Ambrus Zoltán (1861 - 1932) |
|
Ambrus Zoltán, a kritikus tisztelte és nagyra tartotta Ady
Endrét akkor, amikor Tisza István és köre tajtékzó gyűlölettel fordult az „új
idők új dalainak” óriása ellen; és ugyanez az Ambrus Zoltán, a publicista
tisztelte és nagyra tartotta Tisza Istvánt, amikor Ady és köre tajtékzó
gyűlölettel szidalmazta az úri Magyarország minden bűnét szinte szimbolikusan
megtestesítő geszti grófot. Ady Endre és
Tisza István pedig mindennek tudatában tisztelte és nagyra tartotta Ambrus
Zoltánt. Évtizedeken keresztül a legsajátosabb helyzetben volt az egész magyar
irodalomban; mindenki a magáénak érezte, még az is, akit elegáns szatírája
kipellengérezett. Igaz, közben valahogy előkelő idegennek is érezték, afféle
nagyon művelt, rendkívül világos értelmű francia írónak, aki történetesen igen
választékos magyar nyelven ír elemző tanulmányokat a világirodalom nagyjairól,
és szinte tökéletesre csiszolt novellákat múlt- és jelenbeli szomorú emberekről,
máskor meg hidegen gunyoros szatírákat a budapesti újgazdagokról.
Amikor néhány évnyi tanulás után 1885-ben — huszonnégy éves korában — hazajött
Párizsból, hozván magával Taine és Renan pozitivista-racionális tanításainak
szellemét, az újat akaró fiatalok azt hitték, ő lesz a szellemi vezér:
Reviczky
még és Ignotus már az ő szavaira figyelt, tőle akart tanulni nyugat-európai
modemséget. Kiss József A Hét megalapításakor azonnal maga mellé hívta,
Bródy Sándor benne látta az új irodalom
iránymutatóját, sőt törvényhozóját, és idővel őt kérte fel az általa és az akkor
még indulatosan forradalminak induló Gárdonyi mellett a Jövendő harmadik
szerkesztőjéül. S ez a Bródy—Gárdonyi—Ambrus-féle folyóirat volt talán a
legfontosabb közbülső állomás A Hét és a Nyugat között. De ugyanakkor Gyulai Pál
is elismerő tisztelettel kérte fel a nagy felkészültségű fiatal írót és
kritikust, hogy legyen a színvonalasan konzervatív Budapesti Szemle munkatársa.
És Ambrus ezt is vállalta. Nem lehetett tehát irodalmi vezér, mert senkit sem
tekintett ellenségének, amennyiben színvonalasan fejezte ki magát. Csak az
alpáriságot, az ízléstelenséget, a szellemi igénytelenséget, a semmitmondó
közhelyek szajkózóit találta megvetendő és közveszélyes mételynek, ami ellen
lankadatlanul kell harcolni, és az igazi értéket tekintette a meg nem alkuvó
művészi küzdelem céljának. Vezérség helyett tehát tekintély lett az
osztályrésze. És csaknem egy fél évszázadon keresztül tanult tőle az egész
irodalom, és ezért akkor is óriási a jelentősége, ha a nagyközönség sohasem
sorolta kedvenc olvasmányai közé műveit. Nem volt és nem lett úgynevezett
népszerű író, de a népszerűek meg a sokat vitatottak java része tanult tőle.
Példa is volt, ahogyan írt, és nagymértékben fontos irodalmi ismereteket
terjesztett, amit írt.
Szegény vidéki fiúként indult. Apja, aki valamikor negyvennyolcas honvéd volt,
vasúti tisztviselőként hányódott városról városra. Zoltán fia történetesen
Debrecenben született, és csak hallomásból tudta, hogy a család székely
származású. Iskoláit különböző helyeken járta, majd amikor korán árvaságra
jutott, neki kellett eltartania a családot, s megkeresni egyben a további
tandíjravalót. Végre érettségizetten Budapesten beiratkozott a jogi karra, és
sikerült tisztviselőként elhelyezkednie a Földhitelintézetnél. Ennek a banknak
az igazgatója Arany László volt, Arany
János fia, akit végérvényes mindenből kiábrándulása akadályozott meg
abban, hogy a századvég legnagyobb magyar költője legyen: egyszerűen abbahagyta
a szépirodalmat, miután megírta a kritikai realizmus legnagyobb magyar verses
remekét, A délibábok hősét. De bankigazgatóként is, habár egyre ritkábban írt, a
kor legjobb esszéistája volt. Ő fedezte fel a fiatal banktisztviselőben a
tehetséget, ő vezette be a különböző lapokhoz, gondoskodott megfelelő
megélhetéséről, és lehetővé tette, hogy Párizsba menjen tanulni, ne jogot, hanem
irodalomelméletet, esztétikát, filozófiát, kultúrtörténetet.
Persze, végül is író, esztéta, kritikus lett volna mindenképpen: lélekalkata
eleve így rendelte el. Arany László azonban megkönnyítette magára és hivatására
találását. Arany László pedig példaképnek is felettébb alkalmas volt: az
esszéművészet és a színvonalas irodalmi ismeretterjesztő hevület példásan
párosult benne az illúzióktól megfosztott valóság vállalásával, akár öncsonkítás
árán is. Ehhez az erkölcsi alaphoz tanulta Ambrus a nagy pozitivisták — főleg
Taine és Renan — ténytiszteletét, ésszerűségkultuszát, választékos
szóhasználatát és világos stílusát.
Flaubert regényeiből és Maupassant
novelláiból magába szívta a lélektani indokok kutatását, Zolától a részletek
leltárba vételének irodalmi becsületét,
Anatole France-tól a kultúra egészének tanúságul idézését az emberi
lényeg keresésében. És habár Zola és
France iránt mindig is fenntartásos kritikával élt, üdvös hatásuk ugyanúgy
gazdagította, mint a mindenestül vállalt mesterek. Ennek az új, világhatású
francia szellemnek lett mintegy nagykövete a maga új útjait kereső magyar
irodalomban.
Amikor írni kezdte Midás király című regényét, amely számlálhatatlan
újságfolytatásban jelent meg, minden olvasó úgy érezte, hogy ezzel valami
merőben ismeretlen, de már nagyon várt hang szólal meg magyarul. A folytatásos
részletek hatása sokkal nagyobb volt, mint maga az egész regény, amikor végre
sok év után egységesen, könyv alakban is megjelent. A hatása ugyanis akkorra már
annyira beleépült a kortársirodalomba, hogy a túl későn megjelenő egész már csak
egy volt a sok között. Ez a művészregény mégis fontos fordulat
regényirodalmunkban. Biró Jenő, az alulról jött, művészi céljaiért elszánt
harcot vívó festő mindent elér: hírt, dicsőséget és főleg gazdagságot, csak
éppen a boldogságot és az önbecsülést nem. Sikerei közt elvész a sikerek
értelme, a dicsőségben elvész az eszmény. A szerelem pedig idillel kezdődik és
tragédiába torkoll. Az irigyelt művész öngyilkos lesz. Pszichológiai regény, és
mégis, bár igen áttételesen, a század végső negyedének hazai
társadalomkritikája. Fontos és ösztönző regény a Midás király, noha az akkori és
az azóta való kritikák nem egy hibájára rámutattak. Szerkezete laza, elbeszélő
módja sok helyütt fárasztó, novellisztikus részletei szebbek, mint az egész. És
ezek a kifogások elmondhatók Ambrus Zoltán többi regényéről is, kivéve talán a
Giroflé és Girofla vidéki történetét, egy fiatalúr és két kis színésznő bácskai
szerelmi históriáját. Igaz, az első három regényen akaratlanul is súlyos
nyomokat hagyott szerelmi bánata. Fiatal felesége belehalt első szülésébe.
