A
ROMANTIKA |
"A romantika, vagy romanticizmus szót először az angolok használták, még a XVII. században. Eredetileg annyit jelentett, hogy regénybe illő; s használták annak megjelölésére, hogy valami nem valószínű, valamint olyan tájak jelölésére amelyekre ma már azt mondjuk, vadregényes. Irodalomtörténeti fogalommá a XVIII. század végén vált, amikor a klasszicizmus ellentétét kezdték jelölni vele. Mert a romantika először a klasszicizmus ellenlábasaként jelent meg a szellemtörténetben. Első nagy képviselője a svájci - francia Jean Jaques Rousseau, akinek a hatása alatt a romantikus életérzés tudatosodott az emberekben és rohamszerűen hódította meg Európa szívét. A szívét, mert a romantika a szív stílusa, és ismertetőjegyei közé tartozik a szív állandó emlegetése is. A XVIII. század Rousseau fellépéséig az ész százada volt, a világosság százada. A romantika elsősorban visszahatás a felvilágosodás túlzó észtisztelete ellen. Rousseau és követői felfedezték és ősi jogaiba visszahelyezték az ember érzelmi és akarati, vagyis inkább ösztönös életét. A romantika, első korszakában, az érzelem és az ösztönök lázadása az értelem zsarnok- sága ellen. Ebből következik, hogy a romantikus ember és a romantikus stílus erősen érzelmes természetű. Romantika és szentimentalizmus egymással szoros rokonságban álló fogalmak. A romantikus-szentimentális ember érezni az érzés kedvéért, tiszteletben tartja, ápolja, becézi sokszor tetszelegve túlozza érzelmeit, mert csak az érzelmet tartja igazán fontosnak az emberben. Az érzelem és ösztön tisztelete a romantika második korszakában azután arra bírta a kor nagy költőit, hogy egy emelettel mélyebben ássanak le az emberi lélekben. A klasszicizmus nagy alkotásai a lélek legfelsőbb, legvilágosabb emeletén játszódnak le, a világos tudatban. A romantika nagy korszaka viszont éppen arra törekedett, hogy lehatoljon a lélek pincéibe, bányáiba, a tudat alatti birodalmába. Ezért játszik olyan nagy szerepet az álom és azok az ősi kifejezési formák, amelyek az álommal rokon ok, és a tudat alatti rétegekből táplálkoznak: a mese, a monda, a mítosz és a babona. A romantika visszahelyezte jogaiba a meseerdő holdvilágát, a tündéreket akik könnyedén és csábítóan lejtenek, mint az ember teljesülhetetlen vágyai, a sírokat és kísérteteket, az ember ősi és minden ésszerű gondolásnál erősebb borzongását és iszonyatát a természet és az örök halál rejtelmeivel szemben. A romantika ebben az értelemben az észen inneni, észen túli dolgok lázadása az ész ellen." (Szerb Antal) |
Minden művészeti ágra
kiterjedő korstílus, stílusirányzat és világszemlélet. (Az utolsó nagy korstílus
az európai művészettörténetben.) Idő: A történeti romantika a XVIII. század végétől a klasszicizmus ellenhatásaként, részben a felvilágosodás eszmeköréből merítve, részben azt tagadva jön létre, s tart kb. 1870-ig. Korszakai (Horváth Károly tanulmánya alapján):
Viszonya a többi stílusirányzathoz:
1830: Goethe: Faust II.; Victor Hugo: A párizsi Notre Dame; Puskin: Anyegin; Stendhal: Vörös és fekete; Vörösmarty: Csongor és Tünde; Széchenyi: Hitel A romantika világképe:
– A keletkultusz (pl.: Puskin: Cigányok). – Saját mitológia teremtése, vagy a már meglévő mítoszok újraértelmezése. “Ez őrült sár, ez istenarcú lény, Nincsen remény.” (Vörösmarty: Az emberek) Az ellentét tehát a.) filozófiai, ontológiai (=lételméleti) szinten is megjelenik. b.) külső és belső tulajdonságok ellentéteként jelenik meg (Victor Hugo: A párizsi Notre Dame – Quasimodo). c.) a társadalmi megítélés és a belső értékek ellentéte (Victor Hugo: Nyomorultak). A romantika esztétikai és poétikai nézetei:
A kelet-európai romantika néhány sajátossága: |
copyright
© László Zoltán 2004 - 2010
e-mail: Literatura.hu