G.B. Shaw: Szent Johanna

G. B. Shaw :
Szent Johanna

1923-ban G. B. Shaw hatvanhét éves volt, világhírű vígjátékíró, zajos botrányok után már tudomásul vett élő klasszikus, aki közben megrögzött tréfálkozó hírében áll és jó mondásait világszerte idézik. Vicclapok és karikatúrák hőse - és mégis komolyan kell venni, mert immáron nyilvánvaló, hogy a legfontosabb kérdésekről szól nevettető hangon, a politika és az erkölcs legégetőbb problémáit tárja a szemek elé, és a prédikátorok szószékévé magasztosította az annyi frivolságtól szennyezett színpadot. Moliére nevettető komolysága és Ibsen morális zordonsága egyesült abban a Shaw-mutatta új színházi-dramaturgiai útban, amely magába szívta évszázadok drámatörténeti tanulságait, hogy úgyszólván minden új irányba utat mutasson. Mindeddig kizárólag a nevettetés útján. És lám, ebben az 1923-adik esztendőben Shaw színpadra lép az alighanem Schiller óta legigazibb és legaktuálisabb kérdéseket tudatfelszínre kényszerítő történelmi tragédiával. Tragédiával, amely első képeiben telis-tele van vígjátéki mozzanatokkal, hogy azután egy befejező képpel szatírává váljék, olyan szatírává, amely magasztos gondolatokat kényszerít a nézőre olvasóra, és aláhúzza a dráma tragédia voltát. A Szent Johanna a mi századunk drámatörténetének egyik csúcspontja, helye abban a vonulatban van, amely Shakespeare királydrámáival mint előzménnyel Schiller történelmi drámáiban kezdődik és ad példaképet, s azóta legföljebb egy-egy kiemelkedő alkotással - mint Büchner Danton-tragédiája, Hugó Ruy Blas-ja, Strindberg egy-két svéd királydrámája, Hauptmann Flórián Geyerje, Kaiser Calais-i polgárokba. -közelítette meg a műfaji eszményt, és amely a Szent Johanna óta ezen a színvonalon még nem folytatódott. A történelmi dráma egyébként a romantika óta általános műfaji szokvány volt, majd beletorkolt a felszínes bulvárszórakoztatásba, a pletykázó életrajz-regények színpadi megfelelője lett, s esztétikai hitelképességét nagymértékben elvesztette már, amikor Shaw korábbi történelmi színjátékaival egyszerre új életet töltött a műfajba, és új utat mutatott a számára. Ez az új út aktualizált történelmi komédia volt: a múlt ismert keretei között aktuális helyzeteket és problémákat vetíteni hátra, anakronisztikusan történelemnek öltöztetni a most időszerűt. Ez voltaképpen az Offenbach-operettek perzsiflázs-módszere volt prózában, társadalomfilozófiai meggondolásokkal. Úgy történelmi játék, hogy egyben a történelmi színjátékok paródiája is. így lehetett hatalom és elnyomás kérdéséből jelmezes komédiát csinálni Androklész és az oroszlán legendájának dramatizálásával (ahol az oroszláné az egyik főszerep); így lehetett az angol impérium módszereit kifigurázni Caesar és Kleopátra történetével. De már e korai jelmezes vígjátékok közt is van egy, amely - ugyan a komédia eszközeivel - de történelmi hitellel, sőt tötténelem-magyarázó erővel idéz fel egy elmúlt korszakot: Az ördög cimborája, Amerika szabadságharcának mulatságos hőstörténete.
A Szent Johanna ugyan merőben más jellegű történelmi dráma, de könnyed dialógusaival, a napi időszerűségekre utaló célzásaival (ami egyébként Schillertől és Hugótól sem idegen), a felvetett kérdések elméleti kifejtésével a párbeszédekben legalább annyira gyökeredzik ezekben a részben áltörténeti komédiákban, mint a shakespeare-i-schilleri hagyományban.
Létrejötte is napi aktualitáshoz kapcsolódott. Az egyház, amely annak idején boszorkányság bűnében marasztalta el Jeanne d'Arcot, majd huszonöt évvel tűzhalála után rehabilitálta, idővel boldoggá avatta, öt évszázaddal utóbb ünnepélyes szertartással beiktatta szentjei közé.
