Kígyótojás

 Az 1960-as évek két meditatív trilógiája aláásta a korai művek vallási és humanista alapjait. Az Isten távolivá válik és elnémul, míg az emberek tanácstalannak és narcisztikusnak tűnnek fel. A Persona és a Szégyen azt sejteti, hogy még a művészet sem adhatja vissza az emberi méltóságot egy politikának alávetett korban. Az 1970-es évek mélyen pesszimista filmjeiben csaknem minden emberi kapcsolat - szülők és gyermekek, férj és feleség, barát és barát viszonya - illúzión és csaláson alapul. Újra és újra kiderül, hogy nem maradt más, mint a gyermeki ártatlanság emléke. Ezen alapul a Fanny és Alexander története, amely a 20. század katasztrófáiról még mit sem tudó világban játszódik.
„Sokkal inkább tartozom a színház, mint a film világához." Bergman azért is tudta gyorsan elkészíteni filmjeit, mert állandó színészekkel dolgozott: Éva Dahlbeck-kel, Gunnar Björnstranddal, Harriet Anderssonnal, Bibi Anderssonnal, Liv Ullmann-nal és Max von Sydowval. Rendezői és forgatási módszerei forgatókönyveinek drámai kibontását szolgálták. Az 1950-es években született munkáiban nagy mélységélességgel és hosszú beállításokkal vette fel a lélektanilag elmélyülő jeleneteket, a Suttogások, sikolyok után pedig gyakrabban hagyatkozott a zoomra. Egész pályáján az expresszionista hagyományból merített.