Antonioni egész életművére jellemző, hogy az utazás többet ér a megérkezésnél. A megoldások nyitottak, és a narratív zárlatot egy bizonytalan erkölcsi megvilágosodás helyettesíti. A kiáltás (1957) és a Foglalkozása: riporter halállal végződik, Az éjszaka végén a pár bezáródik egy szerelem nélküli házasságba, de gyakoribb az, hogy filmjei utolsó kockáin úgy érezzük, a hős vagy hősnő tovább fog lépni. A rendkívüli, látszólag absztrakt montázs a Napfogyatkozás legvégén azt sugallja, hogy Piero és Vittoria kapcsolata befejeződött, de legalább ilyen erővel érezzük azt is, hogy mindegyikük életében lesz még szerelem. Antonioni 1985-ben súlyos szélütést kapott, amitől fél oldalára megbénult; úgy tűnt,  a betegség pontot tesz filmes karrierje végére, de meglepő módon 1995-ben mégiscsak megrendezte a Túl a felhőkön című filmet, amely néhány saját elbeszélése alapján készült. Ezenközben a világ számos pontján rendeztek alkotásaiból retrospektív sorozatokat, melyek tovább öregbítették annak a rendezőnek a hírnevét, akinek életműve ma is élő és modern.