Ennek a szenttéavatásnak a képtelensége, az egyház önellentmondása nem egy gondolkodó elme előtt azonnal kétségtelenné lett. A valóság ugyanis az, hogy amikor az egyház Jeanne d'Arcot elmarasztalta, és a kínhalál végrehajtására átadta a világi hatóságnak - az egyháznak jogilag igaza volt. Johanna képviselte mindama új törekvéseket, amelyek aláásták a feudális társadalmi rendet és egyházi ideológiát. A kor ismeretei és tévtudatai, a már recsegő-ropogó, de még érvényes jogrend szabályai, a visszahúzó erők eszményei közt egyházi és világi hatóságok helyesen ismerték fel a számukra pokolbeli szándékokat megtestesítő új erőt (mi ma úgy mondanók, hogy a polgári forradalmárok korai előfutárát), amely ellen tűzzel-vassal védekezni kell. És saját jogrendjük alapján jogszerűen ítélték el az angolverő szüzet. Öt évszázaddal később az egyház saját egykori jóhiszeműségét vonta kétségbe, amikor szentté avatta.
Más kérdés, hogy Johanna oly mértékben kifejezője volt kora új, népben gyökerező eszméinek, mindenekelőtt a sarjadó nemzettudatnak, hogy a bontakozó jövő, a már reneszánsz jellegű központi hatalom, a gondolkodásában világiasodó polgárság és fegyverforgató kisnemesség és a nemzeti államokat előkészítő erők hadserege - vagyis a nép - a maga hősének tudta. Nem az egyházi gondolkodás áldozatát látták benne, hanem az angolok ellen küzdő franciák nemzeti hősét. S amíg Angliában az angol nemzettudat boszorkányként emlékezett legyőzőjükre (Shakespeare VI. Henrik-jében is így jelenik meg), addig Franciaországban a francia nemzettudat a nevéből jelszót és lobogót csinált a további harcokhoz. És a francia győzelem után a valósághoz alkalmazkodó egyház reálpolitikája bölcsen hozzájárult a huszonöt éve halott orléans-i szűz győztes rehabilitálásához. De más egy alkalmazkodó politizálás rehabilitációja, és egy merőben más körülmények közt meghirdetett ünnepélyes szentté avatás. Ez anakronisztikus volt, a múlt tényleges viszonyainak eltorzítása, magának Jeanne d'Arcnak és harcának elkö-dösítése. A Shaw-nál több mint tíz évvel idősebb Anatole France-ot - már előzetesen a múlt faggatására késztette Johanna emlékének kalandos története, hogy megírja időskori remekművét, a Jeanne d'Arc-életrajzot, Shaw drámájának más műfajú, de legközelebbi szellemi rokonát.
Akárcsak Francé, Shaw is a történelmiség igényével idézi meg Johannát, a maga korának hiteles körülményei között. A drámaíró módszerével ábrázolja a XV. század első negyedének európai objektív konfliktusát a még élő és erős feudális erők, meg a már élő és erős polgárosító erők között. Az eretnekségek már kezdenek protestantizmussá válni, a feudális jellegű háborúkban már bontakozik a különböző nemzettudat, a földesúri anarchiával szemben ébredezik a rendet tartó központi hatalom igénye. Mindezek ellen egyház is, földesúri hatalom is védekezik. Ez az általános ellentét nyilvánul meg Johanna és egyes egyházi s világi hatalmasságok konkrét drámai konfliktusában, és halad az elháríthatatlan tragédia felé, amelyben a vértanúvá váló szűz nemcsak erkölcsileg győz gyilkos ellenfelei fölött, hanem létével a jövő nevében máris legyőzte őket: ő máglyára lép, de úgy, hogy már semmi sem segít ellenfelein, mivel előzetesen megszervezte a hamar elkövetkező végső győzelmet. Témája szerint akár szép Schiller-dráma is lehetne, hiszen egykor Schiller is megírta Az orléans-i szűz drámáját, csak éppen túl korán írta meg, még a Wallenstein és a Teli Vilmos előtt, még csak szentimentális sikerdarab volt, és nem a schilleri ormokat elérő igazi történelmi körkép. Shaw mintegy korrigálja Schillert, de éppen ezért a Schiller-drámát is a Shaw-dráma fontos előzményének kell tekintenünk. A Szent Johanna szerzője életművében az egyetlen olyan dráma, amelyet szoros értelemben tragédiának kell meghatároznunk. De ezt a tragédiát vígjátékíró írta, ábrázoló módszere a vígjátékoké, amely a jellemekben és kapcsolatokban a logikai hibákra mutat rá. Ezért találkozunk a Szent Johannában lépten-nyomon vígjátéki jellegű, nevetést kiváltó mozzanatokkal. A dialógusokban a középkori tudat szembesül az újkori tudattal: babonaságok társadalomtudományi igazságokkal. Komikus és közben nagymértékben felismertető hatású, hogy a személyek a fülünk hallatára találnak ki olyan kifejezéseket a jelenségek megjelölésére, amelyeket csak későbbi századokban neveztek el. Abban ugyanis igazuk van a felháborodott uraknak és papoknak, hogy Johanna egész magatartásában már a készülődő protestantizmus és a bontakozó nacionalizmus jelenik meg, de a történelemben valamennyire is jártas néző vagy olvasó számára komikus hatású, amikor a drámabeli középkori személyek, mintegy játékos ötlettel nevezik el ezeket a jelenségeket protestantizmusnak és nacionalizmusnak. Shaw tehát hitelesen ábrázolja a felidézett kor társadalmi körülményeit és az alakok korhatározta magatartását, de tudatukat a saját irányukba meghosszabbítja, és hangsúlyozottan a XX. századból visszatekintve jeleníti meg az elmúltat. Tehát nem a cselekményt aktualizálja, mint korábbi történelmi persziflázsaiban, hanem a hiteles körben a dialógusok fogalomkörét, és így szembesíti a középkort az újkori tudattal. Ez adja a jelenetek komikus helyzetét a dráma első felében (az első három képben) és ez a sok mindenben vígjátéki helyzet vezet kérlelhetetlenül a magasztos tragédiához, amelyben a hatodik képig el is tűnik minden vígjátéki mozzanat, hogy azután a tragédia teljessé válásával, az utójátékkér.t következő hetedik képben egy fanyarul szatirikus fintor zárja le a történelemidézést. A játék nem felvonásokra oszlik, hanem hét képre. De nem is jelenettechnika ez, nem filmszerű pergése az események nek, hanem a csomópontok kiemelése a cselekményből, és ezeknek zárt, kerek ábrázolása, mintha hét egyfelvonásos követné egymást. Valamennyi képnek önálló drámai cse lekménye van, és együtt mintegy krónikásán mutatják be Johanna útját az indulástól a fizikai pusztulásig, majd az öt évszázaddal későbbi szenttéavattatásáig. A szövegben a d ültbetűs rendezői utasítások oly részletesek, dialóguson túlmenőleg korábrázolók, hogy az olvasást néhol már epi kus élménnyé teszik. (A rendezői utasításoknak ez a bősé ges epikus-elmélkedő jellege egyébként megszokott a Shaw játékokban.) A drámához bőséges, történelmi okfejtő elő szó is tartozik, amelyben a szerző kifejti az ábrázolt kor lényegét s benne a személyek magatartásának indoklását. Önmagában is kitűnő esszé. Ez a bőségesen magyarázó előszó is gyakori Shaw drámái előtt. (Egy ízben megkérdez ték tőle, miért szeret annyira előszókat írni a színjátékok hoz; ezt válaszolta: „Mert tudok előszót írni." Persze, ez tréfás válasz volt, igazából az volt az oka, hogy olvasók és a drámákat majd előadássá változtató rendezők, színészek számára eloszlasson várható félreértéseket. Ezért írt má elődei közül oly sok nagy drámaíró - mint Racine, Voltaire vagy Diderot - is előszókat az előadásra szánt, de olvasókat is igénylő színjátékok elé.)

Az első kép kifejezetten vígjáték-jellegű. Vaucouleurs várában Robert de Baudricourt várkapitány veszekszik intézőjével, így derül ki, hogy azt a Johanna nevű leányt sehogyan sem lehet kidobni a várból; valami képtelenséget kíván, hogy a nagyúr adjon neki fegyvert, lovat és vitézi kísérőket, hogy elmenjen a trónörököshöz, aki sehogyan se bír az angolokkal. A várkapitány látni sem akarja. De kiderül, hogy odalent a katonák, a nemesi tisztek is egyre jobban lelkesednek Johannáért. Szentnek tartják. A várkapitány nem akar túl erőszakos lenni vele szemben, mert afféle módos, polgárosodó paraszt leánya, ezekre tekintettel kell lenni. Úgy gondolja, hogy ő ma|d elintézi, ha már a környezete sehogyan sem bír a csökönyös lánnyal. Ezért saját eredeti akarata ellenére mégis maga elé bocsájtja. Itt lép be Johanna. Itt derül ki azonnal jelleme: a tudatosság és naivitás, a határozottság és közvetlen báj, az egyszerűség és éleselméjűség olyan egysége, amely a drámairodalom egyik legvonzóbb alakjává és csodálatos női szerepévé teszi alakját. Oly kedvesen komikus és egyben oly magasztos, hogy mellette mindenki más kicsinyesen nevetségessé válik. Ellenállhatatlan. Akaratát csevegő közvetlenséggel kényszeríti rá a feudális úrra, hogy az végül nem tehet mást, mindent megad neki, és vitézi kísérettel küldi a Dauphin-höz (vagyis a még meg nem koronázott királyhoz).
A második kép a Dauphin világa. A trónörökös, akinek már királynak kellene lennie, hatalom nélküli, nem buta, de tehetetlen ember: egyházi és világi urak kiszolgáltatottja. Az angolok elfoglalták az ország nagy részét, a hűbér-urak többsége az angolok oldalán áll, a többiek tehetetlenek. Orléans nagy bajban van. A legjobb hadvezér, Dunois sem bír velük. Mi lesz, ha Orléans is elveszett? És akkor megérkezik Johanna. Fogadni sem akarják. De Johannának nem lehet ellenállni. Ahol ő megjelenik, megnyílnak előtte az emberi szívek és az ajtók. Már szent hírében áll. Az udvar meg akarja tréfálni, hadd derüljön ki, mennyire nem szent. Régi népmesék módján helyet cserél a Dauphin és hírhedt hűbérura, a Kékszakállú herceg. Johannát azonban nem lehet becsapni: megtalálja a hatalom nélküli uralkodót. De nemcsak megtalálja, hanem a már reménytelen embert fellelkesíti, és fellelkesíti az udvart is. Mint utolsó szalmaszálba kapaszkodnak a csodába: legyen ez a lány a fővezér. A hozzáértők úgysem tudnak segíteni, hátha segít a csoda.
A harmadik kép Orléans alatt: Johanna és Dunois találkozik. Következik a csoda. Azaz következik a hit és a józan ész győzelme. Johannának éppen az a csodája, hogy a nép józan eszével gondolkozik. Látomásaival, képzelődé-seivel már újkori ember a középkorban. Elragadja Dunois-t és katonáit. A kép azzal zárul, hogy kétségtelen a győzelmük az angolok felett.
A negyedik képben tanácskozásra ül össze a középkor. Itt nem szerepel személyesen Johanna: itt róla van szó -a másik oldalról. A francia püspök - Cauchon - és az angol feudális úr - Warwick - találkozik. Nem szeretik egymást, de szövetségessé teszi őket, hogy Johannában felismerték a végzetes közös ellenséget. Nem afféle gyűlölködő sátánok, hanem okos, érdekeiket pontosan ismerő, a történelmi helyzettel tisztában levő, a maguk értékrendje szerint tisztességes emberek. Mint szükségszerűséget állapítják meg, hogy az Egyház és a hűbéri rend érdekében Johannának el kell pusztulnia, és kijelölik az útját annak, hogy a győztes, az ünnepelt Johanna egy bizonyos pontnál hogyan válik terhessé azok számára is, akiket győzelemhez segített, hogyan fogják cserbenhagyni, s ekkor hogyan vonja majd felelősségre az egyház, és miként adja ki a világi hatóságnak. Johanna sorsa ebben a hidegségében hátborzongató beszélgetésben pecsételődik meg. Igazi shaw-i merészséggel ebben a képben szinte semmi cselekményszerű nem történik: eszmék ütköznek össze és találják meg egymást. Történetfilozófiai vita, amely mégis a drámai cselekmény fordulópontja.
Az ötödik kép egyrészt Johanna diadalának teljessége: megkoronázza a Dauphint, aki most már Franciaország törvényes királya, mögötte áll a Johanna vezérletével győztes hadsereg. De mit csináljon vele tovább az az úri réteg, amely az ő segítségével felülkerekedett? Szeretik, de kényelmetlen. Egyszerre érzi, hogy magára maradt, nincs, aki mellette álljon. Ki van szolgáltatva mindenkinek, aki ellensége. Nem is kell ábrázolni, hogyan esik fogságba, hogyan kerül az inkvizíció elé. Itt vége már minden vígjátéki jellegnek: következik a tragédia teljessége.
A hatodik kép a tiszta tragédia: Johanna az inkvizíció előtt. Fél a haláltól. Ha újra hazamehetne a falujába, már-már hajlandó lenne bűnnek vallani mindent, amit tett vagy mondott. Hanem amikor kiderül, hogy bűnbánatával csak a halált kerüli el, de örökös börtön lesz a sorsa, akkor emelt fővel választja a máglyát, és úgy magasodik bírái fölé, hogy minden ellensége elveszettnek érezheti magát. Johanna legyőzte a középkort, amely végső erejével máglyára viszi őt A tragédia itt tulajdonképpen be is fejeződött. És most következik a hetedik kép furcsa szatírája. A király álmodik, álmában megjelennek a dráma személyei. Huszonöt év múlt el Johanna halála óta, most rehabilitálták. Mindenki örül neki, hiszen ebben az ügyben mindenkinek rossz volt a lelkiismerete. Ünneplik Johannát. De ekkor megjelenik egy úr a XX. századból, és közli, hogy Johannát szentté avatták. A dráma személyei áhitatosan körébe térdepelnek. És akkor Johanna felveti az ötletet, hogy ha szent, akkor csodát is tehet, tehát akár fel is támadhat. Ettől valamennyien visz-szarettennek, s ki-ki más indoklással magyarázza meg neki, hogy ha újra élne, újra máglyán kellene elégetni, noha mindenki tudja, hogy neki van igaza. Magára is hagyják, a szenteknek kijáró dicsfényben.
Ez a szatirikus fordulat, amelyet akár a tragédia szatír-játékának is nevezhetnénk, újra vígjátéki eszközökkel - az életben megvalósuló logikai hiba felfedésével - húzza alá a cselekmény és kibontakozás magasztos tragikumát. Johanna a drámatörténet egyik legvonzóbb hőse. Mintaszerű pozitív hős: minden szándéka, minden tette az objektív történelmi haladás irányába viszi előre a cselekményt. A nép gyermeke, a testet öltött haladás, de úgy, hogy alakjában nincs semmi elvont: sokoldalúan ábrázolt, okos, bájos, tetterős, zseniális kislány, aki a halál előtt nagyon tud félni, de erős lélekkel tud saját félelmén felülemelkedni. De nem kevésbé életszerűek a többiek: a közélettől irtózó király, ez a született magánember, kisformátumú, de nem buta, aki kénytelen tört 5nelmi alak lenni; a szubjektíve jószívű, jó-akaratú főpapok, akik nem is tehetnek mást, mint hogy tűzhalálra vigyék Johannát, holott sajnálják; Warwick, aki okos és becsületes ember, de osztályhelyzeténél fogva nem lehet más, mint Johanna végzetes ellensége; Dunois, aki nagyon szereti Johannát, de nem tud felülemelkedni társadalmi korlátain és magára hagyja; és az angol káplán, akiben - mint átmeneti kor átmeneti emberében - furcsa egységben jelenik meg a feudális egyház eretnekgyűlölete és az angol nacionalista franciagyűlölete. Ez a dráma mindenestől Johanna-párti, tehát angolellenes. Shaw már előzőleg, Az ördög cimborájában annyira független tudott maradni az otthoni szempontoktól és érzelmektől, hogy megmutatta Anglia reakciós történelmi szerepét az amerikaiak elleni háborúban. Most Johanna történetével a hajdani Százéves Háború korát vitte úgy színpadra, hogy ki-ki előtt világossá válik: az a küzdelem a franciák indokolt igyekezete volt a maguk felszabadításáért, a francia hazáért az angol hódító ellen. Homlokegyenest ellenkező kép, mint amelyet Shakespeare a királydrámákban örökített Angliára és az emberiségre. Shakespeare-nél a Franciaországot leigázó V. Henrik a legpozitívabb történelmi hős, és Jeanne d'Arc boszorkány. Shaw-nál Johanna a pozitív hős, és a hódító angol feudális úr az a visszahúzó erő, amelyet az emberi haladás érdekében le kell győzni. Ez a dráma maga az angol lelkiismeret önkritikája. Igaz: Shaw nem angolnak született, hanem írnek, és ifjúkorában saját élményeiben tapasztalta a hódító-gyarmatosító angol hatalom valódi világtörténelmi jellegét. Angol író lett - nagy angol író -, anélkül, hogy megérintette volna az angol nacionalizmus, s élete késői éveire eső csúcspontján a legszebb francia szabadságdrámával ajándékozta meg a könyvolvasó és színházjáró emberiséget.

Hegedűs Géza

Vissza