André Gide |
|
Prousténál is nagyobb hatása volt a két háború közti
irodalomra és a regény további sorsára André Gide-nek. A protestáns nagypolgári
családban töltött nyugtalan iíjúság után már első művei, főleg a lírai prózában
írt és tartós visszhangot kiváltó Földi táplálékok (Nourrilures terrestres), egy
új szellemi magatartást fogalmaznak meg.
A polgári társadalom egyensúlyának megingása idején Gide-et főleg az tette a
saját nemzedéke egy részének hangadójává és a következő nemzedék egy részének
mesterévé, hogy fiatal kora óta elvvé avatta az állhatatlanságot, a szellem
folytonos készenlétét az új meg új hatások, élmények, változások befogadására.
Egyik elbeszélésének, az Isabelle-nek hősével mondatja: „Az erény útját már
ismerem; de a másik út, a másik. . . " Ez a „vágy az ismeretlen, illetve a még
nem ismert, de megismerhető lehetőségek elérésére alkotja alapját a gide-i
magatartásnak. „Nem vonzódik semmihez — írja jellemzésül a Pénzhamisítók
regényíró-hőséről —, ám semmi nem oly vonzó, mint e csapongása. . . ", amely
azonban mindig és elsősorban az eszmék síkján mozog. „Az eszmék jobban
érdekelnek, mint az emberek; jobban érdekelnek, mint bármi más" — mondatja
ugyanezzel a regényíró-hőssel, akinek sorsában saját magatartását stilizálja. A
szabadság, amelyre vágyódik, az anarchia szabadsága, s a kötetlenséget, amely
vonzza, a polgári család kötelékeinek meglazításától reméli.
Regényekben, elbeszélésekben, színdarabokban, tanulmányokban és igen jelentős
naplójegyzetekben hirdette Gide e nyugtalansági eszményt, e kielégületlenséget
és lelki készenlétet, amelynek mintegy ellenpontjául a kifejezés! eszközök
klasszicitását javasolta. A magatartás fegyelmezetlenségét a stílus
fegyelmezettségével ellensúlyozta. Az 1909-ben alapított és főleg a húszas
években fontos szerepet betöltő Nouvelle Revue Francaise. (Új Francia Szemle),
amelynek ő volt a szellemi irányítója, évtizedeken át a legmagasabb szinten
terjesztette a gide-i
eklektizmus eszményeit.
Korán elözvegyült anyja szigorú vallásos szellemben neveli. Az irodalomban Mallarmé és más szimbolisták vigyázzák első lépteit. E két körülmény hatása érezhető Les Cahiers d'André Walter (1891) [A. W. írásai] c. visszhangtalanul maradt könyvén. Az élet örömeit, az érzéki mámort 1893-1894-es észak-afrikai utazása során ismeri meg. E nagy felszabadulás élményének ad hangot első kirobbanó sikerű kötete, a Les Nourritures terrestres (1897) [A földi táplálékok] prózaverseiben. L'Immoraliste (1902) [Meztelen, 1925; 1970] c. regénye már valamennyi hagyományos családi, vallási és erkölcsi kötöttség elvetését, a „jón és rosszon túl" nietzschei erkölcsfölöttiségét hirdeti, de ugyanakkor az öncélú szabadság félelmetes ürességére is fényt vet. Mivel - szintén Nietzsche igézetében - a kultúrát az élet elsorvasztójának tekinti, Gide azon van, hogy minden újabb művével meghazudtolja az előzőt, így következő regényében -La Porté étroite (1909) [A mennyország kapuja, 1944; 1970] - az aszketikus önfeláldozás mellett tesz hitet, igaz, hogy - a végkifejlet tanúsága szerint - igencsak tamáskodva. 