Az ügynök halála

Arthur Miller
Az ügynök halála

Miller a XX. század oly sok kísérletező kedvű drámaírója után visszatér az emberhez. Az emberben feszülő s megfejthetetlennek látszó titkokhoz. A kisemberek életéhez, akik csak álmokkal tudják elviselhetővé tenni az életüket, s nemcsak rajtuk múlik, hogy mit sikerül elérniök.
Willy Loman, az ügynök, nem ebbe a kegyetlen üzleti világba való. Neki még voltak illúziói. - Erős sohasem volt. Az örökké visszatérő látomások ezért is gyötrik. Mert nem merte vállalni a dzsungel törvényeit, ahol szabálytalan bokszolás folyik, s ahol csak a legerősebbek győzhetnek. Nem veszi észre, hogy a város, melyben él (New York), ugyanilyen törvényekre épül.
Willy hitt a beszéd, az emberi ügyesség erejében. S hitt a nagy példaképben, az öreg ügynökben, aki könnyedén és elegánsan, telefonon intézi üzleti ügyeit. Egy életen át szaladt a siker után, és sikertelenségét önmagának sem meri egy életen át bevallani. Összetörtén, kimerültén, betegen is csak e sikertelenség oka foglalkoztatja, s gondolataiban odáig jut el: az ok az lehet, hogy neki túlságosan fontos az emberek visszamosolygó szeme, emberi kapcsolatok teremtése, a szeretet. Mindent ezért tett, s az üzlet valahogy ettől nem ment. Ezért akarta Biffet, a fiát erősnek látni: ezért akarta a sikeres életre nevelni - hogy saját álmai megvalósulhassanak. Elvétette a nevelést? - El. Nem ismerte fel a világ törvényeit? s ezért volt hibás minden lépése? - Igen.
Ragaszkodott az álmaihoz? - Túlságosan. Becsapta önmagát? - Nagyon. Volt oka lelkiismeretfurdalásra? - Nem. Pedig lényegében az egész dráma Willy lelkiismeretfurdalásá-nak kivetítése, vizsgálata. Annak az egyetlen életmozzanatnak a keresése, hogy hol is vétette el? Két ember körüljárható rajzában mutatja meg ezt az utat az író. Az egyik végül le tud számolni az álmokkal, neveltetésével - a másik meg még a halálában is hazudik önmagának. S ezt az önmagát örökké becsapó, örökké álmokban élő embert, Willyt mégis megérti Miller... s megérti a néző is. Hogyan csinálja ezt az író? - ez derül ki a dráma mozaikjainak összerakásából.

Miller - mert kisember-hősének teljes emberségét, múltját és jelenét egyaránt szembesíteni akarja a nézővel - ahhoz az ábrázolási módhoz folyamodik, hogy mában játszódó drámájában az időben vissza-vissza kalandozva, sokoldalúan állítja elénk Willyt.
A dráma két felvonásra (és egy rekviemre) tagolódik. Az elsőben Miller az álmaival ütközteti össze Willyt; a másodikban - látomásai mellett - mindenekelőtt a valósággal. Az elsőben Willy mint az ideáljai, vágyai hálójában vergő dő ember méretik meg, a másodikban mint apró, kisemmizett porszeme a társadalomnak, így keletkezik az az íróilag tökéletesen kis/ámított realista dráma, melyben a kisemberhős minden emberi hibáját tudomásulvéve a néző mégis az embertelen kapitalista társadalom farkastörvényeiben ismeri fel Willy bukásának legfőbb motívumát. Miller nem közvetlen módon ismerteti szándékát s végső mondanivalóját, hanem jól átgondoltan arra kényszeríti az olvasót vagy nézőt, hogy hőseivel együtt mi magunk is végigbotorkáljunk a tévutakon, a lelkiismeretfurdalásokon; hogy a szereplőkkel együtt ismerhessük fel: nemcsak bennünk, emberekben van mérhetetlenül sok hiba, hanem meglevő hibáink is a társadalom törvényeiből, követelményeiből táplálkoznak; s hogy nem az egyes ember vitatható jellemvonásai szabják meg önnön sorsát, hanem a társadalom törvényei tapossák el mindazokat, akik nem tudják tudomásul venni és nem ismerik eléggé ezeket a dzsungeltörvényeket.
