Magyar XX. századi vers antológia

Ágh István

Ady Endre
Az utolsó részlet

Részletekben halok meg: érzem.
Talán egy kissé gyorsan éltem,
Vagy a szívem volt kissé nagy tán
És hogyha megtelt néha adtán,
Csupán az élet pillanatján,
A perc üdvén csüggött a lelkem...

Mindegy. Sorsom megérdemeltem...
Csalóka álmok léha bábja
Nyűgként minek jön a világra?...
Kinek nem kell a tucat-élet,
Egész szépen aludni térhet,
Ha elhamvasztja önnön lángja,
Ha nincs tüdője s nincs több álma...

...Ablakomon beárad fojtón
A ködös ősz hűs levegője...
Kinézek: egy szemetes udvar,
Középen egy pár cserje nőve.

A lomb, levél lehullott régen...
Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
Mégsem adott túl még a cserje,
A többi már a sárba verve...

Azt mondják, hogy így ősszel olvad
A lélek át az elmulásba,
Az elfonnyadt ifjú arcokból
Ilyenkor lesz halotti lárva,
Ilyenkor lesz múlttá az élet...

Engem nem köt semmi igéret,
A nagy mindegyre esküszöm már,
Óh, de az az utolsó részlet:
Attól, csupán csak attól félek...

Ha feltámadnak mind az álmok,
Ha fölkeresnek mind az árnyak -
Óh, e rémes elszámolásnak
Órájától reszketve félek!

De, hajh, az örök csendes éjet
Nagy kínnal kell megérdemelni:
És én meg fogom érdemelni!...

Ady Endre
Üdvözlet a győzőnek

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, ime, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk-hozták
Gyógyitónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek.
Üdvözlet a győzőnek.

Babits Mihály
A könnytelenek könnyei

Szavak, ti mondatlan szavak,
meddig biztassalak?
Mit ültök rokkant ajkamon,
mint dermedt madarak?

Avagy enyémek vagytok-é,
vagy, rámbízott sereg,
apáktól és egy nemzettől
örökbe nyertelek?

Jaj, a tábornak, melyben a
hadsereg fogva - jaj
a kasnak, melyben fájva nyüzsg
s ki nem röpül, a raj!

Szálljatok szét, gyötrő szavak!
Mit zsongtok itt nekem?
Minden füleknek szóljatok,
és minden nyelveken,

s zokogva, hajh, hogy annyi szív
hiába onta vért,
a könnytelenek könnyei
legyetek a honért!

Szemeink száraz fellegek,
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.

Tél tél után, év év után,
négyszer hajtott a galy,
vakon, nagy kényszerek között
harcolt a bús magyar.

Harc harc után, nyár nyár után
ötször lehullt a lomb:
oly híven adta mindenét,
s oly ingyen, a bolond!

Ki vérünk ízét ismered,
tégy vallást, karszti kő,
s ki jól tudod jajunk szavát,
vad omszki levegő,

valljatok, magyar csillagok,
védjétek a magyart:
volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
mely nem békét akart?

Mint aki méccsel intene
balgán, a Nap elé,
ugy lobogtattunk álmokat
a Szeretet felé.

Szemeink száraz fellegek,
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.

Ó, mécsünk nem világított:
házunk' gyujtotta fel
s gyűlölet pokla lett a hely,
hol élni, halni kell.

Szakadjatok ki, bús szavak!
Sem élet, sem halál:
egy őrült nemzet eleven
megnyilt sírjában áll.

S a sírt népek veszik körül,
öröklő káröröm;
és kígyó csúsz a sír fölött,
de virág nem terem.

Kígyók közt, marva, fájva, halld,
a költő éneke
s sziszegve rokkant ajkamon,
óh népek nemzete,

egy ezredévből, nagy világ!
riadva, földadog -
Hazámnak hangja, gyenge bár,
de néma nem vagyok.

Dsida Jenő
Legyen áldott

Legyen áldott a bánatosan forgó,
kevés jót adó világ
s benne az apró emberhangyák
nyüzsgő céljaikkal.
A folyókban legyen sok a hal,
az erdőkben a vad
s találják meg mások helyettem
az élet békességét.
Legyenek áldottak a nők,
akik a szemembe kacagtak:
Mézes legyen minden csókjuk,
legyenek szép gyermekeik.
S legyenek áldottak a szöszke fiúk,
kik márciusi fényzuhogóban
valami elhagyott mezőn
csontjaimmal játszanak.

Juhász Ferenc
Megmutathatatlan

Hogy metszettem meg a rózsát:
megmutatom majd neked.
Hogy metszettem meg a szőlőt:
megmutatom majd neked.
Milyen verset írtam tegnap:
megmutatom majd neked.
Körmöd nem vágom le húsig:
megmutatom majd neked.
Nem lesz a hús véres pénz-él:
megmutatom majd neked:
Piros filctoll-festék félkör:
megmutatom majd neked.
Földgömb-térképen: hol jártam?:
megmutatom majd neked.
Bajszom szőr-ezüstjét nyestem:
megmutatom majd neked.
Új fogat hol csináltattam:
megmutatom majd neked.
Vettem tüzifát a télre:
megmutatom majd neked.
Agyaggal béleltem kályhát:
megmutatom majd neked.
Ki gyűlöl írással, gőggel:
megmutatom majd neked.
Új könyvemet szagolhatod:
megmutatom majd neked.
Fehér rózsa-koszorúdat
hogy mutassam meg neked?
Már nem tudom megmutatni.
Nem tudom megmutatni.
Megmutatni már nem tudom.
Megmutatni nem tudom.

Jékely Zoltán
Alvó koldus

A Nyomoruság tankja eltiporta,
mint földi békát a szekér-kerék…
Napfény aszalta, szélvész elsodorta:
Szaporodott eggyel a „söpredék”.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha Krisztus látná most itt, megmeredve,
akármiben mernék fogadni,
keresztjéről mindjárt lekecmeregne,
s indulna érte – fosztogatni!

Csoóri Sándor
Barbár imádság

Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
fogadj méhedbe vissza.
Tévedés volt a születésem;
én a világ akartam lenni:
oroszlán és fagyökér együtt,
szerelmes állat, nevető hó,
a szél eszméje és a magasság
széjjel csurgatott tintafoltja –
s lettem felhőbe vesző ember,
egyetlen út királya,
hamu-csillagú férfi
s amit magamban egyesítek,
rögtön megoszt, mert mulandó
s csak sóvárgásomat csigázza…
Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
méhed küszöbe előtt állok.

Lászlóffy Aladár
A történelmi reumák

Esik. Az Isten egy szavára
egymáshoz szól a nap s a szél:
ősellenségekként is, mára
leállnak, míg az Úr beszél.

Üzennek régi nemzetekből
a történelmi reumák.
Esik. A fák dereka megdől,
de itt maradnak mind a fák.

Tárgyal a napsütés a dérrel,
legyőzött nyárral büszke ősz,
kígyó hipnotizált egérrel – – –
Lehet még te is rendbe jössz.

Ne reméld: nekem jobban fájnak,
s majd előbb-utóbb engedek…
Én is feladtam, hogy e tájat
ne osszam, fájva meg veled.

Esik. A frontok ingerelnek,
s őrjöngve, végig, nem lehet.
…Valakik rég birokra keltek.
Mi tartsunk végre szünetet.

Ágh István
Üllői úti múlt

Naponta megcsodáltam szövőszéke
szerkezetét, ahogy magára hagyva
állt, ahogy nőtt félben maradt szövése,
melyet árnyékká vetített az ablak,
berácsoztak a függőleges szálak
engem is, mintha már emlékszobája
lenne, pedig egy útra kelt művésznő
műhelye volt, és hiányolta minden
velem együtt, ki ismeretlen bérlő
voltam csupán, miközben megszerettem
fonala színét, szagát, míg a hinta-
szék is, mint érkezése karcsú hídja
várt, s Lenke-arca lett az angyaloknak
képein, azok hozták, s fölemelték
valami elképesztő régióba,
s úgy hagyták lent szobája emlékcsendjét,
ha nem találom, magamban keressem,
az ötödik emelet negyvenegyben.

Faludy György
Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

Füst Milán
Cantus firmus

Mindennek el kell múlni
elébed járúl Jézus
fejet hajt aztán elmegy
élő parázs a talpán
némaság űl a nyelvén
béna szivében kétely
siket agyában átok
így fut a semmiségbe
lobogni kezd az úton
bomolni kezd a pályán
s mint a megőrült csillag
okádja fájó lelkét
forog és nincsen társa
dühöng és nincs ki lássa
százszor is megfiadzik
magát emészti falja
vak ember lesz a végén
sírna de nincs ki hallja…

Somlyó György
Múlt, jelen, jövő

Mellemen nem döng súlyosan a múlt,
nem fojt emlékek százkarú polipja,
nem fon be bénítón, és nem borít a
jelen kitörő erőire mord

kényszerzubbonyt. Nem vagyok múltam rabja.
Kezem arra kap s lábam arra lép,
merre a jelen lendíti a lét
útjain; ami tetteim kiszabja,

csak a változás, nem múltak-alkotta
sors. Minden percem független, mi volt a
megelőző, és mindig más vagyok.

De meddig?… Jaj, már veti megkötő,
halálos hálóját a tébolyok
s gyűlöletek orsóin szőtt jövő!

Szabó Lőrinc
Város

Házak, paloták, esti fény.
Isten mezejéről jövök én.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek, büszkék, hatalmasok.
Házak, paloták, kövek, kövek –
Hol hajtom le a fejemet?
Házak, paloták, éji fény.
Társtalan csavarog a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
mint kő-hegyláncok, olyanok.
Kő-hegyláncokban kő-szivek –
Mit is vártam én tőletek?
Házak, paloták, hajnali fény.
Lehunyja szemét a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek vagytok ti, de gonoszok:
romokat látok, sujtó tüzeket,
tornyaitokon az itéletet!

Hervay Gizella
Feketerigó-remény

mert a remény a feketerigó
betonkalickába zárva
homlokát veri már a tájba
de nem hallgat el
nem hallgat el

repül a kis test falnak verődve
alvadt vér már tolla csőre
maga a védtelen gondolat
feladhatatlan távirat

reggel ha fáradtan ébredek
homlokom mögé bezárva
feketerigó világa
nem hallgat el
nem hallgat el

Ladányi Mihály
Krimi

Az Élet sunyin les ránk a kapualjban,
megtapogatja álkulcsait, amelyekkel
beosonhat jó meleg álmainka.

Az Életet nagyon sivár-körülmények nevelték,
háború után lelencház,
hagymalevesek népbüfékben.

Az Élet kikapcsolódni vágyik, mint a csavargó
aki a feltört lakásban villanyvonatot talált,
s nem tudja elhagynia pompás pici szemaforokat,
csak játszik, játszik, játszik -

El akarja feledni az eszmék hideg
sperhaknijait,
a hatalom vasfűrészeit,
az ugráskész kinti árnyékokat.

Mert nagyon bizonytalan a sorsa,
mert bármikor lefülelhetik.

Vas István
Pentaton

Hová hová
Hová fúj ez a szél
Pusztáról fúj
Pusztára száll

A vér a vér
Mit rejt ha hull a vér
Rejtírást ró
Serkent ige vér

A szó a szél
Sziszegni mire jó
Szót szít a szél
Pusztáról fúj

Tűztépte tér
Csóvája hova tűz
Tövéig kitakart
Holt hült határ

Tő tűz szó száj
lélegzete hova száll
Csóvája szél
Pusztáról fúj