1909-ben kezdődik páratlanul gyümölcsöző irodalomszervezői tevékenysége, ekkor alapítja meg Copeau, Schlumberger és Ghéon társaságában a Nouvelle Revue Francaise c. folyóiratot. Lapszerkesztőként olyan írókat népszerűsít, illetve fedez föl, mint Claudel, Martin du Gard, Proust, Valéry, Giraudoux, Malraux, Mauriac, Supervielle, Camus, Sartre. Itt jelennek meg saját újabb keletű művei is, elsőként a Les Caves du Vatican (1914) [A Vatikán pincéi, 1934; A Vatikán titka, 1958]. Ezúttal a regényírás konvencióival, az ember kiismerhetőségének és az emberi tettek kiszámíthatóságának elvével számol le. Lafcadio, az „érdek nélkül való" kalandor megmagyarázhatatlan sugallatnak engedelmeskedve lök ki valakit a vonatból, és ment meg másnap egy gyermeket; az ok- és célszerű magatartás helyébe az indoktalan cselekvés - az action gratuite - lép, amelyet Gide már Dosztojevszkij-nél föllelni vél. A regényírás válik témává egyetlen olyan munkájában, amelyet ő maga is regénynek minősít (a többiek szerinte vagy a sotie [bolondjáték], vagy a récit [elbeszélés] műfajába tartoznak). A Les Faux-Monnayeurs (1925) [A pénzhamisítók, 1966; 1981] író-alakja anyaggyűjtés közben arra a meggyőződésre jut, hogy a pénzhamisítókról - egyáltalán a valóságról - szóló regény megírhatatlan, és ezt rendkívül szellemes eszmefuttatások révén hiteti el az olvasóval is. Önéletrajza, a Si le grain ne meurt (1924) [Hacsak a mag el nem hal] a világirodalom nagy vallomásainak egyike. Módszeresen irtva magából a hazugságot, amellyel hite szerint öt is megfertőzte a polgári képmutatás, Gide eljut oda, hogy semmit ne bánjon és ne szégyelljen többé, örökös készenlétből fakadó kettősségét, tilalmas szerelmeit sem. Ugyanilyen őszinteségre törekszik irodalomtörténeti kútfő értékű naplójában -Journal (1939; 1950) -, amelyet sokan fő művének tartanak. Előzőleg megjelent három útinaplója is: Voyage au Congo (1927) [Kongói utazás, 1968], Le Retour du Tokád (1928) [Visszatérés a Csád-tótól], Retour de l'URSS (1936) [Visszatérés a Szovjetunióból]. A két előbbiben a gyarmatosítást bélyegzi meg, az utóbbival viszont a kommunisták között szerez sok ellenséget magának. A német megszállás idején támogatja az ellenállási mozgalmat. A műveiben mindig saját szellemi és erkölcsi felszabadításáért küzdő Gide hallatlan felszabadító és megtermékenyítő hatással volt a francia- és a világirodalomra. Óriási műveltségénél, soha nem lankadó érdeklődésénél fogva vezető szerepet játszott a század első felének majd mindenik irodalmi kezdeményezésében, az új európai értékek elismertetésében. Szimbolistaként indult, és ő fordította le a franciáknak Kafkát. |
André Gide sokféle és minden téren erjesztő hatású tevékenysége közül különösen kiemelkedik a regény műfaji megújítására tett nevezetes kísérlete. A Pénzhamisítók (Les Faux-Monnayeurs, 1925 a prousti műnél is messzebb távolodott a regény hagyományos formáitól. Itt már egyre kevésbé van szó arról, hogy az író egy középponti mag köré csoportosítson valamely összefüggő történetet, s hogy eközben a külső valóság látszatait utánozza. Miként Proust, is a folytonosan mozgó, változó belső valóságot kívánja kilejezni, a tér, az idő, az azonosság megszokott kategóriáitól függetlenül. Az életből vett jeleneteket már nem a maguk sajátos értéke vagy érdekessége okán mondja el, és nem is azért, hogy kort vagy embereket jellemezzen velük, hanem mert a jelképi tartalmuk kibontása új, eddig rejtett térfogatot érzékeltethet. A Pénzhamisítók egyik főszereplőjével, aki maga is író, ezt mondatja Gide: „Regényemnek nincs tárgya. Igen, tudom jól, ostobán hangzik, amiről most beszélek. De mondjuk inkább, hogy nem lesz egyetlen tárgya. Az élet egy szelete — kívánta a naturalista iskola. Ámde épp az volt ennek az iskolának a hibája, hogy a maga életszeletét mindig ugyanabban az irányban akarta metszeni; az idő irányában, hosszúságban. Miért nem szélességben? Vagy mélységben? Én legjobban szeretném egyáltalán nem elmetszeni. Értsen meg jól: én mindent szeretnék belevinni ebbe a regénybe." — A „minden" kifejezésének, a többféle térfogat egyidejű jelenlétének e követelményére figyelmeztet Gide a Pénzhamisítók szerkezeti megoldásával is.
Vallomások
Azért írok, hogy egyszer egy fiú, olyan, amilyen én voltam
tizenhatéves koromban, de szabadabb, merészebb, tökéletesebb, itt
találjon feleletet minden remegő kérdésére. De mit fog majd kérdezni? * Eretnek minden eretnek között, engem mindig a végletes vélemények, az
eszmék végső útvesztői, a különbözőségek vonzottak. Mindenkiben csak az
érdekelt, ami megkülönböztette másoktól. - Még a rokonszenvet is
száműztem magamtól a végén, mert csak egy közönséges érzés elösmerését
láttam benne. - Nem rokonszenv, - szeretet kell. Inkább a patétikus lét,
mint a csend. Nem kívánok más nyugalmat, mint a halálos szenderét.
Félek, hogy minden vágy és hajlam, amit nem elégítek ki életemben, túlél
s utólag meggyötör. * Hiszem, hogy semmi, ami titkos, nem méltatlan az ösmertetésre; de a bensőséges dolgok nem tűrik a napvilágot. Hiszem azt is, hogy a lélek rejtekei titkolandóbbak akár a szív, akár a test titkainál. Ha például «megtérnék», nem tűrném, hogy e megtérést közzétegyék. Lehet, hogy a magatartásomban valami látszana belőle; de tudni csak pár barátom s egy pap tudná. És ha mégis kitudódnék, akaratom ellen történne csak, mert sérti és sebzi a szemérmemet. Nem tartom ezt se csodálkozásra, se pedig bámészkodásra való alkalomnak. Kettőnk ügye: Istené s az enyém. Legalább is én így érzem; s eszem ágában sincs ezzel rosszalni a nagy hűhós megtéréseket. Talán hogyha megtért volnék, én is másképpen beszélnék. Mint megtért, én is próbálnék téríteni, példámmal és írásaimmal, akárcsak hírneves megtértjeink. Azonban nem vagyok megtért. Nem vagyok se protestáns, se katolikus, - keresztény vagyok, semmi más... * Gyakran ismétlik előttünk, hogy nincs semmi új az emberben. Talán; de mindazt, ami az emberben van, bizonnyal nem fedezték még fel. Igen, remegve gondolok arra, hogy még sok felfedezést várhatunk s hogy a régi lélektan keretei, amelyek szerint ítélkezünk, gondolkozunk, sőt cselekszünk vagy cselekedtünk mostanáig, nemsokára avultabbnak s mesterkéltebbnek tetszenek majd, mint a régi kémia keretei a rádium felfedezése óta. Ha a mai kémikusok az egyszerű testeknek további szétbontásáról szólnak, hogyne kísértne minket, «lélekbúvárokat», az egyszerű érzelmek szétbontása? Ami lehetővé teszi az egyszerű érzelmekben való hitet, nem más, mint az érzelmeknek nagyon is egyszerű szemlélete. * Vannak szavak, mint az * Az én generációm inkább otthonülő volt; a külföldet nem ismerte s nemhogy röstelkedett volna, sőt inkább büszkélkedett e tudatlanságával. Mivel nagyon is könnyen hitte, hogy csak azt nem ismerte, amit nem is volt érdemes megismerni, még e tudatlanságban is felsőbbsége egy zálogát látta. Úgy látszik, hogy az utánamjövők nemzedéke kíváncsibb; nem ösmeri félre a kaland örömét és hasznosságát; s nem érzi, mint apái, hogy mindent megúnt, bár semmibe se kóstolt. Érti annak rendje és módja szerint Lóth feleségének történetét s tudja, ha folyton hátranéz s ha örökké csak a «Rögöt meg a Holtakat» nézné, maga is sóbálvánnyá változhatna. A hagyományban és a múltban nem keres mást, mint lendületet... Alapjában nem nagyon tudom, hogy csakugyan ilyen-e az új nemzedék; de ilyennek kívánom, - mert, azt hiszem, súlyosan téved, aki a maga országát annál jobban véli ösmerhetni, minél kevésbé ösmeri a másokéit. Magamról csak azt mondhatom, hogy idegen környezetben értettem és szerettem legjobban Franciaországot. Ítélni csak a távolságból tudunk; s ezért van, hogy, ha ismerni akarjuk magunkat, előbb le kell mondani önmagunkról. |
A regény egyik cselekményszála fiatalkorúak pénzhamisításába nyúlik; ugyanakkor
az egyik szereplő, a már emlílett író is hasonló tárgyú regényen dolgozik,
amelynek meséje összefonódik a tulajdonképpeni regény cselekményével. Ily módon
az olvasó egyidejűleg követheti magát a művet és a mű keletkezését. Gide a
Pénzhamisítók naptójában megírta, hogy regénye két gyújtópont körül forog. Az
egyiket események, tények, külső körülmények alkotják — (Bernard Profitendieu
lázadása környezetének hazug légköre ellen, kapcsolata és levelezése barátjával,
Olivier-val s ennek nagybátyjával, Edouard-ral, az íróval; Olivier öccsének
kalandja a pénzhamisítással. . .) — a másikat pedig az az erőfeszítés jellemzi,
hogy az író e szerteágazó anyagból hogyan alkothat regényt. Az így keletkezett
mű szerkezeti váza rendkívül bonyolult, a folyamatos elbeszélést minduntalán
megszakítják a szereplő személyek külön pályájú történetei, a jelenben játszódó
eseményeket háttérbe szorítják, de meg is világítják, értelmezik a múlt
események, s a közvetlen előadásmód a közvetettel váltakozik. . . A szereplők,
beszélgetéseik során és levelezésükben folytonosan hozzászólnak a
fejleményekhez, s véleményükkel módosítják a róluk alkotható képet, így az író
állandóan változtatja a nézőpontokat, s az olvasót is arra kényszeríti, hogy
újra meg újra, másmás távlatból, különböző oldalakról vegye szemügyre a már
ismert eseményeket és szereplőket. E szereplők jellemrajzát is ilyen közvetett
módon, más személyek jelleméhez viszonyítottan rajzolja, ennek folytán hőseit a
bizonytalanság és a határozatlanság légköre veszi körül: ilyenek is lehetnek meg
olyanok is, amint az egész regény is lehet — Edouard kívánsága szerint — igaz
is, meg az igazságtól távoleső is.
Gide szándéka a Pénzhamisítókkal az volt, hogy a regényt megszabadítsa minden
idegen, műfajilag nem odatartozó elemtől, s hogy a „tiszta költészethez"
hasonlóan a „tiszta regény" megteremtésére tegyen kísérletet. Ámde bármily
ragyogó volt is az író formai virtuozitása meg az egyéb téren, főleg
írásművészetével kiváltott hatása, a tiszta regény kísérlete túlságosan szűk
esztétikai alapokra épült. S épp a Gide után fellépő és a húszas-harmincas
években induló írónemzedék tagjai fordulnak szembe leginkább az ilyen öncélú
esztétizálásból fakadó szándékkal. Montherlant, Malraux, Saint-Exupéry,
Sartre, Camus
más-más módon, de egyértelműen épp azzal hoznak újat a regény fejlődésébe, hogy
minden addiginál fokozottabban domborítják ki a cselekvést, a közvetlen hatást,
az esszé-elemek túlsúlyát.
copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu