Iliász
A trójai háború tizedik esztendejének ötvenkét napjáról,
pontosabban: Akhilleusz haragjáról szól a 15700 hexameterből álló hősköltemény.
A Múzsához intézett pár szavas fohász (invokáció) után, mindjárt az I. ének
bevezető soraiban exponálja a témát Homérosz.
A mindössze hétsornyi expozíció ércnél tömörebb foglalatba zárja a témát,
nemcsak a cselekmény fő motívumát; hanem az emberi és isteni szféra egységét,
Akhilleusz haragjának mint a tragédiasorozat közvetlen okának és
Zeusz akaratának mint minden
történés legfőbb meghatározójának összekapcsoltságát is.
A földi és égi történések egymásba kapcsolásán kívül még egy olyan motívumot
foglal magába az expozíció, amely az Iliász egész hangulatát, hősábrázolását és
szerkezetét meghatározza: a személyes ügyek és a közügy egységét. Akhilleusz
haragja azért vált és válhatott epikus témává, mert „sokezer kínt szerzett
minden akhájnak”. Nem mindegy természetesen, hogy kinek a személyes sérelméről –
más esetekben pedig: kiknek a szándékairól, érzéseiről, harci céljairól – dalol
a költő. Helené megszöktetését a férj és a csábító társadalmi rangja tette
történelmi eseménnyé; Hektór halála Trója egész városát gyászba borította;
hasonlóképpen nyert objektív jelentőséget Agamemnónnak, a seregek fejedelmének
és a fényes Akhilleusznak, a görögök legnagyobb hősének civakodása.
Homérosz a hősi hagyománynak megfelelően tárja
fel az események nagyságát, de aprólékos gonddal egyéníti a tömeghalál
monumentális vonulata mögött rejlő sorsokat, jellemeket, indítékokat, érzéseket.
Nincs két egyforma istene vagy embere; még a villanásnyi időre feltűnő
harcosokat is legalább egy-egy jelzővel igyekszik kiemelni a tömegből.
Természetes, hogy a belső konfliktusok feloldásához ugyanolyan könnyedséggel
mozgósítja az istenapparátust, mint valamely váratlan fordulat elhitetéséhez.
Ami halhatatlan hősábrázolásából, az a külső és belső tényezők együttes
érvényesítése, a lelki reagálások következetessége, indokoltsága, az
általánosnak – valamely csoportra, férfiakra vagy nőkre, vagy akár minden
emberre általánosan jellemzőnek – s az egyéninek mindig konkrét és épp ezért
csodálatosan sokféle rajza. Senkit nem érdekelne már Akhilleusz haragja és a
trójai háború ezernyi más eseménye, ha Homérosz elemeire nem bontja, majd saját
szemszögéből újjá nem teremti a témát.
Az expozíciót követő részben Akhilleusz és Agamemnón összekülönbözésének
előzményeit meséli el – hogy miért és miképpen büntette
Apollón a görög tábort –,
majd magát a konfliktust: Akhilleusz jogos heveskedését a népgyűlésen, a fővezér
kicsinyes bosszúját (elrabolja Akhilleusz rabnőjét, a zsákmányrészül kapott és
kedves szeretőként tartott Bríszéiszt), azután pedig Akhilleusz és istennő
anyja, Thetisz párbeszédét a tengerparton. Fia kérését teljesítve, Thetisz
kieszközli a legfőbb istentől, Zeusztól, hogy büntesse meg Agamemnónt, segítse a
harcban a trójaiakat, míg a harctól visszavonult és csúfosan megsértett
Akhilleuszt méltóképpen ki nem engesztelik. Ez az olümposzi jelenet egyrészt a
földi állapotokhoz hasonló megosztottságot és hiúságot tükrözi, másrészt derűvel
enyhíti a zord hangulatot (a Héra
zsörtölődésétől viszolygó Zeusz emberien profán ábrázolása is sejteti, mekkora
távolság választja el Homéroszt az általa is fel-felidézett barbár mítoszoktól).
