Az induló költő még Reviczky kortársa, a búcsúzó költő 1956 tanúja. Életműve hét évtizedet fog át, és általában mindig népszerű volt, személye szerint még az ellenfelei is szerették. Mosolygó bölcs volt két emberöltőn keresztül: a könnyedség és komolyság, az enyhe irónia és az enyhe szorongás, a kritika és a megbocsátás szellemes egybeötvözője. Sohase legelső, sohase vezér, egészen soha sehová nem tartozó, de mindig jelenlevő, aki nem nyomja rá bélyegét a korára, de láthatatlan zsinórokkal mozgatja az általa elérhető világot.
Még Pesten született, de Budapesten élt és halt meg. Zsidónak született, de keresztényként halt meg. Egyszerre tudta szeretni zsidó hagyományait és a vállalt krisztusi igéket. Haladó polgár volt, aki hal felől bírálta a polgárságot, de nem volt forradalmár. Így azután, leszámítva a dühöngő fasizmus éveit. amikor üldözött volt, minden korszakban otthon érezte magát, és lett általában a jó életérzés kifejezője. De eléggé meglepő módon ez a harmonikus író-költő néhány művében a modern szorongásosságot, a testetlen félelmeket is művészi módon tudta megfogalmazni.
Első versei még diákkorában jelentek meg, és első verseskötete huszonegy éves korában (1892) az egész irodalomban feltűnést keltett. Reviczky hatása keveredett el itt Heine és a francia sanzonok hatásával. A vele szinte egyszerre induló Ignotus szenvedélyessége és Makai Emil érzelmessége mellett az ő költészete nemcsak ironikus, hanem önmagát is kigúnyoló. És ez a felülről néző, magamagát is kívülről látó líra végigvonul egész életművén. S habár igazán csak a pálya elején, majd nagy sokára a pálya végén lesz elsősorban jellemző rá, közben is megmarad költőnek, amikor prózájával és színpadi műveivel aratja sikereit.
A gimnázium után ő is jogásznak indul, de nem végzi be: újságíró lesz, méghozzá hamar népszerű, szellemes újságíró. Közben katona is, tiszti rangig viszi, egy időben még századparancsnok is volt. A katonaéletet is népszerű dalokban örökíti meg. Utána mint riporter, egy jó évtizedre világcsavargó, aki gyönyörűségét találja a változatos tájakban, és gyönyörködtet a róluk fogalmazott híradásokban. Otthonos egész Nyugat-Európában (ha kell, írni is tud németül, franciául és angolul), de még Törökországban is huzamos időt tölt. Máskor meg ott ül a pesti szerkesztőségben, és lelkesen vállal el bármiféle újságírói munkát. Ezekben az időkben formálja ki a maga prózastílusát.
Korai regényeinek tárgya elsősorban a polgárság szélén lézengő bohémek világa: a nagyvárosi senkik, a vidáman nyomorgó művészek, a kedves szélhámosok, s mögöttük az embertelen gazdagok árnyéka. Ezek a humoros regények nemegyszer eljutnak a polgári mocsok kritikájáig, de közben nem idegenek a játékos abszurditásoktól sem. Ezek közé tartozik a vidám-abszurd-álbűnügyi szórakoztató regény klasszikusa: a Jaguár. De ugyanerre a korszakra esnek politikai szatírái, köztük a mondvacsinált Cirillország közügyeivel foglalkozó kitűnő Family Hotel.
Korai regényeivel párhuzamosan keletkeznek novellái. A nagy hagyományú és magas színvonalú magyar novellairodalomban fontos helyük van a tömör, kerekre csiszolt, humorukban is kritikai tartalmú, szabatos Heltai-novelláknak.

Az első világháború előtti másfél évtized annak a jól szerkesztett magyar drámairodalomnak a korszaka, amikor Európa, sőt Amerika számos színpada örömmel kezdi átvenni a budapesti színdarabokat. Egy időben „exportdrámák”-nak hívták vagy gúnyolták ezeket a nem túl mély, de igen hatásos hazai termékeket. Molnár Ferenc és Herczeg Ferenc a színpad királyai; mellettük Heltai hamarosan a népszerűek közé tartozik. De abban is jelentékeny szerepe van, hogy a kor nyugati színjátékai eljussanak a budapesti színpadokra és a magyar darabok a külföldi színpadokra. Mint a Színpadi Szerzők Egyesületének évtizedeken keresztüli elnöke, ő volt a magyar irodalom diplomatája. És bármikor bárkinek az érdekében lelkesen fáradozott. Ez az erénye és tehetsége tette azután a két világháború közt jó időre az irodalompolitika egyik főalakjává.

Az első világháború után megváltozik az élete (családi életében is második házasságával minden újrakezdődik). Nem ellensége a forradalmaknak, de nem is forradalmár. Bródy Sándornak ezt se jobbról, se balról nem bocsátották meg — Heltainak jobbról is, balról is elnézték. Haltai is elnézően bírált világéletében, őt is elnézően ítélték meg világéletében. Ezt nem utolsósorban magyarázza személyes szeretetreméltósága és szívélyes segítőkészsége.

De hangja egy időre elkomorul. Most írja azokat a regényeit, amelyekben a szorongásosság kap hangot, amilyen a rejtelmes A 111-es és talán legjelentékenyebb műve, az Álmokháza című igen komor regény, amely a korszak modern nyugati prózatörekvéseihez kapcsolódik. Az Álmokházával Heltai akkor is a magyar regényirodalom egyik fontos fordulóját jelentené, ha soha semmi mást nem írt volna, de ez a mű szinte egyáltalán nem emlékeztet írója életművének egészére: egy kivételesen nyomasztó korszakának sajátos terméke.
A húszas években és a harmincasok elején nemcsak a magyar színpadi szerzők ügyeit intézi, nemcsak kultúrdiplomata, hanem a legnagyobb akkori kiadónak, az Athenaeumnak művészeti igazgatója is: szellemi nagyhatalom, akinek alkalma van számos írót érvényesüléshez segíteni. Teszi is szinte személytelenül, gesztusok nélkül. Ennek a korszakának a legfontosabb kultúrpolitikai tette, hogy megvalósítja Ady összes költeményeinek egységes kiadását. Az akkor néhány éve halott Ady a kritikai viták középpontjában áll, a hivatalos irodalom és a hatóság még átkozza, diákokat csapnak ki az iskolából, ha Ady-kötetet találnak náluk. Heltai és Ady személyesen sohase kedvelte egymást, de Adynak is voltak elismerő szavai Heltai iránt. Heltai pedig a kezdetek kezdetétől fogva tudta, hogy Ady a korszak nagy költője. Nos, az Athenaeum élén álló Heltai igen erős ellenállás ellenében megvalósította azt a nagy Ady-kiadást, amely szövegalapja lehetett minden Ady-kultusznak. A Nyugat költőivel egyébként szívélyes volt a viszonya. Készséggel adta ki könyveiket, viszont saját akkori verseskönyve éppen a Nyugat kiadásában jelent meg.
Az erősödő fasizmussal szemben az akkor már idős Heltai a költészetbe igyekezett visszamenekülni. Ebben az időben teremti meg jellegzetes késői műfaját, a mesehangulatú verses vígjátékot, köztük az azóta is szakadatlan sikerű A néma leventét. És ebben az időben írja meg prózai, de mégis igen költői hangvételű álomjátékát az írói tehetség elherdálásáról: az Egy fillért.

Majd következtek az üldöztetés évei, a bujkálás, közben fogság és menekülés. Már életének nyolcadik évtizedében járt. De kitűnő szervezete és egészséges lelke kibírt mindent. Hetvennégy éves fővel érte a felszabadulás, és volt még tizenkét éve. Tellett még új verses színjátékokra, szellemes visszaemlékezésekre. De ebben az időben már megint lírai költő volt mindenekelőtt, mint indulásának évtizedében. Finom, szomorkás öregkori lírája sajátos hang felszabadulás utáni költészetünkben.
De azért sokszor kellett mellőzöttnek is éreznie magát. A népszerű író a méltó kitüntetéseket általában nem kapta meg, vagy túl későn kapta meg; jellemző, hogy előbb lett a francia Becsületrend lovagja, mint hazai kitüntetések birtokosa. A felszabadulás után úgy tekintettek rá, mint élő haladó hagyományra, de a Kossuth-díjat csak élete legvégső esztendejében nyerte el. Kicsit bántotta, de tudott mindenen mosolyogni. Bölcs volt.
Nyolcvanhat éves korában halt meg. Életművének egy része széles körökben népszerű olvasmány. Színdarabjait fel-felelevenítik színházaink. Néhány verse mellőzhetetlen az antológiákból, az Álmokháza a fontos magyar regények közé tartozik. És azt se felejtsük el, hogy egyebek közt kabaréköltő is volt, a kabaréirodalomra is jelentékeny hatással volt ironikus költészete.

Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 2004 - 2010
e-mail: hamuka@drotposta.hu