Romantika
A
ROMANTIKA
"
Ó Mary, tárd ki ablakod,
eljött a perc, a várva-várt!
Ki téged egyszer láthatott,
fösvény aranyra mit sem ád.
Vihar szelét, dühét, fagyát
kiállom én, akármi zord,
csak elnyerhetném őt magát,
a drága Mary Morrisont."
Robert Burns

"A romantika, vagy romanticizmus szót először az angolok használták, még a XVII. században. Eredetileg annyit jelentett, hogy regénybe illő; s használták annak megjelölésére, hogy valami nem valószínű, valamint olyan tájak jelölésére amelyekre ma már azt mondjuk, vadregényes. Irodalomtörténeti fogalommá a XVIII. század végén vált, amikor a klasszicizmus ellentétét kezdték jelölni vele. Mert a romantika először a klasszicizmus ellenlábasaként jelent meg a szellemtörténetben. Első nagy képviselője a svájci - francia Jean Jaques Rousseau, akinek a hatása alatt a romantikus életérzés tudatosodott az emberekben és rohamszerűen hódította meg Európa szívét. A szívét, mert a romantika a szív stílusa, és ismertetőjegyei közé tartozik a szív állandó emlegetése is. A XVIII. század Rousseau fellépéséig az ész százada volt, a világosság százada. A romantika elsősorban visszahatás a felvilágosodás túlzó észtisztelete ellen. Rousseau és követői felfedezték és ősi jogaiba visszahelyezték az ember érzelmi és akarati, vagyis inkább ösztönös életét. A romantika, első korszakában, az érzelem és az ösztönök lázadása az értelem zsarnok- sága ellen. Ebből következik, hogy a romantikus ember és a romantikus stílus erősen érzelmes természetű. Romantika és szentimentalizmus egymással szoros rokonságban álló fogalmak. A romantikus-szentimentális ember érezni az érzés kedvéért, tiszteletben tartja, ápolja, becézi sokszor tetszelegve túlozza érzelmeit, mert csak az érzelmet tartja igazán fontosnak az emberben. Az érzelem és ösztön tisztelete a romantika második korszakában azután arra bírta a kor nagy költőit, hogy egy emelettel mélyebben ássanak le az emberi lélekben. A klasszicizmus nagy alkotásai a lélek legfelsőbb, legvilágosabb emeletén játszódnak le, a világos tudatban. A romantika nagy korszaka viszont éppen arra törekedett, hogy lehatoljon a lélek pincéibe, bányáiba, a tudat alatti birodalmába. Ezért játszik olyan nagy szerepet az álom és azok az ősi kifejezési formák, amelyek az álommal rokon ok, és a tudat alatti rétegekből táplálkoznak: a mese, a monda, a mítosz és a babona. A romantika visszahelyezte jogaiba a meseerdő holdvilágát, a tündéreket akik könnyedén és csábítóan lejtenek, mint az ember teljesülhetetlen vágyai, a sírokat és kísérteteket, az ember ősi és minden ésszerű gondolásnál erősebb borzongását és iszonyatát a természet és az örök halál rejtelmeivel szemben. A romantika ebben az értelemben az észen inneni, észen túli dolgok lázadása az ész ellen." (Szerb Antal)
Idő: A történeti romantika a XVIII. század végétől a klasszicizmus ellenhatásaként, részben a felvilágosodás eszmeköréből merítve, részben azt tagadva jön létre, s tart kb. 1870-ig.
Korszakai (Horváth Károly tanulmánya alapján):
- A kezdetektől 1820-ig:
Németország: Novalis és az Atheneum folyóirat köre.
Anglia: az első nemzedék; Wor dsworth, Coleridge.
- 1820–30:
Anglia: a második nemzedék; Byron, Shelley, Keats, Walter Scott (a történelmi regény atyja). - 1830–50:
Egyes nyugat-európai országokban háttérbe szorul (pl.: Anglia); Közép- és Kelet-Európában a fénykor, összekapcsolódva a reformmozgalmakkal és szabadságharccal. - 1850-től
Csak egyes életművekben él tovább (pl.: Victor Hugo, Jókai).

Viszonya a többi stílusirányzathoz:
Klasszicizmushoz való viszonya:
Heves elméleti és gyakran tettlegességig fajuló vita jellemzi. 1830. Párizs: Victor Hugo: Hernani című darabjának bemutatója, az ún. Hernani-csata (nézők összeverekedtek az előadás alatt). Magyarországon is az esztétikai viták barátságokat, emberi kapcsolatokat mérgeztek meg.A realizmushoz való viszonya:
Békés egymásmellettélés van a realizmussal (nincs elméleti vita).
1830: Goethe: Faust II.; Victor Hugo: A párizsi Notre Dame; Puskin: Anyegin; Stendhal: Vörös és fekete; Vörösmarty: Csongor és Tünde; Széchenyi: Hitel
A romantika világképe:
- Középpontjában az individuum, a személyiség, az általános emberi, az emberi kiteljesedés lehetősége áll. E kiteljesedés elől minden akadályt el akar hárítani, de ezt megvalósítani csak az abszolút szabadság jegyében lehet.
- Mindent az abszolúthoz mér, minden jelenség, ember annyit ér, amennyit önmagából az abszolúthoz képest megvalósít.
- Egyszerre állítja ember és világ ellentétének feloldhatóságát és éli át az első és második világ megbomlott harmóniáját, én és világ ellentétét, a törekvés, a gondolat és a megvalósulás tragikus ellentmondását. E felismerésből fakad a romantikus világszemlélet egyik jellemzője, a romantikus vagy tragikus irónia.
- Az ellentéteket felismerve oda menekül, ahol a harmónia megvolt vagy
újrateremthető:
– A középkorkultusz
jellemző rá; különösen a lovagi ága (pl.: Victor Hugo: A párizsi Notre Dame). - Antropológiájára a dualizmus a jellemző. (Az újkori filozófia történetében Descartes veti föl az ember kettősségét: ‘res cogitans’ (=gondolkodó dolog) és a ‘res extensa’ (=kiterjedt dolog). Descartes a kettőt egymástól függetlennek tartja.) A bölcseleti szintig eljutó romantikus írók számára a kettősség, az ellentét feloldhatatlan, az ember a teremtés pillanatában elhibázott lény, hiszen egymást kizáró minőségekből alkottatott:
- A polgári lét unalmából a kalandokba menekülés (romantika = a regény, regényes szóból).
- Ember és természet, ember és világ állandó együttlátása, egymás törekvéseit felerősítve vagy ellenpontozva mindent kozmikus távlatból szemlél. (Babits jegyzi meg Vörösmartyról, hogy minden sorából az egyetemesre nyílik rálátás.)
– A keletkultusz (pl.: Puskin: Cigányok).
– Saját mitológia teremtése, vagy a már meglévő mítoszok újraértelmezése.
“Ez őrült sár, ez istenarcú lény,
Nincsen remény.” (Vörösmarty: Az emberek)
Az ellentét tehát
a.) filozófiai, ontológiai (=lételméleti) szinten is megjelenik.
b.) külső és belső tulajdonságok ellentéteként jelenik meg (Victor Hugo: A párizsi Notre Dame – Quasimodo).
c.) a társadalmi megítélés és a belső értékek ellentéte (Victor Hugo: Nyomorultak).
A romantika esztétikai és poétikai nézetei:
- Középpontjában a művészi szabads ág kultusza áll. Elveti a klasszicizmus imitációesztétikáját és helyette az eredetiséget, az invencióesztétikát hirdeti.
- A vallomás jogának fenntartása, a személyiség bevitele a műbe, ebből fakad az érzelmi telítettség és a fokozott líraiság.
- A szerves forma igénye – nem a meglévő formákba kell beleerőltetni a gondolatot vagy érzelmeket, hanem a gondolat és érzelem teremti meg a maga külső formáját. Ebből következik a merev műnemi és műfaji határok elmosódása, új műfajok születése (pl: drámai költemény vagy lírai dráma – Byron: Káin, Manfred; Shelley: Megszabadított Prométheusz; verses regény – Byron: Don Juan, Childe Herold zarándokútja; Puskin: Anyegin; poéma – Puskin: Cigányok, Bahcsiszeráji szökőkút, Ruszlán és Ludmilla).
- A romantikus művész számára a cél a tökéletes műalkotás, de mivel a tökéletesség sem a világban nem lelhető fel, sem a műalkotásban nem érhető el, tudatosan hagyja töredékesen műveit.
- A romantikus irodalom nyelvproblémája: a klasszicizmus konvencionális költői nyelvét, lexikáját és grammatikáját elveti, és a megújítás érdekében a népnyelv felé fordul vagy saját költői nyelvet teremt.
- A stílusképek problémája:
A statikus jellegű allegóriák helyébe a világkép dinamizmusát jobban kifejező metaforák lépnek. - A művész szerepének átértékelése:
A költő nem a kulturális hagyományok folytatója és letéteményese, múlt és jelen összekötője, hanem vates, próféta:
Lamartine: “A költő feladata, hogy utópiát alkosson, jövőbe vetített emberibb világot.”
Shelley: “A költő egy megfoghatatlan ihlet rabja, amit a jövő vetít a jelenbe.”
Petőfi: A XIX. század költői - A romantikus életérzést a művészeti ágak közül legtökéletesebben a zene (és a festészet) képes kifejezni és tükrözni a romantikus művész teljesség iránti vágyát (Schelling, Schlegel, Schopenhauer írásai).


A kelet-európai romantika néhány sajátossága:
Míg a nyugat-európai romantika az emberre, mint általános emberire, individuumra
tekint, addig a kelet-európai romantika emellett még mint történelmi, társadalmi,
szociális lényre is. A romantika a polgárság életérzésének és világképének
kifejezője, mely polgárság uralomra jutva, megteremtette a maga intézményrendszereit,
azokat a csatornákat, melyeken keresztül az egyes ember részesévé válhat a sorsát
meghatározó politikai döntési mechanizmusnak ill. befolyásolhatja azt. A kelet-európai országokban a
nemzeti függetlenség és a társadalmi átalakulás hiányában ezek a csatornák nem
jöttek létre ill. erősen beszűkültek. Így a politika hordozója, a társadalmi
kérdések megvitatásának színtere, a nemzeti függetlenségért vívott harc legfontosabb képviselője
és gondolatának felmutatója a művészet, s ezen belül is elsősorban az irodalom. A
kelet-európai romantika tehát sajátos tehertételt vállalt magára, politikussá
vált, napi politikai célok szószólójává, a művészettől “idegen” kérdések
autentikus megfogalmazójává. E szerep aztán tovább élt a romantika után is, s
ezért mondhatta Illyés Gyula, hogy a
kelet-európai költő egyúttal vízügyi szakember is (=mindenhez kell értenie).