A dráma - sokak számára megtévesztőén - látszólag mindvégig egy mellékfeszültség szálait csomózza és bogozza: Willy és kedvesebbik fia, Biff viszonyának megromlását. Kétségkívül ezen a szálon halad előre a cselekmény, de ez - bár mindkét szereplő nyomozása a valódi okok feltárására törekszik - végül is csak az okozatok sorra-boncolása marad:
Willy, aki hatvanhárom éves korára megfáradt és megöregedett, már végképp nem tud az üzletre figyelni, dekoncentrált, és elkeseredésében fogódzókat keres magának: autóvezetés közben is a fákat, virágokat figyeli az út helyett, a természetet, ahová mindig visszavágyott, s amit eddig a kis házikerttel akart pótolni. De a kert már nem terem, mert a felhőkarcolók árnyékában még a fű sem nő ki az udvaron.
- Ezeken a magányos, hosszú utakon az üzletkötésre kellene koncentrálnia, de csak elhibázott életén tud eltűnődni. Főleg Biffen, a dédelgetett, „sokra hivatott" fiún, aki nem váltott be semmit az ő álmaiból. Indulatok lappanganak benne emiatt, melyek - ha a fiú olykor-olykor hazalátogat -kitörnek belőle. Biffet szeretné hibáztatni, de maga sem hiszi, hogy igaza van. - A fáradt Willyben az idő, a megélt valóság és az álom összekeveredik, s megfejthetetlen rejtvényként egyre tovább bonyolódik.
Miller nagy lélektani jártassággal érzékelteti az idegileg kimerült ember ide-oda csapongó, kapkodó, nyugtalan gondolkodásmódját a dráma első pillanatától kezdve, mellyel azt sugallja a nézőnek, hogy Willy ma már az élet reális dolgait képtelen befogadni, s már csak - a külvilágtól szinte alig befolyásolt - belső élete szabja meg tetteit és egész szemléletét. Ezzel az író olyannyira bevonja a nézőt az ügynök gondolatainak követésébe, hogy az bármily nagy lélektani vagy gondolati kalandozásba együtt megy vele. Ekkor már hiába tudja megítélni Willy hibás cselekedeteit, mert társául szegődött, s igyekszik megérteni ezt az „álomlovagot". -Például: amikor az író, nyomban a dráma kezdetén megidézi Loman életének legfontosabb momentumait, a fiúk gyerekkorát, amikor Biff még olyan ügyesen mosta le az öreg kocsit, hogy mindenki újnak nézte - szóval, amikor Willy elmereng ezeken a boldog időkön, élete legszebb pillanatain, -, a néző rögtön tudja, hogy ennek az embernek kevés jutott a boldogságból. Megsajnálja hát.
Túlzásnak tartjuk - mi nézők - rajongását a fiaiért, de azért megértjük. Hisz életének ez a tartalma. Hibásnak találjuk, hogy gyerekeit, főként Biffet túlságos önbizalomra neveli, s beleplántálja a fölény tudatát: hogy mindenkinél ügyesebb, kedvesebb, nagyszerűbb, okosabb gyereknek tartja, ha nem is elég szorgalmas a tanulásban - de a sporteredmények révén amúgy is „övé lesz a világ", a dicsőség, a pénz, az emberek szeretete. Mert Willy mindig azt hangsúlyozza, hogy legfontosabb a fellépés, amiről naivan azt hiszi, hogy az élet kapujának megnyitója, s minthogy úgy tapasztalja, ebben jó úton halad a fia, minden másban elnéző vele: -Nem szidja meg Biffet, amikor labdát lop a raktárból, mert ennek a fiúnak azt is lehet. Sőt, Happynek, másik fiának még meg is magyarázza, hogy ez miért nem vétek: mert Biffnek eredeti méretű labdával kell gyakorolnia magát, s egy ilyen sztárjelölt szorgalmának csak hasznát veszi az egyesület. - Willy a lopást később sem tekinti bűnnek. Inkább elragadtatott a fiúk ügyessége miatt, amikor az építkezésekről cementet vagy homokot hoznak haza. Ez amolyan életrevaló dolog! Józan szomszédját, Charleyt is leinti, amikor figyelmezteti!
Biff tehát úgy érezheti, hogy ő a világ közepe, ő a nagy-jövőjű fiatalember. - S Willy erről az egész gyerekkorról csak azt őrzi magában, hogy ő jó apa, aki mindent megtett a gyerekeiért. Hogy felnőtt kora óta miért érzi Biff gyűlöletét - azt végig sem meri gondolni!
Willy és Biff egyaránt azt hiszi, hogy ezt az érettségi előtti matematika-bukás és az azt követő események okozták. Az apa és fiú kapcsolatában bekövetkezett törés mindkettőjüket nyugtalanítja. Willyben számtalanszor visszatér annak a bostoni estének a látomása, amikor fia meglátogatta, - de sohasem meri végiggondolni. Mennyire fél is önmagával szembenézni! S milyen nagyon félünk mindannyian önmagunkkal szembenézni! Ez Willy életének másik, be nem vallott és máig égető ballépése is!
A néző, elfogadva a szerepek gondolkodásmódját, hosszú ideig valóban azt hiszi, hogy ez a rejtélyes bostoni ügy a két ember között feszülő ellentétek alapja. Hosszú vergődés és minden más feltételezhető ok felkutatása után kerül sor ennek a mellékfeszültségnek a kibontására: Willy Bostonban szeretőt tartott. Eltartotta, és még ajándékokat is vett neki. Lélekben nem volt igazán sok köze hozzá, legföljebb szexuálisan, de nem bírta a magányt, s üzleti útjai közben is társra vágyott. Amikor a fia váratlanul meglátogatta, a szállodában a Nőt is ott találta. A kamaszok kétségbeesésével reagált: megcsaltnak, megtaposott-nak érezte anyját - aki stoppolja a harisnyáit otthon, mert sohasem kap Willytől két dobozra valót ajándékba, miközben a Nő számolatlanul kapja az ajándékharisnyákat. (Jegyezzük meg, hogy a kamasz fiúnak ez az „apróságba" fogódzó fájdalma ismét különlegesen jó lélektani megfigyelés.) És Biff ekkor csalódik az apjában is, aki most már „képmutató", aljas emberré vált a szemében. Mindkét figura éveken át azt hiszi, hogy ez a pillanat mérgezte meg kettőjük kapcsolatát. Miller, mint mondtuk, mindig csak érintve e problémát, hosszan időzik ennél a feszültségnél. Sokan megrótták ezért. De vajon igazuk volt?
- Nem. Mert Miller tudja, hogy ennek a rejtélyes jelenetnek a megfejtése a kulcsa az egész drámának. Ezért - és egyéb lélektani okból - alkalmazza a halogatás módszerét, hogy amikor Willyben a sejtés már csaknem bizonyossággá válik, akkor szakítsa meg a jelenetet: Willy, mert önmagának is hazudik, s nem bízik saját ítélőképességében, valamint, mert szeretne valamiféle más indítékot kapni e rejtély megoldására, Bernardot faggatja, a kívülállót, aki úgy gondolja, mégiscsak másképpen látja a dolgokat, mint ő, aki megélte.
Ezen a Bernarddal folytatott beszélgetésen az objektív, a kívülálló szemlélő nézetazonosságától meg kell rettennie, hisz azt mondja ki a fiú, amit ő végiggondolni sem mert. Bernard Biff gyerekkori barátja, sok sikert elért jogász, boldog családapa, vagyis Willy szemével nézve: irigylésre méltó, sikeres ember. S amikor őt faggatja Biff kisiklott életének okairól, Bernard is kimondja a végzetesnek tűnő mondatot: a bostoni látogatáskor történt Biffel valami jóvátehetetlen. - A külső és belső szemlélet tehát egybevág. S a néző izgatottan figyel erre a mozzanatra. Willy csak sejtette mindezt. Biff viszont mindeddig valóban áltatja magát azzal, hogy Bostonban hullt szét az élete, mert dacból nem akart pótvizsgázni, mert nem tanult tovább, s elmenekült a szülői háztól. Ez a tévtudat, amely egyikőjükben nyíltan, másikukban lefojtva él - végül, a teljes „bostoni jelenet" megidézésével (ez már Willy teljes összeroppanását, akarattalanságát mutatja) oldódik meg. A néző rádöbbenhet, hogy Willy ekkor, nevelési szempontból (tekintsünk most el saját, felesége miatt meglevő lekiismeretfurdalásától) nem követett el semmi hibát. Sőt! - Mert a szállodajelenet elején próbált ugyan hazudni a fiának, de később nagyon emberien, s életében talán először nagyon őszintén igyekezett megmagyarázni a dolgot: „Semmit se jelent nekem ez a nő, Biff!... És nagyon egyedül voltam, rettenetesen egyedül." - Hát nem tragikus, hogy az örökké álmodozó, túlzó, önmagának is hazudó Willy éppen az életében először őszintén kimondott igazságot kénytelen úgy hordozni magában éveken át, mintha ez lenne az igazi vétek? -A kamasz persze, minthogy nem értheti még felnőttként, mi is a magány, hisz csak egy elkényeztetett gyerek - apját sem érti meg. A Biffben élő düh és fékezhetetlen ellenszenv csak hosszú lelki kálváriája után apadhat el. És nem merengő lelkivizsgálat, hanem egy apró, valóságos esemény kapcsán. Ekkor döbben rá, hogy téves utakon jár:
Amikor Biff új életet akar kezdeni, eszébe ötlik régi edzője, Olivér - aki emlékezete szerint (de milyen hazug ez az emlékezet!) bálványozta őt, s akitől azt az emlékezetes labdát is ellopta. Jó ötletnek látszik: pénzt kér tőle kölcsön, hogy egy farmot vásárolhasson. Olivér jó hírű sportszerkereskedő, s órákig váratja Biffet, amit a fiú rendkívül megalázónak érez. Várakozás közben jut eszébe, hogy mindaz hazugság volt, amit ők otthon Olivérről emlegettek, hisz ő sohasem volt ügynök ennél a cégnél, csak kifutó; neki sohasem mondta a főnök, hogy „mindig számíthat rám". Hát mit akar ő itt tulajdonképpen? A legendák közül csak egy lehet igaz: a labdát annak idején valóban ellopta. S most, megmagyarázhatatlan okból ismét lop: elviszi Olivér aranytollát. Ez az apró tárgy döbbenti rá, hogy minden hazugság volt, amit eddig gondolt. Most már tudja, hogy ő csak középszerű átlagember - sőt rosszabb, mert lopni is szokott. Tudja, hogy nem hivatott az üzleti életre; nem akar nagyvárosban élni, mert csak a természet, az állatok- növények világa nyugtatja meg, ott érzi jól magát. És megvilágosodik előtte az is, hogy nem Bostonban csalódott az apjában; nem „félrelépése" miatt kell haragudnia rá, hanem mert önzőnek, egyedülvalónak, sztárnak nevelte. Mert folyton eredményeket várt tőle, s őt is megannyi hazugságra kényszerítette. Pedig nem munkálnak benne világ-letipró erők, s nem akar állandóan versenyt futni mindenkivel. Immár önmaga akar lenni, nem egy más ember játéka, akarata. Tudomásul akarja venni, hogy nem hivatott semmi rendkívülire. A saját életét akarja élni. A kulcsjelenet megoldása tehát megoldotta e két figura -egész életét meghatározó tévtudatának eredőit. Most már ezen a cselekményágon egyetlen mozzanat van hátra: Biff, felismerve a valódi okot, apjának is meg akarja magyarázni a feszültség lényegét. Szeretné meggyőzni arról, hogy ha leszámolnak a hazugságaikkal, még békés, nyugodt életre is számíthatnak.

