Miként tanítómestere, Alf Sjöberg, Bergman is a színház világából érkezett. Egy ideig forgatókönyveket írt, aztán ez a rendkívül energikus ember 1945-ben rendezni kezdett; 1988-ig negyvenöt filmet és még több színházi darabot rendezett.
Filmalkotóként több műfajban is otthonosan mozgó, komoly művészként szerzett magának hírnevet. Első filmjei családi drámák voltak, amelyekben gyakran elhi-degült fiatal párok keresik a boldogságot a művészetben vagy a természetben (Nyári közjáték [Sommarlek], 1951; Egy nyár Mónikával [Sommaren med Mónika], 1953). Azután tehetséges színészek egész társulatát maga köré gyűjtve hamarosan a házastársi szerelem kudarcai felé fordult a figyelme; ezt a témát olykor komikusan kezelte, mint a Szerelmi leckében (Én lektion i karlek, 1954), máskor fürkésző, gyötrelmes lélektani drámaként, mint amilyen a Fűrészpor és ragyogás (Gycklarnas afton, 1953). Később a tudatosabban művészi filmek felé fordult, ilyen a mozarti Egy nyári éj mosolya (Sommarnattens leende, 1955), s az expresszionista álomképek, a természeti tájak és a kidolgozott visszaemlékezések ötvözete, A nap vége (1957). Sok néző és kritikus szerint pályája tetőpontja két kamaradráma-trilógia; az egyikhez tartozik a Tükör által homályosan (Sásom i én spegel, 1961), az Úrvacsora (Nattvardsgásterna, 1963) és a Csend (Tystnaden, 1963); a másikhoz Persona (Persona, 1966), a Farkasok órája (Vargtimmen, 1968) és a Szégyen (Skammen, 1968). Bergman ekkor hírneve csúcsán állt: a kritikusok cikkeket és könyveket írtak műveiről, forgatókönyveit számos nyelvre lefordították, filmjei fesztiváldíjakat és Oscar-díjakat nyertek. Még azok is a filmrendező művész példájának tekintették, akik nem vették komolyan a filmkészítést mint művészetet.