjuk, függetlenül attól, milyen semmis célok szolgálatában koptak el? Vagy mert belső zugainkban még ér- zelmes nosztalgiák lappanganak ilyen "derék", öreg, az úri érdekekbe embertelenül, utolsó szemerjükig felszívódott szolgák iránt? Bonyolult dolgok ezek. A Csehov-irodalomban sok szó esik a csehovi drámák "cselekménytelenségéről", arról, hogy ezekben a játékokban alig-alig történik valami, ami a szokott drámai konfliktusokra emlékeztetne. S hogy itt a drámai mozgás csak a "víz alatti áramlás" jelenségével érzékeltethető. Igen, itt valami lényegeset pedz a kritika. Valóban úgy tetszik, mintha a csehovi színpadon valami szüntelen 'almatag lézengés foly- na, kissé céltalan és kusza szövevénye valami bizonytalan, játékszerű életnek. Semmi kétség benne, ez az író nem barátja a drasztikusan érdekes fordulatoknak, amelyektől csak úgy porzik a deszka. A csehovi színpad sajátos atmoszférá- jában a dolgok súlya megváltozik, a nehézkedési törvény módosul. Esnek itt tétova legyintések, amelyektől elszorul a néző szíve, elrebbennek félbe tört szavak, :amelyek után tragédiás feszültség marad ,a színen. Viszont revolverek is dörögnek anélkül, hogy a döntés végsőkig sűrített pillanatai ráznának meg bennünket. Az Ivanov-ban a főhős agyonlövi magát a negyedik felvonás végén, s az eldördülő pisz- toly hangja semmivel sem hangosabb, mint egy logikus és elmaradhatatlan pont egy gonddal kidolgozott, hézagtalan mondat végén. Ez a dráma nem mestermű, de a víz alatti áramlás, a cselekmény alatti cselekmény, a dolgok sajátos csehovi gravitációja ebben is érezhető. Ivanov igazában már régen halott, mikor a szerzői instrukció parancsa szerint közvetlenül a függöny legördülte előtt "félrefut, és agyonlövi magát". És Trepljov öngyilkossága a Sirályban megint csak nem valami olyan ,,esemény", amely váratlanul robban be a történetbe, .a színpadra. Ez a boldogtalan fiatalember már előbb, a szemünk láttára, tökéletesen kiszigetelődött az életből, s a "jobbról odakint lövés" utasítása csak a cselek- mény, a hagyományos "cselekmény" síkjában realizál valamit, ami belül - szereplőkben és nézőben egyaránt - már korábban ,;megtörtént". Hogy Ványa bácsi lövöldözésének mi az igazi értelme, arról Jermilov ír mélyen és igazán. "Csehov iróniával kezel minden külső drámaiságot, például Ványa bácsi lövöldözését. Emlékezzünk a lövöldöző mélységesen civil, nevetséges szavára, amikor elsüti a revolvert: »puff«. Ezzel aláhúzza, milyen idegen Ványa bácsi egész lényétől ez a drámai effektus . . . nem változtat semmit, sem Vojnyickij életén, sem az életen általában." Akik a csehovi dramaturgia jelentőségét nem foghatták fel, mert a korábbi drámatechnika hagyományaihoz és nor- máihoz mértéh az új játékokat, azok hajlamosak voltak arra, hogy Csehovot olyan kísérletező költőként regisztrálják, .aki "nem ismeri a színpadot". Őszintébben fogalmazva ez annyit jelent, hogy Csehov nem ismeri azt a XIX. századi trükk-készletet, amelyet a .korabeli kritika mint időtlen műfaji követelmények rendszerét tisztelt. Csehov valóban "nem ismerte", pontosabban: nem ismerte el ennek a trükkrendszernek, ennek a technikai normának a változhatatlan érvényét. Lazított és újított rajta anélkül, hogy a műfaj legmélyebb s valódi követelményeivel szembekerült volna. Hogy a hagyományos színpad igényeit is jól ismerte, s hogy tehát újításai nem holmi őstehetséges naivságból, véletlen rálelésből származnak, hanem tudatos művészi elszánások eredményei, azt világosan kiolvashatjuk apróbb színpadi műveiből. Noha helyenként ezeken is megérzik az új forma sajátossága, és egy-két ponton ezekből is felbúg a csehovi "vígjáték" különös lírája, nagyjából mind arra val- lanak, hogy mesterük, ha nem igazodott magasabb igényeihez, kellő biztonsággal és otthonosan mozgott a régi színpadon, a régi dramaturgiában is. Ha "nem igazodott magasabb igényekhez" - ebben a szólamban van valami igazságtalan. Elég volna talán ennyit mondanunk: ha tradicionális módon kereste a sikert . . . A Hattyúdal-ban Szvetlovidov, az öreg színész éppen jutalomjátéka estéjén döbben rá - ittasan - élete csődjére, s a színházi hagyományból jól ismert melodramatikus formában vet számot beszűkült távlataival. A Medvében Popova és Szmirnov marakodása egészen a régi vígjátékok receptje szerint fordul happy endbe. A Háztűznéző - egyike a legigényesebbeknek a kisdrámák között - megint csak a hagyományos technikát mutatja: nem több dramatizált anek- dotánál, amely hol Arany Fülemilé-jét, hol - még inkább - Tompa Három a daru-ját juttatja a magyar olvasó eszébe. A Nyári tragédia éppenséggel szokványos kabarétréfa csupán, a műfaj jól ismert túlzásaival és felszínességével. A Lakodalom-ban már több a csehovian új. A jelenet közép- pontjában álló kis szélhámos ötlet reális és egyéni színek ,közt bomlik ki, puhábban és líraiabban, mint sok mechanikusabb, kalkuláltabb rokonjátékban. A Jubileum ugyancsak érettebb hangokat üt meg, itt már emberi-társadalmi hazugságok lepleződnek le, s a játék a tragikum és komikum végletei közt táncol, de még mindig közel mindenhez, ami a színpadon ismerősen hathatott. A dohányzásról szóló monológ - végül - szakasztott úgy humorizál, ahogy a műkedvelő célokra szerkesztett "magánbeszédek" sokfelé, nálunk is, humorizáltak a századforduló táján - ha talán egy fokkal mélyebben és célba vágóbban is. Ne tévessze meg az olvasót a kritikaibb hang, amelyen Csehov kisdrámáiról szólunk. Ezzel a hanggal csak azt az értékkülönbséget akarjuk jelezni, amely köztük és a Három nővér vagy a Cseresznyéskert közt van. Máskülönben ezek az apróbb játékok - a maguk műfaji keretei között - többnyire kitűnő munkák, egyikük-másikuk máig is hervadatlanul hat a színpadokon s nem is csak költőjük hazájában.
