A vadkacsa
Dani Tivadar
In: 77 híres dráma
A VADKACSA
Szereplők: WERLE, nagykereskedő, gyáros; GREGERS WERLE, a fia; Az ÖREG EKDAL; HJALMAR EKDAL fényképész, az öreg fia; GINA EKDAL, Hjalmar felesége; HEDVIG, tizennégy éves lányuk; SÖRBYNÉ, a nagykereskedő házvezetőnője; RELLING, orvos; MOLVIK, volt teológus
I. FELVONÁS.
Werle nagykereskedő házában Gregers Werle ha- zatérését ünneplik, aki eddig
északon élt, a Höydal-telepen. Közben megjelenik az öreg Ekdal, aki Gráberg
könyyelővel akar beszélni. Valamikor Werle és Ekdal tulajdona volt' a Höydal-telep,
aztán valami történt, s az öreg Ekdal börtönbe került. Az ünnepi asztalnál
tizenhárman ülnek, amit Werle szóvá is tesz. A megérkezett fiú, Gregers a
tizenharmadik. Sok év után itt találkozik Gregers és Hjalmar. Beszélgetésükből
kiderül, hogy Hjalmar Werle anyagi támogatásával lett fényképész, s így tudta
berendezni a műtermét is. Sőt Hjalmar házasságát is Werle tette lehetővé. Hjalmar
Gina Hansent vette feleségül, aki lánykorábban Werle házvezetőnője volt. Miután
Ekdal és fia távozik, Gregers szemére hányja apjának, amiért engedte, hogy az Ekdal
család anyagilag tönkremenjen. Kiderül, hogy egy szabálytalan erdővásárlási
ügyben Ekdalt elítélték, Werlét pedig felmentette a bíróság. Az egykori Ekdal
hadnagy így ment teljesen tönkre, s mivel Werle is érezte bűnösségét, ezért
támogatja az Ekdal családot. Gregers tudja, hogy apjának valamikor viszonya volt
Ginával. Werle azért hívta haza a fiát, hogy társként lépjen be a cégbe, mert már
nehezére esik a munka, és a látása is gyengül. Érezhető, hogy a régen történt
dolgok miatt feszültség van apa és fia között. Gregers azt is. tudja, hogy Hjalmar
gyermekének Werle az apja, s hogy Sörbyné apja szeretője. Gregers ezért úgy dönt,
hogy elhagyja apja házát.
II FELVONÁS.
Hjalmar családja szegényes körülmények között él. Gina anyagi gondokkal
küszködik, de mindent megtesz a férje kedvéért, még a retusálást is megtanulta,
hogy segíthessen neki. Félti a lányát, Hedviget, akinek nagyon gyenge a szeme.
Megérkezik az öreg Ekdal, aki másolnivalót kapott Werlétől, és egy üveg konyakot,
amit természetesen nem mutat meg a családnak. Gina izgatottan várja vissza férjét a
vacsoráról, hogy közölhesse vele : kiadhatnák az egyik szobát, hogy anyagi
helyzetükön javíthassanak. Miután Hjalmar megérkezik, hamarosan Gregers kopogtat be
hozzájuk. Ekdal gyanakodva fogadja, de aztán kedélyesen beszélgetni kezdenek a
Höydal-telepi emlékekről. Ekdal valamikor nagyon szeretett ott fenn vadászni. Elmondja
Gregersnek, hogy a vadászatot itt a városi falak között sem hagyta abba. S megmutatja
a másik szobában tanyázó állatait - a tyúkokat, galambokat, nyulakat s főleg Hedvig
vadkacsáját. Ekdal számára ez a szoba jelenti a Höydal-telepet. Werle egyszer
vadászat közben megsebesített egy vadkacsát, s ezt adta oda Hedvignek. Azóta ott van
a padláson, egy kosárban, s már régóta elfeledte a hajdani szabad életet. "Csak
vigyázz, hogy sose lásson eget és tengert" - mondja Gregers Hjalmarnak. Miután
kiderül, hogy Hjalmaréknak ki- adó szobájuk van, Gregers máris bérlőnek
ajánlkozik, s másnap, oda is költözik.
III. FELVONÁS.
Hjalmar tulajdonképpen nem szeret dolgozni, annál inkább imádja a hasát, s Gina
mindent elkövet, hogy férje-kedvébe járjon. Lakásukban mindent a vadkacsa
"irányít". Ekdal örökké állatai körül szorgoskodik, amihez Hjalmar
kelletlenül statisztál. Tanítania kellene Hedviget, aki a szeme miatt nem járhat.
iskolába. De minden elmarad - a vadkacsa miatt, mert körülötte "megállt az
idő". A padlásszobában régi könyvek hevernek szerteszét, Hedvig ezeket szokta
olvasni. A lány elmondja Gregersnek: már ő sem akar innen kiszabadulni, hogy
megláthassa az igazi világot. Apja javaslatára inkább megtanulná a kosárfonást,
hogy elkészíthesse a vadkacsa új kosarát. Mert a vadkacsa az övé, csak mindig
kölcsönadja apjának és nagyapjának. Pedig ő is úgy érzi, mintha az egész lakás a
"tenger mélysége" lenne. Ekdal és fia a padláson szokott vadászni, igazi
pisztollyal, de a vadkacsa mindig életben marad. Csak a műveletlen Gina nem érti, hogy
miért oly fontos az a vadkacsa. Hjalmar elmondja Gregersnek, hogy egy nagyon jelentős
találmányon dolgozik, amelynek segítségével a fényképészet művészetté és
tudománnyá válhat: Úgy gondolja, hogy találmánya segítségével visszaszerezheti
apja egyenruhaviselési engedélyét. Gregers szerint Hjalmarban is van valami a
vadkacsából: lemerült, és megragadt a hínárban. Gregers feladatának tekinti, hogy
Hjalmart kiemelje a mocsárból. Gina reggelihez terít, amelyre Relling doktor és Molvik
teológus is hivatalos, akik a Hjalmarék alatti lakásban élnek. Relling szerint a
részeges Molvik "démonikus", aki néha félrelép. Valamikor Relling is fönt
volt . a Höydal-telepen, ahol Gregers minden zsellérkunyhóban előállt a maga
"ideális követelésével", de ott ezt senki nem ismerte el. Most
Hjalmaréknál próbálkozik, hogy kiűzze lakásukból a "bűzt". A reggeli
közben megjelenik Werle; aki fiával kíván négy- szemközt beszélni. Gregers már
semmiféle közösséget nem akar vállalni apjával, egyetlen feladatának tekinti, hogy
Hjalmart kimentse a hazugságokból. Miután Gregers és Hjalmar sétára indulnak,
Relling elmondja véleményét Gregersről : "...csöppet, sem bolondabb a nagy
többségnél. De betegnek - bizonyosan beteg:" Csupán Hedvig nem érti, hogy miről
beszélnek a felnőttek.
IV. FELVONÁS.
Hjalmar nagy sokára tér vissza, Gina és Hedvig már türelmetlenül várják. Hjalmart
mintha kicserélték volna: legszívesebben elpusztítaná a vadkacsát, amelyhez "az
a kéz hozzáért". Gregers ideális ívánságai célba találtak. Már Hjalmar is
úgy érzi, hogy lakásukban mindig dohos a levegő. Ő akarja vezetni a háztartási
könyvet. Hjalmar már tudja, amit Gina el kell, hogy mondjon neki: lefeküdt Werlével,
és Hedvig nem Hjalmar gyermeke. Gina támadni kényszerül: mi lett volná Hjalmarral, ha
nem ilyen feleséget kapott volna. Ekkor megjelenik Gregers, és megtudja, hogy Hjalmar
mindent el- mondott feleségének. Gregers azt hiszi, hogy boldogságot talál Hjalmar
családjában, ehelyett döbbenet fogadja. Hjalmar nem közönséges ember, de rá kell
döbbennie, hogy Hjalmarban sok van a vadkacsából. A megjelenő Relling utálkozva
pillantja meg Gregerst, akit kuruzslónak tart. Egyetlen kérése, hogy Hedviget ne
bántsák, mert a Gregers-féle ideális kívánságok szerencsétlenségbe dönthetik.
Hjalmaréknál megjelenik Sörbyné, aki közli velük, hogy Werlével összeházasodnak,
és felköltöznek a Höydal-telepre. Mindent elmondtak egymásnak, így nem érheti baj a
házasságukat. Hjalmar közli vele, hogy hamarosan meglátogatja Gráberg könyvelőt:
tudni szeretné, hogy apja mennyi pénzt vett fel Werlétől, mert Hjalmar vissza akarja
fizetni abból a pénzből, amit találmányáért kapni fog. Hjalmar így igyekszik
eleget tenni Gregers "ideális követeléseinek". Hjalmart esupán egy dolog
bántja: hagy ő nem valósíthatja meg az igazi házasságot. Werle és Sörbyné
"meghirdették egymás előtt a kölcsönös bűnbocsánatot". A sétájáról
visszatérő Hedvig a kapuban találkozik Sörbynével, aki egy levelet ad át neki. Ebben
Werle közli Hedviggel, hogy nagyapjának nem kell többet másolnia, és havonta száz
koronát vehet fel az irodában, s ha meghal, élete végéig Hedvig fogja megkapni ezt az
összeget. Hjalmar széttépi a levelet; amit Gregers helyesel. Hjalmar menekülni akar a
lakásból, de Gregers megállítja: "Mindhármatokna együtt kell maradnotok, ha ki
akarod küzdeni a nagy megbocsátás áldozati hangulatát." Hjalmar már Hedvigtől
is menekülni akar, aki nem az ő gyermeke. Gregers jó szándéka tragédiát
eredményez. Hedvig is rádöbben: lehet, hogy Hjalmar nem is az apja. Pedig szereti
Hjalmart és a vadkacsát, amelyért este imádkozni szokott, de reggel nem, mert akkor
süt a nap, és semmitől sem kell félni. Gregers ekkor Hedviget próbálja rávenni,
hogy pusztítsa el a vadkacsát, mert akkor minden jóra fordul. Hedvig megígéri, hogy
meg fogja tenni. V. FELVONÁS. Gina és Hedvig szorongva várják vissza Hjalmart. A
megjelenő Relling közli, hogy Hjalmar ott alszik nála. Gregersnek elmagyarázza, hogy
milyen ember Hjalmar. Szerinte beteg, és Gregers rossz helyen nyújtotta be ideális
követeléseit. Relling semmit nem követel Hjalmartól, az ő gyógymódja egyszerű: azt
igyekszik elérni, hogy Hjalmar "öncsalása viruljon". Mert az öreg Ekdalt is
az öncsalás élteti a padláson, amikor nyulakra vadászik. Werle ideáljait Relling
hazugságnak tartja, és az a véleménye, hogy "az átlagember boldogtalanná
válik, ha öncsalásából kizökkentjük". Hedvig megpróbálja rávenni az öreg
Ekdalt, hogy ő lője le a vadkacsát, hiszen szeret vadászni: De az nem vállalkozik
rá. Közben megjelenik Hjalmar, és eltolja magától a hozzá futó Hedviget. Csupán a
találmányához szükséges folyóiratokért jött vissza; amelyek föl sincsenek vágva.
Amikor Hedvig észreveszi, hogy Hjalmar tényleg el akarja hagyni őket, a
könyvespolcról leveszi a pisztolyt, és maga mögött bezárja a padlás ajtaját.
Hjalmar kelletlenül pakolássza holmijait, mintha nem lenne végleges a döntése.
Közben megtalálja Werle kettétépett levelét, és csirizzel összeragasztja. A
teljesen bizonytalan Hjalmart Gregers próbálja végleges döntésre kényszeríteni.
Fentről mintha a vadkacsa hápogását hallanák. Azt hiszik, hogy Ekdal járkál a
padláson. S ekkor lövés hallatszik a padlásról. Végül kiderül, hogy nem Ekdal
lőtt, hanem Hedvig, s a golyó a mellébe fúródott. A megjelenő Relling
megállapítja, hogy nem baleset történt, Hedvig a mellének szegezte a pisztolyt.
Relling keserűen mondja ki a Gregers- féle törekvésekkel kapcsolatos véleményét:
"Ó, az élet egészen jó volna, ha azok a drágalátos hitelezők nem zaklatnának
bennünket, szegény ördögöket, az ideális követeléssel." S ekkor Gregers is
rádöbben hivatására : az asztalnál mindig ő a tizenharmadik.
