Sherwood Anderson élete és munkássága
Sherwood Anderson
(1876 - 1941)

Anderson egy középnyugati városka nyergesmesterének a
fia volt, kevés iskolát végzett, rakodómunkás lett, és miként Sandburg, ő is
részt vett a kubai háborúban. Egy ideig újságíróskodott, azután egy reklámcég
szövegírója lett, majd jó ideig egy festékgyárat vezetett. A chicagói írói
körben tűnt fel novelláival, melyek mély társadalmi felelősségérzetét tükrözték.
Anderson nem emigrált, mint a magukat tudatosan az elveszett nemzedék tagjainak
nevező írók, hanem amikor a nagy társadalmi változások bekövetkeztek, „amikor a
magamfajta ember helyzete egyre nehezebb lett, én legalább nem próbáltam
kiszállni ebből a világból, és Európába menekülni. Én legalábbis nem mentem
Párizsba, hogy ott örökké a kávéházakban üljek és a művészetről fecsegjek" —
írja. Anderson más megoldást választott. Olyan korban nőtt fel, amikor a
közép-nyugat mezőgazdasági jellegű civilizációja gyökeresen átalakult a rohamos
ütemű iparosodás következtében. Ő a régi rendszer omladozó életformáját akarta a
változások korában ábrázolni. Nem dicsőítette nosztalgikusan a múltat. Az
amerikai kisemberek lelki problémáinak mélyére világító novellái és regényei
elsősorban a mindenkori társadalmi konvenciók nyomasztó súlyának hatásáról
tanúskodtak. Anderson mint alkotó művész, saját maga is szenvedett a kisvárosi
szellem egyéniséget fogva tartó nyűgeitől, de a maga módján ki is szabadult
belőlük, akárcsak első regényének, a Windy McPherson's Sonnak, 1916 (Windy
McPherson fia) hőse, aki, amikor tudatára ébred emberi helyzete hamisságának,
fogja a kalapját s kisétál jólmenő üzleti egzisztenciájából.
Anderson
tragikus szemléletű írásaiban az ember magabiztos, önálló, teljes értékű
személyiséggé fejlődését a társadalmi értékrendszer és viselkedési szabályok
korlátai, környezetének anyagi és szellemi szegénysége, s nem utolsósorban
alapvető és korán szerzett lelki sérülései akadályozzák meg. Winesburg, Ohio
(1919) és The Triumph of the Egg, 1921 (A tojás diadala) című novellásköteteinek
hősei olyan kisemberek, magányban, csalódottságban emésztődő szomorú, üres
lelkek, furcsa, groteszk figurák — fekete bőrűek éppúgy, mint fehérek —, akik
hiába próbálták kifejezni belső valójukat és teljes értékű emberré válni. E
klasszikussá vált novelláinak alakjai nem tudnak beilleszkedni a kispolgári
társadalomba, többnyire szegény, vagy nagyon egyszerű emberek, akiknek a
vágyait, érzelmeit, a szeretetlen környezet elnyomta, s így csak elferdülve, ál-
és tévutakon, ábrándokban, értelmetlen erőszakcselekményekben, nemi aktusokban
és perverzióban tudnak érvényesülni. Anderson mélységes együttérzéssel ábrázolta
hőseit, és sorsukért az élet szeszélyességét, az emberi közönyt, s nem
utolsósorban a társadalmi fejlődést tette felelőssé. Poor White, 1920 (A nagy
ember) című regényében egy szegény déli farmerből nagy feltaláló lesz, aki
ráébred arra, hogy az iparosodásnak nem csupán a fokozódó kizsákmányolás az
embert rabbá tevő és lealacsonyító következménye, hanem a kétkezi, a testi munka
örömének, szépségének, embert nemesítő képességének elsikkasztása is. Az író itt
is, másutt is a pénzszerzési hajszát, az amerikai szabvány szemléletmódot, az
iparosodást és a gépi mechanizációt tekintette a kisvárosi emberek közötti
természetes kapcsolatok legfőbb gátjának.


Egy korai regényében, a Marching Menben, 1917 (Menetelő
emberek) vetette fel először a tőkés rend létjogosultságának kérdését. Hőse egy
szénbányászból lett ügyvéd, aki a munkásokat és munkanélkülieket hadtestekbe
szervezi, hogy átalakítsák a társadalmat, mert a magányos ember szánalmasan
jelentéktelen, s küzdelme reménytelen. Anderson, mint szónok és szervező, maga
is segítséget nyújtott a válság-korabeli munkásmozgalomnak, de alapjában véve
csak csendes lázadó volt. A kapitalizmussal szemben állt, de inkább romantikus
érzelmi okokból. Pesszimizmusa nyilvánult meg a Beyond Desire-ben, 1932 (Túl a
vágyakon) is, a gazdasági válság korszakában keletkezett, egy déli textilüzem
sztrájkjáról szóló regényében.
Anderson a (közelebbről pontosan meg nem
határozott) természetes élet apostola volt. Az amerikai puritánus-pragmatikus
erkölcs lelket kiszikkasztó kemény konvencióival szemben a felesleges
kötöttségek nélküli szabad, büszke élet eszményét hirdette. Szinte misztikus
jelentőséget tulajdonított a merev kispolgári konvenciók által lefojtott nemi
ösztönök kiélésének. Dark Laughter, 1925 (Sötét nevetés) című regényének hőse
egy chicagói újságíró, élete egy kritikus percében otthagyja családját és
munkakörét, majd egy csónakban leereszkedik a Mississippin a négerlakta
államokba, és ott minden vonatkozásban új életet kezd. Anderson itt az elnyomott
négerek természetes szexualitását állította példaképül a fehérek mesterkélt
világa elé.
A The Dark Langhterben (magyar címe: A sötét nevetés)
teljesen megvan Anderson írói karaktere. Ez az a műve, melyben teljesen
megtalálta írói lényének kifejezését, azt a stílust, amely azonos legbensőbb
mondanivalóival. S ez a regény egyúttal - talán ép ezért - színében,
stíljében, egész belső konstrukciójában Whitman versei óta a legamerikaibb
könyv, mely valaha az Óceánon átjutott Európába.
A technikai és üzleti
kultúra automobiltempójú országában mindig akadnak emberek, akik nem bírják
ki ezt a túlfokozott ritmust s az üzleti szempontok kizárólagos uralmát.
Ezek gyökértelennek, idegennek érzik magukat a dollár felé beállított
életformák között, szabadabb, szellemibb, önzéstelenebb életre vágynak. Ez a
kielégületlenség, az emberi léleknek ez a hiányérzése, a belső embernek az
élet költészetére való vágyakozása mint költői motivum minduntalan visszatér
az amerikai irodalomban. Whitman
költészetében is a legfőbb motivumok egyike. Az emberek átlagánál ez a lelki
jelenség csak mint passzíven jelentkezik s legfeljebb abban nyilvánul, hogy
az amerikai ember, amint kissé felcseperedik anyagiakban, siet Európába
utazni, ahol megtalálni véli az életnek Amerikában elvesztett poézisét.
Radikálisabb természetűek azonban egy-egy belső krizis, vagy sokszor csak
egy hirtelen ötlet hatása alatt kiszakítják magukat környezetükből,
vándorútra kelnek és céltalan csavargó módjára barangolnak az óriási
országban. Ezekből lett a tramp, egy egészen különleges embertípus, a költői
lelkű csavargó. A tramp egy időre vagy örökre eltűnik környezetéből,
tétlenül hányódik-vetődik városról városra, ha megéhezik, keres valami
munkát, ha jóllakott, odább áll. Lewis
Arrowsmithje is csinálja ezt a tramp-életet néhány hónapig. Az európai
irodalomból teljesen hiányzik ez az embertípus, az amerikaiban minduntalan
feltűnik, kell hogy a tengerentúli életnek különleges terméke legyen.
Kergeti a körülötte folyó élet romantikátlansága csábítja az Unio végtelen
kiterjedésének, a határtalan prairienek, a roppant Mississippi
hömpölygésének romantikája. Egy nagy nemzet nyugtalansága koncentrálódik
ebben a sajátságos életformában.
Anderson ezen a ponton fogja meg maga
hősét. Egy Stockton nevű chicagói ujságíró egy nap minden különösebb
incidens nélkül ráébred arra, hogy lehetetlen tovább élnie pozitív, merev
lelkű felesége mellett, a szerkesztőségi robotban, az egész chicagói
világban. Szó nélkül elmegy hazulról; amíg kevés pénzében tart, munka
nélküli szemlélődésben ődöng a Mississippi és Ohio folyamvidékén s mikor a
pénze elfogy, beáll autókerekeket mázolni egy kisvárosi gyárba. Elhagyja még
régi nevét is, a Dudley Bruce nevet veszi fel. Kettős életű ember. Külsőleg
a munkásember eseménytelen életét éli, belsőleg egy poétáét. Munkaközben,
munkás-barátjának fecsegései közben folyton gondolkozik, újra meg újra
kérődzi emlékképeit, egész eddigi életét, öntudatlan költészet hangjai
zsonganak benne, amelyeket sohasem foglal szavakba. Életének ezt a
szimultaneitását technikában is mesterileg ábrázolja Anderson. Az
emlékképek, lírai hangulatok, ötletek revolválása Bruce életének
tulajdonképen tartalma, - a többi mind mellékes, jelentéktelen esetlegesség.
Az egész ember folytonos forgás, külső és belső életének elemei szüntelen
váltakozásban kergetik egymást, az emlékképek ismétlődnek, némelyik közülük
szinte refrainné válik - előttünk áll egy poéta, aki nem tudja - nyilván még
nem tudja - magáról, hogy az.
Egy nap munkája végeztével jön a gyárból. A
kapu előtt ott vár férjére a gyártulajdonos felesége. Ránéznek egymásra,
valami misztikus érdeklődés támad bennük egymás iránt. Két lélek megérzi
egymás affinitását. Az asszony is kielégületlen lélek, öntudatlanul érzi a
szerelem romantikájának hiányát, eddigi nyugodt, szabályszerű, kényelmes
életének ürességét. Önmagának is megmagyarázhatatlan érzéki vonzódást érez
Bruce, a közönséges munkás iránt. A sexuális afinitásnak ez a rajza, amint
férfi és nő alig beszél egymással, mégis folyton egymásra gondol, egyre
jobban közeledik egymáshoz, míg végül a természet elemi magától
értetődésével egymásé lesz, a regény lélektani tartalma. Mesterileg van
rajzolva, ahogy az asszony szunnyadó lelke lassankint önmagára ébred, amint
a két ember akarás, minden aktív gesztus nélkül, merőben az ösztön
sodrásával, szavak nélkül, kimagyarázkodás nélkül folyton érzi egymást és
ellenállhatatlanul közeledik egymáshoz, ahogy a harmadik érdekelt, a férj,
anélkül, hogy konkrét tények figyelmeztetnék, ösztönszerűen, az érzékeivel
megérzi a veszedelmet s tehetetlenül áll előtte, mint valami elemi csapás
előtt - ez mind úgy folyik le előttünk, mint valami természeti jelenség. A
lélektani megérzés rendkívüli példáját nyújtja az író s a szerelmi történet
sorsszerű súllyal és magával ragadó gyöngédséggel ábrázolódik előttünk.
Schöpflin Aladár
Anderson prózastílusának egyszerűsége — mely a fiatalabbakra,
így Hemingway-re is hatott — maga
is a konvenciók (ezúttal a stilárisak) elleni tiltakozás egyik formája. A
hétköznapi beszélt nyelv ritmusában megszólaló, tudatosan formált
írásművészetének legmaradandóbb alkotásai költői intenzitású, szenvedélyes,
nagyerejű novellái. Elfordult Poe,
Bret Harte és O. Henry
novellatechnikájától, mellőzte a mese kikerekítését, a kihegyezett fordulatokat,
a feszültségteremtés hagyományos fogásait, a csattanós befejezést. A lélektani
motivációt hangsúlyozva, Csehov
mélyen együttérző, beleélő módszerét honosította meg Amerikában. A freudi
pszichoanalízis hatására a belső monológ, a szimbolisztika, célzások, félig
kimondott mondatok eszközeit felhasználva mindenekelőtt lelkiállapotokat, az
ember bensőjében lezajló eseményeket írta le, művészetét ezek megjelenítésére
öszpontosította.
Országh László