Ibsen
Solness építőmester
(1892)
A líráját szeretjük. Szeretjük azt a leányt, aki hideg,
egészséges kacajjal jön a magas hegyekről, és emlékezteti Solnesst, hogy egykor
ő is kopogtatott öregedő mesterek ajtaján. Ezt a légi - nem légies - szerelmet
szeretjük, mely a múltban összekötötte a kis iskolás lányt és a diadalmas
művészt, s mostan megérteti vele, hogy az építőmester sem építhet szebbet,
nagyobbat és maradandóbbat, mint légvárakat. Szeretjük a dráma magasságát.
Szeretjük a mélységét. Szeretjük az építőmestert is, mert megtisztul, elbékül,
és újra megfiatalodik. Bukása dicsőség. Csődje diadal. Halála pedig új élet.
(KOSZTOLÁNYI DEZSŐ)
A Solness építőmester Ibsen késői műveinek egyik
legjelentősebb, ugyanakkor legproblematikusabb darabja; három felvonásos
lélektani dráma, melyet a szimbólum uralkodó szerepe jellemez.
Ibsen műveivel végigjárta az európai
irodalom XIX. századi fejlődésének útját a romantikától a realista (naturalista)
társadalomkritikán keresztül a szimbólumalkotásig. Műveinek alapkérdése minden
korszakában az eszmény és valóság, realitás és illúzió összeütközése. Egész
életében küzdött a hazugságok és mindenféle megalkuvás, (ön)csalás ellen. A
Solness építőmester esetében a számvetést, a darab önéletrajzi jellegét is
szokás hangsúlyozni: Ibsen félelmének tükröződését az ifjabb generációtól, kései
szerelmi fellángolásainak hatását; a hős, a téma messianisztikus voltát stb.
Solness fejlődésével" - aki építőmesterként magas tornyú templomoktól az emberi
otthonokon keresztül a tornyos házak építéséig jut el" - párhuzamba állítható
Ibsené, mely az epikus daraboktól a realista prózai műveken át késői korszaka
szimbolikus, költői realizmusa felé tart." (R. Brustein)
A művet sokan, sokféleképpen (gyakran egymásnak ellentmondva) értelmezték.
Megjelenésekor maga az író figyelmeztette az olvasókat, hogy gondolkozzanak el a
darabról, mielőtt elhamarkodottan véleményt formálnának róla. A mű befogadását
egyrészt az nehezíti, hogy bonyolult formában, összetett problematikában - más
látásmód, megváltozott világkép alapján - térnek vissza fiatalkori témái, egész
pályáját meghatározó alapkérdései (az önmegvalósítás lehetősége; a művészsors
kétségei: alkotás és élet, élet és művészet összeegyeztethetősége,
siker-áldozat, ambíció-bűn viszonyulások; a nemzedékváltás nehézségei; az
isten-ember és (lázadás) kapcsolat stb.), másrészt az, hogy mindezt sajátos
lírai tónusban, a realitást átható szimbólumokkal mutatja be a szerző, és az
emberi benső" újfajta ábrázolása kerül előtérbe.
A sokjelentésű drámai világ zárt rendszerben, hétköznapi, magánéleti keretben
játszódik, kevés szereplővel: egy házaspár (Solnessék), egy harmadik" (Hilda),
három alkalmazott-munkatárs (Kaja és a két Brovik), valamint egy háziorvos-barát
jelenik meg csupán. A cselekmény ideje egyetlen nap, színhelye az építőmester
háza (dolgozószoba, szalon; veranda) - ez tehát egyszerre, összekapcsoltan az
üzleti-művészeti tevékenység tere (az alapszituáció konfliktusaihoz, a
háttérhez, a valószerűséghez szükséges elemekkel) és a magánéleté (belső
szobákkal, az emlegetett három üres gyerekszobával.)
Az író a túlzás (pl. a múltbeli és jelenbeli lázadás jelentőségének
felnagyítása) és a szimbólumtechnika együttes alkalmazásával új módszereket,
eszközöket is felhasznál, hogy a jelentéktelen, drámaiatlan polgári
hétköznapokból drámai szituációt teremtsen, ill. ebben a műben is alkalmazza,
módosított formában, az analitikus szerkesztési technikát. A múltból egy külső,
mellékes körülmény (az öreg Brovik legyőzése, és ehhez kapcsolódva Solness
felemelkedése, hírneve) és a két hangsúlyos eseménysor szálai határozzák meg a
drámai helyzetet. Az egyikről, a családi tragédiáról (a tűzvészről, a gyerekek
haláláról) az alapszituációhoz, a kialakult viszonyok hátterének megismeréséhez
egyre több és pontosabb információt kapunk, de ez a szál is főként Solness
bűntudatának analíziséhez szükséges. A másikról, a fordulatot hozó
Hilda-kapcsolatról végig megmarad a (dramaturgiailag szükséges) bizonytalanság:
a rajongó gyerek emlékei adottak csak, a semmire sem emlékező Solness az ő
felidézését fogadja majd el. Múltbeli események feltárása tesz tehát lehetővé
változásokat, de nem múltbeli eseménysor okozatiságáról, a jelenre tett
determináló hatásáról van szó ebben a műben (kevés konkrétumot ismerünk meg;
Solness nem eltitkolni akarja, csak elfelejtette a tíz évvel korábban
történteket), hanem emlékek felidézéséről, hatásáról, melyek nem feltétlenül
befolyásolják a jelent. Nem az egyébként is sokféleképpen értelmezett tények"
számítanak, hanem ezek értékelése; a változás pedig lelki átalakulás, belső
történés - ez a meghatározó, nem a külső eseménysor.
A helyszínleírásoknak és az alakok külső megjelenésének a részletezésén kívül
megsokasodtak a benső történésekre utaló szerzői instrukciók: Ibsen szinte
minden megszólalás előtt pontosító utasításokat ad a fizikai cselekvésre is, de
főleg a lelkiállapotra: Solness az expozícióban nyugtalanul", meghökkenve",
ingerülten," elfojtott keserűséggel", kurtán", indulatosan", szigorúan" stb.
viselkedik, illetve reagál mindenre; Hilda megérkezése után viszont
fölvidultan", ellágyultan", meghatva", mély izgalommal" stb.
Már az expozícióból az a hideg, fagyos atmoszféra árad, amely Solness és
környezete jelenét meghatározza. A címszereplő először ellenszenvessé válik: fél
Ragnar Brovik tehetségétől, ezért - önzésében - aljasságokra is képes
(embertelen a nagybeteg apával, hazudik a fiúról, kihasználja és áltatással
magánál tartja Kaját), a feleségével folytatott felszínes, erőltetett
áldialógusban házastársi viszonyukat leplezi le. Az orvossal kezdett (önelemző)
beszélgetésben éppen az új generáció megjelenésétől való félelméről vall, amikor
Hilda Wangel személyében kopogtat az ifjúság" (a sors"). Hilda felidézi az éppen
tíz évvel korábbi eseményeket ("legalább tizenkét-tizenhárom éves" volt akkor!):
megcsodálta a koszorúfelvivőt, akit a csúcson hárfák zengtek körül; aztán később
(otthon, náluk) az őt megcsókoló Solness megígérte, hogy tíz év múlva
megszökteti, és királyságot ad" neki. Eljött tehát beváltani követeléseit, mert
a határidő letelt". (Hilda lélektani magyarázata váratlan betoppanásáról
kiegészül valószerűsítésként" azzal, hogy a két nő ismeri egymást egy
szanatóriumból", és Aline, nyilván kötelességből", meghívta a lányt, aki
mellesleg egy hegyi állomáson" még Herdal doktorral is találkozott - Hildának
persze nincs szüksége racionális indokokra: fölösleges volt meghívnia".)
Ibsen műveiben gyakran indít változássorozatot kívülről jövő beavatkozó
szereplő. Solness előbb feltételezi, hogy bizonyosan [...] jólesett volna" neki
minden, amire nem emlékszik, aztán végül elfogadja (Hilda szemszögéből) a
múltidézést. A régi élmény felelevenítésével a köztük levő (titkos, érzelmi)
kapcsolat is felújul - a különbség pusztán az eltelt tíz év: bár Solness
egészséges és erős", mégiscsak éltes ember" már-; ugyanazzal az erkölcsi
tartalommal (Hilda megerősíti: mindig is tudta", hogy Solness nős).
Az építőmesternek lelki-érzelmi nyitottságát a berobbanó, és a jelen viszonyait
felforgató lány szövegeinek elfogadására egyrészt bizonytalan lelkiállapota,
magánéleti csődje, alkotói válsága (egyedül voltam, s tehetetlenül bámultam bele
a világba"), őrültség-közelisége (és ettől való félelme) adja, másrészt
feltétlen hite saját akaraterejében - ezt a Kajára tett, szinte hipnotikus
hatásának feltárása készíti elő. Az igazi változás tehát Solness belső világában
játszódik le. Módosulnak viszonyai környezetéhez, egyre újabb aspektusokból
láthatjuk átalakulását - idestova egy zug sem lesz bennem, ahova maga be nem
nyit" -, melynek végső következménye, hogy újra megkísérli a lehetetlent":
öregen, szédülősen, de lélekben megfiatalodva maga vállalkozik a koszorú
felvitelére (a dráma jelenére éppen befejezett) új házának tornyára. (Ibsen
ezzel a tettel kiemeli és lázadó, istenkísértő hőssé nagyítja a hétköznapi
figurát.)
Ennek az egyetlen tettnek az elkövetésére irányul mindkettőjük célja: Hilda
Solnesst, az pedig saját magát akarja rávenni erre az akcióra - így nem tettek,
hanem a pergő dialógusok mögött zajló érzelmek-akaratok mozgása adja a műbeli
változásokat; a megjelenő garabonciás" felébreszti a másikban a
garabonciásságot". Az akaraterőt és az elhatározást jelző kijelentések,
döntések, felszólítások előbb Solnesst jellemzik (akarom, hogy elintézze";
görcsösen kívántam, hogy leköthessem" /Kaját/); majd a még erősebb Hilda
irányítja az ő magatartását is (akarom - akarom, hogy úgy legyen", mondja
vadul").
A drámai világ középpontja Solness. Alkalmazottai kiszolgáltatottak az
érzéketlen, hazug főnöknek, aki csak eszköznek tekinti őket saját céljaihoz;
felesége élőhalott" - az ő szemszögükből, kívülről nézve az építőmester
kegyetlen, másokon átgázoló, ill. önző, beteg(es) figura. A feltárulkozás során
aztán a rideg egoistáról kiderül, hogy sikereit, diadalérzését tönkretette
boldogtalan magánélete, súlyos megrázkódtatások érték. A tűzvész után, mely
közvetve gyermekei halálát is okozta, fellázadt, kihívta a sorsot, de senki sem
lett boldogabb: sem ő, sem az új otthonba költözők; öregkorára pedig már tart
Isten büntetésétől is. Önkínzását fokozza feleségével szembeni bűntudata, hiszen
ő maga tette tönkre a tragédia utáni újrakezdés lehetőségét is: a parcellázások
utáni építkezésekbe fogva csak ambícióinak szentelte életét. Ugyanakkor
önmagával szemben is bűntudatot érez, mert elfojtotta vágyódását a csúcsok
felé": nem választott végleg a művészi sikerek és a magánélet, a beletörődés és
a lázadás között (ambivalens érzéseinek szimbóluma tornyos új otthona).
Csalódott, kiábrándult öregkorára eljut az üldözési mániáig; de nem őrült, csak
egzaltált, nyughatatlan: mindenért, amit elgondoltam, építettem és alkottam [+]
mindenért kárpótlással tartozom. Mindenért fizetnem kell. Nem pénzzel. Hanem
boldogsággal. S nemcsak a magam boldogságával. A másokéval is." Hilda
megjelenésekor ebből az állapotból billen ki,
a lány felkelti vágyát az önkipróbálásra, az istenkísértésre"; ezért győzi le
szorongásait, félelmeit (a sikertelenségtől, a haláltól), végül felülmúlja
önmagát. Maga határozza el, hogy megfelel Hilda elvárásainak: ekkor már nem
akar(hat)ja, hogy változatlanok maradjanak a körülmények, de a légvár, a
várkastély"-terv jelzi, hogy számára továbbra is irrealitás a boldogság elérése
(ugyanakkor ez a szerinte eddig is miatta szenvedő Aline megcsalása és egyben
Isten elleni lázadás is). Életének továbbvitele lehetetlen, de szükségszerű
bukásában felmagasztosul. (Halála a tragikum-érzetet fokozó értékpusztulás, de
sokféleképpen értelmezhető, a mű rétegeinek megfelelően: szükségszerű vég a
lehetetlen helyzetben, megváltó halál, méltó lezárás, lázadó gesztus, apoteózis
stb. - kétségtelen viszont, hogy hősies, fennkölt tett következménye.)
A többi szereplőről csak azokat a momentumokat tudjuk meg, amelyek a főalakhoz
kapcsolják őket. A doktor megjelenésére - ellentétben más ibseni
orvos-figurákkal - szinte csak dramaturgiai okokból van szükség (egyenrangú
figura az önanalizáláshoz, ill. a gyanakvó ember kényszerképzeteinek
meghallgatója). A két Brovik - a legyőzött és a leendő vetélytárs -
szerepeltetése a reális hátteret teremti meg, Solness ügyességének és
kíméletlenségének bizonyítéka az öreg helyzete, ill. félelmeinek, szakmai
féltékenységének szolgáltat alapot a fiatal tehetsége. A körülötte forgó három
nőalak közül Kaja a kiszolgáltatott, alárendelt (viszonzatlanul) szerelmes
(párhuzamba állítható a vele egy korosztályba tartozó, Solnessért ugyanúgy
rajongó Hildával).
A talpig feketében" megjelenő, életidegen Aline elemésztődött az önvádban.
Maradék (gépies) tevékenységeit beteges, mániákus kötelességérzetből végzi,
létének jelképei elvesztett (de megsiratható) babái. Nem beszél a múltról, nem
lázad - egyet-
len, vádként hangzó megszólalását is Hilda megjelenése váltja ki: építhetsz
annyit, amennyit akarsz [+] nekem soha többé nem építesz igazi otthont", ez nem
otthon" - mondja férjének. Előbb Kajára, majd Hildára tett megjegyzéseiből úgy
tűnik, féltékenység-érzete talán felkelthető, de rezignált passzivitásában
cselekvésképtelen.
Hilda valóság és jelkép: mintha Solness gondolatai (félelme és akarata) hívták
volna elő a múltból, váratlanul. A mű szereplői közül egyedül ő látta a
lysangeri tettet, a többiek legfeljebb hallottak róla (Aline), és nem is hiszik
(Ragnar). Romantikus emlékeinek távolából idealizált Solness-képében nem veszi
tudomásul a jelent; bár érzékeli a hétköznapi kicsinyességet (a tehetséges
fiatal vetélytárssal) és a gonoszságot (a haldokló ellenféllel szemben), de az ő
Solnesse nem ez, mégcsak a tíz évvel korábbi valós istenkísértő-lázadó sem,
hanem a képzeletében, vágyaiban megjelenő bálvány. Eszményei valóra váltását
követelve felkelti az érdeklődést, behálózza a mestert, majd elhiteti-megerősíti
akaraterejébe vetett hitét (ők kiszemelt emberek, akikben különös erő és hatalom
lakik", akik oly állhatatosan tudnak kívánni, óhajtani és akarni, hogy
végül okvetlenül elérik céljukat", segédek és szolgák segítségével"). Rajongó
egoista, aki egyetlen pillanatra ugyan meginog (megcsapja a Solnessnéból áradó
fagy"), de amorális-szabados önzésében nincs lelkifurdalása. Saját magának
keresi a csodálatosan izgató" élményeket; neki bálvány, hős kell - tömör
alapozású", de légvárépítő kapcsolatuk teljesen irreális -; ő csak saját
élményét akarja újraélni, a lehetetlen megvalósításának diadalát, saját akarata
diadalaként. (Számára eddig tart a győzelem, lentről fölnézve"; a
következménnyel nem is törődik - alakja a zárlatban ironikussá válik.) Hilda
ambivalenciájának alapja, hogy a róla alkotott külső képet - önző, felelőtlen -
módosítja Solness nézőpontja, akinek vágyait testesíti meg, a teljes élet
lehetőségét. A lány - a ragadozó madár", az ifjúság ellen ifjúság" - az
építőmester metaforáiban a virradat, a felkelő nap" (abban a házban, ahol nincs
soha egy napsugár"!)
Hilda irracionális betoppanásától kell elfogadni a valószerű és valószerűtlen
egyidejű jelenlétét, a metaforikus nyelvet, a képzelet és valóság közötti
folyamatos villódzást. A reális világ költői szintre emelkedik; a mások számára
tárgyszerű mozzanatok szimbolikus jelentést nyernek. A ,torony' sokjelentésű ősi
jelkép (l. ókori toronytemplom-képzetek, keresztény templomrész); a hitre
figyelmeztető összekötő kapocs ég és föld között, de az ég hatalma ellen lázadó
ember, az égbe törő vágyak" jelképe is. Itt a középponti torony-szimbólum
sokféle érzést sűrít: egyszerre az ambíció, megfelelésvágy, ég felé törés,
lázadó istenkísértés, elérhetetlen légvár, teljesség (emberi, művészi)
tökéletesség; szimbolikus toposzként pedig a lélek, a szellem, a szabadság
(szemben a lenti, földi megkötöttségekkel). A koszorú (az éghez való tartozás,
az Istennek szenteltség jelképe) is sok asszociációs lehetőséggel bír (babér,
menyegzői és halotti koszorú stb.); a koszorúzás (a konkrét építkezési
ünnepségen kívül) próbák sikeres teljesítéséért jár; a zuhanás (magasból mélybe
vettetés) a büntetés (isteni büntetés) képzetét erősíti.
Szimbolikusan maga a darab is olyan, mint egy nagy székesegyház; sötét,
misztikus dallamai úgy zúgnak, mint az orgona sípjai. Mivel Ibsen ismét olyan
erős főhőst alkotott, aki bátran kihívja maga ellen a sorsot, és nem válik
kisszerű életfolyamatok áldozatává, a mű olyan emelkedett és magasztos,
amilyenre ifjúkora óta nincs példa művészetében" (Brustein);
Kosztolányi szerint
Solness, ez a komor óriás", legyőzi magát és ebben az utolsó pózban fönségessé
merevedik"; ez a nagyot merő művész utolsó férfias tettével megkoszorúzza az
életét és művészetét, mert mikor a toronyból lezuhan, már repül, úgy, mint
egyszer fiatalságában, repül újra, szabadon és büszkén, lefelé repül, de mégis
repül."
copyright © László Zoltán 2008 - 2015
e-mail: Literatura.hu
.