Színház és látvány

Szemelvények a színház történetéből

„A színpad nem szószék, nem katedra és legkevésbé könyv… Irodalommá átalakítani senkinek sem sikerült, és mindig az írók voltak azok, akik átalakultak. Igaz, hogy ilyenkor mindig azt mondták, hogy koncessziót tesznek a közönségnek. Ilyen értelemben minden férfi, amikor a családját szaporítja, teljes joggal mondhatja magáról, hogy koncessziót tesz a természetnek.”

Hevesi Sándor: Színpad és irodalom

„Számomra a színház több, mint más művészetek kiegészítője. A színháznak egyetlen célja: a színház; s én a színész színházában hiszek… Színész vagyok, a színésszel érzek együtt és számomra a színész a színház természetes középpontja. Minden nagy színházi korszakban így volt.”

Max Reinhardt: Schriften (65. o.)

A Moszkvai Művész Színház

1897 júniusában a drámaíró Nyemirovics-Dancsenko, a cári Kis Színház egyik vezetője, valamint a Moszkvai Filharmóniai Társaság színiiskolájának tanára, levélben a „Szláv Bazár” étterembe invitálta Sztanyiszlavszkijt, a műkedvelő színész-rendezőt, akit személyesen nem ismert. Mint kiderült, azért hívta meg, hogy új színházat alapítson vele. Vajon a beérkezett színházi ember miért épp egy amatőrt szemelt ki erre?

A gazdag nagyiparos család fia, K. Sz. Alekszejev (felvett nevén Sztanyiszlavszkij), maga is gyáros, „jó házból való” ifjakkal és leányokkal kedvtelésből színházat csinált. De nem úri dilettáns módjára, hanem a színészmesterség iránti alázattal és lázasan kutatva a hiteles színjátszás eszközeit. Nyemirovics-Dancsenko, aki mélységesen elégedetlen volt az elavult, sablonokba merevedett századvégi orosz színjátszással, s új stílust, új szellemet akart meghonosítani, Sztanyiszlavszkijban látta természetes szövetségesét. Ismerte színpadi működését a Művészeti és Irodalmi Társaságból. (Ez a művészklub, melyet Sztanyiszlavszkij kezdeményezett és néhányadmagával alapított, azzal a céllal létesült, hogy egy fedél alá hozza össze valamennyi művészeti ág képviselőit. Ennek keretében működött az Alekszejev-kör is, Sztanyiszlavszkij együttese.)

A „Szláv Bazár”-beli első megbeszélés délután kettőtől másnap reggel nyolcig tartott. Egyvégtében. Az eltelt 18 órát a Művész Színház eszmei megalapításával töltötték. (Pontosabban: ebből a távbeszélgetésből sarjadt ki az utóbb legendás hírűvé lett Művész Színház.) Nincs az a népek világkonferenciája, ahol a súlyos állampolitikai problémákat olyan aprólékos műgonddal tárgyalták volna meg, mint a leendő társigazgatók az új színház működési elvét – emlékszik vissza Sztanyiszlavszkij az Életem a művészetben című könyvében. Mindenekelőtt a kettőjük közötti munkamegosztást tisztázták. Irodalmi ügyekben Nyemirovics-Dancsenkóé a döntés joga, rendezési kérdésekben Sztanyiszlavszkijé, de mindkettőjüket megilleti a vétó joga a másik szakterületén.

Osztrovszkij: Hópehely – Sztanyiszlavkij rendezésében
Velős szentenciákban formulázták meg nézeteiket. Mint például: Nincs kis szerep, csak kis színész. Ma Hamlet, holnap statiszta, de mindenkor művész. A színház alkotó életének megzavarása bűntény.

A majdani társulat tagjainak kiválasztását illetően párbeszédes formában vizsgáztatták egymást: – Itt van például „A” színész. Tehetségesnek tartja? – A legnagyobb mértékben. – Felvenné a társulatába? – Semmi esetre. – Miért nem? – Mert a sikerért mindenre képes. Az olcsó teatralitásra is. És mit szól „B” színésznőhöz? – Jó színésznő, de nem nekünk való. – Miért? – Nem a művészetet szereti, csupán önmagát a művészetben. (Ne magadat szeresd a művészetben, hanem a művészetet magadban! – így szólt Sztanyiszlavszkij sokat emlegetett jelmondata.) – És vajon „D” színész? – Vele érdemes számolni? – Igazán? – Vannak eszményei, s kész küzdeni értük. Nem a kitaposott úton jár. – Hasonló a véleményem. Akkor tehát – engedelmével – felvesszük a jelöltnévsorunkra.

A leendő társulat magva: Nyemirovics-Dancsenko végzős osztálya – a minden előző közül kimagasló 1897/98-as évjárat – és Sztanyiszlavszkij műkedvelő társasága. Köréjük toborozták a „külsőket” a fővárosi és vidéki színházakból. Így jött létre a Művész Színház első gárdája, melyből annyi fényes név íródott kitörölhetetlenül az egyetemes európai színház emlékezetébe.

Apolló saját magával van elfoglalva

„Milyen kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam e nagy előadók mellett” – sóhajtott fel Sztanyiszlavszkij, amikor egy jótékony célú előadás alkalmával együtt játszhatott a Kis Színház jeles művészeivel. Főleg az ütött szöget a fejébe, hogy a valódi művészek – akár fejfájás kínozza őket, akár bánat nyomja a szívüket – mindenképp pompásan helytállnak a színpadon. Ezzel szemben a műkedvelő ki van szolgáltatva testi-lelki állapotának; ő vár ösztönzést a publikumtól, ahelyett, hogy kezében tartaná. – Hogy is van ez? – kérdezte Fedotovát, a Kis Színház vezető színésznőjét. (Fedotovához családi barátság fűzte, s a színészmesterséget is nála tanulta.) – Kedvesem, maga azt sem tudja, melyik végén kezdjen a dologhoz, de a tanuláshoz nem fűlik a foga – válaszolt Fedotova, dallamos hangjával enyhítve szavai élét. – Magánál hiányzik a gyakorlat, a kitartás, a fegyelem. Márpedig ezek nélkül nem létezhet művész. – De hát hogyan lehet minderre szert tenni? – A mai művészek ölbe tett kézzel ülnek és Apolló sugallatára várnak. Mindhiába, uram! Mindhiába! Apolló saját magával van elfoglalva.

És Fedotova elmesélte, hogyan tanult ő csodálatos mesterénél, Scsepkinnél. Növendékeit családjába fogadta, asztalánál ettek, házában ünnepelték a lakodalmukat. Fedotova is nála lakott nyaranta, mikor nem volt iskola. Vidáman múlatta az időt társaival, napszám játszotta a krokettet. (A színes fagolyókkal játszott angol gyeplabdajáték névrokonságot tart a zsírban sült, ropogós krumplifasírttal.) „S amikor legjobban esett a játék, egyszer csak felharsant a kerten át: Lusenyka! Ott állt az öreg a teraszon hálóköntösben, ahogyan a délutáni álmából felkelt, kezében hosszú szárú pipája. Az ember dühösen odavágja az ütőt. De mit használt a dühöngés?! Menni kellett, mert Mihail Szemjonovicsnak nem engedelmeskedni egyszerűen elképzelhetetlen volt. Hogy miért? Látja, ezt magam sem tudom, de elképzelhetetlen volt és kész! Az öreg elém rakta a könyvet. – Drága jó Mihail Szemjonovics! Olvassunk később, akkor akár tíz oldalt is elolvasok. – Hagyd el, beszélni játék közben is tudsz. Olvass inkább, ne tarts fel engem is meg magadat is. Na látod! És most szaladj csak, ügyes, okos kislányom! – Éppen hogy belemelegszem újra a játékba, máris hallom az öreg hangját: Lusenyka! – és kezdődik minden elölről. Igen, igen, így tanított bennünket a mi felejthetetlen Mihail Szemjonovicsunk.”

A „felejthetetlen Mihail Szemjonovics” jobbágyszínészből lett az orosz realista színjátszás atyja; földesura jobbágyszínházából került a Kis Színház társulatába. Azok az arisztokraták, akik hosszan tartózkodtak birtokaikon, távol a fővárostól, szórakozásul egész színtársulatokat állítottak össze tehetséges parasztjaikból. Fényűzően berendezett, kitűnően felszerelt színházépületet emeltek, több száz férőhelyes nézőtérrel. A társulat tagjait olaszul és franciául taníttatták, zenei képzést kaptak és fővárosi művészek avatták be a színjátszás és a balett rejtelmeibe a nemrég még írástudatlan növendékeket.

A jobbágyszínház – mint intézmény – a cári „atyavilág” kicsinyített mása volt; a vaskezű atyai gondoskodás teljes jogfosztottsággal párosult. Noha a paraszti sorból kiemelt tehetségek sokkal jobb bánásban részesültek a közönséges jobbágyoknál, azért a kegyúr megbotoztathatta az engedetlen „művésznőt”, ha az megtagadta, hogy vendégei mulattatására meztelenre vetkőzzék.

És mégis: a jobbágyszínházak a népi alkotóerő kiapadhatatlan forrását tárták fel, amely ontotta (s tán ontja mindmáig) a színpadi tehetségeket. S nekik köszönhetően jött létre az az egyedülállóan szoros kapcsolat az egész nép és a színházművészet között, mely Oroszországra annyira jellemző.

A scsepkini hagyaték örököse a Művész Színház, rendszerbe foglalója Sztanyiszlavszkij, aki abban az évben született, melyben Scsepkin meghalt: 1863-ban. Miből áll ez a hagyaték? A színpadi művészet szakrális tiszteletéből, az együttes áldozatos szolgálatából, a fáradságot nem ismerő próbamunkából, s abból a felismerésből, hogy a színészmesterség alapja: a szigorú fegyelem, az alapos megfigyelés és önismeret, a gazdag képzelet- és kedélyvilág.

„Ebbe a vállalkozásba vetem minden reményem”

„Ebbe a vállalkozásba vetem minden reményem.” Ezzel a mondattal kezdődik a Fjodor cár, A. K. Tolsztoj történelmi drámája. Sujszkij bojár nagy vendégséget hívott össze házánál. Az egybegyűltekkel alá akarja íratni a cárhoz írott kérelmét. Ez az a vállalkozás, melybe minden reményét vetette. És e szavak hangzottak el először a Művész Színház színpadán. A Fjodor cárral nyitott ugyanis a színház, 1898. október 14-én.

Profetikus szavaknak hatottak… Semmi nem fejezhette ki jobban a premierhangulatot; színházalapítók és közreműködők egyként a Sors kezében érezték magukat. A kezdés előtti percek feszültsége robbanásig hevítette Sztanyiszlavszkijt – majdhogynem önkívületi állapotba került. A jelenésükre váró színészek dermedt pillantásától kísérve táncra perdült a színpadon. „Haláltánc”-ra, ahogy utóbb a színháziak jellemezték. Holtra vált arccal, zavart tekintettel, akadozó lélegzettel, görcsös mozdulatokkal „ropta”, s hozzá még bátorító szövegeket is énekelt. – Konsztantyin Szergejevics! Sürgősen hagyja el a színpadot! És ne izgassa feleslegesen a színészeket! – hallatszott az ellentmondást nem tűrő felszólítás. Saját asszisztense kergette le a színpadról. (A rendezőt!)

Később Sztanyiszlavszkij – saját vallomása szerint – nagyra becsülte az asszisztenst lélekjelenlétéért és bátor fellépéséért, de akkor vérig sértve zárkózott a szobájába. Mennyi erőfeszítése van ebben a darabban – tépelődött –, és most, a legfontosabb percekben elűzik, mint egy idegent. „Ne sajnáljon az olvasó! Színészkönnyek ezek csupán. Érzelgősek vagyunk; nemcsak a színpadon, az életben is szívesen játsszuk a sértett ártatlant” – vélekedik Sztanyiszlavszkij.

Egész nyáron át erre az estére készültek. Forró nyár volt, trópusi hőség. „Pajta-színházuk” bádogteteje ontotta a meleget; az izzó tető alatt a próbákon verejtékben fürödtek a színészek. A pajtát az új színház egy segítőkész pártolója ajánlotta fel, Moszkvához közeli birtokán, hogy legyen hol felkészülniük a bemutatóra és az előttük álló színi évadra. A színház céljára bérelt épület ugyanis csak ősztől állt rendelkezésükre. A pajta tágas volt, színpadot építettek benne és nézőteret alakítottak ki. Ez volt a színházterem, a próbamunka legfőbb színtere. De nem az egyetlen; a vidám és leleményes színésztársaság az egész környezetet színházi felvonulási területté tette. Kisebb csoportokra osztva próbáltak az erdőben, sőt a házra vigyázó gondnok őrbódéjában is. Nyemirovics-Dancsenko az őrbódéban végezte a próbamunka nagy részét a címszereplő Moszkvinnal. A leendő nagy jellemszínész könnyeket csalt Sztanyiszlavszkij szemébe, amikor először mutatkozott meg neki Fjodor cárként, a szerep teljességében. (Persze Sztanyiszlavszkij jó közönség volt, mint minden nagy rendező. A vérbeli rendezőben a mindenkori néző szíve dobog.)

A színészek különböző házakba voltak bekvártélyozva a környéken, s lakóközösségeket alkotva rendezkedtek be, munkamegosztásos alapon: egyik színész rendet tartott, a másiknak a konyhára volt gondja, a harmadik gondoskodott róla, hogy társai betartsák a próbarendet. Délelőtt tizenegytől próbáltak ötig, majd kiadós pihenő után, este nyolctól tizenegyig. Szabad idejükben fürödtek a folyóban, mókáztak, s ki-ki kedvtelésének hódolt. Közösségük kényszer nélküli, szabad társulás volt; jó előiskola egy tisztult szellemű színtársulathoz.

S miközben a világtól elvonulva élték saját törvényük szerinti életüket és készültek a jövendőre – szelet vetettek és vihart arattak. Az új színház radikálisan szakítani készült minden érvényes színpadi konvencióval. Hadat üzentek a rutinos színjátszásnak, a hamis pátosznak, a sztárrendszernek, az előadások megszokott stílusának csakúgy, mint a korabeli hazai színház sekélyes műsorának. „Mértékadó körökből” látványos felsülést jósoltak (és kívántak) nekik. Kaján viccek és gúnyos megjegyzések céltáblái lettek. Egész színházasdijuk nem egyéb, mint egy makacs és önfejű kapitalista (mármint Sztanyiszlavszkij) hóbortja – így az ellendrukkerek. A társulat csupa dilettánsból áll, igazi művészek nincsenek is közöttük. Drága, pompázatos jelmezekkel akarják feledtetni avatatlanságukat.

Sztanyiszlavszkij szeme előtt a meiningeniek lebegtek. A meiningeni udvari színház társulata, melyet a XIX. század utolsó évtizedében Európa-szerte csodáltak és utánoztak, II. György herceg működése nyomán vált híressé. A herceg iskolát teremtett annak a színpadi iránynak, amelyet a „meiningenizmus” néven jelölnek, s amely abban volt meglepően új, hogy a drámai előadásoknál a fősúlyt a színpadképre helyezte. Ezzel kiemelte a klasszikus drámák előadását a hozzájuk tapadó unalom ködéből. Az opera és az operett pazarul kiállított színpada mellett akkoriban feledésbe merült, hogy a drámai előadás is látvány (vagy látvány is), nem csupán a szöveg öblös deklamálása.

A meiningeni herceg reformjai mind a színpadképről, mind a rendezésről alkotott felfogást gyökeresen megváltoztatták. Társulata a tömegjelenetek színpadi kidolgozottságával és az összjáték fegyelmével tűnt ki. Rendszeres vendégjátékaikkal nagy hatást gyakoroltak az európai színjátszásra. Nyolcvanas évekbeli moszkvai vendégszereplésük meghatározó élményt jelentett Sztanyiszlavszkij számára. Megszilárdította abban a meggyőződésében, hogy az orosz színpadi művészetet alapjaiban kell megújítani.

Sztanyiszlavszkij és munkatársai művészettörténeti szakkönyvekben búvárkodtak; elmélyülten tanulmányozták Fjodor cár korát. Inspirációért folyamodtak a szakkönyvekhez, hogy a díszlet és a jelmez megfelelően szolgálja a darab atmoszféráját. Csak magukra hagyatkozhattak, eleven mintát nem remélhettek a kortársi színházi világból. Íme, a korabeli színpadkép Sztanyiszlavszkij nyomán: jobboldalt pamlag, balra asztal két székkel. Ha az egyik jelenet a pamlagon játszódott, a másik az asztalnál, esetleg a színpad közepén, a súgólyuk meghitt közelében. Majd ismét a pamlag, s legvégül megint csak a súgólyuk.

A jelmezek terén hasonló változatosság uralkodott; volt két-három sablon a jelmezkölcsönzőben. Csak annyit kellett mondani, hogy – mondjuk – Moličre-jelmez, s az igénylő máris megkaphatta bármely színárnyalatban ugyanazt a hervadt színpadi öltönyt.