Willy azonban - aki azért vette számba az életét, mert a •befejezésre vágyódik (ez a cselekmény másik ága) - semmit nem ért meg abból, amit Biff vall meg neki. Csak azt veszi tudomásul s annak örül, hogy a fia mégis szereti, a gyűlölet feloldódott. Neki tehát most már egyetlen és utolsó kötelessége van: lehetőséget adni Biffnek ahhoz, hogy valódi „sikereket" érjen el.
Ha Willy belátná Biff igazságát, és lemondana eddigi álmairól - valóban életben maradhatna még egy ideig. De erre képtelen. Hogy miért? - azt okolja meg a cselekmény másik fővonala, amelyben Willy a saját életének sikertelenségét kutatva a valóság kérlelhetetlen törvényeivel mérkőzik: Willy árván nőtt fel. Apja, az ügyes, furulyákat faragó asztalos messze kalandozott, és sohasem jött vissza érte. Őt senki nem nevelte az életre. Senki nem figyelmeztette, hogy milyennek kell lennnie ahhoz, hogy sikereket érjen el. Ő csak annyit tudott a családjáról, hogy van egy Ben nevű bátyja, aki sokra vitte, nagyon gazdag lett. Willy gyerekkorában erről az erős és legyőzhetetlen fivérről ábrándozhatott csak, s egyetlen célja volt, hogy ő is - mint olyan sokan abban az időben - sikeres ember legyen. Ha a bátyjának a „távolban", Alaszkában sikerült ez, ő itt akar valamit elérni. Ennek a legendává magasodott Bennek az árnyékával vívja egy életen át bokszmeccseit. Szeretné legyőzni, vagy legalábbis elérni.
Amikor életében egyetlenegyszer, már felnőtt korában, találkozik a bátyjával, s amikor már érzi, hogy a sikeresség nem is olyan könnyen elérhető dolog - egyetlen kérdéssel ostromolja: mi a titka? Ben - e kíméletlen század méltó típusa - csak az erőre tud hivatkozni, mint a siker alapfeltételére, s a keményszívű harcolni-tudásra. A már-már csodának beillő jelenség, Ben, hívja Willyt is, a fatelepén állást adna neki. De Willy fél az ismeretlentől, ahol az erő az úr. Arra hivatkozik, hogy ezt itt már ismeri, s jó lehetőségei vannak. Máskülönben is - ezt nem vallja be -, megalázónak erezné, ha csak mások segítségével tudna valamit elérni.
(Hogy ez a lélektani motívum milyen erősen él Lomanban, azt az író azzal is hangsúlyozza, hogy amikor irigyelt szom szédja és barátja, Charley állást kínál neki szorult helyze tében - azt sem fogadja el. Megalázónak, a Bennel folytatott árnyékharc feladásának erezné, ha éppen a szintén sikeres Charleytól fogadna el állást.) Willy ha tudja is, hogy nem alkalmas a sikerre, legalább áltatni akarja magát vele. És ez - no, meg elhagyatott gyerekkora - határozza meg gyerekei nevelését! Minthogy Loman folytonosan önmaga megvalósítására törekszik, s az emberi kapcsolatokban keres megnyugvást -nem veszi észre, hogy a világ megváltozott körülötte. Ő, örökös kamaszként, még mindig a klasszikus kapitalizmus illúzióiban él, amikor a szabad verseny embereszménye a gyors sikereket elérő típus, a self-made mán volt. „Az üzlet, üzlet" jelszavának kérlelhetetlenségét nemcsak a gyakorlatban nem tudja megvalósítani, de az fel is háborítja. Loman ember akar maradni az embertelenségben - feloldhatatlan ellentmondás -, s halványan bár, de hisz benne, hogy munkaadóiban van könyörület. Aztán tapasztalnia kell, hogy Howard, a fiatal, új főnök - akit Willy a térdén lova-goltatott gyerekkorában - nem érzelmes lény. Mai amerikai. Csak az üzlet érdekli, s nem hatódik meg, nem hajlandó emlékezni, nem veszi tudomásul az öregség fáradtságát, a szolgálatok nagyságát, - csak azt tudja, hogy Willy már nem tud jó boltokat kötni, tehát több mint három évtized után, minden meggondolás, szánalom nélkül kidobja az állásából.