VI. Némely irodalomtörténetírók Csehovot a régi realista iskolához, szorosabban Turgenyevhez és Tolsztojhoz kapcsolják, s egyben úgy tüntetik fel, mint aki már áthajlott a századeleji dekadensekhez. Ilyenformán tehát a régi klasszikusokat mintegy összekapcsolta a modern szimbolistákkal. Anélkül hogy egy pillanatra is elfogadnók Csehovnak ezt a láncszem-szerepét (egyébként akár Scsedrinig, sőt Gogolig visszakapcsolhatjuk őt), el .kell ismernünk, hogy a külsőséges szemlélet számára megvan ennek a ,koncepciónak az alapja. Hogy Csehov a turgenyevi vagy tolsztoji realizmushoz kapcsolódik, abban semmi kétség. Hogy a dekadens szimbolistáknak is rokona, az már több is, mint kétséges. Persze a külszín mutathat ilyesmit. Ha valaki a Sirály vagy a Cseresznyéskert jelképi értékét próbálja megállapítani, olyasféle ingadozást érezhet, olyasféle egybemosódását él- heti meg a felködlő lehetséges megoldásoknak, mint a szimbolista lírikusaknál. S .a külszín az impresszionistákkal is rokonítja Csehovot. Tagadhatatlan, hogy színrakásában van valami olyas könnyed puhaság, amilyet az impresszionista lírában talál az ember. S aki a dekadencia vonásait a felszínen keresi, az talál annyi lankadtságot, annyi fáradt rezignációt Csehov novelláiban és színpadi játékaiban, ameny- nyi elegendő a dekadencia szokványos fogalmához. Aki :azonban mélyebbre ás, nyilvánvalóan mást talál. A felszín alatt erőt és szándékot tapintunk. Ez a művészet lényegében konstruktív, protestáló és felfelé mutató. Kritikaisága legdekadensebb pózai és álarcai mögül is meggyőzően sugárzik. Pózokat és álarcokat említünk, de igazában egy sajátos, egyszeri formáról van itt szó, amely részben rejti, részben hatásosan kiemeli a valódi tartalmat. Rejti - ezen azt ,értjük, hogy a hang, az előadói mód, a bágyadtnak tetsző, "szürke alapon szürkével" festegető technika, az irónikus és önkritikus melankólia el-eltakarja az igazi mondanivaló erélyét, erejét, dinamikus határozottságát. Hatásosan kiemeli, ezzel meg azt akarjuk mondani, hogy ez a csehovi lankatag tónus minduntalan ráeszméltet - éppen az ellentét erejénél fogva - a mélyebb tartalom aktív energiáira. Két lankadt és fakó jelző közül olykor vadabban villan fel a düh és keserűség, mint vaskosabb, ádázabb szavak harsányan fortyogó üstjéből. Csehov valóban összeköti .két láncszemét az orosz irodalom törtéetének, de ezek a láncszemek nem azok, amelyekre a polgári tudomány gondolt. Illetve: az első láncszem valóban a klasszikus arasz realizmus. A másik azonban nem az impresszionista-szimbolista dekadencia. Csehov igazában és lényegében inkább a felé az új realizmus felé mutat, amely Gorkijban találta meg első mesterét. Barbár .túlzás volna Csehovban a szocialista realizmusnak valamiféle előfutárát sejteni. Erről szó sem lehet. De a polgári esztétika gesztusával szemben, amely Csehovot jórészben a dekadencia kategóriájába préselné, nem szabad ki ;nem mondani, mennyivel közelebb állott lelke mélyén ez a nagy mester azokhoz, akik érezték és vállalták a művészet társadalmi felelősségét, mint azokhoz, akik ezt a felelősséget körömszakadtáig tagadták. Csehov jórészt apró, érzékenyen és fájdalommal csiszolt tükörlapocskákból rakta ki a kor hiteles és lényegileg teljes ábrázolatát. Egy múló világ omlatag formáit és halványuló színeit rögzítette meg, gyöngéden és mégis hatalmasan. Hatalmasan, mert ezek mögött a formák és színek mögött delejesen éreztetni tudta, hogy nem az Ember és Világa süllyed itt el ,menthetetlenül, hanem csak az embernek és világnak az a kiszikkadt és elvénhedt arca, -amelyet a századforduló mutatott. Ez a delejes, olykori lappangásában is félreérthetetlen történelmi jelzés emeli Csehov művészetét végképp a világirodalom klasszikus értékei közé.


Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2015
e-mail: Literatura.hu