A meiningeniek példájának hatására Sztanyiszlavszkij minél tökéletesebb illúziót akart kelteni a színpadon. Munkatársaival gyűjtő körutakra indult a környéken; régi hímzések, fejdíszek, főkötők után kutattak a kolostorokban, falusiak ládáinak mélyén, zsibárusok portékái közt, s boldogan tértek meg a becses zsákmánnyal. De a fénypont: a nagy expedíció messzi földre – különvonaton. Sztanyiszlavszkij egy befolyásos ismerőse – egykori tagja a Művészeti és Irodalmi Társaságnak – olyan magas állást töltött be a vasútnál, hogy szolgálati kocsi – pontosabban szerelvény – állt rendelkezésére. Ezt engedte át a színháziaknak. A különkocsihoz külön kalauz is dukált, aki – persze – nem a jegyeket kezelte, hanem pompás ételeket készített, melyeket a szalonkocsiban tálalt fel. A társas élet is a szalonkocsiban zajlott; táncoltak, énekeltek, bűvészmutatványokat mutattak be, még tornásztak is. Ha útközben valahol megtetszett nekik a vidék, lekapcsoltatták vagonjaikat, s ott töltötték az egész napot. Nagyokat sétáltak, szamócát szedtek az erdőben, este tábortüzet gyújtottak, azon főztek valamit, s a holdas éjszakában varázslatos erdei pikniket rendeztek.

Felejthetetlen utazás volt, írja Sztanyiszlavszkij. S a koronája: Rosztov, a történelmi levegőjű, ősi orosz város. Közepén a régi Kreml – a cárok székhelye – s a palota, melyben valaha Rettegett Iván lakott. És nem utolsósorban néprajzi múzeum: szép régi textíliák, mintás kendők, szőnyegek lelőhelye. A múzeumot egy helybéli, írni-olvasni alig tudó kereskedőember hordta össze áldozatosan, nagy hozzáértéssel. Sztanyiszlavszkij hálás szeretettel emlékezik meg róla, aki nagylelkűen segítette a színháziakat. Nemcsak a múzeum kulcsát kapták meg tőle, hogy a díszlet- és jelmeztervező kedvére rajzolhasson, hanem a palotáét is.

A társaság egy éjszakát a palotában töltött. Meg akartak merítkezni az orosz múltban, magukba szívni zord levegőjét. Imbolygó gyertyafénynél megilletődötten járták be a sötét, zegzugos folyosókat. Hogy az illúzió teljes legyen, az egyik szoba ajtajában szálas termetű szerzetest pillantottak meg, aki hosszú árnyékot vetett a kezében lévő gyertya fényénél, amint a boltíves folyosón lassan lépkedett. Mintha csak Rettegett Iván szelleme suhant volna át a palotán… Annyira megszeppentek, hogy csak nagy nehezen ismerték fel a szerzetesben kollégájukat.

A Fjodor cár színházavató premierjén a színpompás jelmezekbe öltözött színészek megidézték a kor lelkét is.

A Sirály szárnyra kap

Két évvel a Művész Színház megnyitása előtt – 1896-ban – Nyemirovics-Dancsenko elnyerte a tekintélyes Gribojedov-díjat, mely az évad legjobb darabját illette meg. Ugyanabban az évben mutatták be Pétervárott Csehov Sirályát. „A darab nagyot bukott és csúfosan kudarcot vallott. A színházban nyomasztó a feszültség, az értetlenség és a szégyen. A színészek rosszul, ostobán játszottak. Levonom az erkölcsi következtetést: nem szabad darabot írni” – így tudósítja a szerző a bemutatóról Moszkvában élő húgát.

Nyemirovics-Dancsenko úton-útfélen hangoztatta, hogy a Gribojedov-díjat Csehovnak kellett volna kapnia, a Sirályért. Az volt ugyanis szerinte az 1896-os év legjobb darabja. Saját színházában mihamarabb műsorra akarta tűzni. Be akarta bizonyítani, hogy a darab a régi, elkoptatott színházi sablonokon vérzett el, s a Művész Színház küldetésének tekintette, hogy az újszerű, szokatlan hangvételű drámát újszerű színpadi eszközökkel vigye sikerre.

A Sirály szimbólum. A céltalanul elpusztított szépséget, a gyilkos unalmat, az élet megszentelt javainak elherdálását szimbolizálja. – Voltam olyan aljas, hogy lelőjem ezt a sirályt – mondja Trepljov, a helyét nem lelő fiatalember, s a madarat szerelme lába elé teszi. – Nemsokára ugyanígy megölöm magamat is. – S a darab végén csakugyan főbe lövi magát.

Trigorin, a sikeres író, Trepljov színésznő anyjának élettársa észreveszi a madarat, s mindjárt egy kis elbeszélés témáját látja benne. Fel is jegyzi a noteszába: – …egy tó partján gyermekkora óta ott él egy fiatal lány, olyan mint maga; szereti a tavat, akár a sirály, és boldog és szabad, akár a sirály. De véletlenül jött egy ember, meglátta és unalmában elpusztította, mint ezt a sirályt. – A fiatal lány Trepljov szerelme, akit Trigorin tönkretesz. Bekebelezi írásművészetébe. Elcsábítja, majd otthagyja. (Az eset Csehov baráti körében megtörtént.)

Az író makacsul ellenállt annak, hogy újra előadják a darabot. Hallani sem akart arról, hogy a pétervárihoz hasonló gyötrelemnek még egyszer kitegye magát. Nyemirovics-Dancsenko kitartó rábeszélése nyomán végül beadta a derekát. Sőt, miután néhány próbán is részt vett, megkedvelte a színháziakat. Amint erről egy levele tanúskodik: „Nyemirovicsnak meg Sztanyiszlavszkijnak igen érdekes színháza van. Gyönyörű kis színésznők. Ha egy kicsit tovább maradok közöttük, elvesztettem volna a fejem.” (Ami késik, nem múlik. Csehov a Művész Színházból nősült.)

De nemcsak a szerző ellenállását kellett legyőzni, hanem a színészekét is, a különös darabbal szemben. Kevés benne a cselekmény, külső történés alig van; a dráma az alakok belső fejlődésében, egymáshoz való viszonyában bontakozik ki. Csehovot nem könnyű játszani, úgynevezett fényes szerepeket nem írt. Az egykori vidéki hősszerelmes (mint tudjuk, a társulat sokfelől verődött össze), aki egyik kezét szívére szorítva, másikkal csókot hintve bűvölte közönségét, most – Rejtővel szólva – „lelki csipkékkel” kénytelen bíbelődni. A csehovi színjátszás tartózkodást, önmegtartóztatást követel a színésztől; hinnie kell abban, hogy amit csupán jelez, hatásosabb a zajos bőbeszédűségnél. Őt kecsesen kellett játszani, abban az értelemben, ahogy ő maga meghatározta: „kecsesség az, ha egy bizonyos cselekvésre az ember a lehető legkevesebb mozdulatot fordítja”. De azt a mozdulatot nagyon el kellett találni. Csehov hiteles tolmácsolása a Művész Színházra várt. S a Színház betöltötte feladatát. Mint Sztanyiszlavszkij írja, ez volt az ő hozzájárulásuk az egyetemes színpadi művészethez.

A bemutatón a Sirály első felvonását halálos csend fogadta. A nézőtér dermedtnek tűnt. Majd hosszú szünet után viharos taps, tomboló ünneplés. Egy kritikus székre ugrott fel és tüntetően verte össze a tenyerét. A bemutató után levélnek is beillő távirat tudósította a szerzőt az esemény minden részletéről. (Személyesen nem lehetett jelen; végzetes betegségét, a végül korai halálát okozó tuberkulózisát kúrálta.)

A színésznő-anya (Arkagyina) szerepében egy fiatal, eredeti tehetségű színésznő aratott elismerést: Olga Knyipper. Ő lett Csehov felesége. Csehov pedig a Művész Színház házi szerzője (valamennyi további darabját – Ványa bácsi, Három nővér, Cseresznyéskert – nekik írta). Ő lett a színház háziorvosa (sokkal büszkébb volt az orvostudományára, mint az íróságára. Nem tekintette magát „igazi” írónak. Az orvostudomány a törvényes felesége – mondogatta –, az irodalom a szeretője); s ő a színház megvesztegethetetlen bírálója. Kapcsolata a társulattal bensőséges, de nem idilli.

Azt írja Sztanyiszlavszkij, hogy amíg nem dolgozták ki a megfelelő technikát, mellyel a színész belső erőihez férhet (az „alkotó közérzet” létrehívása Sztanyiszlavszkij elméleti munkásságának a sarokköve), addig nem találtak rá azokra a titkos bejárókra, melyeken át a csehovi mű mélységeihez el lehet jutni. Világítással, díszlettel, zörejekkel és egyéb hangulatteremtő tényezőkkel támogatták meg a színészt. Nemegyszer ő maga is visszaélt ezekkel. Csehov viszont nem állhatta a teatralitásnak ilyen hangsúlyozott megnyilvánulásait.

„Tudja, most írok egy új darabot – mondta egyszer valakinek jó hangosan, hogy Sztanyiszlavszkij is hallja –, ami a következőképp fog kezdődni: milyen csodálatos itt a csend, madarat nem hallani, nem ugat a kutya, nem szól a kakukk, nem dalol a pacsirta, nem üt az óra, nincsen harangszó és egyetlen tücsök nem cirpel.”

A Művész Színház görbe tükörben

Bulgakov befejezetlenül maradt Színházi regénye görbe tükröt tart a Művész Színház és Sztanyiszlavszkij elé. Saját szerzői viszontagságait mondja el benne, miután az a tisztesség éri, hogy a nagy hírű színház műsorára tűzi a darabját. A Bulgakovot formázó hős (Makszudov) első találkozása a Független (Művész) Színházzal: „…halálom pillanatában is emlékezni fogok arra a helyiségre, amelyben Gavrila Sztyepanovics, a Független Színház gazdasági vezetője fogadott. Abban a pillanatban, amikor beléptem, a szoba bal sarkában álló óriási óra dallamosan megszólalt, és eljátszott egy menüettet… Különféle színű lámpák sütöttek a szemembe… A sarokban gigászi méretű kerevet, párnákkal, s mellette török nargilé. Moszkva kellős közepén vagyunk, fényes nappal, de ide nem hatol be egyetlen hang, egyetlen fénysugár – az ablak is háromszoros függönnyel van elsötétítve. Itt rafinált, örök éjszaka uralkodik, bőr, szivar, illatszer szaga terjeng.” Majd kopogtatnak az ajtón és fehér szalvétával letakart tálcát hoznak be. „A tálcán ezüst kávéskanna, tejes kannácska, két kaviáros, két sajtos és két rosztbifes szendvics, kettőn pedig áttetsző, narancs színű, finom halszelet.” (Szőllősy Klára fordítása)

A harmincas évek Moszkvájában – melynek lakói társbérletek rekeszeibe zsúfolva élik ínséges életüket – a Művész Színház védett rezervátum a sztálinizmus sivatagában. Kivételes és kivételezett; jelen időben működő haladó hagyomány. Sztanyiszlavszkij a „nagy öreg”, körülötte kegyeletesen kortalanított, örökifjúra balzsamozott hajdani küzdőtársai. Fanatikus tökélyigénye egyre életidegenebb. Esetleg évekig próbál egy darabot, de félévnél hamarabb egyetlen előadás sem készül el. Az a törekvése, hogy minden életjelenséget a lehető legpontosabban adjon vissza, sokszor a paródiáig eltúlozza a színészi alkotó folyamatot.

Sztanyiszlavszkij maga is érzi, hogy kifutott az időből; a forradalom utáni Oroszország nem az ő világa. Nagyságát mutatja, hogy önzetlenül bátorítja és támogatja a tőle eltérő utakon induló fiatalokat. Számos stúdió jön létre a Művész Színház körül. Úgyszólván minden modern színész vagy rendező az ő iskolájából került ki; az orosz színházi avantgárd legmarkánsabb alakja, Mejerhold is az ő tanítványa.

A Művész Színház a színészképzés egyik legnagyobb huszadik századi műhelye volt. Sztanyiszlavszkij rendszere olyan technikát ad a színész kezébe, melynek elsajátítása képessé teszi arra, hogy tudatosan felébressze szunnyadó erőit és kibontsa a szerepből azt, amit csakis a színész adhat hozzá az írott szóhoz.

A híres rendszer két világrész – Európa és Amerika – színjátszását termékenyítette meg. A színház társulati szelleme pedig egyetemes mérce mindazok számára, akik a színházművészet útját nem egy-egy alkalmankénti kimagasló teljesítményben látják, hanem valamely állandó együttes folyamatos sugárzásában.

HONTI Katalin

Vissza