Thetisz látogatását követően valóban kirobban az olümposzi botrány: Héra
felelősségre akarja vonni férjét, s csak Zeusz nyers válasza és a pohárnok
szerepét betöltő Héphaisztosz tréfás idétlensége teremt nyugalmat. S amikor a
sánta kovácsisten sürgése láttán „ki nem oltódó nevetésre” fakadnak a boldog
istenek, és vidám lakoma után térnek nyugovóra, valóban lehetetlen fejcsóválás
nélkül visszaemlékezni a Bríszéisz miatti civódásra: hogy is lehetett ennyire
ostoba Agamemnón, és Akhilleusz is miért nem válogatta meg jobban a szavait! Az
emberek viszályának ez az indirekt eszközű ábrázolása új perspektívával
gazdagítja a képet, s egyben hangulati ellenpontot is alkot – de csak
átmenetileg: ezután indul majd meg igazán a tragédiák lavinája.
A II. ének elején hasonlóan gyors sodrással peregnek az események. Zeusz – hogy
előkészítse Agamemnón megalázását – csalfa álmot küld a fővezérre: azt jósolja
neki, hogy hamarosan beveheti Tróját, szólítsa hát fegyverbe a népet. Agamemnón
így is cselekszik, de ahogyan Zeusz akarta rászedni őt, ugyanúgy próbálja
becsapni ő is az akhájok népét: hazatérésre buzdító, hosszú szónoklatot ad elő,
abban a hiszemben, hogy a harcosok majd ellenkezni fognak, s erőnek erejével az
ostrom folytatását követelik. Csakhogy éppen az ellenkezője történik! Vesztére
kívánt túljárni Agamemnón Zeusz eszén – jobbnak gondolván a saját tervét –, mert
a harcosok boldogan rohannak a hajókhoz, ujjonganak, hogy kilenc keserves
esztendő után hazatérhetnek.
Ekkor az argosziak hazatérnek végzetük ellen,
hogyha Athénához Héré nem szól e szavakkal…
– szól közbe Homérosz, s Héra szavainak elmondása után
Athéné-nek a bölcs
Odüsszeuszhoz intézett szózatát tolmácsolja, melynek engedelmeskedve Odüsszeusz
okos és erélyes szóval teremt rendet a táborban.
Ismét olyan mozzanatsor ez, amely a homéroszi ábrázolás remek fortélyát mutatja.
Ha ugyanis a görögök megfutamodnának, ezzel valóban megalázódnék Agamemnón, de
nem úgy, ahogy Zeusz
tervezte; sőt, a hazatérés felborítaná azt a korábbi és jelentősebb isteni
végzést, hogy Trójának el kell vesznie. Agamemnón „bölcsessége” tehát nemcsak a
földön teremt teljes zűrzavart, hanem az égben is, ezért kell a görögöket
pártoló két legfőbb istennőnek közbeavatkoznia. Az idézett két sor pedig
Homérosz kedvelt és – különösen az Iliászra – jellemző fordulatai közé tartozik:
ez meg az történt volna, ha valamelyik isten mást nem gondol… de a helyreigazító
feltételnek mindig meg kell valósulnia, és meg is valósul, hogy a végzet
parancsa szerint folytatódjanak az események. És amilyen tudatosan és
határozottan lépnek közbe az olümposziak, ugyanolyan módszert követ az isteneket
is saját céljai szerint mozgató költő: persze hogy Odüsszeuszhoz küldeti
Athénét, s nem a jog szerinti fővezérhez, Agamemnónhoz – kétszer is meggondolják
majd az istenek, amíg újra szónoki-szervezési feladatot bíznak reá…
Miután Therszitész szemtelen lázítását erőszakkal torolta meg Odüsszeusz a
népgyűlésen, Nesztór tanácsa szerint rendezi hadra a népet Agamemnón, s most már
bánja, hogy megsértette Akhilleuszt. A görög és a trójai sereg gyülekezésének
hagyományosan-szakrálisan aprólékos leírásával végződik a II. ének.
Menelaosz és Parisz – a férj és a csábító – kerül szembe a síkon. Az előbbi
derekabb harcos, az utóbbi sápadtan menekülne, ha Hektór meg nem szidná az
asszonyszöktetés gyalázatát új bűnnel tetéző gyávasága miatt. Parisz
Aphrodité istennőre
hárítja a felelősséget, de hajlandó párviadalra kiállni Helenéért s az elrabolt
kincsekért. Eszerint köt esküt a két sereg: akár Menelaosz győz, akár Parisz, a
vesztes törődjék bele sorsába, a többiek meg éljenek tovább békében.
Az események elmondását itt egy seregszemle szakítja meg: a
lelkiismeret-furdalástól és honvágytól gyötört Helené jellemzi Priamosznak és
Trója más véneinek a görög vezéreket. (Ismét a közvetett jellemzés távlatot
tágító módszere!) A párbajban Menelaosz bizonyul dicsőbbnek, már csaknem
megfojtja Pariszt, ha közbe nem lép Aphrodité (ismét az a bizonyos ha, az emberi
logikát és békevágyat egyaránt megcsúfoló Sors érdekében), s épségét-szépségét
megmentve, hálótermébe haza nem lopja… Hiába hát a sértett Menelaosz nagyobb
vitézsége, hiába átkozza Pariszt Hektór, maga Helené és az egész nép, hiába
ismeri el minden akháj és trójai a vérontás esztelenségét – a végzet nem
könyörül meg rajtuk, Trójának el kell pusztulnia.
A III. ének oly sok oldalról és oly egyértelműen bélyegzi meg mind Parisz bűnét,
mind a háborút, hogy kétséget sem hagy magának Homérosznak az állásfoglalása
felől: valójában ő az, aki hőseinek szavával erkölcsi ítéletet mond ki, de
láttatja azt is, hogy az ember tehetetlen az istenek mindent lebíró – itt éppen
Aphrodité által képviselt – hatalmával szemben.
A folytatás még tragikusabb irányba tereli az eseményeket.
Zeusz azzal bosszantja Hérát,
hogy Aphrodité könnyűszerrel fosztotta meg a győzelemtől a görög Menelaoszt, s
még ingerli is, hogy talán jó lenne megkímélni Tróját. Végül azonban kénytelen
engedni – ha nem személyes hatalmát vagy akaratának teljesülését fenyegetik az
olümposziak, s ha tudja, hogy a Sorsot ő sem változtathatja meg, máskor is így
cselekszik –, s leküldi a földre Athénét, hogy vegye rá valamelyik trójai
harcost a békekötéssel kecsegtető fegyverszüneti eskü megszegésére. Az ő
cselének engedelmeskedik Pandarosz, amikor nyilával megcélozza és megsebesíti
Menelaoszt. Rémület tör ki a görögök soraiban, de a kétségbeesésben harcos
önmagát meglelő Agamemnón szent bosszúra tüzeli népét, s újra megindul az
emberemésztő csaták sokasága.
Az V. ének tárgya: Diomédész vitézkedése. Itt már lényegesen lelassul a
cselekmény. Egymást követik a párviadalok, a többnyire halálos végű
összecsapások. A tárgyi egyhangúságot azzal enyhíti a költő, hogy
istenjeleneteket, párbeszédeket, más-más szereplő ajkára adott mítoszokat,
származási adalékokat és pregnáns jellemzéseket, olykor pedig csodás
megmenekvést sző a leírásba. (Itt például fiát,
Aineiász-t menti meg ködbe
burkolva Aphrodité.)
Diomédész oly istentelenül tombol a harcban, hogy Aphroditét és Arészt is
megsebesíti, csak Apollón elől hátrál meg, az emberek közül pedig a
győzhetetlennek tűnő Hektórt kerüli el.
A VI. ének elején is folytatódik az istenek által tüzelt harc, lázas
kegyetlenséggel. S ha valamelyik harcos szívében szánalom ébred, tüstént akad
egy társa, aki dühösen rivall rá, mint Agamemnón is a fivérére. Diomédész és
Glaukosz személyes békekötéssel végződő – őseik vendégbarátságát óvó – párharca,
a trójai nők könyörgő körmenete és a könnyes szépségű Hektór –
Andromakhé-találkozás enyhíti a gyilkos hangulatot. Ezek azonban csak epizódok a
háború forgatagában. Hektór ás az elkerülhetetlen végnek, Trója
halálra-ítéltségének tudatában siet vissza a vár alatti síkra.
A VII. ének Hektór és Aiasz döntetlenül végződő párviadalát beszéli el, majd a
holtak összeszedésére kötött fegyverszünetet. Homérosz természetesen most sem
elégszik meg azzal, hogy csupán magukat az eseményeket adja elő: a harcok
leírását az emberi lelkek ábrázolásával kapcsolja össze. Mintha ő maga is
fegyverszünetet kötne a hadizajos múzsával, lelassítja a látványos – de
együttesen mégis egyhangúsággal fenyegető – külső történéseket, hogy a hősök
belső világát annál differenciáltabban tárhassa fel. A cselekmény extenzitásáról
ugyan nem mond le, de a témaszűkítést az emberek lelkivilágának intenzív
ábrázolására aknázza ki. Mielőtt magának a párbajnak menetét dalolná el, a
Hektór kihívásától elborzadó görög harcosokról ad jellemsorozatot:
Először senki nem áll ki Trója legdicsőbb fiával. Menelaosz kel fel végre,
sóhajtozva és a többieket szidalmazva gyávaságuk miatt, pedig valószínű – sőt
bizonyos –, hogy alulmaradna a küzdelemben. A többi király rémülten tartja
vissza, Agamemnón pedig őszinte szóval inti le; Menelaosz igazán nem hitvány
harcos (az egész XVII. éneknek az ő vitézsége a tárgya), de jól tudja, hogy
Hektór más ellenfél lenne, mint Parisz volt. Homérosz pedig futó iróniával
kommentálja az Atreida-fivérek
józanságát: „megfordult Meneláosz szíve…” Döntés azonban még mindig nincs, s
mint oly sokszor, most is az agg Nesztór emelkedik szólásra, saját ifjúkorának
hőstetteit idézve fel, hogy – ha már a harchoz erőtlen – így öntsön merszet az
akhájokba. Ennek azután meg is lesz a foganatja: most már kilencen pattannak
fel, s végül sorshúzással jelölik Hektór ellenfeléül Aiaszt, az Akhilleusz
távollétében legkiválóbb harcost…
Zeusz úgy határoz, hogy távol tartja a trójai síktól az isteneket, de mert
sejti, hogy egyikük-másikuk ellenkeznék a tervvel, dermesztő fenyegetésekkel és
hatalmának gyerekes fitogtatásával nyomatékosítja döntését. Az összecsapó hadak
iszonyatos küzdelmében ekkor kezd kirajzolódni a trójaiak átmeneti sikere, a
legfőbb isten szándéka szerint.
A IX. ének cselekménye ismét mozgalmasabb: Agamemnón nyíltan megvallja, hogy
vétek volt megsértenie Akhilleuszt, s most már nem cselből, hanem őszinte
riadalommal javasolja a hazatérést. A többi király azonban büszkén utasítja
vissza a kislelkű ajánlatot, elsőként is éppen Diomédész, akit vélt gyávasága
miatt korholt korábban a fővezér. Végül is küldöttséget menesztenek
Akhilleuszhoz, Agamemnón bocsánatkérését és végtelen sok ajándékot ígérve, ha
felhagy haragjával.
Akhilleuszt az I. énektől kezdve szem elől veszítettük, de a költő mindig
éreztette, hogy tétlen távolléte mily tengernyi szenvedést okozott már eddig is.
A konfliktus azonban nem oldódik fel. Hiába állítják össze körültekintő gonddal
a követséget: sem Odüsszeusz jól ácsolt érvelése, sem Aiasz vitézi nyíltsága,
sem az öreg Phoinixnak – Akhilleusz egykori nevelőjének – érzelmes óvintése és
illusztrációként elmondott meséje nem hatja meg a hőst. Udvariasan fogadja
Agamemnón küldötteit, de kitart elhatározása mellett: haragosan jelenti ki –
mint már az összeveszéskor is –, hogy hazatér szülőföldjére, mit sem törődik a
város vívásával. Méltán büszke hősei erejére, városokat dúló tetteire, s
Agamemnón megalázkodása még hevesebbre korbácsolja indulatait: még önmagát is
hitegeti, hogy hazatérhet Trója alól. De kibuggyan lelkéből a régi
méltánytalanságok emléke is, az igazságtalan zsákmányosztás nyers fájdalma:
Mert egyet kap a veszteg ülő s aki nagyhevesen küzd;
és ugyanúgy becsülik meg a bátrat, mint a silányat.
És ugyanúgy meghal, ki sokat vív, mint aki lusta.
Az „egyet kap” nem tényleges egyenlőséget jelent, hanem Agamemnón önkényét az
osztásban: a személyes érdekek méltánytalan csorbítása marja Akhilleusz szívét.
Vad, zsákmányra éhes harcos ő maga is. Bármily emberfeletti erővel áldották is
meg az istenek, bármennyire jogos is felháborodása, benne is az önzésnek
ugyanazon erői dúlnak, mint Agamemnónban, vérszomja pedig elborzasztóan
embertelen… Ezért kell a költőnek – Aiasz ajkára adva a szót – az ő hibáját is
szemére lobbantania, egy egész életforma kritikáját szőve a szálakból.
A X. ének eredetiségét már a hellenizmus korában kétségbe vonták, s nem ok
nélkül. Ez a rész teljesen önálló, a cselekmény egésze szempontjából közömbös
epizód, melynek költői megformálásában is csak itt-ott érzik homéroszi erő.
Odüsszeusz és Diomédész éjszakai vállalkozását mondja el: elfogják a trójaiak
egyik kémét, Dolónt, majd betörnek az ellenséges táborba, és nagy mészárlást
visznek végbe a várvédők segítségére érkezett thrák király, Rhészosz sátra
körül.
A XI. ének a trójaiak újabb előnyomulásáról szól, amelyet sem Agamemnón
vitézkedése, sem más kiváló görög harcosok ereje nem tud megállítani. A majdani
fordulat magja azonban már csírázik: az egyik görög bajnok megsebesülése
szánalmat ébreszt Akhilleuszban, s elküldi barátját, Patrokloszt, hogy
megtudakolja az esetet. Úgy érzi, közeleg az ő ideje, könyörögve fognak térdéhez
gyűlni mind az akhájok… Patrokloszt Nesztór tartja szóval: nemcsak a harc
állásáról tájékoztatja, hanem – hosszadalmasan idézgetve a múltat és közös
emlékeiket – Akhilleuszt csillapító kötelességére is rádöbbenti; azt javasolja,
hogy ha már Akhilleusz személyesen nem akar részt venni a csatában, legalább a
fegyverét adja kölcsön Patroklosznak, hiszen azok puszta látása is megfélemlíti
az ellenséget.
Az ének első felében az összecsapások monoton lármája uralkodik, de éppen itt –
és a hasonló hangulatú egyéb részekben – pompázik talán legékesebben
Homérosz ellensúlyozó művészete: a képek és
képsorokká bontott hasonlatok jól elhelyezett ékeivel bontja meg a
csataleírásokat, akár hogy egy-egy jellemet plasztikusabbá formáljon, akár hogy
az egyes helyzeteket távoli témájú és mégis azonos hangulatú életmozzanatokkal
közelítse hallgatóihoz.
Hasztalan árkolják körül hajótáborukat a görögök, sötét viharként zúdul rájuk a
trójaiak ellenostroma. Komor kavargással elevenedik meg a csata a XII. és XIII.
énekben; Poszeidón
isten buzdító tanácsai sem elégségesek a hátráló görögök megfékezéséhez.
Agamemnónt ismét elfogja a reménytelenség, s csak Nesztór és Odüsszeusz
korholása tartja vissza a hajók vízre bocsátásától és a meneküléstől.
Héra eszel ki ekkor cseles
ármányt a görögök megsegítésére: kölcsön csalja Aphroditétől a szerelmi
varázsövet, szerelemre gyújtja Zeuszt, s az Álomisten segítségével elaltatja
mámoros férjét. Poszeidón kihasználja az alkalmat, és a görögöknek juttat sok
diadalt (XIV. ének). A felriadó
Zeusz goromba szavakkal teremti le feleségét, Poszeidónt kiparancsolja a
hadszíntérről, és Hektór seregének ad új győzelmeket.
Már csaknem végzetesre fordul a görögök sorsa, a tengerpartra szorítja őket a
trójaiak támadása, s Hektór már készül a gályák felgyújtására, ami az egész
háború sorsát megpecsételné… Agamemnón bűnhődése ezzel beteljesül: erkölcsi
vereségét a sereg fizikai pusztulása tetézi. A XVI. ének nyitja meg az események
új szakaszát. Akhilleusz előbb kigúnyolja a társak vesztén síró Patrokloszt, s
még mindig személyes sérelmén rágódik. Megengedi, hogy az ő fegyvereit öltse fel
Patroklosz, mert már az ő szíve is megindult az akhájok pusztulásán, de mennyire
jellemző, hogy milyen feltételekkel indítja harcba barátját: növelje az ő
dicsőségét, szerezzen elégtételt az ő számára, de csak a hajóktól űzze vissza a
trójaiakat, ne merészkedjék tovább, mert ezzel ismét az ő hírét csorbítaná!