A „megszemélyesített" kapitalizmus rajza Howard alakjában jól sikerült és plasztikus. Miller a legtipikusabb vonásokkal ábrázolja ezt a figurát, de gondja van rá, hogy ne csak társadalmi képlet maradjon. A szorongató jelenetben, amikor Willy beállít hozzá, hogy New York-i állást kérjen, majd heti néhány dollárért alkudozzon - Howard a gyerekeiről készített magnófelvételt hallgatja, s jó apa módjára büszkélkedik, mert ő is ember - ha csak önmaga számára is!
A világot, a társadalmat csak ebben az egyetlen jelenetben szembesíti Miller a nézővel. S ez éppen elég is. Mert végig az egész drámán - ha nem is közvetlen összeütközések sorában - folytonosan jelen van a nyomasztó s mindent meghatározó kapitalizmus. - Egyébként a direkt ábrázolás, az óhatatlanul sematikus, vonalas-rajz csábíthatná az írót. De kitűnő' ez a megoldás azért is, mert az elidegenedett tőke - az imperializmus időszakában - láthatatlan; ám mindig érezhető és meghatározó szerepének az egész drámával ad nyomatékot az író.
Amikor a kisemmizett, végső kétségbeesésbe hajszolt Willy végül az öngyilkossághoz folyamodik - hogy Biff pénzhez jusson a biztosítótól, hogy felesége nyugodtan élhessen, s végre ő is véghez vigyen a világban valamit, amiért csodálhatják, s amivel másoknak jót szerez -, megértjük. Az ügynöknek, aki „álmokkal" ügynököl, nem lehet elveszítenie a hitét. Willy egy utolsó álommal, egy utolsó hazugsággal rohan el száguldó halál-kocsijával ebből a világból, amely nem tűri meg az érző, álmodozó, csak a törvényei előtt meghajló embert.
Miller olyan drámát akart írni, amely saját vallomása szerint: „az élet valóságos arculatát viseli. Az volt a célom, hogy elvonatkoztatással egyént formáljak, aki több embert képvisel a való életnek megfelelően ... Közérthetően akartam szólni társadalmi tényekről, melyeket minden üzletember ismer és beszél róluk, de túlságosan prózaiak ahhoz, hogy egyáltalán említsék, nemhogy az irodalomban beszéljenek róluk, vagy pedig felnagyítva kerülnek a színpadra, filozófiai problémaként." Az író törekvése - bárha sokan és sokat bírálták „kisszerű" hőse s egész társadalomszemlélete miatt -, úgy gondoljuk, sikerült. Sikerült, mert olyan élő társadalmi problémákat vetített elénk közérthetően, s olyan kisember-hőst teremtett, aki halálával nem személyes tragédiájának részvétteli együttérzését váltja ki a nézőből, hanem a társadalmi törvények megváltoztatásának igényét kelti fel.
Az első pillanatban bonyolult szerkezeti felépítésűnek látszó dráma kétségkívül nagy figyelmet igényel. A nézőnek, mint egy összerakó játéknál, minden egyes kockájáról, mozzanatáról el kell döntenie, hogy az egész fejlődés folyamatába (a cselekmény előrehaladása) miként illeszkedik. De Miller végül is eléri, hogy a „dráma tekintete" Willy „fejének belsejéből" nézzen ki, s minden pillanata „ennek a fényszórónak" a megvilágításában álljon elénk. Mert a nézők Willy sorsát követik végig, épp ezért azt is érzékelik, h°gy ~ jelene és múltja minden pillanatban együtt lévén benne - a múlt megidézését nem pusztán „formabontásnak", hanem a figura együtthatójának tekintsék. Ez az időben és térben olykor elkalandozó dráma, az eddigiekből következően, voltaképpen a klasszikus értelemben vett, szabályos realista drámák családjába tartozik. Nemcsak azért, mert lényegében betartja a sűrített, huszonnégy órás cselekményidőt (hisz ez már a francia klasszicizmus-ban is csak Racine-nak sikerült!), és a forrpontján kezdve el a cselekményt a legforróbb drámai pillanatok ábrázolására vállalkozik; s még csak azért sem - ami egyébként az előző megállapításból következik, hogy a Szophoklész-től Racine-on, Ibsen-en és Csehov-on át máig ívelő analitikus drámaírói módszert követi, melyben a valóságos vagy látszólagos vétkek már régen lejátszódtak, s a dráma már csak a felismerés, a „bíínhó'dés", a kibontakozás ábrázolását célozza. Hanem mert konfliktusa, cselekményvezetése, hősábrázolása, dialógus-építése - minden látszólagos, de a témából következő' formabontása mellett is - olyan igaz és emberi hatást ér el, amelyre csak a klasszikus dráma törekedett.
Miller drámai ellenpontozása is a nyugodtan mérlegelő', világos gondolatokat kifejtő, mélyen realista íróra vall. Hőse, Willy, törvényszerűen elbukik, mert nem ismerte fel a társadalmi törvényeket. Biff azonban föltérképezve, megismerve önmagát, végül az új élet, az önmaga képességei és vágyai által meghatározott élet kialakítására törekszik. Mert Biff hiába állapította meg, hogy eddigi életének hiábavalósága kizárólag az apja vétke, ő maga is tudja, hogy nincs igaza. Hisz Happy, a testvére lényegében ugyanígy nevelődött, s mégis legföljebb szétszórt, szexualitásba menekülő, törpe akarnok vált belőle.- A mag csak jó földben fogan meg, vagyis csak azok hajlanak a mások hatására, akik érzékenyek, gyengék, befolyásolhatóak. Biff is az érzékenyebbek közül való. De végső felismerése: önmaga tudomásulvétele mégsem a teljes megtagadása Willy álmainak. Biff ezután sem akar beletörődni a társadalom farkastörvényeibe, nem akar meghajolni - csak ki akar menekülni a természetbe, az érthető, természetes dolgok közé (az apjához hasonlóan), az érthetetlen és utálatos XX. századi amerikai világból. Miller minden drámája más és más ábrázolási módszert követ. Mindahánynak közös vonása azonban, hogy a valóság jobb megismerésére törekszik. Szerkesztésmódjában és drámai felfogásában sokat tanult Csehovtól. Őt is a belső, a lélekben lejátszódó dráma izgatja. Nála is Csehov módszerével teremtődik meg az új helyzet, s éppúgy használja az impresszionisztikus, hangulati elemeket, mint a nagy orosz drámaíró. A hangulati elemek közül ő is főként a zenét alkalmazza, mely nála szimbolikus jelentőséget nyer. Ebben a drámában például Willy visszavágyódását a természetbe, sóvárgását a soha nem érzett szülői, apai szeretetre a furulyaszó jelzi, mely a dráma elejétől kezdve végigkíséri az ügynök életét, egyre válságosabb pillanataiban. - A másik, a testvér - a sikeres ember, az örökösen versenyre szólító, majd végül Willy lelkiismeretét is megtestesítő Ben - zenei motívuma. Ez nemcsak kíséri, hanem tettre is sarkallja az önlelkébe, emlékeibe, álmaiba egyre jobban belegabalyodó Lomant. A lélektani ábrázolásban O'Neill öröksége is felsejlik. Az apa, illetve Ben mindújra visszatérő hatásának ábrázolásában éppúgy, mint a lélektani mélységek, s lélektani megfigyelések értő felfedezésében és virtuóz érzékeltetésében. Miller jó néhány drámája közt Az ügynök halála a mindeddig legtökéletesebb műremek. Ha ezt hagyná csak maga után - mint Willy Loman a sötét este bevetett kertet -, akkor is „hagyna valamit".
Kónya Judit

Vissza