Ambrus magánéletét sokáig kitöltötte az árván született kislány nevelése. Csak
hosszú évek múltán talált újra boldogságot egy vidéki — bácskai! — színésznő
szerelmében, akit feleségül is vett.
Regényei tehát fontosak, de novellái jobbak. Ezek közt igazi hibátlan alkotások
maradtak ránk fiatalkorából is, idős korából is. A fiatalkoriakban sok a
kultúrtörténeti ihletés, és hangjukban nemegyszer uralkodó az irónia. A Ninive
pusztulásán erősen érződik France hatása, de ugyanez a novella alighanem
ugyanilyen hatással volt Babits-ra,
amikor a Jónás könyvét írta. A kései novellák elmélyültebbek, gyakran a
gyermekkori emlékekből táplálkoznak, mint a kétségtelenül remekmű Tóparti
gyilkosság. De mindig nagy műgonddal fogalmazott novelláiból egész kötetnyit
válogathatnánk, ezek novellairodalmunk legmagasabb színvonalán jelölik ki Ambrus
helyét. A Defoe-ról és a
Robinson-regény keletkezéséről szóló A fületlen ember, az irodalmi életnek ez a
nagy szatírája egyike a legjobb magyar novelláknak.
Háborús jegyzetek
|
És mégis: Ambrus mindenekelőtt esztéta, kritikus, irodalmi ismeretterjesztő. A
Klasszikus regénytár, amelynek egyik szerkesztője volt, hatásosan
népszerűsítette a világirodalmat, számos francia regényét ő fordította, és a
legtöbbhöz ő írta az előszót. Ezek az előszavak a pozitivista ismeretterjesztő
esszé példaképei mindmáig. Színikritikái az alapos drámaelemzés útját és
lehetőségeit tanították egész kritikusnemzedékeknek. Dramaturgiai felkészültsége
folytán lett 1917-ben a Nemzeti Színház igazgatója. Nagyon színvonalas
műsorpolitikát valósított meg... amíg engedték. Csakhogy helyén maradt a
forradalmak idején is. Olyan komolyan vette a politikán felül álló művész
erkölcsi meggyőződését, hogy a Tanácsköztársaságot ugyanúgy tudomásul vette,
mint az ő törvényes államát, akárcsak előbb Károlyi Mihály köztársaságát vagy
még előbb IV. Károly királyságát. Ezt azután az ellenforradalom nem bocsátotta
meg neki. Ezt a komolyan vett apolitikusságot kommunista rokonszenvnek
magyarázták.
Túlontúl nagy tekintélyének köszönhette, hogy „kesztyűs kézzel”, sok habozás
után csak 1922-ben fosztották meg rangjától és helyétől. A már idős író-esztéta
komoran és csöndesen visszavonult. Öregsége idejét még keserűbbé tette Bajor
Gizi iránt fellángolt reménytelen szerelme. Lánya is rég felnőtt már. Ambrus
sivár magányban maradt. Mi mást tehetett volna? Olvasott. És amit olvasott,
arról hetenként egész oldalas cikkekben számolt be a Pesti Naplóban. Élete végső
évtizedének ez a fontos ismeretterjesztő munka volt a tartalma. Ambrustól tudta
az utána felnőtt irodalom is, hogy mi újság van a francia kultúrában. Ezekhez a
legújabbakhoz már nem volt köze: ismeretlenül tanította őket.
De magára maradottan is tekintély volt. Nem ő tehetett róla, hogy a jobboldal,
az ellenforradalom megtagadta. Ő valóban apolitikus volt: az illúziótlanság
szószólója ragaszkodott ehhez az illúzióhoz, ami az ellenforradalomtól kezdve
már képtelenség volt. Még a viszonylag baloldali polgárság sem vállalhatta ezt,
de azért a Nyugat hagyományait folytatók még mindig tanultak tőle.
És aki ma olvassa tanulmányait, ma is tanul tőle. A Midás király, jelentősége ma
is nyilvánvaló. És néhány novellája valóban remekmű.
Hegedűs Géza
copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu