|
Egyik jellegzetes eszközében megmutatkozik
August Strindberg és a
német film Kammerspiel hagyománya. Bergman a nézőhöz közel helyezte el
szereplőit, akik olykor kihívóan a kamerába beszélnek. A kamaradrámákban
sokszor már egész jeleneteket vett filmre semleges háttér előtt
frontális közelképekben, ahol a tekintet és az arckifejezés apró
rezzenéseire figyelt.
A Közel az élethez (Nára livet, 1958) Bergman színpadi technikáit
illusztrálja. A cselekmény középpontjában három nő áll. Két napot,
negyvennyolc órányi kritikus időszakot élnek át egy szülőszobában. A
kamaradráma világának hangulatát már az első beállítás megteremti,
amikor nyílik az ajtó, és belép a vajúdó Cecília. A film végén a
legfiatalabbik nő, Hjördis elszántan kilép az ajtón a bizonytalan
jövőbe. A nők múltja párbeszédekben tárul fel. Közben mindegyik
színésznő alkalmat kap egy-egy rendkívül drámai jelenetre. Az elsőben,
amely talán a legmélyebb benyomást kelti, Cecília megtudja, hogy
kisbabája meghalt. Bergman jellemző módon elidőzik a szégyen, a bánat és
a fizikai fájdalom megnyilvánulásán, amely egyik állandó színésznője,
Ingrid Thulin virtuóz előadásában jelenik meg. Cecília kábán, egy
ápolónővér ölelésében idézi fel aggodalmait a terhesség alatt, vádolja
magát, amiért feleségként és anyaként kudarcot vallott, és hol zokog,
hol kiabál fájdalmában, hol pedig keserűen felnevet. A hosszú
beállításokkal és intenzív, frontális közelképekben felvett monológ
több mint négy percig tart. Ez a bensőséges stílus talán a Personában
jut a legmesszebbre. Alig több mint hatvan percben olyan lélektani
drámát tár elénk Bergman, amely a művi világ és a valóság
szétválasztására szólítja fel a közönséget. Egy színésznő, Elisabeth
Volger nem hajlandó beszélni. Az ápolónővér, Alma egy szigetre viszi.
Miután elnyerte Alma bizalmát, Elisabeth gyötörni kezdi őt; Alma erre
erőszakkal reagál. Számos technikai megoldás azt sejteti, hogy a két nő
személyisége kezd meghasadni. A hallucináció, amelyben egy kisfiú egy
elmosódó képet akar elérni, ugyancsak az identitás felbomlását sugallja.
Bergman egy vetített film képeivel keretezi a történetet, utalván arra,
hogy az a világ, amely így magával tudja ragadni a nézőt, illuzórikus.
Egy különösen felfokozott pillanatban a filmkép elég, ezzel kirántja a
nézőt a dráma hangulatából. Többértelműsége és reflexivitása a modern
filmművészet egyik kulcsfontosságú művévé tette a Personát.
Bergman modern színházba nyúló gyökerei, és az, ahogyan morális és
vallási kérdésekkel foglalkozott, meggyőzte a nyugati értelmiséget, és
megerősítette benne a leifogást, hogy a filmkészítés komoly művészet.
Filmjei és személye, az érzékeny, meg nem alkuvó filmkészítőről
kialakult képpel jelentős szerepet játszott a háború utáni filmművészet
meghatározásában. |