Lobot vetnek a görög gályák, s most már Akhilleusz sietteti a csatába
fegyvernök-barátját. Patrokloszt – vesztére – elkábítják harci sikerei:
túlságosan messze merészkedik előre, figyelmen kívül hagyva Akhilleusz szavát,
nem is sejtve, hogy Zeusz halálra szánta. Végül is Hektór dzsidája kioltja
életét… Iszonyú harc alakul ki Patroklosz holtteste körül. Magát a tetemet
sikerül Menelaosznak – társai segítségével – a görög táborba vonszolnia, de a
pompás fegyvereket Hektór kaparintja meg és ölti magára; Hektór, akinek közeli
végét a haldokló Patroklosz is megjósolta, s akibe most épp ennek tudatában
lehel nagy erőt Zeusz. A görög sereget megrendíti Patroklosz halála, még
Akhilleusz két halhatatlan lova is megkönnyezi pusztulását. Menelaosz
vezérletével vitézül állják a görögök a rohamokat, de a gomolygó tusában ismét
visszavonulnak a hajókhoz. Mindenki tudja már, milyen szörnyű baj esett – csak
éppen Akhilleusz nem, aki Patroklosz visszatértét várja (XVII. ének)…
Keserű bánat borítja el Thetisz hős fiát, amikor meghallja a gyászos hírt.
Jajongva panaszolja sorsát anyjának: régi sérelmét az új fájdalom szorítja
háttérbe, hiszen mindennél és mindenkinél drágább barátját vesztette el, s most
már önmagát átkozza, hogy hasztalanul ül a hajóknál, „terhe a földnek”. Ami
addig soha meg nem esett, saját valóját is kritikus szemmel nézi: Patroklosz
halála mélységes lelki folyamatot indít meg benne, egyelőre még csak a harag
irányának megváltoztatásával, később emberies érzések felszínre bocsátásával.
Héra istennő figyelmeztetése kell hozzá, hogy ne adja át magát a tehetetlen és
határtalan gyásznak. Nincsenek fegyverei, még nem tud harcolni, de érchangú
kiáltásával sápadt félelmet kelt a trójaiakban. Hektór pedig nem hallgat a jó
tanácsra, nem hajlandó a várba visszahúzódni csapatával, ő maga vágyik az
Akhilleusszal vívandó párbajra, s csatára tüzeli társait is – „mert mindnek
eszét elorozta Athéné”.
Akhilleusz halálos bosszút esküszik Patroklosz holtteste fölött, Thetisz pedig
Héphaisztosz
kovácsisten csodálatos műhelyébe röppen, hogy új, halhatatlan fegyvereket
készítsen fia számára. A varázslatos műhely képét s Héphaisztosz remeklését –
kiváltképpen a pajzskészítést – festi Homérosz a XVIII. ének második felében. A
pajzs külső karimájára kozmikus tárgyak s térségek rajzát kalapálja az isten,
középső mezőire pedig a béke és háború, öröm és viszály, teremtő munka és boldog
pihenés gyönyörű epizódjait.
A XIX. ének Akhilleusz és Agamemnón kibéküléséről szól. Agamemnón hosszú és
cirkalmas beszédbe szövi mentegetőzését, Odüsszeusz józan ékesszólással
figyelmeztet a teendőkre – csak Akhilleusz reagál megkövesedett szívvel, szinte
közönyösen a békítő szavakra, Bríszéisz visszaadására, a lakomára, Agamemnón
gazdag ajándékaira. Lelke minden rezzenését a bánat és a bosszú gondolata köti
le. Önzés még ez is, de másmilyen, mint az Agamemnóntól szenvedett sérelem
napjaiban. A gyászos befelé fordulást, a kiszolgáltatottságból születő
önsajnálatot most másra vetíti rá a költő: a Patrokloszt és egyben saját
boldogságát sirató Bríszéiszre.
A vérre szomjazó Akhilleusz mit sem törődik a leánnyal: az idillikus boldogság
ábrándját örökre elűzte tőle a bánat. Barátja emlékével eggyé válva, vesztét és
megbosszulását legszemélyesebb ügyének érezve készülődik a csatára. A passzív
önzés mintegy pozitív önzésbe csap át; eljövendő tettei már az akhájok
összességének üdvét szolgálják, még ha Akhilleusz tudatában a személyes indíték
marad is a legfontosabb. Semmi nem tarthatja vissza, még az sem, hogy beszélő
lovai közeli halált jósolnak neki.
Megindul a döntő küzdelem (XX. ének). Zeusz távol marad a csatától, de
istentársainak szabad beavatkozást enged. Villám és földrengés nyitja meg a
pusztítást. Előbb Aineiaszt mentik meg a halhatatlanok Akhilleusz karjától, majd
Hektórt ragadja el a biztos halál elől Apollón – ezzel azonban csak még
őrjöngőbb dúlásra ösztökélik Akhilleuszt, aki vészes erdőtűzként tombol a síkon.
Hullákkal tölti meg a Szkamandrosz folyót; tizenkét, áldozatnak kiszemelt ifjú
foglyot hurcol a táborba; irgalom nélkül gyilkolja le Lükaónt, Hektór
kegyelemért esdő fivérét. A folyó támad most ellene, s már-már halálos vészbe
sodorja, de Héphaisztosz lángja megfékezi az áradatot. Az istenek dühödt
verekedése kíséri az emberek vérontását. Apollón még egy győzelemtől fosztja meg
Akhilleuszt: sűrű ködbe takarva lopja be Trójába Agénort, s magára öltve amannak
alakját, messzire csalja az üldözőt (XXI. ének).
Közeledik a vég – el kell hullnia Hektórnak. Sem atyja, Priamosz, sem édesanyja,
Hekabé nem tudja beszólítani a várba: elszánt szívvel várja be Akhilleusz
rohamát. Önvád marja, hogy nem menekítette seregét időben a bástyák mögé, s
felrémlik benne a megadás gondolata is, de elűzi a hozzá méltatlan kísértést.
Akhilleusz háromszor kergeti a várfal körül halálos hajszában, s elhagyja
védőistene, Apollón is.
Most Athéné az az
istennő, aki ármánnyal juttatja diadalra kedveltjét, a görög hőst: egyik
fivérének a képében bírja megállásra Hektórt. Akhilleusz nyersen visszautasítja
Hektór ajánlatát, hogy bármelyikük győz, adja ki eltemetésre a másik holttestét,
s biztos kézzel öli meg az isteni csel felfedezésétől elgyöngülő trójai hőst.
Győzelmében éppoly vad, mint haragjában volt: a haldokló utolsó szavait
megvetően utasítja el, és csúfságot tervel a halott ellen is – kegyetlenül
hurcolja meg a porban… Győzelmi dalt énekelnek a görögök, míg Trójában Priamosz,
Hekabé, Andromakhé és a várbeli nők siratják Hektórt.
A Patroklosz tiszteletére rendezett szertartások és lovagi verseny
elbeszélésével folytatódik az eposz (XXIII. ének). Az alvó Akhilleusz előtt
megjelenik a halott barát árnya, és sürgeti, hogy temessék el: égessék el
testét, s gyűjtsék össze csontjait, hogy nemsokára azonos urna rejthesse az ő és
Akhilleusz földi maradványait. Reggel máglyát raknak, az állat- és
termékáldozatokat tizenkét trójai fogoly leölésével tetézik, majd meggyújtják a
tüzet. Hektór holttestének gyalázását is folytatni akarja Akhilleusz, de azt az
istenek óvják a kutyák marásától… Miután sírhalmot emeltek Patroklosznak,
Akhilleusz meghirdeti a vitézi versenyt, melynek díjait saját kincseiből ajánlja
fel. Kocsihajtók, ökölvívók, birkózók, futók, vívók, korongvetők, íjászok,
dárdahajítók bánatot oldó viadala zárja le a szertartást. A királyok és harcosok
jellemrajzához ez alkalommal is új vonásokat told Homérosz, versenyzési
módjuknak és a díjazáshoz fűzött bosszús, kérkedő, méltatlankodó
megjegyzéseiknek egyénített ábrázolásával.
Tizenegy napon át gyalázza Akhilleusz Hektór tetemét, szekeréhez kötve hurcolja
a porban, de az istenek oltalma sértetlenül őrzi a halott hőst. Sőt, úgy
döntenek, hogy a vitéz és jámbor Hektór is nyerjen illő temetést. Megüzenik
Akhilleusznak, hogy váltságdíj fejében adja ki a holtat, a boldogtalan Priamoszt
pedig Hermész kalauzolja el hozzá… Legdrágább fia gyilkosához könyörög az agg
király, megalázkodva úgy, mint még soha senki: édesapja bánatára emlékezteti,
aki az ő hazatértét várja szomorú szívvel. Először sír most Akhilleusz
önzetlenül és hiúságtól mentesen. Gyengéden vigasztalja gyászba borult vendégét,
csak sürgetését és fájdalomkavaró panaszait nem bírja elviselni – önmaga
hevességétől fél, amely bűnre csábítaná. Az emberi sors közös nyomorúsága köti
össze őket koruk, jellemük és jelenük óriási távolsága ellenére: az ember
parányi voltának, a sors lebírhatatlanságának, az egész vérontó heroizmus
sivárságának tudata békíti egymáshoz a legnagyobb hőst és a legszomorúbb apát.
Mielőtt pihenni térnének, Akhilleusz fegyvernyugvást is ígér, hogy kilenc napon
át gyászolhassa Hektórt Priamosz népe, a tizediken elföldelje, a tizenegyediken
sírhalommal boríthassa… Hermész
serkenti fel álmából Priamoszt, gyors hazatérésre biztatva, hogy meg ne lássák
táborukban a görögök. Jajongó sokaság fogadja a gyászszekeret, sorjában siratják
el a hőst, ki-ki a maga módján: Andromakhé önmaga és kisfia bús sorsán zokog;
Helenét drága védelmezőjének elvesztése fakasztja könnyekre – csak Hekabé, az
édesanya siratja önsajnálat nélkül, egyedül a halottra gondolva.
A temetési előkészületeknek, az elföldelésnek és a tornak rövid, alig pár soros
elbeszélésével végződik az Iliász, az Akhilleusz haragjáról szóló ének…
Sem a cselekmény súlyát és feszültségét, sem a harag feloldódási folyamatának
lélekrajzi finomságait nem lehet tartalmi kivonattal érzékeltetni. Hiszen az
Iliász minden jelenetének, sorának, ismétlődésének és színtérváltozásának
meghatározott funkciója van! Emberismeret és történeti távlattartás, a hősi
ideálok tisztelete és kritikája, hagyományhűség és önálló koncepció együttesen
érvényesül Homérosz költészetében.
Agamemnón a Tróját ostromló hadak fővezére. Hatalma, tehát joga is van e
ranghoz, s a csatamezőn sem viselkedik királyhoz méltatlanul. Homérosz mégsem őt
láttatja a legkiválóbb görög hősnek: Akhilleusz az, akitől a csaták, végső soron
pedig az egész ostrom sorsa függ.
Az is része Akhilleusz magára eszmélésének és lelki megtisztulásának, hogy
belássa mások erényeit – szerző és tanácsadó eszességét – önmagához képest.
Egyvalami azonban nem adatik meg neki: az, hogy új, éltető célokat leljen a jövő
számára. Az emberi sorsnak és saját sorsának tudatos vállalása nehezedik rá az
átélt események egyedüli tanúságaként – ennél a bús vigasznál többet sem
Priamosz, sem önmaga fájdalmára nem tud mondani. Az öröklétet biztosító hírnév
és a földi élet sivárságának tudata feloldatlan ellentmondásokba kerül a végső
konklúzióban, s az utóbbinak a nyomatéka teszi kérdésessé az előbbi igazságát
is.
Más, jövőbeli – az eposz cselekményén belül nem ábrázolt – eseményeket, mint
például Trójának és Hektór családjának a sorsát vagy Akhilleusz halálát,
többszörös, több személlyel és változó helyzetekben elmondatott jóslatokban
jövendöltet meg. Nem mindegyik jóslat válik valóra. Van, amelyiknek a
hiábavalóságát mindjárt elhangzása után közli a költő, istenfélő hittel, de
tudatos művészi ökonómiával ágyazva be szavait előzmények s következmények közé.
Más kéréseket vagy jóslatokat a tragikus helyzetbe sodort hősök kénytelenek
szomorúbb jövendöléssel korrigálni: már a VI. énekbeli búcsújelenet hangulatából
sejteni lehet, hogy Hektór inkább Andromakhé vigasztalására, mint meggyőződésből
jósol harci dicsőséget a kis Asztüanaxnak, s valóban, Hektór halála után az
özvegy már azt a gyászos jövőt foglalja zokogásába, mely be is következik.
Falus Róbert
copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu