Szekér Endre
A stílus – az író
a drámai művek stílusáról
Benedek Marcell két esztendeig a kolozsvári,
tizenhárom évig a budapesti egyetemen tartott előadást a drámáról. S mikor
jegyzeteit rendezgette, a dráma műfajának jellegzetességeit akarta írásba foglalni,
arra jött rá, hogy mindezekből csak „szép emlékoszlopa” lenne a dramaturgiának.
Mert a dráma műfaja megváltozott, átformálódott, a hagyományos „drámaiság”
sincs többé. Még esetleg abban a közhelyben meg lehetne állapodni, hogy a dráma a
színjátszó személyek párbeszédeiben kifejeződő emberi sorsokat mutat be a
közönség előtt. De ez az általánosság, ez a közhely sem elfogadható, hiszen ma
már van „mono-dráma”, melyben nincs párbeszéd. A közönség is megváltozott: a
dráma lehet egy-egy ember olvasmányélménye vagy a televízió által bemutatott művet
figyelheti otthon a család a képernyő előtt stb.
A dráma a harmadik hagyományos műnem (műfajcsoport) – a líra és
az epika mellett. Legszorosabban az epikai művekkel állnak „rokonságban” a
drámák, hiszen a külső világ ábrázolása is a céljuk. Mindkét műnemben a
cselekmény fontos szerepet tölt be, de a drámában az eseményeket megjelenítve
látjuk, „élő” szereplők párbeszédeiben. A párbeszéd természetesen még nem
dráma. Ehhez járul a hagyományos értelemben vett drámában a konfliktus, az
összeütközés, a szereplőknek egymáshoz való viszonyának megjelenítése. A
drámában ellentétes érdekek, nézetek, eszmények, törekvések stb. feszülnek
egymásnak, mely a színpadon előttünk bontakozik ki. Hasonlóképpen részesei
lehetünk a drámai hős jellemfejlődésének, változásainak, érzelmi
hullámzásának, esetleg tragikus sorsának. A hagyományos drámát – mint a
színpadon előadott művet – mindig a jelenhez szólónak szokták tekinteni. Így
szólhat Shakespeare drámája évszáza-dok óta a különböző korok új és új
nemzedékéhez. De a dráma nemcsak mint a színpadon előadott mű szólhat hozzánk,
hanem mint olvasott irodalmi alkotás is, otthon, olvasólámpák alatt. De talán
ilyenkor is befolyásol minket a dráma műfaja, mert „lelki szemeink előtt” látjuk
az olvasott drámáról, természetesen még-is drámaként él előttünk
„illúziót” keltő díszletekkel, jelképes környezettel stb. A régi
irodalomelméletek két alapvető drámai műfajt különítettek el: a tragédiát és a
komédiát. S ehhez viszonyították az úgynevezett középfajú drámát, a színművet,
a tragikomédiát stb. Arisztotelész Poétikája is pl. a tragédiával
foglalkozik.
A műfaji változások már a korábbiakban is érvényesültek pl.
Csehov „lírai” drámáiban, melyekben visszaszorult a cselekmény, az élesebb
konfliktus. Brecht „epikus” színházában pedig „elidegeníthető eszközökkel”
élt, megszakította a mű szerkezeti felépítését pl. songokkal, táblákkal,
„magyarázatokkal”. S akkor milyen változásokat vehetünk észre az avantgard
hatására, az abszurd törekvések révén? És milyen a dráma nyelve, hiszen számos
alkalommal ezen áll vagy bukik a mű sikere, a színpadi előadás hatása. A magyar
drámák vizsgálatakor mindig visszapillantunk Katona József Bánk bán című
drámájára, vizsgálgatjuk a drámai nyelv sajátosságait. (Orosz László Katona
József drámájáról írva kiemelte pl. az archaizáló, a nyelvújítási elemeket, a
drámai erejű szóösszetételeket, a szenvedő igék és igenevek használatát, az
elbeszélő múltat, a népies raghasználatot, szólásokat, a közbevetéseket, az
indulatszavakat, a tagolatlan mondatokat, a félbehagyott szavakat stb.) (S már a
régebbi magyar drámában is felmerült a hagyományos párbeszédek mellett a szerzői
utasítások szerepe és azok alaposabb vizsgálata [ Bécsy Tamás] ). Walter Kerr írt
tanulmányt a drámai nyelvről. Megállapítja azt, hogy a drámai nyelv „ritmusa” a
párbeszédek gyorsaságából adódik. Ő Van Druten A vadgalamb búgása című
drámájából idéz egy gyorsan pergő párbeszédet, megszólításokat,
felkiáltásokat, rövid kérdéseket és pár szavas válaszokat. Fontosnak tartja a
rövid mondatokat, a szüneteket, a „gondolatjelek” használatát, a kihagyásokat, a
felkiáltásokat, a teljesebb mondatok megszakítását stb.
A mai magyar drámákat olvasva – feltétlenül vissza kell térnünk
a lezárt klasszikus életművekre: Németh Lászlóéra, Illyés Gyuláéra, Illés
Endréére, Sarkadi Imréére, Örkény Istvánéra stb. Németh László történelmi
drámáiban a korából kiemelkedő személyiség áll szemben visszahúzó, elmaradt
környezetével, a kisstílű jelennel. Drámáiban rejtetten vagy nyíltabban mindig ott
érezzük az esszéírót, a gondolataival küszködő Németh Lászlót. Az író
vallomásaiban a formai újításokról, a kísérletezésről, a „mondanivaló
szenvedélyéről”, az igazság kimondásáról szól. Közismert az úgynevezett
„görög korszaka”, az író felfedezi pl. Szophoklész tragédiáit, a magyar
Agamemnónt és Elektrát szeretné megírni – regényben, s az igazi dráma
prédikáció-jellegét keresi. S mindig a magatartás a fontos: „itt állok, másként
nem tehetek” – magatartása, Luthert vagy Galileit követve. Németh László tömör
mondatait elemzi Vekerdi László: úgy érzi, hogy az író a „legkisebb helyen
legtöbbet mondó mondatokat” fogalmaz. Fontos szerepet szán a vesszőknek, a
kettőspontoknak, a hármas pontoknak, a zárójeleknek, mert „segítenek a szavaknak a
mondat értelmét kifejezni.” Az ész diadalát érzi itt az olvasó, az
irodalomtörténész a nyelv irracionális erői felett. A Galilei-dráma Németh László
remekműve, a „szerettem az igazságot” kulcsfontosságú kifejezője – a drámai
nyelv nagy lehetősége is. Mindjárt az első felvonásban az igazság kimondásának
problémáját veti fel: „Mért? Mert az igazság, mint anyában a gyermek, minden
tilalom ellenére ott mocorog benne s világra kívánkozik.” Érdemes még néhány
idézettel bemutatni, hogy milyen az író drámai nyelve – történetesen a Galileiben.
Például metaforákkal él, így tömörebben fejez ki érzelmet, indulatot, helyzetet.
„Ne mondja barátom. Lúgot önt a sebbe. Így is ez mar a legjobban.... hogy
könnyelmű voltam.” Gyakran él hasonlatokkal. „A hiúság indulata: ha ez a vad az
emberek szemében fölemeli a fejét, jobban kell félni, mintha oroszlánok vagy tigrisek
emelgetnék a pusztában.” S ehhez a helyzetet jellemző hasonlathoz tartozik az utána
következő szerzői utasítás: „(Izgatottan jár-kel.)”, – „(Izgatottan)”, –
„(... arca, mint a szikla, melyről minden fölöslegest lehordott az idő...)”, –
„(elgondolkozva)”, – „(kitörve)”, – „(megdöbbenten hallgat)”, – stb.
Galileire többször vonatkozik ez a szó: „megdöbbenve”, „megdöbbenten”. De
ehhez tegyük azt hozzá, hogy Galilei nem csupán „megdöbbenten hallgat”, hanem
nyugtalanul, izgatottan védekezik, támad, fejteget, magyaráz. És ez a szerzői
utasítás is pontos és fontos: „határozottan”. Ekkor Galilei hosszabb mondatokban
fejti ki a maga igazát, jellemző módon a mondatok összekapcsolódnak, ívelnek
tovább, érvelnek újra. Az összetett mondatoknak világosak és biztosak a pillérei,
mint a hídnak, melyeken határozottan haladhatunk előre, az egyik partról a másik
partra: „Ennek a hűségnek azonban megvan a határa, s nekem is figyelmeztetnem kell
tisztelendőségeden át azokat, akiket illet, hogyha ők könnyelműek és dogma s
természeti tény elhatárolásában indulatoknak engednek, ennek a könnyelműségnek az
árát nem fizetheti a becsületem. Ha végsőkig keserítik, a féreg is fölágaskodik s
nekem nem olyan drága ez a megunatott élet, hogy e pör gyalázatát azokra ne vessem,
akiket ettől hiába akartam megóvni.” Az előbbiekben Németh László Galilei
szavaival, világos mondatszerkezetével, a gondolatiság erejével, az esszéstílushoz
való közeledéssel – egyértelműen új fejezetet nyitott a modern magyar dráma
fejlődésében. Az író történelmi drámáinak hősei kiemelkedő egyéniségek, így
az általuk mondottaknak is illeszkedni kell hozzájuk. Hiszen Galilei okfejtése,
fejtegetése, igazának védése, a támadások visszautasítása stb. természetesen
hosszabb elmélkedést igényel. Ezek nem monológok, hanem valódi párbeszédek részei
– méltósággal, magas erkölcsi tartással és egyben végzetes
kiszolgáltatottsággal. Az élő párbeszédet olykor a pengeéles kérdőmondatok is
jelzik: „S ha én tudományos ellenfeleimnek nem szerzem meg azt az elégtételt, hogy
kötéllel a nyakamban járuljak elébük?” Vagy: „Ez kétségtelenül jóakaratú
ajánlat: törjük el a tollat, hogy megmentsük a fejet. De az, hogy a tollamat
elmarasztalom, elégtételnek elég-e?” Máskor pedig Galilei-Németh László a
párbeszédben csak egy-egy kérlelhetetlenül kemény és pontos kijelentő mondattal
válaszol: „Hazugság azt vallani, amit én nem hiszek”. A dráma befejezésében
pedig visszatér az igazság kimondásának kulcskérdéséhez, és azt erősíti meg az
érzelmi háttérrel és a dráma befejezésének különös kiemelésével: „Most, hogy
holtomig rab vagyok? Most még makacsabbul kapaszkodom belé. Ha idáig napfényem volt az
igazság, most a szememre szakadó homályban a lélekzetem lesz... Hisz a becsületem
adtam érte... Az üdvösségemet, ha úgy akarja!”
Illyés Gyula hatalmas életművében nagyon nehéz lenne műfaji
„sorrendet” állítani, de a leggyakrabban költőként megnyilatkozó alkotó sokszor
kereste a drámai kifejezési lehetőséget. Számos alkalommal a magyar történelem
jelentős sorsfordulóit örökítette meg (pl. Ozorai példa, Dózsa György), de
ő is kutatta az ironikus-szatirikus hang másfajta műfaji-szemléleti hatását (pl. Bölcsek
a fán). Olykor a tragédia műfaját érezte legközelebb magához. A sokat
emlegetett Fáklyaláng volt talán egyik legsikeresebb drámai munkája, melyben
1848/49-es szabadságharc bukása utáni válságot, tanulságot igyekezett drámai
formába önteni – érdekes „utójátékkal”, időrenddel, valamiféle drámai
„feloldással”. Kossuthot és Görgeyt állítja szembe egymással 1849. augusztus
10-én Aradon. Illyés Gyula a dráma elején részletes környezetrajzot és a
szereplőkről alapos jellemzést ad, – figyelemre méltóan többet, részletesebbet,
mint mások egy-egy drámában. Pl. „Egy asztalon a falnál földig lógó nagy katonai
térkép. Kezdődő augusztusi este, egy nappal Kossuthék lemondása, három nappal a
világosi fegyverletétel előtt.” Nagyon érdekesek a szereplőket bemutató írói
jellemzések egy-egy megszólalás előtt, – ez talán Illyés epikus alkatát fejezi
ki. Pl. „Vukovics – harmincnyolcéves, mintaképe a kor hevesvérű magyar
patriótájának: előkelő szerb család gyermekeként Fiuméban született s
nevelkedett, vagyis a magyar igazságot most-gyúlt tűz lobogtatja benne; magyarul
kamaszfővel tanult meg; Száva keresztnevét alig tíz éve változtatta Sebőre...” S
ez az írói jellemzés még folytatódik, még néhány fontos mondat következik, s csak
akkor adja szájába az elhangzó mondatot: „És ez az ember legyen fővezér?!
Görgey?!” Tehát a hosszú szerzői utasítás, írói jellemzés után a drámában
lévő párbeszéd szövege az előbbiekkel ellentétben – sokkal rövidebb, lényegre
törő, pár szóból áll, és utána a kérdőjel és felkiáltójel együttes
használata érzékelteti a szereplő belsejében kavargó indulatot, szenvedélyt. S
aztán a Fáklyaláng további jeleneteit, párbeszédeit olvasva feltűnik a
mondatok lerövidülése, hiányossá válása, olykor csak egy-egy szóvá zsugorodása.
Hiszen a mindennapi életben egy-egy feszült pillanatban – nincs lehetőség az
indokolásra, érvelésre. Így a drámában is. Illyés Gyula Fáklyalángjában
halmozódnak az egy-egy szóra rövidülő mondatok (pl. „Hallatlan – „Okosan!”
– „Úgy-úgy.” – „Legyen?!” – „Görgey.” – „Lehetetlen!” –
„Képtelenség!” – „Elképzelhetetlen.” – „Csillapodj.” –
„Okvetlenül.”) Természetesen az egyszavas mondatok a végtelenül rövid néhány
szavas mondatokkal együtt jellemzőek a drámai helyzetre, feszültségre. (Pl. „Azt
nem! De ezt sem! Micsoda zavar!” – „Olyan nagy a veszély? Mint Mohács előtt?
Manapság?”) És érdemes most a párbeszéd teljesebb formáját idézni, mely
feltétlenül jól érzékelteti a rövid kérdő mondatok egymásutánjával a válságos
történelmi pillanatot, és ezt nyelvi eszközökkel is kifejezi: „KOSSUTH: ... Ezt
folytatni kell már végtelenül! – Görgey: Hasztalanul? – Kossuth: Ki dönti azt el?
– Görgey: Esztelenül? – Kossuth: Dugovics Titusz áldozata hasztalan volt?
Temisztoklesz esztelen volt? Termopilénél esztelenek harcoltak Görögországért?
Harcolna még ma, holtukban is a szellemükkel. A magyar hadsereg is harcolni fog. –
Görgey: Ha azt parancsolom, bírom a szavadat rá! – Kossuth: Az a szó csak a
harcvitelre szólt! – Görgey: Az imént adtad át egy kézfogással. – Kossuth:
Visszavonom! Csalsz, ha nem adod vissza. – Görgey: Különb erők diktálják már a
szót. Nekem, de – vigyázz – neked is!”... A végletes történelmi pillanatban
vitatkozó Kossuth és Görgey párbeszéde jól érzékelteti a dráma stílusának
sajátos nyelvi eszközeit: az egymással ellentétes nézetek olykor egy-egy kiemelt
szóval feszülnek egymásnak (pl. „végtelenül” – „hasztalanul”; –
„esztelenül” – „hasztalanul”). A feszültséget jól fejezik ki a kérdő és a
felkiáltó mondatok gyors váltásai. Majd a „meggyőzésre” halmozódó kérdő
mondatok választ nem váró indulatos egymásutánja, a maga emelkedettségével:
„Dugovics Titusz áldozata hasztalan volt?” stb. Aztán sok mindenre figyelhetünk
még fel: itt fontosabbá válnak a szerzői utasítások, a „csendek” és a „kinti
zajok”, „kürtjelek”. A csatazajok, a csöndek, a kinti és a benti környezet. S
ezek a körülményeket jelző szerzői utasítások sokkal jobban befolyásolják a
drámát, a drámai szöveget, mint általában, mint megszokott. Pl. Görgey: (kitörve)
„A bomlásba?! A tébolyba? Én... én... (beszélne még, de hirtelen újabb, erősebb
kürtjelek minden oldalról, elől a teremben is, mintha a nézőket is bekerítenék).
Bezárult a kör!” ... Vagy érdekes azt is megfigyelni, hogy a párbeszédek
rövidebb-hosszabb mondatai után találhatunk még az utójáték előtt egy hosszabb
Kossuth-monológot, kb. másfél oldal terjedelműt, melyben ebben a valóságosan drámai
helyzetben hosszan vall, vívódik: „Kossuth (felegyenesedik, nagyot lélegzik, eltolja
a pisztolyt, lassan feláll. Józsa után tekint). – Ki szólt? Ezzel az egyszerű
paraszti nyelvvel? Azt mondja, amit az a másik, de – mért szorít most szíven az, ami
az imént csak viszolyogtatott? Milyen két világ. Milyen választás nyílik itt! –
(Suttogva) – Lehet azt választani, hogy... (Arrébb megy visszanéz a székre s mintha
még mindig benne ülne, mintegy önmagának beszél.) – Élni?! ... Az lenne a
nehezebb.” ...
A modern magyar dráma új fejezete kezdődött Örkény István
tevékenységével. Tarján Tamás tanulmánykötetének, a Kortársi drámának
az elején azonnal kiemeli 1967. február 24-ét, Örkény István Tóték című
tragikomédiájának a bemutatóját a Thália Színházban. S hozzáteszi, hogy
drámatörténetünk határkövévé vált e bemutató, a magyar dráma történetének
„a Tóték utáni” (vagy előtti) időszaka. „E művel – s Örkény későbbi
munkásságának javával – jutott az újabb magyar dráma legközelebb a
világirodalomhoz, a világszínházhoz”, – jegyezte meg Tarján Tamás. Örkény
István drámáiban bár félreérthetetlenül magyar témákat, magyar alakokat mutat be,
mégis minden esetben többet mutatnak önmaguknál, a nagyvilágnak is van
mondanivalója. „Éljen a kérdőjel, vesszen a pont!” – állapítja meg egyik
fiktív beszélgetésében Örkény István. Azért vonzódik mindenféleképpen a
kérdőjelhez, mert ő nem befejezni, lezárni akar valamit, hanem továbbvinni, új útra
küldeni. Bár hatottak Örkényre az abszurdok, de ő inkább a groteszk módszerével,
eszközeivel akart elemezni, tagadni. Sohasem akart lezárni valamit, hanem
elgondolkoztatni, kérdőjeleket tenni, a változás és a változtatás lehetőségét
ábrázolni. A Tóték világa, a tragikomédia realista elemekre épül, majd
azokat eltúlozva, felnagyítva groteszkké formálja. A frontról a hátországba
menekülő Őrnagy, összeroppant idegzettel kihasználja az őt elhalmozó, neki
kiszolgáltatott falusi családot, Tótékat. Majd a középponti problémává
váló „dobozolásra” kényszerített család először még fejet hajt,
akarva-akaratlan kedvébe járnak – a katona fiú „érdekében” – a zsarnok
Őrnagynak. A tragikomédia természetes részévé válik az árnyékszék, a budi is.
(Érdekes – Flaubert-re emlékeztető – vallomás Örkény Istváné is: „Én
Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok...”) Az egyik drámarészletben ezt
olvashatjuk a középpontba került „dobozolással” kapcsolatban: „Őrnagy
(elsétál, gondolkozik, visszajön): Nézzék, Tóték. Én élek-halok a dobozolásért.
De így, ahogy eddig csináltuk, ez nem mehet tovább. Ha közben mindnyájan másra
gondolunk, akkor ez teljesen hiábavaló erőpocséklás. Hagyjuk is abba, kérem – Tót
(alázatosan): Én nem akarok vitába szállni az őrnagy úrral, de már bocsásson meg a
világ, mégiscsak nehéz azt megakadályozni, ha valami az embernek eszébe akar
jutni.” Örkény István Őrnagya – (a színpadon és filmen Latinovits Zoltán
felejthetetlen alakításában) – fegyelmet követel Tótéktól, „logikus
koncentrálást”, a másra gondolás és a „feleslegesnek” tűnő önálló
gondolkodás szükségtelenségét, Tót szájába „csipogó” zseblámpát
kényszerít stb. És Örkény írói útmutatásai remekül érzékeltetik az Őrnagy
szélsőséges magatartását: egyszer „álmodozva, költőien” vall a dobozolás
gyönyörűségéről; máskor meg „dúltan körülnéz”, „összerezzen” minden
zajra, „gyomrához kap, nevetése hirtelen öklendezésbe megy át, az ablakhoz
tántorog, kihajol.” Aztán érdemes lenne megfigyelni, hogy maga az író miként
mutatja be az új margóvágót. „Egy négy lábon álló, hatalmas szerkezetnek”
nevezi, s hozzáteszi, hogy „akkora pengével, mint a guillotine”. Ezzel az írói
jellemzéssel szinte már sejteti a tragikomikus befejezést, a „tompa döndülést”
hallatja, s a szereplők lelkiállapotával szintén sok mindent árul el: Ágika
„iszonyodó szemmel” néz apjára, Mariska „félénken kérdezi” urát, a jó
Lajost, hogy háromba vágta-e. S a pontosságra sokat adó Tót „utánaszámol”, hogy
hány részre vágta az őket megnyomorító Őrnagyot. S nyugodtan mondja, hogy „négy
egyforma darabba vágtam.” A realista törekvés összeolvad a groteszkkel. Így győz,
így hatásos.
***
Sokféle drámaírói törekvésről, stílusról, nyelvi
eszközökről számolhatunk be: Sarkadi Imre, Hubay Miklós, Sütő András, Páskándi
Géza, Hernádi Gyula, Karinthy Ferenc, Csurka István, Fejes Endre, Gyurkovics Tibor,
Görgey Gábor, Eörsi István, Kocsis István, Spiró György és mások drámáit
olvasva vagy színpadon látva. Csak néhányat emeljünk ki, csak egy-egy részt
ragadjunk ki a drámákból! Az esszé műfajának gondolatiságával és a biblikus nyelv
emelkedettségével gazdagodott Sütő András drámaírói művészete. A Káin és
Ábel című drámája „jajkiáltásokra” tagolódik, felvonások helyett. Ábel
monológja költői szépséggel telítődik (a csillagos égtől a tenger és a szelek
színeiig). Összetett szavai szintén ezt a költőiséget, emelkedettséget fokozzák.
(„Jégeső-hang”, az Éden „illatemlékei”, „kókuszdió-boldogság”,
„buborékbátorság”). Sütő András Advent a Hargitán című
színművében költői emelkedettségét sajátos természetközelséggel,
jelképiséggel párosítja. A Bódi Vencel háza a Hargitán a Kicsi Romlás nevű
szurdoknál épült, s mindenütt hó van: hófalak, hótornyok, hóhullámok,
hópárnák, hódunnák, s az „ereszen méteres jégcsapok halványkék orgonája”.
„Imával fordul Istenhez: Uram, aki fent vagy az egekben! Tekints le most kegyesen...”
Karinthy Ferenc színművei más úton haladnak: gyakran leszűkíti a
szereplők számát, kedveli a kétszemélyes dráma intim hangulatát és a köznyelvi
stílust. A Duna-kanyar volt egyik legsikeresebb két szereplős színműve, melyet
1966-ban a Madách Kamara Színház mutatott be Domján Edittel és Mensáros Lászlóval.
Az élőbeszéd varázsos, olykor észrevétlen eszközeivel mélyre tud hatolni. Olykor
súlytalannak, túlzottan mindennapinak tűnnek a párbeszédek (pl. „Feketét nem tud
adni? – Mondom, lezártam a gépet, Nincs elég nyomás.”) De így rajzolódik ki két
magányossá vált ember sorsa, kaland-vágya, az egymásba kapaszkodás lehetősége. A
rövid, természetes, egyszerű mondatok mégis „többet” mondanak egy bravúros
írói ötlettel: a két szereplő a két hiányzó volt szerelmest „helyettesíti”,
mintha „négyen” lennének. S a „csábítási” jelenet szavai ismétlődnek: hol a
férfi, hol a nő mondja. A komolyság és játékosság, az odaadás és az elutasítás,
a magány és a társkeresés hirtelen változik. S a könnyedség ellenére „komoly”
témák, gondok is felvetődnek ebben a színműben a disszidálástól a magányosságig.
(„Ez egy előszezon-ország. Itt minden csak lesz, öt hét múlva, öt év múlva,
harminc év múlva. Aki nem hiszi, majd a föld alatt felszólalhat az országos
kukacértekezleten.”)
Hubay Miklós drámaírói munkássága évtizedeken ível át.
Először is egy különös műfaji alkotását (alkotásukat) kell kiemelnünk: az Egy
szerelem három éjszakáját, melyet Vas Istvánnal és Ránki Györggyel írt
közösen. A műfaj: musical. A történet hátterében Radnóti Miklós sorsa rajzolódik
ki előttünk. Valóban még ennél is több rejtőzik benne: a költő sorsa egy
vészterhes időszakban. A költőiség és a drámaiság, az antifasiszta ellenállás
és a kiszolgáltatott szellem problémái szólalnak meg versben, prózában, zenével.
Drámatörténeti kuriózum a Színház a Cethal hátán című kötete, mely
Weöres Sándor Hála-áldozat című versére épít: ő, Hubay Miklós három
színművével tiszteletet, hommage-t ad három régi drámaíró előtt (Balassi
Menyhárt, Madách, Károlyi Mihály). Mindig kísérletezett és kísérletezik a drámai
formával: a nemzeti hagyományokat átgyúrja, hol mitologikus, hol pszichologikus
elemekkel él, Pirandello módszerére figyel, ironikusan szólal meg, az abszurd dráma
is ihleti. Megszerette az egyfelvonásos drámaépítkezést. Egyik emblémaszerű címe: Tüzet
viszek. A drámahős és az író is. Az Ők tudják, mi a szerelem című
egyfelvonásos Lyonban, 1864 szeptemberének végén mutatja be hőseit. Berlioz
története, a hajdani szerelem idézése, a két idős ember fiatalságára emlékezése
a dráma. („Itt volt a nagypapa háza. És a kanyargós Izére mögött, a távolban,
ott tündökölt az örök hóval borított jeges szépség, a Mont Blanc...”
Weöres Sándor költői játéka, A holdbéli csónakos:
napjainkban és a mesés ősidőben játszódik. Háttérben baloldalt a Panyiga presszó,
középütt Játékország, és először Pávaszem és udvarlója, Medvefia lépnek a
színre. („A városvég itt csupa szürke ház, / a részegekre angyalka vigyáz / s a
villanyfényben mint aranykehelyben / alusznak a tűzfalak, háztetők...”). A
tündéri-költői szellemű mesejátékban találkozunk Bolond Istókkal, Vitéz
Lászlóval, Paprika Jancsival, Jégapóval és másokkal. Az egyik a hitét, a másik a
célját, a harmadik a szívét keresi. A prózai szöveg pl. Vitéz László üdvözlése
és bemutatkozása – hirtelen megváltozik: Pávaszem verssel szól hozzánk a
„kékvirágos hegytetőn”... A mesejátékban – mint a költő maga is jelezte a mű
elején –: a mai és az őszidő összefonódik. Itt a szereplők halásznak,
vadásznak, bujdosnak, börtönbe kerülnek, álmodnak stb. A verses drámarészletek
érdekessége az, hogy a költő korábbi versköteteiben is megtalálhatók. Így a
börtönőr és Pávaszem szavai („Egy hegy megy... / szembe jön egy másik hegy. //
Én is hegy, / Te is hegy. / Nekem ugyan egyremegy”). Mint a Harminc bagatell
egyik részében... Weöres költői világa eredeti meseszerűséggel, csodával és
álommal újítja meg a dráma műfaját.
Irodalmunkban sokáig elfelejtették az egyfelvonásos drámákat,
pedig nagy hagyománya volt korábban (pl. Balázs Béla A kékszakállú herceg vára,
Babits Mihály Laodameia, Karinthy Frigyes A bűvös szék). Görgey Gábor Népfürdő
című színművében ironikus, groteszk hangon szól, tragikomikus helyzetekben mutatja
be a hatalmat és a hatalomnak kiszolgáltatott embert. A vakítóan fehér, csempézett
színpadon dúdolva jelenik meg a kb. 17 éves inas, és a csapokat dédelgeti,
kedveskedik nekik, mert az utcán a nőknek is „zuhanyrózsa-szaguk” van. Csaknem
szerelmes vallomással veszi körül a csapot, a vizet, hiszen ez a víz végigcsurog a
nők nyakán, mellén, hasán, „vízfátyolt terít a csípőjükre, majd lezúdul a
sötét, illatos sűrűbe”. Kinevetik az inas „csap-áriáját”. A mester inkább a
rosszlányokról beszél, s odaküldi a fiút. Görgey részletes szerzői utasításokkal
él („Feltétlenül kell hozzá két szerszámos láda...”), a párbeszédben pedig
különböző nyelvi rétegek keverednek: szakszavakkal, költőiséggel, álommal és
valósággal („gerincvezeték” – „tiszta lehelet” – „reggeli Nap” –
„piros arcú lány”).
A drámai műnem, műfaj sokféle változásának korát éljük.
„In memoriam Ö. I.” címmel drámai összeállítást készített Örkény
István írásaiból Valló Péter, melyet a Vígszínházban mutattak be 1980-ban. Hat
férfi és öt nő, aztán néhány statiszta (kivégzőosztag, orosz asszonyok stb.)
bejönnek egy fehér térre, mely az orosz hómezőre, Voronyezsre is emlékeztet, vagy a
„tiszta lapra” is. A szereplők többször meghalnak és feltámadnak. Fontosak a
zeneszámok, a táncok, a zajok, a „szertartás-jelleg” és a korrajz
érzékeltetésére. Apró jelenetekből, emlék-villanásokból áll össze a drámai
játék: a párizsi emlékektől a világháborús pillanatokig. A műben a
párbeszédeknél talán fontosabbak és terjedelmesebbek is a „magyarázó
szövegek”, utasítások (pl. „Edith Piaf hangját elnyomja a vonatkattogás,
Viszontlátásra, Isten óvjon...”).
Páskándi Géza ún. abszurdoid drámát akart írni. Ő maga beszélt
arról, hogy nem abszurd drámát szeretne, hanem „abszurdoidot”. A kritikus
véleménye szerint az író lágyítani, enyhíteni akart a megfogalmazáson, az
abszurdon, s ezzel valamit meg is magyarázott. A Vendégség című drámjában a
hitújítás korában Dávid Ferenc házában vagyunk, ahol együtt vannak: a besúgó és
a besúgott, Socino olasz unitárius és Dávid Ferenc. Napjainkig időszerű a
lehallgatás, a besúgás, a jelentés veszélyezettsége. A börtönnél rosszabb
kiszolgáltatottság – ez a „vendégség”. A párbeszéd szikár mondatai, a
néhány szóra szűkülő kérdések és válaszok – megnövelik a nyelv fontosságát,
erejét. Itt nincs hosszú monológ, felesleges magyarázat. „Vendégségben voltam.
Vendéged voltam. Vendéged és árulód”, – mondja Socino. „Mégis veled
karácsonyolok a legszívesebben. Veled, mert másom sincs ezen a kerek világon, csak az,
akit elárultam.”
A dráma egyik új lehetősége: a monodráma. Kocsis István
monodrámáiban a konfliktus, a külső és a belső világgal való harc, a vívódások
– csupán az önmagának feltett kérdésekben és válaszokban, a monológokban
fejeződnek ki. Kiszorul a drámából az ellenfél, és csak közvetve, a drámahős
szavaiban fejeződik ki. Így vall Bolyai János, Vincent van Gogh, Jászai Mari, Árva
Bethlen Kata, Széch-enyi István. Kocsis monodrámáiban egyedül. Ezért a nyelvre még
nagyobb súly nehezedik: minden konfliktust, érzelmet, küzdelmet stb. – csak a
mondatokkal fejezhet ki. Kérdez, kiált, felel, elhallgat, újrakezdi. Pl. „A
csillagokból olvasok, értitek?! Vér és vér mindenütt! Népek pusztulnak el
engesztelhetetlen, őrült mészárlásban!... A Híd sohasem épül fel...” – mondja
Széchenyi Kocsis István drámájában.
Átformálódik a hagyományos történelmi dráma is. Különös utat
követett Száraz György különös történelmi csapdahelyzetek ábrázolásával (Királycsel,
III. Béla, A nagyszerű halál) A hatalom ellentmondásait érzékeltetve („A
hatalom pedig veszélyes dolog: egy szent is hóhérrá válhatik a tökéletlen
világban...”) – Gosztonyi János Andrássy út 60. címmel írt a közeli és
távolabbi múltban rettegett ÁVO épület, vallatóhely, börtön világáról. E
félelmes jelkép pl. Faludy György börtönverseiben vált irodalmunk szomorú,
dokumentumértékű részévé. Gosztonyi János színművében 1949-ben a Pódium
Kabaréból két személy elviszi Rubányi Ervint. Vallatják a Nyugaton járt
kommunistát. A természetesen főleg párbeszédre épülő mű vallatásai, a vallató
és a vádlott szövege a dráma (pl. „... mikor lett ő rendőrbesúgó? – Ő?!
Rendőrbesúgó lett?”), de olykor lényeges a cellában elhangzó monológ is
(„Félek a szenvedéstől. Némileg elpuhultam.”) Érdekes véletlen: Gosztonyi János
főhőse Rubányi, Koestler Sötétség délben hőse Rubasov. A nevek
összecsengnek.) – Kornis Mihály egy teljesen szabálytalan drámát tett közzé. A
címe: Kádár. Az alcím: magyar dráma. Az MSZMP Központi Bizottsága 1989.
április 12-i ülésén elmondott teljesen zavaros Kádár-beszédre épül a dráma. A
jegyzőkönyvet Kornis Mihály egészíti ki lábjegyzetekkel, magyarázatokkal,
kommentárral. E két szövegrétegből áll a mű. Pl. Kádár János szavai:
„Pincehelyiségben, egy mackótömő vacak helyiségben volt már megfelelően koros
nő, ez még most is számít, és egyszer azok engem felismernek.” – Kornis pl. a
következő megjegyzést fűzi Kádár beszédéhez: „Nagy beszédre készül, mindent
el akar mondani. Megszólal a totem: irtóztató. A fejében az élet különböző
szituációk egymásbacsúszott homálya; süppeteg mocsár, melyből azonban most
kiszabadíthatja magát, az elején még bízik ebben.” Ebben a „drámában”
egyrészt nyomon követhetjük Kádár János súlyos betegségét, zavart logikáját,
elhallgatott félmondatait – és Kornis száraz megállapításait, magyarázatát,
értelmezését. Ez is dráma.
A folyton változó drámai műfaj – az egyszereplős monodrámától
az abszurdig vagy a szabálytalan dokumentumdrámáig a stílust, a nyelvet is
átformálta. Beszélhetnek a drámahősök emelkedetten, költőien, sűrítetten vagy
bőbeszédűen, köznyelvi szavakkal vagy szóképekkel. Az írói vagy a szereplő
egyéniségéhez illeszkedve. Hiszen stílus – az ember.
* Készült a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban”
szakalapítványának támogatásával. „A stílus – az író” című készülő
munka egyik fejezete, rövidítve