Laczkó Géza élete és munkássága
Laczkó Géza
(1884—1953)

A Nyugat első nemzedékének jelentékeny novellistái közé
tartozik, aki egyben nagy képzettségű nyelvtudós volt, igen jól verselt,
kordokumentumnak is értékes önéletrajzi trilógiát írt, történelmi regényeit a
páratlan nyelvi archaizálás ellenére is sikerült olvasmányossá tennie, legjobb
prózai műfordítóink közé tartozott — de legművészebb, nemegyszer leglíraibb
alkotásait mégis csillogó rövid esszéiben találhatjuk. Jellegzetesen baloldali
értelmiségi volt, akitől mégis idegen maradt a forradalom. Helyzete és útja
jellemző is az egyre inkább szükség szerint jobboldalivá váló polgár és a
szükségszerűen szocialistává fejlődő baloldaliság között a baloldali polgár
intellektuális magáramaradottságára. Helyzete némiképp emlékeztet a hajdani
felvilágosodott francia arisztokratákéra, akik idegenek maradtak a forradalom
tüzétől, és még idegenebbül éltek tovább a restauráció jeges dermedtségében,
előkelő idegenként őrizvén Voltaire-ék
forradalmat előkészítő, de forradalomig nem jutó eszmevilágát, és végül mégis
gyanús alakokként élték szellemi magányukat. Laczkó ráadásul megérte a
felszabadulást, amelynek éveiben tisztelt idegenként mégis hozzátehetett még
valamit a nem jelentéktelen életműhöz.
Egy ünnepelt kolozsvári színésznő —
Laczkó Aranka — törvénytelen fia volt. Gyermekkora a színház világában,
színfalak mögött, öltözőkben telt, művelt, irodalomért lelkesedő emberek
körében. Izgatott érdeklődése és kitűnő nyelvérzéke hamar kitűnt. Útja a
nyelvészet felé vezetett. Érettségi után előbb a kitűnő tudósképző Eötvös
Kollégium tagjaként kezdi egyetemi tanulmányait, majd sikerül Párizsba jutnia,
ott végzi el tanulmányait. Franciául ugyanolyan tökéletesen tud, mint
anyanyelvén, de többé-kevésbé jártas a legtöbb európai nyelvben, latinul is
folyékonyan beszél. És bár ifjúkorában elragadja a szimbolizmusból éppen
szecesszióba hajló költészet, maga is ilyen jellegű versekkel kezdi, de az igazi
nagy, egész életét betöltő irodalmi élménye:
Flaubert. Az ő lelkiismeretes
adatszerűsége, szinte leltározó világábrázolása, öngyötrően választékos stílusa,
hangjának látszólagos személytelensége mindvégig művészi eszménye marad.
Hazatérte után gimnáziumi tanár lett, nagyon lelkiismeretes pedagógus, aki
tantárgya iránt izgalmat tudott ébreszteni tanítványaiban; idővel
iskolaigazgató. Közismerten haladó, a Habsburg-világgal szemben kritikusan
baloldali ellenzék. A tanácsköztársaság idején egyetemi tanárnak nevezik ki. Ezt
az ellenforradalom soha nem bocsátja meg neki, fegyelmi úton megfosztják
állásától, még a középiskolai tanítástól is eltiltják. Ez időre azonban már
tekintélyes író, akit a polgári lapok szívesen látnak vezető munkatársul, olykor
könyvkiadó vállalatok hívják irodalmi vezetőnek. Ennek is, annak is elsőrangú,
mert rendkívül képzett szakember és nagyon lelkiismeretes munkaerő. Ez a
lelkiismeretesség irodalmi műveire is jellemző: híven követi a Flaubert mutatta
szellemi utat.
Verseskötettel kezdi, később is ír még egy regényes múltban
játszódó elbeszélő költeményt. Ezekkel a hazai szecesszió jellegzetes költői
közé tartoznék, de életművében a költészet csak kirándulás. A Nyugat fedezi fel
benne a legjobbakkal azonos színvonalú novellistát. Ebben a műfajban Maupassant
az eszményképe, a fegyelmezetten zárt drámaiság (persze ne feledjük:
Maupassant is Flaubert-tanítvány
volt). Bármely novelláját a műfaj iskolapéldájául tekinthetnénk, néhány pedig
ezek közt a műfaj legmagasabb színvonalát jelenti irodalmunkban (A porosz levél,
Madame de Rothe halála, William Blackbirth lelke).
Mint regényíró is
nemzedéke jelentékeny alakjai közé tartozik. Lassan írt, még önéletrajzi
regényeihez is könyvtárnyi forrásmunkát olvasott át, hogy a felidézett éveket
történetírói hitelességgel és részletességgel, a lehető legszabatosabban
ábrázolja. Az egyik főtémája saját életútja: hogyan fejlődik a kolozsvári
törvénytelen származású fiú tudóssá és írásművésszé. De úgy írja az
önéletrajzot, mintha nem magáról volna szó: harmadik személyben. Lányi Dénesnek
hívják a regény-hőst, az alteregót, akinek gyermekkorát Noémi fia című
regényében mondja el, diákéveit a Királyhágóban, felnőtt ifjúságát a
forradalmakig a Szent Iván tüzében. Ez utóbbiból derül ki a baloldali polgári
értelmiségi értetlensége és szkepszise a bukott forradalmak iránt. Lányi Dénes
alakja és útja típussá szélesedik.
Nem kevésbé jelentékenyek történelmi
regényei, amelyekben sikeresen tudja végigvinni a nyelvi archaizálást is.
Legjobb regényében, a Német maszlag, török áfiumban a költő Zrínyi Miklós
alakját és korát idézi. Lélektanilag is kitűnő emberábrázolás, stilisztikailag
pedig egészen csodálatos tudással és beleélő készséggel megvalósított felidézése
a XVII. század magyar nyelvének. Hasonló teljesítmény végső nagy műve, a
Rákóczi, amely már a felszabadulás után készült, s habár töredék maradt, így is
nagyarányú lélektani megközelítése a vezérlő fejedelemnek és a Rákóczi-kor
társadalmának; kitűnően érzékelteti itt is a XVIII. század legelejének beszélt
nyelvét.
LUCIEN BEZARD HISTÓRIÁJA
Egyetemi óravég zsibbasztó dermedtségébe hetykén
csilingelt bele a villanyos-csengő.
Lucien Bezard összekapkodta
jegyzeteit, könyveit, begyömöszölte őket fekete bőr serviettejébe és
lehágott a katedráról.
Jó estéket bólogatva, ide-oda tekintgetve,
kirohant a teremből, karon fogta egyik kedves hallgatóját, akit szeretett az
ő "csélá"-jának nevezni és cipelte magával versenyfutáshoz hasonló sétájára.
A vékony ember, aki Maupassant nem egy normand-tárgyú elbeszéléséhez
szolgálhatott volna modellül, most idegesebb, dithyrambikusabb volt, mint
egy évvel ezelőtt.
Mert időközben Becker F. Ágost megvált a francia
katedrától, amit helyetteseként Lucien Bezard-ral töltöttek be "további
rendelkezésig."
A kollégiumi órákon folyt incselkedésekhez hozzájárult
most az egyetemi perolálás, hogy egyesülten szaggassák a túlfeszített
tudományos izgalmaktól úgyis folyton remegő idegeit.
- Mit szól az én
Csélám az előadásomhoz?
A barátja, aki hozzá volt már szokva, hogy úgy
beszéljen Lucien Bezard-ral, mintegy hindu növendék pap a feljebbvaló
lámájával, így szólt
- Nekem érdekes volt a Láma szava, de a többiek nem
tudom, mit szóltak hozzá, nekik talán unalmas is lehetett.
- Hagyja el,
azok nagyon is hozzá vannak kötözve az Élet Kerekéhez, ami hol föl, hol le,
veti, hajtja őket. Baj, hogy egy idő óta én is igen rá vagyok kötözve. Nem
élhetek az elmélkedés, a köldöknézés kontemplatív örömeinek.
A cséla
nevetett.
Lucien Bezard ekkor már, mindössze négy éves budapesti
tartózkodásának a felén túl, nem volt a Kollégium tanára. Nem bírván a két
állás terhét, ettől vált meg, mert nem éppen befolyástalan helyről,
határozott biztatást kapott a tanszék elnyerésére. Ekkor megvallotta,
bizalmas embereinek, hogy minden ambíciója egyetemünk francia tanszéke felé
hajtotta, már amióta itt van. Csakhamar másoknak is elmondta és hamarosan
mindenki tudta a kis szürke ember szándékát.
- Mondja, Csélám, ha egy
hallgató elújságolja a mai előadásomat valahol, nem kaparhat ki belőle
valami vádat ellenem?
- Vádat?
- Szokták. Ne csodálja. Mondják, azt
híreszteli egypár honfitársam, hogy nem is vagyok francia, hanem német.
-
Gratulálok.
- Franciául se tudok.
- Szép.
- Ámító vagyok, sőt -
zsidó.
- De miért?
- Szegény Cséla, mert ha már nem lehet az övék a
konc, legalább másé se legyen.
- Mit mond a méltóságos úr, a Láma
pártfogója?
- Azt, hogy tisztázzam magamat, mutatkozzam be illetékes
helyeken, vigyek okmányokat...
- Nos?
- Nem, feleltem a Pártfogónak.
- Nem haragszik?
- Dehogynem. Mondta, tönkre teszem magam. Az áskálódók
szavai hitelre találnak esetleg a minisztériumban, rontják a hatást az
egyetemi tanács előtt.
- Jó embere a Lámának a Pártfogó!
Lucien Bezard
fürkésző, ferde pillantást hajított a csélára a cvikkere mellől.
- Nem
gondolja?
- De igen. Mondja, miért pártfogolja a méltóságos úr annyira a
Lámát?
Ugyanaz a kérdő pillantás.
- Mert én azt hiszem, hogy a
Pártfogó inkább más elől elszerezni, mint Bezard nagy tudományának
megszerezni óhajtja a diadalt.
- ...?
- Sokat ír most a Láma, hol a
Budapesti Szemlében, hol az Egyetemes Philológiai Közlönyben, hol egyebütt
látható a neve.
- Ne is mondja a Cséla, azok a cikkek nagyobbrészt
gyöngék. De kell, ezt már kell!
- A Pártfogó akarja! Nem jó vége lesz
ennek.
Lucien Bezard hihetetlen idegessé lett. Hirtelen megállt egy kis
papírkereskedés előtt, végigfutotta szemével a kirakatot, rámutatott egy
sikamlós képre és nehezen nevetett.
A cséla nem szólt többet a dologról.
Beszéltek egyébről, a filozoptriexekről, Kiplinről, sok másról. Gyorsan,
lázasan sokat. Látszott a lámán, hogy kereste a teljesen messze álló
gondolatokat; szabadulni akart a rögeszmétől, a katedrától.
Mikor a
rohanás után tojásrántottát és vörösbort vacsoráltak a Három hordó-ban, sok
tréfa, gúnyolódás után Lucien Bezard hirtelen szólt:
- A cikkek arra
valók, hogy ebben a Franciaországban kiáltóbbá tegyék tudományos munkáim
szavát. Időt kell nyerni. Egy évig helyettes leszek. Mondjuk, két évig.
Azalatt dolgozom apróságot, nagy dolgot, mindenfélét. Aztán egész szépen
megválaszthatnak. A méltóságos úr ki akarja böjtölni a két ellenséges
tábort... Lehet, hogy mást választanak meg. Akkor hazavonulok és
Privatgelehrter leszek.
- Hátha mégis pályázatot hirdetnek?
- Akkor
nem pályázom... Nem hiszem. A méltóságos úr azt mondta, nem lesz pályázat...
Csapás lenne... Nem hiszem. De a Cséla tudja, hogy hallgatni kell erről.
Hirtelen elkezdett mosolyogni, felugrott s az ajtó felé sietett.
A cséla
hátrafordult. Most lépett be egy katona-barátja az étterembe. Neki szólt a
megtiszteltetés.
Pár szót váltottak az ajtónál s Lucien Bezard szemmel
láthatólag rosszkedvűen jött vele vissza az asztalhoz.
Makacsul
hallgatott és igen gyorsan evett. Egypárszor majd megfulladt. Köhögés után
nevetni igyekezett és tréfálkozott. A következő percben megint elmerülve,
szórakozottan hajított a szájába egy-két falatot, vagy löttyintett egy korty
bort.
Mikor a tiszt távozott, a cséla Lucien Bezard felé fordult:
-
Már megint valami rágalom...?
- Tas de brigands! Kellner, zahlen!
Fizettek, öltöztek és rohantak. A kapuban elbúcsúztak. A cséla sokáig nézte,
amint hatalmas léptekkel kattogtatja az elhagyott utca csöndes
gránit-kockáit az Élet Kerekéhez annyira odaláncolt láma.
De az író Laczkó mellett sohase szabad és nem is lehet megfeledkezni a
tudósról. Nyelvtudományi tanulmányai, nyelvművelő cikkei és rádióelőadásai
ugyanúgy hozzátartoznak életművéhez, mint híresen lelkiismeretes műfordításai,
amelyekkel francia remekműveket tolmácsolt.
És külön helyet foglalnak el
Laczkó Géza változatos műfajú műveinek sorában azok a kis esszék, amelyeket az
egykori Kultúra Könyvkiadó életrajzsorozatának kis kötetei elé írt. Ezt a
sorozatot ő szerkesztette: nagy írók tanulmányai voltak nagy írókról vagy nagy
történelmi alakokról. Kitűnő, igen hasznos és nagyon érdekes sorozat volt. És
valamennyi kis kötet elején mint bevezető olvasható Laczkó Géza csillogó
stílusban megírt, mindig nagyon eredeti gondolatokat felvető elmélkedése nem a
szerzőről, hanem arról az alakról, akiről a szerző szól. Talán ezek a rövid
írások a legeslegjobb művei; egyesül bennük Laczkó Géza tudós tájékozottsága,
emberábrázoló képessége, fegyelmezetten bravúros stílusa, s mindemellett lírája
is: saját alanyi viszonya a felidézett alakon keresztül a világ jelenségeihez.
Tudásának határtalanságát és egyéni érzelemvilágát az olvasó jobban megérti
belőlük, mint személytelen önéletrajzából. Az ismeretterjesztés és a vallomás
egysége ilyen mértékben és ilyen stiláris színvonalon talán egész irodalmunkban
nem valósul meg ezen kívül ilyen izgalmat keltő érdekességgel. Lehetséges, hogy
főművének tekintenők, ha egyszer ezek a kis esszék végre egységes kötetbe
gyűjtve jelennének meg.
Kétségtelen: nem a nagyközönség írója, még
legkitűnőbb novellái is a művelt, az irodalmi árnyalatokat érzékelő és értékelő
kisközösségnek adnak igazi művészi gyönyörűséget. Nincs meg benne az igazi nagy
elbeszélők sodró lendülete. Történelmi regényei a szélesebb olvasóközönség
számára kifejezetten nehéz olvasmányok, olykor valósággal nyelvészeti műveltség
kell igazi élvezetükhöz. Értekező prózája, különösen azok a kis esszék
élvezetesebb irodalmi olvasmányok, mint szépirodalmi művei. Igazi intellektuális
író. De léte, illetve jelenléte irodalmunkban olyan színvonalat képvisel, amely
rangban mégis a Nyugat-nemzedék legjobbjainak körébe sorolja, és nélküle nem is
lehet megrajzolni a nagy nemzedéknek teljes szellemi arculatát
Hegedűs Géza