A vadkacsa
A Kamara Színház előadása, 1928
Kárpáti Aurél In: Főpróba után
A VADKACSA Ibsen, az eszmei ideál keresője, a Peer Gyntben jutott el az ironikus szemléletig. Brand, a diadalmas, még csak a kételkedő kérdést vetette fel : mire való mindez? Peer Gynt karikatúráján azonban már átüt a kiábrándulás gonosz, csúfolódó kedve, amelyre rá- dupláz Julianus (Császár és Galilei) meddő, tehetetlen szkepticizmusa. Az ideálok romjaiból nem lehet új világot építeni - ismeri be tragikus keserűséggel a költő és az eszmék hőseitől elfordulva, ezentúl a valóságban keresi az ideált. Az élet, vagy mondjuk a társadalom ideálját : az igazságot. Ibsen második, úgynevezett »Nóra-korszakának centrumában ez az eszmény áll. Először a Társadalom támaszaiban (1877) emeli piedesztálra, még kissé negatív módon s didaktikus formában, előbb leleplezve a hazugság szövevényét, azután bemutatva a megismert igazság javító, nemesítő hatását. A Babaotthon (1879) már kegyetlenebbül ismétli meg a hazug álarcok leté- pését és szinte tézisszerűen hirdeti az igazság szükségességét, megváltó erejét. A Kísértetek (1881) e tekintetben megint inkább negatív példázat, amely azt bizonyítja, hogy az igazság megtagadása s a hazugság elfogadása szörnyű bosszút áll, elrontott és halálra mérgezett életsorsokban. A Népgyűlölőben (1882) a költő szubjektív nyíltsággal lép elénk, azonosítva magát hősével, az igazság rendíthetetlen bajnokával, aki dacosan vallja : az egyedül álló ember a legerősebb ! De mintha e nietzscheien gőgös kijelentés mélyén már megrendült volna a fanatikus hit s ott lappangana a fenyegető meghasonlás tragikumának repedése. Ne feledjük : a négy darab a kíméletlen »leleplezéseknek« ez a merész tetralógiája, Norvégiában fokozódó idegenkedést, ellen- szenvet, felháborodást, sőt támadó gyűlölséget keltett Ibsennel szemben. (O pedig minden harcos és reformátor kedve mellett is, örök kételkedő volt. Nem vak bálványozója, de nagyon is nyitott szemű keresője az ideáloknak. (Ezért van ott majd minden darabja végén leg- őszintébb írásjele : a nála szimbolum számba menő kérdőjel.) Érzékeny - s nem »robusztus« - lelkiismeret, amely sohase tér ki a felelősség nagy kérdésének fel- vetése elől. Még ha a kérdés éle önmaga ellen fordult, akkor se. S ahogy a Brandban, majd a Peer Gyntben »elfogulatlan ítélőszéket tartott önmaga felett«, úgy most is megejtette a leszámolást - a Vadkacsában. Az igazság tragédiái után megírta az igazság tragikomédiáját, az igazság Roland lovagjai után a modern Don Quijote - igazságért verekedő önmaga - fanyar karikatúráját. A vagdalkozó hős tükörbe nézett s meglátta, hogy harca : szélmalomharc. Meddő, tehát komikus. Így ebből az ironikus önszemléletből született a Vadkacsa, amelynek gúnyos-kesernyés tanulságát Relling doktor akképp formulázza meg, hogy az igazság »ideális követelménye« csupán a »magányos erősek« számára való, a tömeg-ember »gyenge« s nem tud meg- lenni »éltető hazugságok« nélkül. Ez a vallomás a költőé is, aki rájött arra, hogy a gyógyszer mérge ölő méreg többet árt, mint amennyit használ. (Hogy is felejthette ezt el - a hajdani patikus?!) Alvingné és fia élete rá- ment egy hazugságra - a fiatal Werle igazsága elpusztít egy egész családot. Mire való hát mindez Az embereket nem lehet kívülről megváltoztatni. Legkevésbé az igazsággal. Nemcsak azért, mert »gyengék«, hanem mert jelen életük a hazugságokkal fertőzött múltban gyökerezik. S ha a gyökérszálakat elszakítjuk, nincs honnan táplál- kozzanak. Halottak és kísértetek irányítják az élők sorsát. Hazajáró lelkek, akik halhatatlanok. Ugyanaz a lesújtó megismerés csendül ki ebből a komor motívum- ból, mint Meyer Conrad Ferdinand halottainak kórusából:
Mi szántjuk a földet és ti arattok . . . Szívünk gyűlöltje, szerelme szünetlen Itt lüktet a földön a lázas erekben . . . S hódít a zenénk, a dalunk, meg a képünk, Babérkoszorúzva halottan is élünk Mi, sír miriárdjai. . . Térdre előttünk! . . .
A Vadkacsával zárul Ibsen társadalmi drámáinak, realizmusának, igazságkutató vágyának korszaka. Az utána következő Rosmersholm már az erkölcsi ideál, az új-romantika jegyében fogant és belső élet- sorsokat ábrázol. Az élet tragikus konfliktusából, a széthasadt lélek önmagát marcangoló viaskodásából, s ettől kezdve mind határozottabban találja meg a költő a kivezető utat, amely a halálba torkollik. Rosmer és Rebeka, Hedda és Lövberg, Borkmann és Ella, Rubek és Irene már fizikailag is meghal. A halottak egyre hatalmasabban parancsolnak. Ibsen »harmadik korszaka« elé nyugodtan oda lehet írni mottóul Rabelais szavait Je m'en vais chercher un grand peutëtre. Hősei beteljesítik ezt a mottót. Az Epilógus után pedig nemsokára maga is elment megkeresni a »nagy talánt« . . . Mindezt csupán azért vázoltuk most, hogy rámu- tassunk : mennyire fontos a kapcsolat Ibsen darabjai között kronologikus sorrendben. Az ő oeuvre-je igazán oeuvre. Egyetlen, zárt egész, amelynek három, egymásra következő szakasza szervesen egymásból nőtt ki. Az idő- rend felbolygatása itt tehát nemcsak összefüggéseket szakít meg, hanem valósággal konstrukciót bont, s a közönség kevésbé tájékozott részét az ellentmondások, tévedések és érthetetlenségek útvesztőibe zavarja. A Rosmersholm, Hedda Gabler, Solness és Borkman után semmiesetre sem következhetik a Vadkacsa - ahogy azt a ciklus során láttuk. Helye ott lett volna a Kísértetek és a Rosmersholm között. A ciklus megismét- lésénél remélhetőleg erre gondja lesz Hevesi Sándornak, aki - bár a Brand vagy az Epilogus bemutatásával adósa maradt a centenáriumnak - a reprizek fel- sorakoztatásával is komoly, a költő emlékéhez méltó munkát végzett. Mindenesetre közelebb hozta Ibsent a magyar közönséghez éppúgy, mint tavaly Moliére-t. Hogy azonban ez a kapcsolat mélyebbé és állandóbbá váljék, ahhoz föltétlenül szükséges a stilizált, kifejezetten szimbolikus színpadra való áttérés. Realisztikus miliőben Ibsen szimbolumai papirossá sápadnak és laposodnak. Csak stilizált színpad és játék keltheti életre őket. Utóbbira a ciklus folyamán Ódry művészi alakítása (Solness, Rosmer, Borkman) adott követendő példát. A Kamara Színház hét estét betöltő Ibsen- ciklusa szerdán a Vadkacsa előadásával ért véget. A repriz új szereposztást hozott, amely azonban csak mérsékelten váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Csortos fakó, monoton s főképp elviselhetetlenül tempótlan volt. Az ő mocsárba sűllyedt, tunya Hjalmárjából hiányzott a fantaszta érdekes lidércláng-lobogása. Palágyi Gregers Werléjén is némi modorosság érzett. Különben a figura profilját elég pontosan megrajzolta, amit viszont Nagy Adorján vaskos Rellingjéről a leg- jobb akarattal sem mondhatunk. Igaz és meggyőző művészettel keltette életre D. Ligeti Juliska Gina alakját s ugyancsak sok finom kifejező hangot ütött meg Radó Mária Hedvig szerepében. Bartos pompásan kidol- gozott, bensőséges öreg Ekdálja minden dicséretre rászolgált. Az előadások legfőbb hibája bizonyos nehéz- kesség és vontatottság volt, amely meglehetősen unal- massá nyújtotta az egész darabot.
(1928. április 12.)
copyright © László Zoltán 2002 - 2015
e-mail: Literatura.hu