Ambrus Zoltán

(1861 - 1932)

Ambrus Zoltán, a kritikus tisztelte és nagyra tartotta Ady Endrét akkor, amikor Tisza István és köre tajtékzó gyűlölettel fordult az „új idők új dalainak” óriása ellen; és ugyanez az Ambrus Zoltán, a publicista tisztelte és nagyra tartotta Tisza Istvánt, amikor Ady és köre tajtékzó gyűlölettel szidalmazta az úri Magyarország minden bűnét szinte szimbolikusan megtestesítő geszti grófot. Ady Endre és Tisza István pedig mindennek tudatában tisztelte és nagyra tartotta Ambrus Zoltánt. Évtizedeken keresztül a legsajátosabb helyzetben volt az egész magyar irodalomban; mindenki a magáénak érezte, még az is, akit elegáns szatírája kipellengérezett. Igaz, közben valahogy előkelő idegennek is érezték, afféle nagyon művelt, rendkívül világos értelmű francia írónak, aki történetesen igen választékos magyar nyelven ír elemző tanulmányokat a világirodalom nagyjairól, és szinte tökéletesre csiszolt novellákat múlt- és jelenbeli szomorú emberekről, máskor meg hidegen gunyoros szatírákat a budapesti újgazdagokról.
Amikor néhány évnyi tanulás után 1885-ben — huszonnégy éves korában — hazajött Párizsból, hozván magával Taine és Renan pozitivista-racionális tanításainak szellemét, az újat akaró fiatalok azt hitték, ő lesz a szellemi vezér: Reviczky még és Ignotus már az ő szavaira figyelt, tőle akart tanulni nyugat-európai modemséget. Kiss József A Hét megalapításakor azonnal maga mellé hívta, Bródy Sándor benne látta az új irodalom iránymutatóját, sőt törvényhozóját, és idővel őt kérte fel az általa és az akkor még indulatosan forradalminak induló Gárdonyi mellett a Jövendő harmadik szerkesztőjéül. S ez a Bródy—Gárdonyi—Ambrus-féle folyóirat volt talán a legfontosabb közbülső állomás A Hét és a Nyugat között. De ugyanakkor Gyulai Pál is elismerő tisztelettel kérte fel a nagy felkészültségű fiatal írót és kritikust, hogy legyen a színvonalasan konzervatív Budapesti Szemle munkatársa. És Ambrus ezt is vállalta. Nem lehetett tehát irodalmi vezér, mert senkit sem tekintett ellenségének, amennyiben színvonalasan fejezte ki magát. Csak az alpáriságot, az ízléstelenséget, a szellemi igénytelenséget, a semmitmondó közhelyek szajkózóit találta megvetendő és közveszélyes mételynek, ami ellen lankadatlanul kell harcolni, és az igazi értéket tekintette a meg nem alkuvó művészi küzdelem céljának. Vezérség helyett tehát tekintély lett az osztályrésze. És csaknem egy fél évszázadon keresztül tanult tőle az egész irodalom, és ezért akkor is óriási a jelentősége, ha a nagyközönség sohasem sorolta kedvenc olvasmányai közé műveit. Nem volt és nem lett úgynevezett népszerű író, de a népszerűek meg a sokat vitatottak java része tanult tőle. Példa is volt, ahogyan írt, és nagymértékben fontos irodalmi ismereteket terjesztett, amit írt.
Szegény vidéki fiúként indult. Apja, aki valamikor negyvennyolcas honvéd volt, vasúti tisztviselőként hányódott városról városra. Zoltán fia történetesen Debrecenben született, és csak hallomásból tudta, hogy a család székely származású. Iskoláit különböző helyeken járta, majd amikor korán árvaságra jutott, neki kellett eltartania a családot, s megkeresni egyben a további tandíjravalót. Végre érettségizetten Budapesten beiratkozott a jogi karra, és sikerült tisztviselőként elhelyezkednie a Földhitelintézetnél. Ennek a banknak az igazgatója Arany László volt, Arany János fia, akit végérvényes mindenből kiábrándulása akadályozott meg abban, hogy a századvég legnagyobb magyar költője legyen: egyszerűen abbahagyta a szépirodalmat, miután megírta a kritikai realizmus legnagyobb magyar verses remekét, A délibábok hősét. De bankigazgatóként is, habár egyre ritkábban írt, a kor legjobb esszéistája volt. Ő fedezte fel a fiatal banktisztviselőben a tehetséget, ő vezette be a különböző lapokhoz, gondoskodott megfelelő megélhetéséről, és lehetővé tette, hogy Párizsba menjen tanulni, ne jogot, hanem irodalomelméletet, esztétikát, filozófiát, kultúrtörténetet.
Persze, végül is író, esztéta, kritikus lett volna mindenképpen: lélekalkata eleve így rendelte el. Arany László azonban megkönnyítette magára és hivatására találását. Arany László pedig példaképnek is felettébb alkalmas volt: az esszéművészet és a színvonalas irodalmi ismeretterjesztő hevület példásan párosult benne az illúzióktól megfosztott valóság vállalásával, akár öncsonkítás árán is. Ehhez az erkölcsi alaphoz tanulta Ambrus a nagy pozitivisták — főleg Taine és Renan — ténytiszteletét, ésszerűségkultuszát, választékos szóhasználatát és világos stílusát. Flaubert regényeiből és Maupassant novelláiból magába szívta a lélektani indokok kutatását, Zolától a részletek leltárba vételének irodalmi becsületét, Anatole France-tól a kultúra egészének tanúságul idézését az emberi lényeg keresésében. És habár Zola és France iránt mindig is fenntartásos kritikával élt, üdvös hatásuk ugyanúgy gazdagította, mint a mindenestül vállalt mesterek. Ennek az új, világhatású francia szellemnek lett mintegy nagykövete a maga új útjait kereső magyar irodalomban.
Amikor írni kezdte Midás király című regényét, amely számlálhatatlan újságfolytatásban jelent meg, minden olvasó úgy érezte, hogy ezzel valami merőben ismeretlen, de már nagyon várt hang szólal meg magyarul. A folytatásos részletek hatása sokkal nagyobb volt, mint maga az egész regény, amikor végre sok év után egységesen, könyv alakban is megjelent. A hatása ugyanis akkorra már annyira beleépült a kortársirodalomba, hogy a túl későn megjelenő egész már csak egy volt a sok között. Ez a művészregény mégis fontos fordulat regényirodalmunkban. Biró Jenő, az alulról jött, művészi céljaiért elszánt harcot vívó festő mindent elér: hírt, dicsőséget és főleg gazdagságot, csak éppen a boldogságot és az önbecsülést nem. Sikerei közt elvész a sikerek értelme, a dicsőségben elvész az eszmény. A szerelem pedig idillel kezdődik és tragédiába torkoll. Az irigyelt művész öngyilkos lesz. Pszichológiai regény, és mégis, bár igen áttételesen, a század végső negyedének hazai társadalomkritikája. Fontos és ösztönző regény a Midás király, noha az akkori és az azóta való kritikák nem egy hibájára rámutattak. Szerkezete laza, elbeszélő módja sok helyütt fárasztó, novellisztikus részletei szebbek, mint az egész. És ezek a kifogások elmondhatók Ambrus Zoltán többi regényéről is, kivéve talán a Giroflé és Girofla vidéki történetét, egy fiatalúr és két kis színésznő bácskai szerelmi históriáját. Igaz, az első három regényen akaratlanul is súlyos nyomokat hagyott szerelmi bánata. Fiatal felesége belehalt első szülésébe. Ambrus magánéletét sokáig kitöltötte az árván született kislány nevelése. Csak hosszú évek múltán talált újra boldogságot egy vidéki — bácskai! — színésznő szerelmében, akit feleségül is vett.
Regényei tehát fontosak, de novellái jobbak. Ezek közt igazi hibátlan alkotások maradtak ránk fiatalkorából is, idős korából is. A fiatalkoriakban sok a kultúrtörténeti ihletés, és hangjukban nemegyszer uralkodó az irónia. A Ninive pusztulásán erősen érződik France hatása, de ugyanez a novella alighanem ugyanilyen hatással volt Babits-ra, amikor a Jónás könyvét írta. A kései novellák elmélyültebbek, gyakran a gyermekkori emlékekből táplálkoznak, mint a kétségtelenül remekmű Tóparti gyilkosság. De mindig nagy műgonddal fogalmazott novelláiból egész kötetnyit válogathatnánk, ezek novellairodalmunk legmagasabb színvonalán jelölik ki Ambrus helyét. A Defoe-ról és a Robinson-regény keletkezéséről szóló A fületlen ember, az irodalmi életnek ez a nagy szatírája egyike a legjobb magyar novelláknak.

Háborús jegyzetek
A tej

- Humoros ez az uzsonna-rendelet, annyira céltévesztett - mondja egy kávés - és egyszersmind elszomorító, mert mindenkinek csak kár, senkinek sem haszon. Hogy minden gyermeknek, aggnak és betegnek jusson tej, ezt mi kávésok is hőn kívánjuk, de hát így majd több tej jut nekik? Lesz olyan gyermek, agg vagy beteg, akit ez a rendelet hozzásegíthet csak egyetlenegy pohár tejhez is? Dehogy! Először is, ha mi délután nem adhatunk tejeskávét a vendégeinknek, ezzel még nem szabadul fel négyezer liter tej, csak ennyivel kevesebbet fognak behozni a fővárosba. Mert a környéken lakó tejtermelőt, aki most már otthon is ugyanúgy vagy még jobban tudná értékesíteni a tejét, csak velünk kötött szerződése bírta rá, hogy behozza a tejet Budapestre, és ha mi fölmentjük őt szerződéses kötelezettségének teljesítése alól, nem lesz olyan bolond, hogy azt a négyezer liter tejet, amelyet mi ezentúl nem használhatunk, továbbra is beszállítsa a városba, mikor otthon ugyanolyan áron adhatja el, költség és fáradtság nélkül. De tegyük fel, hogy mégis behozza Budapestre. Hát most már ez a négyezer liter tej a gyermekek, aggok és betegek poharába fog befolyni?... ahol különben, ebben a temérdek pohárban, annyi volna, mint pár csepp, vagyis semmi? Szó sincs róla. A termelő ezt a tejmennyiséget a vendéglőknek, szállóknak, kluboknak és mindenekelőtt a kávéméréseknek fogja eladni, amelyeknek ezentúl annyival több tej kell, amennyit mi délután nem szolgáltathatunk ki. A humoros rendelet ugyanis se ezekkel, se a tejivócsarnokokkal nem érezteti a szigorúságát, csak éppen velünk meg a cukrászdákkal. Mi lesz tehát a rendelet következése? Hogy azok a vendégeink, akik háromnegyed háromkor még nem akarnak uzsonnázni, ezentúl a kávémérésekben, a tejivócsarnokokban, a klubokban vagy a café-restaurant-okban fogják meginni a tejeskávéjukat. És ha az csak humoros, hogy a gyermekek, az aggok meg a betegek ezentúl sem kaphatnak többet, mint eddig, egy félpohár tejjel se, - mert ez, úgy látszik, semmi módon nem lehetséges, - az már elszomorító, hogy ellenben mi, kávésok, tönkre fogunk menni. A vendégnek sem kellemes, hogy ez a rendelet egy kicsit megsétáltatja, de a vendégnek csak annyit jelent a dolog, hogy ezentúl más helyiségben fogja meginni azt a tejet, ami a gyermekeknek, betegeknek és aggoknak kellene. Már most, ha ezeken úgysem lehet segíteni, mi értelme annak, hogy mi mégis károsodjunk? Tessék elvonni a tejet azoktól a magánosoktól, akik nem gyermekek, nem aggok és nem betegek! Akik a tejet megvásárolják anélkül, hogy ezt a visszaélést valami egyébbel is tudnák igazolni, mint hogy ők táplálkozni akarnak! Akiknél a tejfogyasztás csak luxus, dőzsölés, akik a tejjel tivornyáznak! Nekünk a tej nem luxus, hanem exisztenciális kérdés, mi a tejet nem isszuk meg, nem fogyasztjuk, hanem tovább adjuk. A magánosok nem tarthatnak igényt a tejre, ha nem öregek, betegek vagy gyermekek, de mi, akik nem használjuk el a tejet, mint a magánosok, csak felhasználjuk, mi igényt tarthatunk rá, mert nem akarjuk élvezni, csak megélni akarunk belőle. Hogy mi se a gyermekeknek, öregeknek és betegeknek adjuk oda a tejet, ez igaz, de nem a mi dolgunk, hogy a vendégeinket bírálgassuk, ha ők dőzsölésre használják fel a tejet, ezt végezzék el a lelkiismeretükkel, mi üzletemberek vagyunk, akik meg akarunk élni és semmi közünk hozzá, ha vendégeinknek van szívük, felhabzsolni a tejet a gyermekek, öregek és betegek elől. És ha a Közélelmezési Hivatalban nincs annyi méltányossági érzet, hogy belássa, mennyivel több joggal tart igényt a tejre az, aki üzletet akar csinálni vele, mint az a másik, aki csak táplálkozásra akarja felhasználni, akkor kérünk egyenlő bánásmódot! Ha mi kávésok délután nem adhatunk tejet vagy tejeskávét a vendégeinknek, akkor ne tessék megengedi ezt a vendéglőknek, szállóknak, kluboknak, kávéméréseknek és tejivócsarnokoknak sem! Mert bár távol van tőlünk minden ellenséges érzület, szó nélkül nézni, hogy éppen az gazdagítsa meg a konkurenseinket, ami bennünket tönkre juttat, ez már egy kicsit sok volna, hogy éhenhaljunk, de még hozzá meg is pukkadjunk a dühtől, ennyit már nem lehet megkövetelni tőlünk. Viszont, ha már ennek a rendeletnek okvetetlenül tönkre kell tennie bennünket, akkor menjünk tönkre minél szebb társaságban, szíveskedjenek velünk tartani a vendéglősök, szállótulajdonosok, klub-bérlők meg a többi urak is, és mindenekelőtt a kávémérés- meg a tejivócsarnok-tulajdonos urak kezdjék meg a sort, végre is ők, akiknek soha sem kellett fényes lojalitásra, sok újságra stb. költekezniük, azzal, hogy főképpen a tejpusztításból éltek, még nem szeretek érdemet rá, hogy kibújhassanak az alól, ami bennünket lesújt. Mert, bár senkinek sem kívánunk rosszat, enyhülést adna bánatunkban az a tapasztalat, hogy nem csak mi magunk vagyunk a kárvallottak; már a költő megmondta, hogy valamelyest vigasztalni szokta a bajbajutottakat, ha társaik vannak a szerencsétlenségben...

- Humoros az ön panaszkodása - feleli a fogyasztó a kávésnak. - Először is, mondja ön, naponta mindössze négyezer liter tejet uzsonnáztak el a budapesti kávéházakban, hát érdemes erről a semmiségről csak beszélni is, amíg naponta háromszázezer liter tejre volna szükség? Másodszor, folytatja, ez a négyezer liternyi csekélység se juthat el a gyermekekhez, aggokhoz és betegekhez, mert a termelő azt a tejmennyiséget, amelyet a kávésok szerződéssel kötöttek le és most felszabadítanak, nem fogja többé Budapestre szállítani, hanem otthon adja el. Harmadszor, végzi, ha ez a négyezer liter tej Budapestre kerül is, magánosok zsákmánya lesz, vagy - ami még rosszabb - a vendéglősöké, szállótulajdonosoké, klub-bérlőké, sőt, meglehet, legnagyobb részben a kávémérés- és tejivócsarnok-tulajdonosokat fogja hizlalni, hogy ezek még könnyebben csinálhassanak konkurenciát a kávésoknak... pedig, ha igazság volna a földön és ha meglelné illő jutalmát az az önzetlenség, mely sok újságot tart és méregdrága lojalitásokban fontoskodik a közönség minden kényelméről, akkor a gyermekeken, öregeken és betegeken kívül csak a kávésok juthatnának tejhez. Így panaszkodik ön nekem, abban a föltevésben, hogy én együtt érzek önnel, mert hiszen a rendelet engem is megfosztott vagy a délutáni kávémtól vagy a kényelmemtől. Nos, én nagyon meg tudom érteni azon való csodálkozását, hogy a café-restaurant tulajdonosának miért szabad az, ami a kávésnak nem szabad, de az ön humoros érvelése mégis azt a humoros alperest juttatja eszembe, aki kijelentette, hogy: "Először is, felperes nekem soha semmiféle korsót nem kölcsönzött. Másodszor, a korsó már akkor is törött volt, amikor kölcsön kaptam. Harmadszor, én felperesnek a korsót, amely azóta csakugyan eltörhetett, teljesen épen adtam vissza." Nem, tisztelt előttem szóló úr, önt ez a rendelet nem fogja tönkretenni. Lesznek vendégei, akik ezentúl is önnél fogják meginni a délutáni tejeskávéjukat s megrendelik ezt már háromnegyed háromkor, lesz, még több, olyan vendége, aki ezentúl mást fog uzsonnázni, a legtöbb vendége pedig, miután a kávémérésben, a tejivócsarnokban vagy a café-restaurantban meguzsonnázott, ezentúl is sietni fog az ön fényes lojalitásába, újságot olvasni, biliárdozni vagy a járókelőket nézegetni. De mit szóljak ehhez a rendelethez én, a fogyasztó, akit még az ág is húz?! Számítsa csak ki, mennyivel több költséget jelent nekem ez a kis változás! Arról nem is beszélek, hogy ezentúl is el fogok járni a kávéházba, de ezentúl el fogok járni még egy másik uzsonnázó helyiségbe is, hogy ezentúl kétfelé fogok költekezni és kétfelé fogok borravalót adni, erről ne is legyen szó. De, lássa, annak örömére, hogy ezentúl minden uzsonna-kedvelő rájuk fog szorulni, valamennyi kávémérés, tejivó-csarnok és café-restaurant fölemelte a tejeskávé árát, de a tejes csokoládé és tejes tea árát is. Ön viszont, bánatában, fölemelte a tejeskávét pótló uzsonna árát, a vizes csokoládé és kakaó, a szendvics és a hígtojás, de a citromos tea is és minden, ami ehető, tegnapról mára drágább lett önnél. Ellenben, minthogy ön ezentúl több kávépótló ennivalót kénytelen hozatni, mint eddig, a fűszeres is fölemelte, nem tudom hányadszor, mindennek az árát, amit ön tőle hozatni szokott, de fölemelte a sajt árát is, mert számítani lehet rá, hogy ezentúl egyre többen lesznek azok, akik lemondanak az uzsonnáról és e helyett sajtot fognak vacsorázni. Ennyi is elég annak felületes jellemzésére, hányszor kell nekem megfizetnem azt, hogy sokan valamivel több tejet szeretnének juttatni a gyermekeknek, öregeknek és betegeknek, mit ön szerint nem lehet elérni. Megvallom, nekem már csak egy óhajtásom volna, az, hogy bár soha semmiféle intézkedés ne történnék, semmilyen célból, mert már régóta nem tudok olyan intézkedésről, amelyet az agyafúrtság ki nem tudott volna aknázni a maga mindig egyforma céljára, amely meg ne könnyítette volna valami új, ágasbogas drágítás bevezetését és megokolását. Hát csakugyan soha sem érkezhet el az a Messiás, aki a kufároknak "ne tovább!"-ot kiáltson?! Vajon igazán lehetetlenért imádkozik az, aki azért epedez, hogy bár jönne már valaki vagy valami, aki vagy ami véget tudna vetni az egymásba fogózkodó drágítók megveszekedettséget színlelő boszorkánytáncának?! Csakugyan nem születhetik olyan hős, hogy ez ki merne kezdeni a pénz világának azokkal a megtámadhatatlanságig félelmetes sárkányaival, amelyek már régóta legyőzhetetlenek s amelyeknek nemcsak a zsírunk, hanem a vérünk is kell ahhoz, hogy minden mesés lényt eltörpítő szörnyekké hízhassanak fel?! Az állam tetszése szerint rendelkezik az életünkkel is, csak éppen a haszonszerzés szent joga volna az az egyetlen dolog, amihez még az államnak sem szabad hozzányúlnia?!

- Humoros alak ez a fogyasztó! - elmélkedik a közgazdaság tudósa. - Nem tudja megérteni, hogy a drágaságba éppen úgy bele kell nyugodni, amint nem lehet handabandázni azért, hogy esik az eső. Nem tudja megérteni, hogy aki a drágaság ellen akar küzdeni, az éppen olyan oktalan, mintha a tengert meg akarná verni. Meg kell végre magyarázni ennek a szegény embernek, hogy a drágasággal meg kell barátkoznia, mert ez a háború után is ott fog ülni a nyakán. Ha a hadsereg szükséglete a békekötés után kevesebb lesz is, az árcsökkenésre való hajlandóságot meglehetősen ellensúlyozni fogja a rekonstruálásra szükséges sok kiadás, az állami terhek érvényesülése, a nyersanyag beszerzésének nehézsége, a háborúból visszaérkezők emelkedettebb igényű életmódja és amivel talán kezdeni kellett volna, az új vagyonok tulajdonosainak a háború után már korlátlanul megnyilvánuló fényűzés-szükséglete. Nemcsak nálunk, hanem egész Európában. És mert így lesz, le kell mondani a drágaság ellen való céltalan és reménytelen hadakozásról, ehelyett tennünk kell róla, hogy elviselhessük az új állapotot. Mindenki, aki részes a termelésben, nem csak a gazda, az iparos, a kereskedő, hanem a munkás is legyen rajta, hogy jövedelmének fokozásával az emelkedett termelési költségeket átháríthassa a fogyasztóra. A háború alatt megnövekedett munkabérekből a munkásosztály nem fog engedni. Ha nem is egyszerre, de fokozatosan, egy kis koplalás után, a szabad foglalkozási ágakban működők is meg fogják javítani jövedelmi forrásaikat. A fixfizetéses tisztviselők a maguk erejéből nem sokat lendíthetnek ugyan a sorsukon, de bízzanak munkaadóikban. A nyugdíjasok is rászolgáltak arra, hogy ne kelljen éhenhalniuk.

Azokon persze, akik csakis fogyasztók s a kis rentéikből éldegélnek, senki se segíthet. De ezeken is lehet valamit könnyíteni, az adójuk leszállításával. Így aztán játszva viselhetjük el a drágaságot. Kivált néhányan közülünk...

- Nincs szebb és derűsebb dolog a világon a filozófiánál - mélázik magában az, aki a közgazdaságnak nem tudósa, csak szent félelemmel eltelt csodálója. - Mert ha az ember mindent végig gondol és minden összefüggést megért, föltétlenül el kell jutnia ahhoz a mindennel megbékítő tudathoz, hogy tulajdonképpen minden úgy van jól, ahogy van, és ha némelyek éhenhalnak, míg mások egy pár év alatt végleg meggazdagodnak, ez is a lehető legjobban van, mert amazok nyilván élhetetlenek voltak, emezek pedig életrevalóak. De ha minden olyan jól van, hogy jobban már nem is lehetne, ha a tények és a meglévő állapotok fölötte állnak minden bírálatnak vagy legalább is ennek a kompetenciáján kívül vannak, ebből nem csak az következik, hogy humoros dolog akármiért is küzdeni, legyen szó akár szélmalomról, akár óriásról, hanem az is, hogy nem csak küzdeni céltalan a tények ereje ellen, de tanakodni sem érdemes semmiről, tehát a legelmésebb bölcselkedés se lehet egyéb, csak céltalan, kellemes időtöltés.

És mégis: Ambrus mindenekelőtt esztéta, kritikus, irodalmi ismeretterjesztő. A Klasszikus regénytár, amelynek egyik szerkesztője volt, hatásosan népszerűsítette a világirodalmat, számos francia regényét ő fordította, és a legtöbbhöz ő írta az előszót. Ezek az előszavak a pozitivista ismeretterjesztő esszé példaképei mindmáig. Színikritikái az alapos drámaelemzés útját és lehetőségeit tanították egész kritikusnemzedékeknek. Dramaturgiai felkészültsége folytán lett 1917-ben a Nemzeti Színház igazgatója. Nagyon színvonalas műsorpolitikát valósított meg... amíg engedték. Csakhogy helyén maradt a forradalmak idején is. Olyan komolyan vette a politikán felül álló művész erkölcsi meggyőződését, hogy a Tanácsköztársaságot ugyanúgy tudomásul vette, mint az ő törvényes államát, akárcsak előbb Károlyi Mihály köztársaságát vagy még előbb IV. Károly királyságát. Ezt azután az ellenforradalom nem bocsátotta meg neki. Ezt a komolyan vett apolitikusságot kommunista rokonszenvnek magyarázták.
Túlontúl nagy tekintélyének köszönhette, hogy „kesztyűs kézzel”, sok habozás után csak 1922-ben fosztották meg rangjától és helyétől. A már idős író-esztéta komoran és csöndesen visszavonult. Öregsége idejét még keserűbbé tette Bajor Gizi iránt fellángolt reménytelen szerelme. Lánya is rég felnőtt már. Ambrus sivár magányban maradt. Mi mást tehetett volna? Olvasott. És amit olvasott, arról hetenként egész oldalas cikkekben számolt be a Pesti Naplóban. Élete végső évtizedének ez a fontos ismeretterjesztő munka volt a tartalma. Ambrustól tudta az utána felnőtt irodalom is, hogy mi újság van a francia kultúrában. Ezekhez a legújabbakhoz már nem volt köze: ismeretlenül tanította őket.
De magára maradottan is tekintély volt. Nem ő tehetett róla, hogy a jobboldal, az ellenforradalom megtagadta. Ő valóban apolitikus volt: az illúziótlanság szószólója ragaszkodott ehhez az illúzióhoz, ami az ellenforradalomtól kezdve már képtelenség volt. Még a viszonylag baloldali polgárság sem vállalhatta ezt, de azért a Nyugat hagyományait folytatók még mindig tanultak tőle.
És aki ma olvassa tanulmányait, ma is tanul tőle. A Midás király, jelentősége ma is nyilvánvaló. És néhány novellája valóban remekmű.

Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu